Népszava, 1999. december (127. évfolyam, 280–305. sz.)
1999-12-27 / 301. szám
RÓNAY LÁSZLÓ KÖNYVAJÁNLATA Síron túli mosoly Weöres Sándor a magyar költészet egyik legnagyobbja volt. Első pillanatban talán meghökkentő, amit Testamentum című versében írt: „Figyelmeztetlek benneteket, hogy olyan írásművet hagyok rátok, mint az olaszokra Dante, az angolokra Shakespeare”. Kicsit kételkedve ingatjuk a fejünket, a végső figyelmeztetés azonban inkább önvizsgálatra késztethet: „Ne hagyjátok füstbe szóródni, se mennybe szállni, legyetek kissé reálisabbak és praktikusabbak.” Ami azt illeti, érdemes elmerengeni a jó tanácson. Bizony, hajlamosak vagyunk nagyjainkról megfeledkezni is, vagy épp ellenkezőleg: mítoszt alkotni belőlük, anélkül, hogy szembesülnénk azokkal az emberi tanulságokkal, amelyeket ránk hagyományoztak. Weöres Sándor is e nagyok közül való volt. Korán érett, zseniális, öntörvényű. Ráadásul életművének egy része - a gyerekversei - valóban beépültek a nemzeti tudatba, ezreket és ezreket nevelve játékosságra, a nyelv kimeríthetetlen lehetőségeinek felismerésére, a szavak tiszteletére. Az irodalomtörténészek a húszas évek végétől számítják a magyar líra nagy hangváltását. Valamiképpen ki lehetne tolni ennek végpontját Weöres Sándorig, aki egészen különös és elgondolkodtató értelmezését adta a költészetnek: szerinte ebben egyetlen csodás elem létezik, az, hogy köznapi, ezerszer használt szavakból áll, csak éppen az nem mindegy, ki és hogyan illeszti egymás után ezeket a szavakat. Weöres Sándornak ebben egészen különös tehetsége volt. Nemcsak azzal volt tisztában, mit jelent az illető szó, hanem „mögéje látott”, tudta, hogy a lelkében is visszhangzik, s azt is érzékelte, hogy a költészet megőrizhet bennünket az érintetlen gyermekség állapotában, amelynek során tisztábban, egyértelműen tudunk választani a jó és a rossz között, és sejtjük, hogy az emberekben és a természetben is megvan a jó adottsága. A költő ezt így fogalmazta meg: „Gyerekkori szokásaim - öregkorban visszatérnek: kutyával, macskával játszom, szívemmel jól összeférnek”. Összefértek azok férfiszívével is: bevásárlásából - az összes eladó körülötte nyüzsgött és céduláját böngészve rakták kosárba a Károlyi Amy által összeírtakat - spárgán húzta hazafelé a világ jelenségei iránt hatalmas érdeklődést tanúsító ebét. Amikor elutaztak, kedves barátjára bízta macskáját, ám a ravaszdi elszökött, tisztelőinek hada vadászta, míg végül találtak egy teljesen hasonlót. „Sándor bácsi szomorú volna” - mondta aggodalmasan Karcsika, a köztiszteletnek és -szeretetnek örvendő hentes, aki maga is költeményeket írtigen, Sándor bácsinak nem volt szabad elkeserednie. Még azokban a baljós években sem, amikor Kodály Zoltán megbízásai adták menedékét. „Gonoszok uralkodtak rajtam,” Angelus Saesius című versét idézem - „de majd szabad leszek - de majd szabad leszek - Istennek örvendezek - mint a gyerekek”. Weöres Sándor hagyatékából Steinert Ágota gyűjtötte össze a most megjelent kötet anyagát. Az lesz a legszebb - olvassuk az egyik költeményben -, amikor az idő már nem „darál”. Rajta valóban nem fog az idő. Amit Testamentumában örökül hagyott nekünk, sajnos még nem valósult meg, az emberiség ma sem „a józan mértékhez” igazodik, s ma is országok sokaságában uralkodnak „gonosztevők, őrültek, komédiások, mániákusok”, akiknek hatalmát „szétnyűtni” valóban csak türelemmel lehet, s azzal a derűs bölcsességgel, amely Weöres költészetének oly vonzó sajátossága. Miközben körülötte túlhabzott az embertelenség, ő „kifordította magát, mint egy rossz kabátot”, és felszínre hozta „a Vénusz ragyogását, a Jupiter biztonságát, a Szaturnusz csendjét”. Rámosolygott a csalagokra, s azok fényükkel glóriát vontak köréje. (Weöres Sándor: Versek a hagyatékból. Saxum Könyv Kft.) *) Tokody Ilona múltidéző karácsonya NÉPSZAVA-információ Karácsony és új esztendő között világjáró szopránunk, Tokody Ilona már hét esztendeje különleges meglepetéssel kedveskedik idősebb pályatársainak: meghívja őket az Operaházba, egy kis koccintásos múltidézésre, ajándékosztással egybekötött anekdotázásra. Ezeken a bensőséges hangulatú délelőttökön karácsonyi sütemény és kávé mellett beszélgetnek, dalszínházi történetekről, emlékezetes előadásokról, mesélnek. Ma délelőtt Tokody Ilona két másik szopránt, az Operaház örökös tagjait, Takács Paulát és Szecsődy Irént látja vendégül a Székely Bertalan teremben. - Azért találtam ki ezt a karácsonyi találkozót - meséli az énekesnő -, mert azt szeretném, hogy ezek a nagy művészek, az egykori legendás dívák érezzék, ma is fontosak, s legyen egy napjuk, amikor ők vannak rivaldafényben, amikor velük foglalkoznak, őket ünnepüik. Sajnos én sem Takács Paulát, sem Szecsődy Irént nem láthattam már színpadon, csak felvételről hallottam őket énekelni, de így is utat mutattak nekem. Szakmaszeretetet, megfelelő művészi hozzáállást, színpadi intenzitást tanulhatott és tanulhat ma is tőlük az ember. A magánéletben is példaadóak, hiszen kiegyensúlyozottan, harmonikusan élik mindennapjaikat. Szépen, méltósággal tudtak megöregedni, s valódi primadonnák, „első hölgyek” maradtak mind a mai napig. Bár már csak otthon, maguknak, de még mindig énekelnek. Zene nélkül ugyanis elképzelhetetlen az életük. Szóval, nagyon élvezem a velük töltött múltidézős délelőttöket, amelyek minden résztvevőnek hitet és erőt adnak. Remélem, a jövő évezredben is számos alkalommal gyűlhetünk össze ilyen mesélős, beszélgetéses karácsonyi találkozókon. KULTÚRA 1999. DECEMBER 27., HÉTFŐ 11 Micimackó is lehet tévébemondó Marlene Dietrichet digitálisan klónozták, de ettől nem kell félni - mondja a hollywoodi Takács Barnabás Szenzációs hír járta be pár hónapja a világot: megszületett az első digitális klón. A televízióban nálunk is bemutatott teremtmény egy harminc másodperces filmen kelt életre Marlene Dietrich képében. Az isteni Marlene klónja létrehozója, a World Show Celebrity Protections nevű hollywoodi filmcég technológiáját reklámozta. A cég kutatási igazgatója, a 33 éves dr. Takács Barnabás Budapesten született és tanult. Legutóbbi magyarországi látogatásakor nemcsak arról kérdeztük, áldásos vagy félelmetes jövőt hoz-e a világra szabadított teremtmény, hanem az itthoni szakemberképzésről is. Bársony Éva NÉPSZAVA - Egy cikkéből tudható, hogy a digitális jogok birtokában akár Bing Crosby, Burt Lancester, Clark Gable és még sok más, egykor élt hollywoodi sztárról is készülhet digitális klón, akár mai mozicsillagok partnereként is. Mi köze ennek a technológiának a művészethez? . Az új technológia nem Marlene Dietrich vagy mondjuk Latinovits géniuszát kívánja, digitális formában újrateremteni, hanem egyfajta eszközt kíván a művészek kezébe adni. Ma még nagyon drága, de a következő évtizedben a filmszakma ugyanolyan eszközévé kell válnia, mint amilyen ma a kamera. A digitális jogok birtoklása ugyanakkor nem jelentheti a jogokkal való visszaélést, hiszen miközben az eljárás egy halott színésznek új karriert nyithat, de a digitáns klónok tervezésétől a számítógépes modell utolsó kimondott szaváig mindent a jogokat átruházó családtagok hagynak jóvá. A halott színészek „feltámasztása” ennek az iparágnak csak nagyon kis részét teszi ki, sokkal tágabb felhasználási terület az élő emberek digitális klónozása, például biztonsági okokból. Ha egy filmsztárral egy jelenetben olyasmi történik mondjuk, ami akadálya lehet a forgatás befejezésének, tehát veszélybe kerülne maga a film, a digitális másolat lehetővé teszi a veszélyes munka elvégzését. A technológia emellett a speciális eljárások eszköze is, amikor olyan szituációban akarnak mutatni egy színészt, amibe még egy dublőrt sem helyeznének, vagy tömegjelenetekben - ahol egyetlen valódi ember sincs. Közismert tény, hogy manapság minden hollywoodi film költségvetésének negyedét a speciáls effektek teszik ki; a Titanic című filmben például a hajón az élő főszereplőkön kívül mindenki más számítógéppel előásazott szereplő volt, sőt a hajó sem volt valóságos. Ez az eljárás lehetővé teszi azt is, hogy mondjuk Marlene Dietrich George Clooney partnere legyen egy új filmben. De vajon az egyéniség is klónozható, az, amitől egy arc életre kel? - Igen is, meg nem is. Ez a szakma legnagyobb kihívása, bár ismétlem, a színészeknek nem a tehetségét, hanem a megjelenését próbáljuk létrehozni. Egy arcot nagyon bonyolult vezérelni, ilyenkor a rendező egy másik emberrel dolgozik, akinek az arcjátékát „leolvassák”, és ez jelenik meg a klónon, de már mondjuk Marlene jellegzetes mosolyába átültetve. Az eljárás ma még nem tökéletes és nagyon költséges, tehát egy digitálisan „felélesztett” sztárt nem hoszszú szerepben, hanem első lépésben inkább csak egyegy reklámban vagy egyegy jelenetben használják fel, és csakis olyanban, amiyenbe életükben is beleegyeztek volna. Sokan hátborzongva fogadják a digitálisan előállított embermásolat gondolatát is: nem áldásnak, hanem átoknak tartják, amitől jó okunk van félni. - Akármennyire is sötétnek tűnik a jövő olykor, úgy érzem, a digitális emberek nagyon fontos szerepet kapnak benne. A filmipar ebben csak egy kis rész, a technológia széles körű alkalmazása egy interaktív vitágban nagyon sokféle. Amerikában már dolgoznak az interaktív televízió kifejlesztésén. Ebben az ember személyes viszonyt alakíthat ki a készülékével, a saját, személyre szóló bemondójától - aki kívánság szerint lehet egy valódi személy digitáns, klónja, vagy mesterségesen előállított személy, de akár Micimackó is , kérdés-felelet formájában tudja meg például a híreket. A kamerákkal és mikrofonokkal ellátott készülék lát és hall, tehát - tíz évet dolgoztam arcfelismeréssel - azt is fel tudja ismerni, hogy a családból éppen ki ül a képernyő előtt, kitől jön a kérdés, és ennek megfelelően reagálva a személyes bemondó a családtag ízlésének ismeretében még arra is figyelmezteti az életőt, hogy hol megy éppen egy jó műsor, ami az ő érdeklődési körébe vág. Technikai szempontból elértük a kritikus pontot, tehát mindez - és még egy sor más lehetőség - be fog következni. És ezek a lehetőségek életünk olyan természetes részévé válnak majd, mint ma a távkapcsoló vagy a mikrohullámú sütő. - És ez jó lesz? - Biztos vagyok abban, hogy ezek az eredmények nagy hatással lesznek az emberek életére, de hogy ez a hatás jó lesz-e vagy rossz, azt nehéz megmondani. Fel kell készülnünk arra, hogy az új technológiákat is lehet jó és rossz célokra használni. Az nagyon fontos, hogy az emberek ne féljenek tőle, hanem igyekezzenek megérteni, hogy ez egy új lehetőség, s igyekezzenek ezt a hasznukra fordítani. Van, akit ez eljeszt, és van, aki előre tör, és megpróbálja kinyitni a következő kiskaput. - Ön egyértelműen a kiskapukat nyitogatók közé tartozik. Hogy alakult ilyenné a pályája? - A budapesti műegyetemen végeztem informatikusként. A diploma után nyolc-tíz éven át különböző ösztöndíjakkal jártam a világot, részben Európát, részben Amerikát. Kaptam még két diplomát, és három éve, harmincévesen megszereztem a doktorimat. Úgy éreztem, az ember addig tanuljon, amíg nem érzi, hogy tud már annyit, hogy azt csinálhassa, amit szeret. Én nem filmes, számítástechnikus vagyok. Arcfelismeréssel foglalkoztam, aminek logikus folytatása, hogy ne csak analizáljam, hanem létre is hozzam az arcokat. Cikkeim jelentek meg, nemzetközi konferenciákon vettem részt, a hollywoodi cég fejvadászai így találták meg a honlapomat. Két éve írtak egy e-mailt, érdekelne-e a cégük. Érdekelt. - A film nem is izgatja Hollywoodban? - A cégben most kezdtünk el egy filmen dolgozni, amely jellegében a Disney-féle Egy bogár élete című animációs produkció kategóriájába tartozik. Címe: PC and the Web. PC egy Peter Conners nevű kisfiú, aki majdnem teljesen számítógéppel készül. Új technológiai eljárásokat is fejlesztünk hozzá. Az számomra is érdekes, hogy a szakma olyan nagynevű embereivel dolgozom együtt, akik munkatársai voltak a Mátrix, az Arc/ Más, a Cápa meg a Harmadik típusú találkozások című filmeknek. - Fűzik szakmai szálak Budapesthez is? - Az Aladdin Alapítvány a Diákinformatikáért kuratóriumi tagja vagyok, s a magam lehetőségei szerint is szeretnék segíteni, abban, hogy több tehetséges fiatalember juthasson külföldi ösztöndíjakkal külföldre. Az én időmben nagyon nehéz volt ösztöndíjhoz jutni, most pedig azt tapasztalom, hogy lehetőség lenne, de valahogy elakadnak a dolgok. Amerikában nemegyszer professzorok érdeklődnek tőlem, nincs-e olyan magyar diák, aki kint szeretne tanulni, mert a pénz megvan rá. Nálam is folyamatosan vannak diákok szakmai gyakorlaton, de egyetlen magyar diákot sem tudtam eddig kihozni. Magyarországon egyszerűen nem működnek a megfelelő csatornák, pedig az ilyen lehetőségeket óriási pazarlás kihasználatlanul hagyni. Ennek fellendítésére szeretnék lépéseket tenni. - A műegyetemről indult - milyennek látja ma saját szakmájában a hazai oktatás helyzetét? - A pályám nem sikertörténet, hanem nagyon logikus folyamat. A lehető legjobb képzést kaptam itthon. A sokféle szakmai műhelyben, tanulással külföldön töltött tíz év tapasztalata megerősítette bennem, hogy a magyar oktatás nagyon szilárd alapokat adott. Magyarország sokáig híres volt az itt folyó matematikai, számítástechnikai képzés színvonaláról. Az utóbbi időben úgy tűnik, kicsit mintha kezdene ebben visszaesni, különösen az informatika terén. Hanák Pétertől, volt egyetemi professzoromtól tudom, hogy az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság nagy gondja, hogy van pénz, de nem elég jók a pályázatok. A nagy informatikai cégek kutatóhelyeket akarnak létrehozni Magyarországon, de nincs elég megfelelő képzettségű szakember, pedig a világpiacon óriási ebben a kérésnél. - Mi az alapvető ok, és mi lehet a megoldás? - A probléma bizonyára összetett, amit én aligha láthatok át teljesen. Én azt látom, hogy a volt tanáraim többsége elment az egyetemről, hiszen szakemberekből másutt óriási a felvevőpiac. Nem hiszem, hogy ezt vissza lehet fordítani, de jó lenne kölcsönös érdekeltséget teremteni, hogy a szakma legjobbjai tanítsák a diákokat. Gond az is, hogy nagyon nagy a szürkeállomány kiáramlása Magyarországról, de biztosan meg lehetne nyerni a legjobbakat, hogy jöjjenek haza egy-egy rövid kurzust tartani az egyetemen. Magam például szívesen tartanék kéthetes, egy hónapos intenzív kurzust itthon, mert tudom, hogy az egyetemi diákok körében erre nagy az érdeklődés. Hálás vagyok azoknak a tanáraimnak, akik segítettek, és most én is szeretnék valamilyen módon azoknak segíteni, akik megérdemlik. Hogy itt lendületbe jöjjön valami,nem elsősorban pénz, hanem odafigyelés kérdése. Nem hiszem, hogy ma bármelyik ország megengedheti magának, hogy a jövő kihívásai közepette lemaradjon. Ráadásul az az ország, amely Neumann Jánost, a komputer feltalálóját adta a világnak... Takács Barnabás és laptopja képernyőjén Marlene Dietrich arcai. A szakember állítja: csak olyan „szerepre” klónozzák a sztárokat, amelyet életükben is elvállaltak volna Gy. Balázs Béla felvétele A _____________________CD-AJÁNLÓ_____________________ Ezüsthangú zenei svédasztal Lengyel Richárd írása a NÉPSZAVÁNAK Kiri Te Kanawa új-zélandi énekesnő a világ egyik vezető szopránja, akinek hatalmas a repertoárja. Mozart és Richard Strauss, Verdi és Puccini világában mozog a legotthonosabban, de szívesen énekel népszerű dalokat, valamint musicalrészleteket is. Most pazar zenei svédasztallal lepte meg rajongóit, hiszen új CD-je a legnagyobb komoly- és könnyűzenei slágerekből válogat. Kiri Te Kanawa éneke kissé hűvös, de ezüstösen csillogó magas hangjai és kifinomult muzikalitása méltán teszik emlékezetessé ezt az albumot. Puccini Angelca nővérének részletével kezdődik a lemez, majd a következő ária Charpentier Louise-jából hangzik fel. Gyönyörű, közhelyektől mentesen nagyszerű Moore The Last Rose of Summerje is vagy Kern világhírű dala, az All the Things You Are, amelyet olyan tökéletes stílusérzékkel, könnyedséggel ad elő, hogy a legnagyobb musicalénekesek is megirigyelhetik. Ahogy pedig Berlin Alwaysét énekli, az Barbra Streisand legjobb napjait idézi. Aztán megint Puccini-részlet, Liu áriája a Turandotból. Szép a hang, tökéletes a technika, csak talán hiányzik belőle Liu reménytelen szerelmének szívtépő fájdalma. Ezt követően azonban a Greenleaves annyi érzéssel hangzik fel, mintha két különböző énekesnő lemezét hallgatná az ember. Érdemes hát belekóstolni ebbe a legújabb Kanada- CD-be, mert a választékban akad néhány valódi csemege, amelyet többször is szívesen meghallgat az ember. (EMI Classics) t . Harderground fesztivál Hangszer szobrok és avantgárd zene NÉPSZAVA-információ Avantgárd zene, akcionizmus, színház, pornó, zaj, és fémvilág - harderground videók és filmek háromnapos szemléje várja ma 19 órától az érdeklődőket a Trafó Stúdiójában. Az elmúlt évtizedekben született, főképpen az experimentális zenén alapuló videoszemle új megközentési módokkal szembesíti a hazai kulturáns közéletet. A december 29-ig tartó fesztiválon tizenhárom alkotást láthatnak a nézők. A programban szerepel Madeline Tourtelot, Paul Steen és Paul Marshall századunk egyik legkiemelkedőbb zeneszerzőjéről, Harry Parthhról készített alkotása és az a francia avantgárd egyik legfontosabb hagyományát, az art brut szemléletmódot újrafogalmazó animációs mű is, amely Paquito Bolino, Stéphane Colin és Bernard Roelandt közös munkája. A szemlén helyet kapott Nicolas Humbert és Werner Pénzei filmje, amely az állandó utazás muzsikájának folyamatát lényegíti át képnyelvvé, ,de a nézők a zenei és a vizuális fehér zajokat is felvonultató alkotók, Mosami Akita és John Duncan műveit is megismerhetik.