Népszava, 1999. december (127. évfolyam, 280–305. sz.)

1999-12-27 / 301. szám

RÓNAY LÁSZLÓ KÖNYVAJÁNLATA Síron túli mosoly Weöres Sándor a magyar költészet egyik legna­gyobbja volt. Első pillanat­ban talán meghökkentő, amit Testamentum című versében írt: „Figyelmez­tetlek benneteket, hogy olyan írásművet hagyok rátok, mint az olaszok­ra Dante, az angolokra Shakespeare”. Kicsit ké­telkedve ingatjuk a fejün­ket, a végső figyelmeztetés azonban inkább önvizsgá­latra késztethet: „Ne hagy­játok füstbe szóródni, se mennybe szállni, legyetek kissé reálisabbak és prak­tikusabbak.” Ami azt illeti, érdemes elmerengeni a jó tanácson. Bizony, hajlamosak va­gyunk nagyjainkról meg­feledkezni is, vagy épp el­lenkezőleg: mítoszt alkot­ni belőlük, anélkül, hogy szembesülnénk azokkal az emberi tanulságokkal, amelyeket ránk hagyomá­nyoztak. Weöres Sándor is e nagyok közül való volt. Korán érett, zseniális, ön­törvényű. Ráadásul élet­művének egy része - a gyerekversei - valóban be­épültek a nemzeti tudatba, ezreket és ezreket nevelve játékosságra, a nyelv ki­meríthetetlen lehetőségei­nek felismerésére, a szavak tiszteletére. Az irodalomtörténészek a húszas évek végétől szá­mítják a magyar líra nagy hangváltását. Valamikép­pen ki lehetne tolni ennek végpontját Weöres Sándo­rig, aki egészen különös és elgondolkodtató értelme­zését adta a költészetnek: szerinte ebben egyetlen csodás elem létezik, az, hogy köznapi, ezerszer használt szavakból áll, csak éppen az nem mind­egy, ki és hogyan illeszti egymás után ezeket a sza­vakat. Weöres Sándornak ebben egészen különös te­hetsége volt. Nemcsak az­zal volt tisztában, mit je­lent az illető szó, hanem „mögéje látott”, tudta, hogy a lelkében is vissz­hangzik, s azt is érzékelte, hogy a költészet megőriz­het bennünket az érintet­len gyermekség állapotá­ban, amelynek során tisz­tábban, egyértelműen tu­dunk választani a jó és a rossz között, és sejtjük, hogy az emberekben és a természetben is megvan a jó adottsága. A költő ezt így fogalmazta meg: „Gye­rekkori szokásaim - öreg­korban visszatérnek: ku­tyával, macskával játszom,­­ szívemmel jól összefér­nek”. Összefértek azok fér­fiszívével is: bevásárlásá­ból - az összes eladó körü­lötte nyüzsgött és céduláját böngészve rakták kosárba a Károlyi Amy által össze­­írtakat - spárgán húzta ha­zafelé a világ jelenségei iránt hatalmas érdeklődést tanúsító ebét. Amikor el­utaztak, kedves barátjára bízta macskáját, ám a ra­vaszdi elszökött, tisztelői­nek hada vadászta, míg vé­gül találtak egy teljesen hasonlót. „Sándor bácsi szomorú volna” - mondta aggodalmasan Karcsika, a köztiszteletnek és -szere­tetnek örvendő hentes, aki maga is költeményeket írt­igen, Sándor bácsinak nem volt szabad elkesered­nie. Még azokban a baljós években sem, amikor Ko­dály Zoltán megbízásai ad­ták menedékét. „Gonoszok uralkodtak rajtam,”­­ An­gelus Saesius című versét id­ézem - „de majd szabad leszek - de majd szabad le­szek - Istennek örvendezek - mint a gyerekek”. Weöres Sándor hagyaté­kából Steinert Ágota gyűj­tötte össze a most megje­lent kötet anyagát. Az lesz a legszebb - olvassuk az egyik költeményben -, amikor az idő már nem „darál”. Rajta valóban nem fog az idő. Amit Tes­tamentumában örökül ha­gyott nekünk, sajnos még nem valósult meg, az em­beriség ma sem „a józan mértékhez” igazodik, s ma is országok sokaságában uralkodnak „gonosztevők, őrültek, komédiások, má­niákusok”, akiknek hatal­mát „szétnyűtni” valóban csak türelemmel lehet, s azzal a derűs bölcsességgel, amely Weöres költészeté­nek oly vonzó sajátossága. Miközben körülötte túl­habzott az embertelenség, ő „kifordította magát, mint egy rossz kabátot”, és fel­színre hozta „a Vénusz ra­gyogását, a Jupiter bizton­ságát, a Szaturnusz csend­jét”. Rámosolygott a csala­­gokra, s azok fényükkel glóriát vontak köréje. (Weöres Sándor: Versek a hagyatékból. Saxum Könyv Kft.) *) Tokody Ilona múltidéző karácsonya NÉPSZAVA-információ Karácsony és új esztendő között világjáró szoprá­nunk, Tokody Ilona már hét esztendeje különleges meglepetéssel kedveskedik idősebb pályatársainak: meghívja őket az Opera­házba, egy kis koccintásos múltidézésre, ajándékosz­tással egybekötött anekdo­­tázásra. Ezeken a bensősé­ges hangulatú délelőttökön karácsonyi sütemény és kávé mellett beszélget­nek, dalszínházi történe­tekről, emlékezetes elő­adásokról, mesélnek. Ma délelőtt Tokody Ilona két másik szopránt, az Opera­ház örökös tagjait, Takács Paulát és Szecsődy Irént látja vendégül a Székely Bertalan teremben. - Azért találtam ki ezt a karácsonyi találkozót - meséli az énekesnő -, mert azt szeretném, hogy ezek a nagy művészek, az egykori legendás dívák érezzék, ma is fontosak, s legyen egy napjuk, amikor ők vannak rivaldafényben, amikor ve­lük foglalkoznak, őket ün­nepüik. Sajnos én sem Ta­kács Paulát, sem Szecsődy Irént nem láthattam már színpadon, csak felvétel­ről hallottam őket énekel­ni, de így is utat mutattak nekem. Szakmaszeretetet, megfelelő művészi hozzá­állást, színpadi intenzitást tanulhatott és tanulhat ma is tőlük az ember. A ma­gánéletben is példaadóak, hiszen kiegyensúlyozottan, harmonikusan élik min­dennapjaikat. Szépen, mél­tósággal tudtak megöre­gedni, s valódi primadon­nák, „első hölgyek” ma­radtak mind a mai napig. Bár már csak otthon, ma­guknak, de még mindig énekelnek. Zene nélkül ugyanis elképzelhetetlen az életük. Szóval, nagyon élvezem a velük töltött múltidézős délelő­ttöket, amelyek minden résztve­vőnek hitet és erőt adnak. Remélem, a jövő évezred­ben is számos alkalommal gyűlhetünk össze ilyen mesélős, beszélgetéses ka­rácsonyi találkozókon. KULTÚRA 1999. DECEMBER 27., HÉTFŐ 11 Micimackó is lehet tévébemondó Marlene Dietrichet digitálisan klónozták, de ettől nem kell félni - mondja a hollywoodi Takács Barnabás Szenzációs hír járta be pár hónapja a vi­lágot: megszületett az első digitális klón. A televízióban nálunk is bemuta­tott teremtmény egy harminc másodper­ces filmen kelt életre­­ Marlene Dietrich képében. Az isteni Marlene klónja lét­rehozója, a World Show Celebrity Pro­tections nevű hollywoodi filmcég tech­nológiáját reklámozta. A cég kutatási igazgatója, a 33 éves dr. Takács Barna­bás Budapesten született és tanult. Leg­utóbbi magyarországi látogatásakor nemcsak arról kérdeztük, áldásos vagy félelmetes jövőt hoz-e a világra szabadí­tott teremtmény, hanem az itthoni szak­emberképzésről is. Bársony Éva NÉPSZAVA - Egy cikkéből tudható, hogy a digitális jogok bir­tokában akár Bing Crosby, Burt Lancester, Clark Gable és még sok más, egykor élt hollywoodi sztárról is készülhet digitá­lis klón, akár mai mozicsil­lagok partnereként is. Mi köze ennek a technológiá­nak a művészethez? .­­ Az új technológia nem Marlene Dietrich vagy mondjuk Latinovits géniu­szát kívánja, digitális for­mában újrateremteni, ha­nem egyfajta eszközt kíván a művészek kezébe adni. Ma még nagyon drága, de a következő évtizedben a filmszakma ugyanolyan eszközévé kell válnia, mint amilyen ma a kamera. A digitális jogok birtoklása ugyanakkor nem jelentheti a jogokkal való visszaélést, hiszen miközben az eljárás egy halott színésznek új karriert nyithat, de a digi­táns klónok tervezésétől a számítógépes modell utolsó kimondott szaváig mindent a jogokat átruházó család­tagok hagynak jóvá. A ha­lott színészek „feltámasz­tása” ennek az iparágnak csak nagyon kis részét teszi ki, sokkal tágabb felhasz­nálási terület az élő embe­rek digitális klónozása, pél­dául biztonsági okokból. Ha egy filmsztárral egy je­lenetben olyasmi történik mondjuk, ami akadálya le­het a forgatás befejezésé­nek, tehát veszélybe kerül­­­ne maga a film, a digitális másolat lehetővé teszi a veszélyes munka elvégzé­sét. A technológia emellett a speciális eljárások eszkö­ze is, amikor olyan szituá­cióban akarnak mutatni egy színészt, amibe még egy dublőrt sem helyeznének, vagy tömegjelenetekben - ahol egyetlen valódi ember sincs. Közismert tény, hogy manapság minden holly­woodi film költségvetésé­nek negyedét a speciáls ef­fektek teszik ki; a Titanic című filmben például a ha­jón az élő főszereplőkön kí­vül mindenki más számító­géppel előásazott szereplő volt, sőt a hajó sem volt va­lóságos.­­ Ez az eljárás lehetővé teszi azt is, hogy mondjuk Marlene Dietrich George Clooney partnere legyen egy új filmben. De vajon az egyéniség is klónozha­tó, az, amitől egy arc élet­re kel? - Igen is, meg nem is. Ez a szakma legnagyobb kihí­vása, bár ismétlem, a színé­szeknek nem a tehetségét, hanem a megjelenését pró­báljuk létrehozni. Egy ar­cot nagyon bonyolult vezé­relni, ilyenkor a rendező egy másik emberrel dolgo­zik, akinek az arcjátékát „leolvassák”, és ez jelenik meg a klónon, de már mondjuk Marlene jellegze­­tes mosolyába átültetve. Az eljárás ma még nem tökéle­tes és nagyon költséges, te­hát egy digitálisan „fel­élesztett” sztárt nem hosz­­szú szerepben, hanem első lépésben inkább csak egy­­egy reklámban vagy egy­­egy jelenetben használják fel, és csakis olyanban, amiyenbe életükben is be­leegyeztek volna.­­ Sokan hátborzongva fo­gadják a digitálisan előállí­tott embermásolat gondo­latát is: nem áldásnak, hanem átoknak tartják, amitől jó okunk van félni. - Akármennyire is sötét­nek tűnik a jövő olykor, úgy érzem, a digitális em­berek nagyon fontos szere­pet kapnak benne. A film­ipar ebben csak egy kis rész, a technológia széles körű alkalmazása egy in­teraktív vitágban nagyon sokféle. Amerikában már dolgoznak az interaktív te­levízió kifejlesztésén. Eb­ben az ember személyes vi­szonyt alakíthat ki a ké­szülékével, a saját, sze­mélyre szóló bemondójától - aki kívánság szerint lehet egy valódi személy digitáns, klónja, vagy mesterségesen előállított személy, de akár Micimackó is , kérdés-fe­lelet formájában tudja meg például a híreket. A kame­rákkal és mikrofonokkal ellátott készülék lát és hall, tehát - tíz évet dolgoz­tam arcfelismeréssel - azt is fel tudja ismerni, hogy a családból éppen ki ül a képernyő előtt, kitől jön a kérdés, és ennek megfelelő­en reagálva a személyes be­mondó a családtag ízlésé­nek ismeretében még arra is figyelmezteti az életőt, hogy hol megy éppen egy jó műsor, ami az ő érdeklődé­si körébe vág. Technikai szempontból elértük a kri­tikus pontot, tehát mindez - és még egy sor más lehe­tőség - be fog következni. És ezek a lehetőségek éle­tünk olyan természetes részévé válnak majd, mint ma a távkapcsoló vagy a mikrohullámú sütő. - És ez jó lesz? - Biztos vagyok abban, hogy ezek az eredmények nagy hatással lesznek az emberek életére, de hogy ez a hatás jó lesz-e vagy rossz, azt nehéz megmon­dani. Fel kell készülnünk arra, hogy az új technoló­giákat is lehet jó és rossz célokra használni. Az na­gyon fontos, hogy az embe­rek ne féljenek tőle, hanem igyekezzenek megérteni, hogy ez egy új lehetőség, s igyekezzenek ezt a hasz­nukra fordítani. Van, akit ez eljeszt, és van, aki előre tör, és megpróbálja kinyit­ni a következő kiskaput. - Ön egyértelműen a kis­kapukat nyitogatók közé tartozik. Hogy alakult ilyenné a pályája? - A budapesti műegyete­men végeztem informati­kusként. A diploma után nyolc-tíz éven át különböző ösztöndíjakkal jártam a világot, részben Európát, részben Amerikát. Kaptam még két diplomát, és három éve, harmincévesen meg­szereztem a doktorimat. Úgy éreztem, az ember ad­dig tanuljon, amíg nem ér­zi, hogy tud már annyit, hogy azt csinálhassa, amit szeret. Én nem filmes, számítástechnikus vagyok. Arcfelismeréssel foglalkoz­tam, aminek logikus folyta­tása, hogy ne csak analizál­jam, hanem létre is hozzam az arcokat. Cikkeim jelen­tek meg, nemzetközi konfe­renciákon vettem részt, a hollywoodi cég fejvadászai így találták meg a honla­pomat. Két éve írtak egy e-mailt, érdekelne-e a cé­gük. Érdekelt. - A film nem is izgatja Hollywoodban? - A cégben most kezd­tünk el egy filmen dolgoz­ni, amely jellegében a Dis­­ney-féle Egy bogár élete című animációs produkció kategóriájába tartozik. Cí­me: PC and the Web. PC egy Peter Conners nevű kisfiú, aki majdnem telje­sen számítógéppel készül. Új technológiai eljáráso­kat is fejlesztünk hozzá. Az számomra is érdekes, hogy a szakma olyan nagyne­vű embereivel dolgozom együtt, akik munkatársai voltak a Mátrix, az Arc/ Más, a Cápa meg a Har­madik típusú találkozások című filmeknek. - Fűzik szakmai szálak Budapesthez is? - Az Aladdin Alapítvány a Diákinformatikáért ku­ratóriumi tagja vagyok, s a magam lehetőségei szerint is szeretnék segíteni, abban, hogy több tehetséges fiatal­ember juthasson külföldi ösztöndíjakkal külföldre. Az én időmben nagyon ne­héz volt ösztöndíjhoz jutni, most pedig azt tapaszta­lom, hogy lehetőség lenne, de valahogy elakadnak a dolgok. Amerikában nem­egyszer professzorok ér­deklődnek tőlem, nincs-e olyan magyar diák, aki kint szeretne tanulni, mert a pénz megvan rá. Nálam is folyamatosan vannak diá­kok szakmai gyakorlaton, de egyetlen magyar diákot sem tudtam eddig kihozni. Magyarországon egyszerű­en nem működnek a meg­felelő csatornák, pedig az ilyen lehetőségeket óriási pazarlás kihasználatlanul hagyni. Ennek fellendíté­sére szeretnék lépéseket tenni. - A műegyetemről indult - milyennek látja ma saját szakmájában a hazai okta­tás helyzetét? - A pályám nem sikertör­ténet, hanem nagyon logi­kus folyamat. A lehető leg­jobb képzést kaptam itt­hon. A sokféle szakmai műhelyben, tanulással kül­földön töltött tíz év tapasz­talata megerősítette ben­nem, hogy a magyar okta­tás nagyon szilárd alapo­kat adott. Magyarország sokáig híres volt az itt fo­lyó matematikai, számí­tástechnikai képzés szín­vonaláról. Az utóbbi idő­ben úgy tűnik, kicsit mint­ha kezdene ebben visszaes­ni, különösen az informati­ka terén. Hanák Pétertől, volt egyetemi professzo­romtól tudom, hogy az Or­szágos Műszaki Fejlesztési Bizottság nagy gondja, hogy van pénz, de nem elég jók a pályázatok. A nagy informatikai cégek kutatóhelyeket akarnak létrehozni Magyarorszá­gon, de nincs elég megfele­lő képzettségű szakember, pedig a világpiacon óriási ebben a kérésnél. - Mi az alapvető ok, és mi lehet a megoldás? - A probléma bizonyára összetett, amit én aligha láthatok át teljesen. Én azt látom, hogy a volt ta­náraim többsége elment az egyetemről, hiszen szak­emberekből másutt óriási a felvevőpiac. Nem hiszem, hogy ezt vissza lehet fordí­tani, de jó lenne kölcsönös érdekeltséget teremteni, hogy a szakma legjobbjai tanítsák a diákokat. Gond az is, hogy nagyon nagy a szürkeállomány kiáram­lása Magyarországról, de biztosan meg lehetne nyer­ni a legjobbakat, hogy jöj­jenek haza egy-egy rövid kurzust tartani az egyete­men. Magam például szíve­sen tartanék kéthetes, egy hónapos intenzív kurzust itthon, mert tudom, hogy az egyetemi diákok köré­ben erre nagy az érdeklő­dés. Hálás vagyok azoknak a tanáraimnak, akik segí­tettek, és most én is sze­retnék valamilyen módon azoknak segíteni, akik megérdemlik. Hogy itt len­dületbe jöjjön valami,­nem elsősorban pénz, hanem odafigyelés kérdése. Nem hiszem, hogy ma bármelyik ország megengedheti ma­gának, hogy a jövő kihívá­sai közepette lemaradjon. Ráadásul az az ország, amely Neumann Jánost, a komputer feltalálóját adta a világnak... Takács Barnabás és laptopja képernyőjén Marlene Dietrich arcai. A szakember állítja: csak olyan „szerepre” klónozzák a sztárokat, amelyet életükben is elvállaltak volna Gy. Balázs Béla felvétele A _____________________CD-AJÁNLÓ_____________________ Ezüsthangú zenei svédasztal Lengyel Richárd írása a NÉPSZAVÁNAK Kiri Te Kanawa új-zélandi énekesnő a világ egyik ve­zető szopránja, akinek ha­talmas a repertoárja. Mo­zart és Richard Strauss, Verdi és Puccini világában mozog a legotthonosabban, de szívesen énekel népszerű dalokat, valamint musical­részleteket is. Most pazar zenei svédasztallal lepte meg rajongóit, hiszen új CD-je a legnagyobb ko­moly- és könnyűzenei slá­gerekből válogat. Kiri Te Kanawa éneke kissé hűvös, de ezüstösen csillogó magas hangjai és kifinomult muzikalitása méltán teszik emlékezetes­sé ezt az albumot. Puccini Angelca nővérének rész­letével kezdődik a lemez, majd a következő ária Charpentier Louise-jából hangzik fel. Gyönyörű, közhelyektől mentesen nagyszerű Moore The Last Rose of Summer­je is vagy Kern világhírű dala, az All the Things You Are, ame­lyet olyan tökéletes stí­lusérzékkel, könnyedséggel ad elő, hogy a legnagyobb musicalénekesek is meg­irigyelhetik. Ahogy pedig Berlin Alwaysét énekli, az Barbra Streisand legjobb napjait idézi. Aztán megint Puccini-részlet, Liu áriája a Turandotból. Szép a hang, tökéletes a technika, csak talán hiányzik belő­le Liu reménytelen szerel­mének szívtépő fájdalma. Ezt követően azonban a Greenleaves annyi érzéssel hangzik fel, mintha két kü­lönböző énekesnő lemezét hallgatná az ember. Érdemes hát belekóstolni ebbe a legújabb Kanada- CD-be, mert a választék­ban akad néhány valódi csemege, amelyet többször is szívesen meghallgat az ember. (EMI Classics) t . Harderground fesztivál Hangszer szobrok és avantgárd zene NÉPSZAVA-információ Avantgárd zene, akcioniz­­mus, színház, pornó, zaj, és fémvilág - harderground videók és filmek háromna­pos szemléje várja ma 19 órától az érdeklődőket a Trafó Stúdiójában. Az el­múlt évtizedekben szüle­tett, főképpen az experi­mentális zenén alapuló videoszemle új megközen­­tési módokkal szembesíti a hazai kulturáns közéletet. A december 29-ig tar­tó fesztiválon tizenhárom alkotást láthatnak a nézők. A programban szerepel Madeline Tourtelot, Paul Steen és Paul Marshall szá­zadunk egyik legkiemelke­dőbb zeneszerzőjéről, Harry Parthhról készített alkotá­sa és az a francia avantgárd egyik legfontosabb hagyo­mányát, az art brut szem­léletmódot újrafogalmazó animációs mű is, amely Pa­­quito Bolino, Stéphane Co­lin és Bernard Roelandt kö­zös munkája. A szemlén he­lyet kapott Nicolas Hum­bert és Werner Pénzei film­je, amely az állandó utazás muzsikájának folyamatát lényegíti át képnyelvvé, ,de a nézők a zenei és a vizuális fehér zajokat is felvonulta­tó alkotók, Mosam­i Akita és John Duncan műveit is megismerhetik.

Next