Népszava, 2000. január (128. évfolyam, 1–25. sz.)
2000-01-05 / 3. szám
NÉPSZAVA VÉLEMÉNY 2000. JANUÁR 5., SZERDA 7 Martin József Normális Közép-Európa Tíz év telt el a nevezetes annus mirabilis, vagyis a csodás 1989-es esztendő óta. Francis Fukuyama amerikai politológus azóta is sokszor kényszerül védekezni, amiért az egypárti diktatúrák összeomlása láttán arról mert értekezni, hogy elérkezett a „történelem vége”. Persze nem úgy értette, ahogyan sokan idézték: a tudós a hegelsmarxi értelemben gondolt a politikai és gazdasági intézmények progresszív fejlődésének befejeződésére, s ezért nem érzi szükségét, hogy változtasson nézetén. Továbbra is úgy gondolja, hogy a modern társadalmak s így a közép-európaiak számára is az egyetlen életképes alternatíva a liberális demokrácia és a piacorientált gazdasági rend. A kérdés már most az, hogy tíz évvel a csodás esztendő után, amikor is megnyílt az eladdig szinte nem remélt lehetőség a többpárti demokrácia megteremtésére, hol tart az egykori „köztes Európa”, a „szürke zóna”, amely a NATO-tag NSZK és a Szovjetunió között terült el? Megkockáztatom, hogy a frissiben elbúcsúztatott óesztendő „annus spei”-nek, vagyis a remény évének nevezhető. A remény évében egyfelől a térség három állama belépett a NATO-ba, másfelől az Európai Unió a teljes közép-európai térséget tagjelöltté nyilvánította. Mi több, a helsinki csúcsértekezleten először neveztek meg dátumot, amely persze nem kötelező érvényű, de legalább lesz mihez viszonyítani a késést, ha a legkorábban lehetséges, 2003. január elsejéhez mérten csúszik a belépés dátuma. Ettől persze nem lett egységesebb a „köztes Európa”! Kétségkívül a felvételre várók legbelsőbb körében található hazánkkal együtt Szlovénia, Lengyelország, s talán idesorolhatók az észtek és a csehek is, bár ez utóbbiakról mostanában meglehetősen lesújtó véleményeket hallani Brüsszelben; a második körben található a másik két balti ország, valamint Szlovákia, Románia és Bulgária; eltérő földrajzi adottságaik és más történelmi pályájuk miatt Ciprust és Máltát nehéz a közép-európaiakkal egybevetni, de csatlakozásuk velük együtt megy majd végbe. Nem mondható el ez Törökországról, amely még egy körrel kijjebb van, bár immár ugyancsak potenciális csatlakozó, méghozzá egészen kivételes földrajzi-ideológiai háttérrel, következménnyel. Van azonban egy negyedik kör is, amelyről kevés szó esik, nemcsak Albánia vagy Macedónia, hanem Horvátország, sőt a posztmilosevicsi Szerbia is ide tartozik. Őket egyelőre történelmi távlatban képzelhetjük el jelöltként, bár az ilyesfajta jóslásokkal illik csínján bánni. A minap egy magas rangú uniós hivatalnok a második kör esélyeit firtató kérdésre így felelt: mostani válasza bizonnyal különbözik attól a választól, amit mondjuk hathét év múlva adna, hiszen az események fölgyorsulnak, s ami ma lehetetlen, az holnapra reális eséllyé érlelődhet. Ezzel együtt úgy gondolja, hogy az új évszázad első évtizedében még semmi sem történik a második körös belépőkkel. „A kérdés mármost az, hogy tíz évvel a csodás esztendő után, amikor is megnyílt az eladdig szinte nem remélt lehetőség a többpárti demokrácia megteremtésére, hol tart az egykori »köztes Európa«, a »szürke zóna«, amely a NATO-tag NSZK és a Szovjetunió között terült el?” A jövő faggatása helyett érdemesebb a megtett útra visszapillantani: sokkal több az összekötő kapocs és az egy irányba mutató elem a „köztes Európa” államaiban, mint ahogyan azt sokszor gondolnánk. A „csodás” év után éppenséggel nem csoda következett: szinte mindegyik egykori diktatúrában visszaesett a GDP, a leghamarább Lengyelország tért magához, aztán a kilencvenes évek közepén a szlovákok, magyarok, csehek GDP-je is elérte az utolsó szocialista esztendő teljesítményét. A politikai szabadság örömünnepét a gazdasági sokkterápia kijózanító hatása követte: sok volt a sokk és kevés a terápia, jegyezte meg szellemesen Strobe Talbott, Clinton elnök egyik vezető európai stratégája. A románok GDP-je egy darabig a visegrádiakkal együtt emelkedett, de 96 körül ismét csökkenni kezdett, s visszaesett a 89-es szint alá, az észteké viszont a mélypont után folyamatosan emelkedett, de ugyancsak az utolsó „szovjet” esztendő szintje alatt. Messze a 89-es nívó alatt mozogtak az ukrán és az orosz mutatószámok; a bruttó hazai termék ugyanúgy többsebességes, mint az egész térség, s minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy ez hosszú távon is így marad. Igazi sebességváltásra pillanatnyilag egyetlen országnak vann esélye: a meciari mélypont után Szlovákia nagy lendülettel törekszik a nemzetközi intézmények - a NATO, az unió, az OECD - felé, s ehhez megfelelő hátszelet kapott, hiszen a cseh származású amerikai külügyminiszter asszony egy jó hónapja Pozsonyban nagyon megdicsérte Dzurinda miniszterelnök koalícióját. Szlovákiában egybeesnek a vezető nyugati hatalmak érdekei a magyar érdekekkel: minél hamarább hozza be a pozsonyi koalíció a meciari lemaradást és számolja föl az ország elszigeteltségét, annál nagyobb az esélye annak, hogy elfoglalja helyét az európai szervezetekben, és ha nem is súrlódásmentes, de a nemzetközi normákhoz igazodó együttműködést alakít ki a kisebbségekkel, kivált a magyarokkal. Eltérők tehát a sebességek Közép- és Kelet- Európában, Budapest, Tallinn, Ljubljana vagy például Bukarest és Szófia készültségét meglehetős távolság választja el egymástól, kissé messzebbről nézve azonban a folyamatok, az erények és hiányosságok elég nagy hasonlóságot mutatnak. Ahogyan a londoni The Economist megfogalmazta,-„ az első évek szigorú gyógykezelése középtávon mindenütt valamelyest javulást hozott: az állami ipar magánosítása, a központi támogatások lefaragása, a keleti piacok összeomlása után a nyugati „arcvonal” kialakítása, az árak felszabadítása nyomán az antiinflációs erőfeszítések - mindezek közös vonások, s ha például a magyar sokkterápia atyja, Bokros Lajos nem is tért vissza, a lengyel kúra fő „doktora”, Leszek Balcerowicz vagy az észt Mart Laar hosszabb kitérő után ismét a döntéshozók között van. Nyugati szemszögből különösen örvendetes, hogy a magánosítás és a szabad vállalkozás irányát egyik államban sem próbálták visszafordítani, függetlenül attól, hogy polgári jobbközép elit vagy az egykori diktatúrapártokból és holdudvarukból verbuválódott szocialista pártok, baloldali koalíciók kormányoztak-e éppen. Lengyelországban a posztkommunista elnök társbérletben jól megfér a szabadpiachívő jobboldali koalícióval, Prágában a szociáldemokraták együtt politizálnak a Thatcherhívő exkormányfő Václav Klausszal, a szlovák négypárti koalícióról esett már szó, s a magyar „szabadpiacosok a gazdasági reformok újabb fordulóját nagyrészt azon a nyomon folytatják, amelyet exkommunista s a kapitalizmus felé fordult elődeik kijelöltek”. A kép persze messze nem ilyen idilli: nemcsak arra gondolok, hogy a Balkán háborúit nem feledtethetik a közép-európai térség békés elitváltásai, s nemcsak arra, hogy Romániában olykor mintha megrendülni látszanék az intézményrendszer, igaz, mindeddig sikerült elhárítani a nagyobb bajt. Ha szemüvegünk nem rózsaszínű, akkor sok gondot is látunk: mindenütt nagy a rendszerváltozás veszteseinek tábora, mindenütt sok a panasz az egykori nómenklatúra visszakapaszkodására a gazdasági élet csúcspozícióiba, a szervezett bűnözés, a korrupció ellen egyelőre nagyon is váltakozó sikerrel harcolnak a térség államai, a nyugdíjrendszer átalakítása itt-ott megindult ugyan, de az egészségügyé alig, s a lakosság egészségi állapota sok helyütt katasztrofális. S ami számokban kevéssé fejezhető ki, az a legaggasztóbb: az új közmorál egyelőre várat magára, hiányzik egyfajta polgári erény, a pénz az úr, s a lassan kamaszkorba lépő közép-európai új kapitalizmus gyakorta arra a karikatúrára emlékeztet, amelyet a megboldogult szocialista rendszer ideológusai rajzoltak a piacgazdálkodásról. Nehéz lenne vitázni a londoni hetilap értékelésével: az igazságügyi apparátus még a lengyeleknél, magyaroknál és cseheknél is „piszkos”, a rendőrök és vámosok sokkal „hajlíthatóbbak”, mint Nyugaton, az új középosztály pedig „túl kicsi, túl őrült, túl aggodalmaskodó és szerző hajlamú” ahhoz, hogy jótékonykodással, iskolai és egyházi ügyekkel vagy akár a politikával foglalja el magát. Bár tíz éve a diktatúrák társadalmai a normalitáshoz akartak visszatérni, ez még nem sikerült: Közép- és Kelet-Európa még nem ,,normális”, a kommunista államok egykori otrombaságát még nem váltotta föl a „polgári tisztesség és a jog erejébe vetett eredendő hit”. De - jegyzi meg a hetilap ezen az úton haladnak, és gyorsabban, mint sokan gondolták; remélhetőleg így van, és a remény évében - évtizedében - talán már látszik az alagút vége. De nem mindegy, milyen hosszú ez az alagút - s ezt a nyugati döntéshozóknak is tudniuk kell, például az uniós ajtók megnyitásának mérlegelésekor. Mert a történelemnek valóban nincs vége. Martin József újságíró Nyúljunk magunkhoz Megszületett tehát a kétezres évek első magyar gyermeke, mint mondják, jól el lett eresztve. Kapott egy ötmilliós életbiztosítást, egy két és fél millió forintot érő autót, további egymillióért kedvére repkedhet majd a nagyvilágban, a család pedig egy álló esztendőn át minden héten átvehet egy húszezer forintos vásárlási utalványt, valamint afféle kiegészítésként több százezer forintért válogathat bébiholmit az egyik jó nevű áruházban. Mármost tegyük fel, hogy a kisfiút további szerencsékben is részesítette a sors, amennyiben valami fatális véletlen folytán nem fog kiderülni már az első ellenőrzésnél, hogy a gépkocsi lopott, a légitársaság repülőgépét, midőn annak fedélzetére száll, hogy szüleivel Hawaii felé vegye útját, nem téríti el Washington felé a magyar miniszterelnök, s a heti húszezer forintos vásárlási utalványért nem csak Csemege-ajándékkosarat lehet majd vásárolni, szóval ez esetben bátran kijelenthetjük, hogy így kell megszületni. Másként nem is nagyon érdemes. Szavamra, nem vagyok irigy (dehogyisnem), de azért elképzelem a többieket. Az óév utolsó napján egymás után számoltak be a riportok az előrelátó szülők készülődéséről, akik éppen a kétezres évek első perceire várták utóduk érkezését. Tényleg előrelátók voltak, az egyik házaspár például tudományos pontossággal számolta ki, hogy kerül, amibe kerül, március 25-én egymás karjaiba esnek, házasember elképesztő, hogy milyen áldozatokra képes. Egy másik házaspár még az anyagi áldozatoktól se riadt vissza, két hétre Hévízre mentek, sokat sétáltak, hátha busásan megtérül majd a befektetés, s összejön az évezred üzlete. Egyébiránt is az egész világ lázban égett, újév előtt még leterhelt klinikákról beszéltek az orvosok, a Baranya megyei főorvos egyenesen telt házról beszélt, az ember csak most jött rá, hogy március tájt szinte Szodoma és Gomorrában élt, mert a hírek szerint lányanyák is rajta voltak a várólistán. Erre fel már az új esztendő első híreiben azt olvasni, hogy a szilveszteri gongütés utáni első órában mindössze huszonegy gyermek született, mindösszesen pedig semmivel se több, mint tavaly ilyenkor. A legtöbb gyerek vagy már megérkezett, vagy csak újév délutánján érkezett meg, amiben nyilván benne vannak a koronával kapcsolatos történelmi események is. És nincs ebben semmi irónia vagy gonoszkodás. Fogy a magyar, a gyerek nagy kincs. A gyerek a legszebb ajándék, de ha már azt mondja otthon a férj és a feleség, hogy bújjunk össze, mert előbb-utóbb össze kell, ez volna mégiscsak az élet értelme, akkor miért ne kössük össze a természetest a hasznossal, a gyermekáldást miért ne tetézhetné meg a sors egy autóval, ingyenrepülőjegygyel, heti húszezer szponzori apanázzsal, még olyan élőket is tudunk venni a gyereknek, hogy a szomszédok besárgulnak az irigységtől. Ennyit megér az összebújás, pláne, hogy még gyed is lesz a kormány áldásos tevékenységének köszönhetően. És akkor, amikor már tényleg minden megvan, pár perccel megelőzi gyermekünket egy másik. Lehet kölcsönkérni rokonságtól, kolléganőktől kinőtt gyerekholmit, babakocsit, mehetünk nyáron az anyóshoz két hétre Szekszárdra, a biztosító már az első ablaktörésnél átver, amúgy pedig peremkerületi turkálókból építjük a gyerek jövőjét, tizennyolc éves korára még egy tisztességes nyelvvizsga-bizonyítványt se tudunk neki venni, a gyerek buta marad, mint a tök, halmozottan hátrányos helyzet, hacsak nem lesz váratlanul polgármester. A másik viszont tizennyolc éves korában egyenesen a Holdra utazik nyaralni (ismételten feltéve, hogy a miniszterelnök nem irányítja Washington felé az űrhajót, plusz a hordozórakéta alvázszáma megegyezik a forgalmin feltüntetettel, valamint a kabin kívülről szabályszerűen fel van matricázva). Nagyjából ennyi. Két gyerek születése között fél óra sincs a különbség, mégis más dimenzióba kerülnek, akár a tücsök és a hangya, ami persze játék, de olyan játék, amit nem szilveszterre találtak ki, épp ellenkezőleg, napfényes és optimista polgári hétköznapokra. Tényleg ennyin múlik minden. S aki már az indulásnál lemarad, kiteheti a gyedet az ablakba vagy kiszívhatja a cumisüvegből, viszont ha szerencsés, még azt az illúziót is megkapja, hogy a kiválasztottakhoz tartozik, ő az elit, mégpedig azért, mert ez jár neki. Nem mintha tízmillió olyan sok volna vagy hogy az ember egész életében csak repülni akarna, ez már Horn Gyulánál se jött be hetvenen felüli kiadásban. Hanem hogy adhattak volna a gyermekbarát szponzorok emelnek tízmilliárdot is, ha már egyszer adunk, amannak meg semmit, úgy, ahogyan az elmúlt évtizedekben is tette a sors, hiszen már hosszú ideje mindennap szilveszter van. Az újévi bébi persze minderről nem tud, és jó is, hogy nem tud, mert így nem lehet lelkifurdalása sem. Lelkifurdalása csak annak lehet, aki márciusban nekiment az asszonynak, kapitális vad módjára fújtatott, hogy most majd megmutatom, anyukám, és tényleg megmutatta, majd háromnegyed éven át abban a hitben élt, hogy részéről a jövő meg van alapozva, erre fel kétezerre lapozva a naptárt kell rádöbbennie, hogy megint elrontott valamit, úgy látszik, teljesen mindegy, hogy dugunk vagy nem dugunk, a végén mindig elkúrjuk a dolgokat. Mert lopni már nincs mit, minden, ami mozdítható, meg minden, ami nem mozdítható, el van lopva, aki most kezdi el megcsinálni az első tízmilliót, az is örökre le van maradva, viszont ami tízmillió már megvan máshol, az önmagát fialja. S ha elméletileg van is még remény, hogy érdemes tán magunkon kívül máshoz is nyúlni, mi a garancia arra nézvést, hogy ha márciusban megint tettre készen állunk életünk párja előtt, nem marad le a következő gyermekünk is az évezred fordulójának szent pillanatáról: néha tényleg a legjobb, ha magunkhoz nyúlunk. Megyesi Gusztáv Határtalan zsákmány Egy anekdota járja a parlamentben, hogy igaz-e, nem tudni, de hihető, az biztos. Fideszes politikus keveredett le szocialista képviselő mellé az országházi pamlagra, önmagában szokatlan jelenet. - Ti majd újra kirúgtok mindenkit, akit kineveztünk, ha visszajöttök? - így a fideszes kérdés. - Csak a politikai kinevezetteket - hangzott a szocialista válasz. Szemelkerekedés, szájtátás: „De hisz mindaz... ” Kormányváltásnál többet, rendszerváltásnál kevesebbet ígért Orbán Viktor, s ezt az ígéretét be is tartja. Kormányváltásnál több az, hogy olyan pozíciókat is újraoszt övéinek, ahol a politikai akaratnak és szempontoknak helye nem lenne. Közben a rendszer tényleg nem változik: a politikai lojalitás továbbra is többet ér a szakértelemnél. A kancelláriaminiszter jómúltkor azt ígérte, hogy ez a kormány fogja kijelölni a politikai zsákmányszerzés határait. Ha meg is tette, túlságosan messze húzta meg azokat a határokat. A politikai zsákmányszerzés határain bizonyosan túl vannak a közigazgatási hivatalok vezetői. Most mégis leváltják többségüket, indoklás nélkül, megalázó módon. Faxon közlik, hogy másnap már be se kell jönni, aztán a Miniszterelnöki Hivatalban győzködik őket, hogy ugyan ne legyenek már fölháborodva ezen. Hogy miféle eljárás ez? Politikai természetesen. Az igazsághoz hozzátartozik: négy meg nyolc évvel ezelőtt sem volt másként. Először az MDF-kormány nevezett ki néhány politikailag megbízható köztársasági megbízottat, hogy megregulázzák az ellenzéki vezetésű önkormányzatokat. Az előző koalíció törvénymódosítással húzta ki a széket a megbízottak alól, a menesztésnek ezen módját aztán a Legfelsőbb Bíróság jogsértőnek ítélte. Az Orbán-kormány az egyszerűbb módját választotta a tisztogatásnak: megpályáztatták saját helyüket a közigazgatási hivatalvezetőkkel. Akiben nincs bizodalma a kormánynak, annak rossz a pályázata is nyilván. Ez az ország harmadszorra kénytelen elszenvedni a politikai elitcsere velejáróit, a leváltásokat, a tisztogatást. Hányszor bírja még? Vajon a következők meg tudják-e állni, hogy ne rúgják ki az előzőket? Most azt ígérik: igen. .. .Amúgy az angolok kétszáz éve nyírják a gyepet. Gál J. Zoltán Y 2K Tudjman után 2000-ben Horvátország választott, a jövő a megmondhatója, jól-e. A választók akarata fog érvényesülni, s ezt mutatják majd a kormányalakítási tárgyalások is, amelyekre várhatóan Ivica Racant kérik majd fel. Ám bárhogy is álljon öszsze az új kabinet, célkitűzései a korábbi kormányéhoz hasonlóak lesznek. Nem tévedés: hasonlóak - ha nem ugyanazok. Mert Zágráb számára eleddig is az európai integráció bírt első számú fontossággal, s persze az ország nemzetközi megítélésének jobbítása. Horvátország korábban - Tudjman idejében - nem sok esélyt kapott arra, hogy az általa oly nagy vehemenciával döngetett, európai kaput akár csak résnyire is kinyissák. Ha mégis így tettek, gyorsan becsapták, látván, a kisebbségi és szabadságjogokat sokszor figyelmen kívül hagyó, a hercegovinai horvát érdekcsoportok befolyásától leterhelt horvát vezetés várakozik odakünn. A tiszta - a megfigyelők szerint is - csalásoktól mentes választások után létrejövő új horvát vezetés viszont minden korábbinál jobb eséllyel pályázhat arra, hogy a Horvátország integrálását eddig mereven elutasító Nyugat kinyitja kapuit előtte. A Tudjman utáni kormánynak azért ehhez sok téren lesz még tennivalója. Többek között például átlátható viszonyokat kell teremtenie a sajtóban, amibe beletartozik a cenzúra eltörlése is. Nem lesz könnyű rendbe tenni a gazdaságot, megtisztítani a közéletet a korrupciótól, valamint normalizálni a kapcsolatokat a szomszédokkal - úgy a boszniai muzulmánokkal, mint a szlovénokkal. Míg az előbbivel az országban élő horvát kisebbség kapcsán alakultak ki nézeteltérések, addig Zágráb,Ljubljana viszonya gazdasági vitákkal és területi kérdésekkel volt terhelt. Zágrábnak egy szomszéd miatt nem kell aggódnia: a magyar-horvát kapcsolatok - mondhatni, a Kalasnyikov-ügy óta - példásak, nem is igen van mit javítani azokon. A magyar miniszterelnök is megjegyezte, azok stratégiai fontossággal bírnak Budapest számára. Ám az „új” Horvátország esetében a határon túli magyarságért aggódó, valamint a gazdasági beruházásokat realizálni kívánó magyar vezetés minden korábbinál nyugodtabban nyújthat segítő jobbot a zágrábi, szociálliberális politikai hitvallású kollégáknak. Persze kérdés, hogy a magyar kormány miként tekint arra az új horvát politikai garnitúrára, amely elveti a nemzetállam mindenhatóságát. A horvát polgárok mindenesetre ilyen vezetést akartak. Szabó F. Ferenc