Népszava, 2000. január (128. évfolyam, 1–25. sz.)

2000-01-05 / 3. szám

N­ÉPSZAVA VÉLEMÉNY 2000. JANUÁR 5., SZERDA 7 Martin József Normális Közép-Európa Tíz év telt el a nevezetes an­nus mirabilis, vagyis a csodás 1989-es esztendő óta. Francis Fukuyama amerikai politoló­gus azóta is sokszor kénysze­rül védekezni, amiért az egy­­párti diktatúrák összeomlása láttán arról mert értekezni, hogy elérkezett a „történelem vége”. Persze nem úgy értet­te, ahogyan sokan idézték: a tudós a hegels­marxi értelemben gondolt a politikai és gaz­dasági intézmények progresszív fejlődésének befejeződésére, s ezért nem érzi szükségét, hogy változtasson nézetén. Továbbra is úgy gondolja, hogy a modern társadalmak s így a közép-európaiak számára is az egyetlen élet­képes alternatíva a liberális demokrácia és a piacorientált gazdasági rend. A kérdés már most az, hogy tíz évvel a csodás esztendő után, amikor is megnyílt az eladdig szinte nem re­mélt lehetőség a többpárti demokrácia megte­remtésére, hol tart az egykori „köztes Euró­pa”, a „szürke zóna”, amely a NATO-tag NSZK és a Szovjetunió között terült el? Megkockáztatom, hogy a frissiben elbúcsúz­tatott óesztendő „annus spei”-nek, vagyis a remény évének nevezhető. A remény évében egyfelől a térség három állama belépett a NATO-ba, másfelől az Európai Unió a teljes közép-európai térséget tagjelöltté nyilvánítot­ta. Mi több, a helsinki csúcsértekezleten elő­ször neveztek meg dátumot, amely persze nem kötelező érvényű, de legalább lesz mihez vi­szonyítani a késést, ha a legkorábban lehetsé­ges, 2003. január elsejéhez mérten csúszik a belépés dátuma. Ettől persze nem lett egysé­­gesebb a „köztes Európa”! Kétségkívül a fel­vételre várók legbelsőbb körében található hazánkkal együtt Szlovénia, Lengyelország, s talán idesorolhatók az észtek és a csehek is, bár ez utóbbiakról mostanában meglehetősen lesújtó véleményeket hallani Brüsszelben; a második körben található a másik két balti or­szág, valamint Szlovákia, Románia és Bulgá­ria; eltérő földrajzi adottságaik és más törté­nelmi pályájuk miatt Ciprust és Máltát nehéz a közép-európaiakkal egybevetni, de csatla­kozásuk velük együtt megy majd végbe. Nem mondható el ez Törökországról, amely még egy körrel kijjebb van, bár immár ugyancsak potenciális csatlakozó, méghozzá egészen ki­vételes földrajzi-ideológiai háttérrel, követ­kezménnyel. Van azonban egy negyedik kör is, amelyről kevés szó esik, nemcsak Albánia vagy Macedónia, hanem Horvátország, sőt a posztmilosevicsi Szerbia is ide tartozik. Őket egyelőre történelmi távlatban képzelhetjük el jelöltként, bár az ilyesfajta jóslásokkal illik csínján bánni. A minap egy magas rangú uniós hivatalnok a második kör esélyeit firtató kér­désre így felelt: mostani válasza bizonnyal kü­lönbözik attól a választól, amit mondjuk hat­hét év múlva adna, hiszen az események föl­gyorsulnak, s ami ma lehetetlen, az holnapra reális eséllyé érlelődhet. Ezzel együtt úgy gon­dolja, hogy az új évszázad első évtizedében még semmi sem történik a második körös be­lépőkkel. „A kérdés mármost az, hogy tíz évvel a csodás esztendő után, amikor is megnyílt az eladdig szinte nem remélt lehetőség a többpárti demokrácia megteremtésére, hol tart az egykori »köztes Európa«, a »szürke zóna«, amely a NATO-tag NSZK és a Szovjetunió között terült el?” A jövő faggatása helyett érdemesebb a meg­tett útra visszapillantani: sokkal több az össze­kötő kapocs és az egy irányba mutató elem a „köztes Európa” államaiban, mint ahogyan azt sokszor gondolnánk. A „csodás” év után éppenséggel nem csoda következett: szinte mindegyik egykori diktatúrában visszaesett a GDP, a leghamarább Lengyelország tért ma­gához, aztán a kilencvenes évek közepén a szlovákok, magyarok, csehek GDP-je is elérte az utolsó szocialista esztendő teljesítményét. A politikai szabadság örömünnepét a gazdasági sokkterápia kijózanító hatása követte: sok volt a sokk és kevés a terápia, jegyezte meg szelle­mesen Strobe Talbott, Clinton elnök egyik ve­zető európai stratégája. A románok GDP-je egy darabig a visegrádiakkal együtt emelke­dett, de 96 körül ismét csökkenni kezdett, s visszaesett a 89-es szint alá, az észteké viszont a mélypont után folyamatosan emelkedett, de ugyancsak az utolsó „szovjet” esztendő szintje alatt. Messze a 89-es nívó alatt mozogtak az ukrán és az orosz mutatószámok; a bruttó ha­zai termék ugyanúgy többsebességes, mint az egész térség, s minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy ez hosszú távon is így ma­rad. Igazi sebességváltásra pillanatnyilag egyetlen országnak vann esélye: a meciari mély­pont után Szlovákia nagy lendülettel törekszik a nemzetközi intézmények - a NATO, az unió, az OECD - felé, s ehhez megfelelő hátszelet ka­pott, hiszen a cseh származású amerikai kül­ügyminiszter asszony egy jó hónapja Pozsony­ban nagyon megdicsérte Dzurinda miniszter­­elnök koalícióját. Szlovákiában egybeesnek a vezető nyugati hatalmak érdekei a magyar ér­dekekkel: minél hamarább hozza be a pozsonyi koalíció a meciari lemaradást és számolja föl az ország elszigeteltségét, annál nagyobb az esélye annak, hogy elfoglalja helyét az európai szervezetekben, és ha nem is súrlódásmentes, de a nemzetközi normákhoz igazodó együtt­működést alakít ki a kisebbségekkel, kivált a magyarokkal. Eltérők tehát a sebességek Közép- és Kelet- Európában, Budapest, Tallinn, Ljubljana vagy például Bukarest és Szófia készültségét meg­lehetős távolság választja el egymástól, kissé messzebbről nézve azonban a folyamatok, az erények és hiányosságok elég nagy hasonlósá­got mutatnak. Ahogyan a londoni The Econo­mist megfogalmazta,-„ az első évek szigorú gyógykezelése középtávon mindenütt valame­lyest javulást hozott: az állami ipar magánosí­tása, a központi támogatások lefaragása, a ke­leti piacok összeomlása után a nyugati „arc­vonal” kialakítása, az árak felszabadítása nyomán az antiinflációs erőfeszítések - mind­ezek közös vonások, s ha például a magyar sokkterápia atyja, Bokros Lajos nem­ is tért vissza, a lengyel kúra fő „doktora”, Leszek Balcerowicz vagy az észt Mart Laar hosszabb kitérő után ismét a döntéshozók között van. Nyugati szemszögből különösen örvendetes, hogy a magánosítás és a szabad vállalkozás irányát egyik államban sem próbálták vissza­fordítani, függetlenül attól, hogy polgári jobb­közép elit vagy az egykori diktatúrapártokból és holdudvarukból verbuválódott szocialista pártok, baloldali koalíciók kormányoztak-e éppen. Lengyelországban a­ posztkommunista elnök társbérletben jól megfér a szabadpiac­­hívő jobboldali koalícióval, Prágában a szociál­demokraták együtt politizálnak a Thatcher­­hívő exkormányfő Václav Klausszal, a szlovák négypárti koalícióról esett már szó, s a magyar „szabadpiacosok a gazdasági reformok újabb fordulóját nagyrészt azon a nyomon folytat­ják, amelyet exkommunista s a kapitalizmus felé fordult elődeik kijelöltek”. A kép persze messze nem ilyen idilli: nem­csak arra gondolok, hogy a Balkán háborúit nem feledtethetik a közép-európai térség bé­kés elitváltásai, s nemcsak arra, hogy Romániá­ban olykor mintha megrendülni látszanék az intézményrendszer, igaz, mindeddig sikerült elhárítani a nagyobb bajt. Ha szemüvegünk nem rózsaszínű, akkor sok gondot is látunk: mindenütt nagy a rendszerváltozás vesztesei­nek tábora, mindenütt sok a panasz az egykori nómenklatúra visszakapaszkodására a gazda­sági élet csúcspozícióiba, a szervezett bűnözés, a korrupció ellen egyelőre nagyon is váltakozó sikerrel harcolnak a térség államai, a nyugdíj­­rendszer átalakítása itt-ott megindult ugyan, de az egészségügyé alig, s a lakosság egészségi állapota sok helyütt katasztrofális. S ami szá­mokban kevéssé fejezhető ki, az a legaggasz­­tóbb: az új közmorál egyelőre várat magára, hiányzik egyfajta polgári erény, a pénz az úr, s a lassan kamaszkorba lépő közép-európai új kapitalizmus gyakorta arra a karikatúrára emlékeztet, amelyet a megboldogult szocialis­ta rendszer ideológusai rajzoltak a piacgaz­dálkodásról. Nehéz lenne vitázni a londoni he­tilap értékelésével: az igazságügyi apparátus még a lengyeleknél, magyaroknál és cseheknél is „piszkos”, a rendőrök és vámosok sokkal „hajlíthatóbbak”, mint Nyugaton, az új közép­­osztály pedig „túl kicsi, túl őrült, túl aggodal­maskodó és szerző hajlamú” ahhoz, hogy jóté­konykodással, iskolai és egyházi ügyekkel vagy akár a politikával foglalja el magát. Bár tíz éve a diktatúrák társadalmai a normalitás­­hoz akartak visszatérni, ez még nem sikerült: Közép- és Kelet-Európa még nem ,,normális”, a kommunista államok egykori otrombaságát még nem váltotta föl a „polgári tisztesség és a jog erejébe vetett eredendő hit”. De - jegyzi meg a hetilap ezen az úton haladnak, és gyorsabban, mint sokan gondolták; remélhe­tőleg így van, és a remény évében - évtizedé­ben - talán már látszik az alagút vége. De nem mindegy, milyen hosszú ez az alagút - s ezt a nyugati döntéshozóknak is tudniuk kell, például az uniós ajtók megnyitásának mérlegelésekor. Mert a történelemnek való­ban nincs vége. Martin József újságíró Nyúljunk magunkhoz Megszületett tehát a kétezres évek első magyar gyermeke, mint mond­ják, jól el lett eresztve. Kapott egy ötmilliós életbiztosítást, egy két és fél millió forintot érő autót, továb­bi egymillióért kedvére repkedhet majd a nagyvilágban, a család pe­dig egy álló esztendőn át minden héten átvehet egy húszezer forin­tos vásárlási utalványt, valamint afféle kiegészítésként több száz­ezer forintért válogathat bébihol­mit az egyik jó nevű áruházban. Mármost tegyük fel, hogy a kis­fiút további szerencsékben is ré­szesítette a sors, amennyiben va­lami fatális véletlen folytán nem fog kiderülni már az első ellenőr­zésnél, hogy a gépkocsi lopott, a légitársaság repülőgépét, midőn annak fedélzetére száll, hogy szü­leivel Hawaii felé vegye útját, nem téríti el Washington felé a magyar miniszterelnök, s a heti húszezer forintos vásárlási utalványért nem csak Csemege-ajándékkosarat le­het majd vásárolni, szóval ez eset­ben bátran kijelenthetjük, hogy így kell megszületni. Másként nem is nagyon érde­mes. Szavamra, nem vagyok irigy (de­­hogyisnem), de azért elképzelem a többieket. Az óév utolsó napján egymás után számoltak be a ripor­tok az előrelátó szülők készülődé­séről, akik éppen a kétezres évek első perceire várták utóduk érke­zését. Tényleg előrelátók voltak, az egyik házaspár például tudo­mányos pontossággal számolta ki, hogy kerül, amibe kerül, március 25-én egymás karjaiba esnek, há­zasember elképesztő, hogy milyen áldozatokra képes. Egy másik há­zaspár még az anyagi áldozatoktól se riadt vissza, két hétre Hévízre mentek, sokat sétáltak, hátha bu­sásan megtérül majd a befektetés, s összejön az évezred üzlete. Egyéb­iránt is az egész világ lázban égett, újév előtt még leterhelt klinikák­ról beszéltek az orvosok, a Bara­nya megyei főorvos egyenesen telt házról beszélt, az ember csak most jött rá, hogy március tájt szinte Szodoma és Gomorrában élt, mert a hírek szerint lányanyák is rajta voltak a várólistán. Erre fel már az új esztendő első híreiben azt olvasni, hogy a szil­veszteri gongütés utáni első órában mindössze huszonegy gyermek született, mindösszesen pedig sem­mivel se több, mint tavaly ilyenkor. A legtöbb gyerek vagy már meg­érkezett, vagy csak újév délutánján érkezett meg, amiben nyilván ben­ne vannak a koronával kapcsola­tos történelmi események is. És nincs ebben semmi irónia vagy go­noszkodás. Fogy a magyar, a gye­rek nagy kincs. A gyerek a legszebb ajándék, de ha már azt mondja ott­hon a férj és a feleség, hogy bújjunk össze, mert előbb-utóbb össze kell, ez volna mégiscsak az élet értelme, akkor miért ne kössük össze a ter­mészetest a hasznossal, a gyermek­­áldást miért ne tetézhetné meg a sors egy autóval, ingyenrepülőjegy­­gyel, heti húszezer szponzori apa­názzsal, még olyan élőket is tu­dunk venni a gyereknek, hogy a szomszédok besárgulnak az irigy­ségtől. Ennyit megér az összebújás, pláne, hogy még gyed is lesz a kor­mány áldásos tevékenységének kö­szönhetően. És akkor, amikor már tényleg minden megvan, pár perccel meg­előzi gyermekünket egy másik. Lehet kölcsönkérni rokonságtól, kolléganőktől kinőtt gyerekhol­mit, babakocsit, mehetünk nyáron az anyóshoz két hétre Szekszárd­­ra, a biztosító már az első ablaktö­résnél átver, amúgy pedig perem­kerületi turkálókból építjük a gyerek jövőjét, tizennyolc éves ko­rára még egy tisztességes nyelv­vizsga-bizonyítványt se tudunk neki venni, a gyerek buta marad, mint a tök, halmozottan hátrá­nyos helyzet, hacsak nem lesz vá­ratlanul polgármester. A másik viszont tizennyolc éves korában egyenesen a Holdra uta­zik nyaralni (ismételten feltéve, hogy a miniszterelnök nem irá­nyítja Washington felé az űrhajót, plusz a hordozórakéta alvázszá­ma megegyezik a forgalmin fel­tüntetettel, valamint a kabin kí­vülről szabályszerűen fel van mat­­ricázva). Nagyjából ennyi. Két gyerek születése között fél óra sincs a különbség, mégis más di­menzióba kerülnek, akár a tücsök és a hangya, ami persze játék, de olyan játék, amit nem szilveszter­re találtak ki, épp ellenkezőleg, napfényes és optimista polgári hétköznapokra. Tényleg ennyin múlik minden. S aki már az indu­lásnál lemarad, kiteheti a gyedet az ablakba vagy kiszívhatja a cu­misüvegből, viszont ha szerencsés, még azt az illúziót is megkapja, hogy a kiválasztottakhoz tartozik, ő az elit, mégpedig azért, mert ez jár neki. Nem mintha tízmillió olyan sok volna vagy hogy az em­ber egész életében csak repülni akarna, ez már Horn Gyulánál se jött be hetvenen felüli kiadásban. Hanem hogy adhattak volna a gyermekbarát szponzorok emel­nek tízmilliárdot is, ha már egy­szer adunk, amannak meg sem­mit, úgy, ahogyan az elmúlt évti­zedekben is tette a sors, hiszen már hosszú ideje mindennap szil­veszter van. Az újévi bébi persze minderről nem tud, és jó is, hogy nem tud, mert így nem lehet lelkifurdalása sem. Lelkifurdalása csak annak lehet, aki márciusban nekiment az asszonynak, kapitális vad módjá­ra fújtatott, hogy most majd meg­mutatom, anyukám, és tényleg megmutatta, majd háromnegyed éven át abban a hitben élt, hogy részéről a jövő meg van alapozva, erre fel kétezerre lapozva a nap­tárt kell rádöbbennie, hogy me­gint elrontott valamit, úgy látszik, teljesen mindegy, hogy dugunk vagy nem dugunk, a végén mindig elkúrjuk a dolgokat. Mert lopni már nincs mit, min­den, ami mozdítható, meg min­den, ami nem mozdítható, el van lopva, aki most kezdi el megcsi­nálni az első tízmilliót, az is örök­re le van maradva, viszont ami tízmillió már megvan máshol, az önmagát fialja. S ha elméletileg van is még remény, hogy érdemes tán magunkon kívül máshoz is nyúlni, mi a garancia arra néz­vést, hogy ha márciusban megint tettre készen állunk életünk párja előtt, nem marad le a következő gyermekünk is az évezred fordu­lójának szent pillanatáról: néha tényleg a legjobb, ha magunkhoz nyúlunk. Megyesi Gusztáv Határtalan zsákmány Egy anekdota járja a parlamentben, hogy igaz-e, nem tudni, de hihető, az biztos. Fideszes politikus kevere­­dett le szocialista képviselő mellé az országházi pam­­lagra, önmagában szokatlan jelenet. - Ti majd újra kirúgtok mindenkit, akit kineveztünk, ha visszajöt­tök? - így a fideszes kérdés. - Csak a politikai kineve­zetteket - hangzott a szocialista válasz. Szemelkere­­kedés, szájtátás: „De hisz mind­az... ” Kormányváltásnál többet, rendszerváltásnál keve­sebbet ígért Orbán Viktor, s ezt az ígéretét be is tart­ja. Kormányváltásnál több az, hogy olyan pozíciókat is újraoszt övéinek, ahol a politikai akaratnak és szempontoknak helye nem lenne. Közben a rendszer tényleg nem változik: a politikai lojalitás továbbra is többet ér a szakértelemnél. A kancelláriaminiszter jómúltkor azt ígérte, hogy ez a kormány fogja kijelölni a politikai zsákmány­­szerzés határait. Ha meg is tette, túlságosan messze húzta meg azokat a határokat. A politikai zsákmányszerzés határain bizonyosan túl vannak a közigazgatási hivatalok vezetői. Most mégis leváltják többségüket, indoklás nélkül, megalá­zó módon. Faxon közlik, hogy másnap már be se kell jönni, aztán a Miniszterelnöki Hivatalban győzködik őket, hogy ugyan ne legyenek már fölháborodva ezen. Hogy miféle eljárás ez? Politikai természetesen. Az igazsághoz hozzátartozik: négy meg nyolc évvel ezelőtt sem volt másként. Először az MDF-kormány nevezett ki néhány politikailag megbízható köztársa­sági megbízottat, hogy megregulázzák az ellenzéki vezetésű önkormányzatokat. Az előző koalíció tör­vénymódosítással húzta ki a széket a megbízottak alól, a menesztésnek ezen módját aztán a Legfelsőbb Bíróság jogsértőnek ítélte. Az Orbán-kormány az egyszerűbb módját választotta a tisztogatásnak: megpályáztatták saját helyüket a közigazgatási hiva­talvezetőkkel. Akiben nincs bizodalma a kormány­nak, annak rossz a pályázata is nyilván. Ez az ország harmadszorra kénytelen elszenvedni a politikai elitcsere velejáróit, a leváltásokat, a tiszto­gatást. Hányszor bírja még? Vajon a következők meg tudják-e állni, hogy ne rúgják ki az előzőket? Most azt ígérik: igen. .. .Amúgy az angolok kétszáz éve nyírják a gyepet. Gál J. Zoltán Y 2K Tudjman után 2000-ben Horvátország választott, a jövő a megmondhatója, jól-e. A választók akarata fog érvényesülni, s ezt mu­tatják majd a kormány­alakítási tárgyalások is, amelyekre várhatóan Ivi­­ca Racant kérik majd fel. Ám bárhogy is álljon ösz­­sze az új kabinet, célkitű­zései a korábbi kormá­nyéhoz hasonlóak lesznek. Nem tévedés: hasonlóak - ha nem ugyanazok. Mert Zágráb számára eleddig is az európai integráció bírt első számú fontos­sággal, s persze az ország nemzetközi megítélésé­nek jobbítása. Horvátor­szág korábban - Tudj­man idejében - nem sok esélyt kapott arra, hogy az általa oly nagy vehe­menciával döngetett, eu­rópai kaput akár csak résnyire is kinyissák. Ha mégis így tettek, gyorsan becsapták, látván, a ki­sebbségi és szabadságjo­gokat sokszor figyelmen kívül hagyó, a hercegovi­­nai horvát érdekcsopor­tok befolyásától leterhelt horvát vezetés várakozik odakünn. A tiszta - a megfigye­lők szerint is - csalások­tól mentes választások után létrejövő új horvát vezetés viszont minden korábbinál jobb eséllyel pályázhat arra, hogy a Horvátország integrálá­sát eddig mereven eluta­sító Nyugat kinyitja ka­puit előtte. A Tudjman utáni kor­mánynak azért ehhez sok téren lesz még tennivaló­ja. Többek között például átlátható viszonyokat kell teremtenie a sajtó­ban, amibe beletartozik a cenzúra eltörlése is. Nem lesz könnyű rendbe tenni a gazdaságot, megtisztí­tani a közéletet a korrup­ciótól,­ valamint normali­­zálni a kapcsolatokat a szomszédokkal - úgy a boszniai muzulmánok­kal, mint a szlovénokkal. Míg az előbbivel az or­szágban élő horvát ki­sebbség kapcsán alakul­tak ki nézeteltérések, ad­dig Zágráb,L­j­ublj­ana viszonya gazdasági vi­tákkal és területi kérdé­sekkel volt terhelt. Zágrábnak egy szom­széd miatt nem kell ag­gódnia: a magyar-horvát kapcsolatok - mondhat­ni, a Kalasnyikov-ügy óta - példásak, nem is igen van mit javítani azokon. A magyar miniszterelnök is megjegyezte, azok stratégiai fontossággal bírnak Budapest számá­ra. Ám az „új” Horvát­ország esetében a hatá­ron túli magyarságért aggódó, valamint a gaz­dasági beruházásokat realizálni kívánó magyar vezetés minden koráb­binál nyugodtabban nyújthat segítő jobbot a zágrábi, szociálliberális politikai hitvallású kol­légáknak. Persze kérdés, hogy a magyar kormány miként tekint arra az új horvát politikai garnitúrára, amely elveti a nemzetál­lam mindenhatóságát. A horvát polgárok minden­esetre ilyen vezetést akartak. Szabó F. Ferenc

Next