Népszava, 2000. március (128. évfolyam, 51–76. sz.)
2000-03-11 / 60. szám
4 18 NÉPSZAVA SZÉP SZÓ 2000. MÁRCIUS 11., SZOMBAT * Száz év magány és Ernyedt prelűdök egy döglött kutya emlékére A kultúra története tele van sok apró vagy nagyobb forradalommal. Kiemelkedő gondolatok, alkotók és művek forgatták fel időről-időre a művészetek állóvizét. A képzőművészet, az irodalom, valamint a zene-, a színház- és a filmművészet ismerőit kérdeztük arról, saját szemszögükből mit tartanak az adott művészeti ág történetét, fejlődését meghatározó „forradalmi” változásnak. Néray Katalin művészettörténész: - Azt hiszem, a Nyolcak csoportjának fellépését említeném; ettől az időponttól számíthatjuk a XIX. század végét a képzőművészetben. Lukács György ekkor, 1910 februárjában jelentette meg híres cikkét Az utak elváltak címmel a Nyugatban. Remstock Károly, Czóbel Béla, Poór Bertalan, Tihanyi Lajos, Márffy Ödön, Berény Róbert, Czigány Dezső és Orbán Dezső voltak tagjai a csoportnak, akik Orbán műtermében mondták ki megalakulásukat. A csoport az első világháborúig működött együtt. A képzőművészek nem voltak ugyan annyira radikálisak, de szoros kapcsolatot tartottak az avantgárd szellemiségével. Rendszeresen jártak össze írókkal, filozófusokkal, például Adyval, a Nyugat alkotókörének tagjaival vagy a Galilei körrel. Ebben az időben gyökeres változáson ment át a közönség, sőt az alkotók viszonya is az alkotásokhoz. A képek már nem szórakoztatni és elkápráztatni akarták a közönséget, a művészek mindinkább saját gondolataikat fejezték ki, mindazt, ami leginkább foglalkoztatta őket. A festők sokkalta alaposabban kezdték el feldolgozni témáikat és már nem csupán a látványról volt szó, hanem a belső tartalmak minél pontosabb kifejezéséről. Erre az időre esik a képeken megjelenő látványvilág lassú felbontása is. * Poszler György irodalomtörténész, akadémikus: -Az irodalomban nagyon ritkán fordul elő, hogy egy műalkotás forradalmi, kirobbanó hatást kelt. A korszakalkotó változások elemei számos műben már korábban fölbukkannak, idővel ezek halmozódnak, majd az új tendenciák egyegy reprezentatív műben összegződnek. A XX. század elején Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolyama tekinthető ilyen értelemben „irodalomforradalmi” műalkotásnak, noha előzményei mintegy fél évszázaddal visszakövethetőek. Már Flaubert-rel megkezdődött a klasszikus realista regénytípus lebomlása - miután egyre nehezebbé vált kronologikus sorrendben ábrázolni a társadalmi és a belső pszichés folyamatokat -, ezért a regényszerkezet több szerzőnél fokozatosan megváltozott. Proust kívülről belülre, a hősök tudatába helyezte át az ábrázolt világ középpontját, kronológiai sorrend helyett pedig asszociációszerűen idézte föl az emlékeket, így vált regényíróként összegzővé, egyszersmind előfutárrá. A XX. századi regénynél maradva a hetvenes években valósággal berobbant a köztudatba a latin-amerikai regény, melyet Gabriel García Márquez Száz év magány című műve reprezentál leginkább. Ez az európaitól eltérő, számunkra szinte egzotikusnak tűnő regénytípus a valóságnak és a mítosznak, a tényleges történésnek és a meseszerű, mitikus történésnek olyan egységét hozta létre, amely az egész epika további fejlődését befolyásolta. De Marquez művét is megelőzték és kiegészítették Borghes, Amado vagy Vargas Llosa hasonló karakterű regényei. - Magyar irodalmi példát keresve Ottlik Géza Iskola a határon című regényét kell kiemelnem, noha természetesen itt is találhatunk előzményeket és párhuzamokat. Példaszerű és nagyhatású műnek tartom, melynek szerzője egy katonaiskola mikrovilágán keresztül pontosan ábrázolja, milyen csoportmozgások és pszichés törvények alapján működik a makrovilág hatalmi mechanizmusa, amelynek külső és belső struktúrájában megfelel. Manapság, amikor már az is problematikussá válik egy epikus műben, hogy ki az elbeszélő, s hogy hányféle nézőpontból, mennyire hitelesen mondhatók el egyáltalán a történések, Ottlik minderre képes izgalmas írói válaszokat adni. Méltán lett a magyar próza hetvenes évekbeli megújulásának előkészítője. * Kovács Sándor zenetörténész: - Amikor zenei forradalmakról beszélünk, mindenki Beethovenre vagy Berliozra gondol, hiszen Beethoven szimfóniát komponált Bonaparte konzulhoz, számos kompozíciójában jelenik meg a szabadság eszméje, a francia zeneszerző művészetére pedig jelentősen hatott a júliusi forradalom és művei mindig héroszokról szólnak. Mégis úgy vélem, az igazi zenei forradalmárok azok, akik valóban tabuk vasat csinálnak, s bizony, az esetek többségében ezek a zeneszerzők igen primitívek. Ilyen például Johann Stamitz, aki roppant egyszerű, nyolcütemes periódusokból álló zenét kezdett el komponálni. A barokk bonyolultsága után azonban ez a muzsika vált a klasszikus zene kiindulópontjává. Vagy itt van például Erik Satie is, aki szembehelyezkedett Wagner és Debussy muzsikájával s a zenefolyamoktól, végtelen dallamoktól nagyon eltérő zenét írt. Egy egyszerű dallamát például nyolcszáznegyvenszer kell eljátszani - a mű huszonhárom órán keresztül tart. Satie-nél jelzi az is, hogy új utakat keres és szakít a hagyományokkal, hogy az addigi, magasztos elnevezések helyett provokatív, nevetséges címeket ad műveinek, egyik darabján például Ernyedt prelűdök egy döglött kutya emlékére címmel mutatja be. De igazán jelentős forradalmár Igor Sztravinszkij is. Az általa írt Tavaszi, áldozat című darabról mondta teljes joggal Arthur Honegger, hogy: „Ez a darab volt a zene atombombája”. Sztravinszkij ugyanis - szakítva a korának divatos, finomkodó stílusával - vad, barbár, provokatív muzsikát komponált. A zeneirodalmon belül nagyon forradalmi még John Cage is. Az amerikai zeneszerző minden addigit lesöpör az asztalról, szerinte ugyanis mindenből lehet zene, bármilyen zajból, effektből. Muzsikának számít akár az is, ha csendben maradok - ez a Négy perc harminchárom másodperc című darabja -, hiszen ez alatt az idő alatt is különböző, előre nem várható zörejek, zajok törik meg a csendet. - Az igazi forradalom tiszta vizet önt a pohárba. Valami újat kezd, s az előző értékeket egy időre félrerakja. A forradalmakra nagy szükség van, hiszen valóban meg kell újulni, ehhez azonban meg kell találni a megfelelő pillanatot is. Nagyon hamis az a világkép, mely szerint minden úttörő, újat akaró komponista jó. A nagyon mást akarók, a mindenáron újítók műveinek 99,9 százaléka torzszülemény, értéktelen vacak. Ezredrész a valóban értékes darab, s ez is csak akkor érvényesül, ha megfelelő korszakban születik . - Egyébként úgy gondolom, hogy a ma uralkodó, hatalmas zenei dömping sem jelent feltétlenül értéket. Annyi új kompozíció jelenik meg, annyi egykori szerző darabjait fedezzük fel újra, hogy követhetetlenné vált a zeneirodalom fejlődése. Ráadásul ahogy változik a világ, változik a zeneszerzők és a zeneművek megítélése is. Lehet, hogy jön majd egy olyan zenei forradalom, amely minden eddigi lemezt, kottát bezúz, megsemmisít és akkor valóban valami teljesen új kezdődik. * Székely György színháztörténész: -A színház történetében sok olyan pontot lehet találni, amelyek „forradalmasították” a színháztörténetet. Bizonyos mértékig azonban elfogult vagyok és természetesen teljesen szubjektíven a londoni Theater színház megnyitását választanám kiindulópontul. A színházat, amely tulajdonképpen egy koncentrált arénaformának nevezhető, James Burbage építtette 1576-ban. Ez az egyik színházépület az angol fővárosban, amely a híres és sokak által ismert Globe színház előde volt. Úgy gondolom, hogy az európai színház és drámaművészetre alapvető hatással volt ennek a színháznak a megjelenése. Az a típusú dramaturgiai ma is él és hat, amelyet ehhez az épülethez illeszkedve alakítottak ki az Erzsébet-kor drámaírói, főképpen Shakespeare. Christopher Marlowe darabjait például ebben a színházban mutatták be. Az épület lényegében az európai drámaforma egyik legfontosabb megtestesülésének tekinthető. Igaz, hogy azóta ezerféle műfajú drámát írtak már, de az írók állandóan vissza-visszatérnek ehhez a formához. Hadd világítsam meg egy példával. A nézőtérrel szemben álló, a nézőtérre benyúló színpadon három nyílás volt látható, jobb és bal oldalon, illetve középütt. Jobbról megjelent három fehér rózsával, balról három vörös rózsával ékesített katona és harcolni kezdtek. A csata későbbi nyertese a színpadon középen látható nyílás előtt megjelenő trónt foglalhatta el, így tudták ábrázolni a konfliktus lényegét. Ezen a középrészen volt a nászágy és a halotti ravatal is. Ezt az életteljességet idézi vissza a legegyszerűbb megoldásokra törekvő mai színház is. * Báron György filmesztéta: - A film az egyetlen művészet, amelynek ismerjük a kezdetét, az összes többié a múlt mélységes mély kútjába vész. Nyilvánvaló, hogy a film történetének legforradalmibb pillanata a születése volt. Ez valószínűleg nem az első filmvetítés napjának tartott 1895. december 28., hiszen ennél sokkal korábban is tartottak már vetítéseket, felvettek kis, fotografikus mozgóképeket, de az biztos, hogy ebben az időszakban zajlott le az a forradalom, aminek következtében radikálisan átalakult az emberiség kultúrája. A mozgóképpel megszületett az az eszköz - időnként művészet -, amelyik a XX. század arculatát alapvetően átformálta. Ma már - szeretjük vagy nem szeretjük - az emberiség szabadidejének jóval nagyobb részében néz mozgóképet, mint amennyi időt bármi más tevékenységre fordít az alváson kívül. Naponta négy-öt órát áldoz a mozgóképnek, tehát az információinak nagyon nagy részét már nem közvetlenül, a saját tapasztalataiból, hanem közvetve, a mozgóképek által szerzi. A film születésének forradalmi pillanatát megelőzte egy legalább olyan fontos kultúrtörténeti fordulópont, bár ezt ritkábban szoktuk emlegetni: ez a fotográfia feltalálása. A fotográfiát a film Keresztelő Szent Jánosának nevezhetjük, ugyanis megjelent a művészetek történetében egy olyan eszköz - később ez teljesedett ki a mozgóképben -, amely csekély emberi beavatkozással, illetve akár anélkül, valósághű képeket hozott létre emberekről, történésekről, és a létrehozott képeket meg lehetett őrizni. Ettől kezdve az ember másképp nézte a saját múltját, mert már fényképeken és később filmfelvételeken szembesült vele. Sőt másképp viszonyult a jelenéhez is, mert a fotográfián keresztül egy furcsa tükörben nézhette magát. Olyan tükörben, amelyen akkor is rajta marad a képünk, ha már eltávolodtunk előle. (Bársony Éva, Bóka B. László, Réfi Zsuzsanna, Valachi Anna) „Művészetforradalmak a Nyolcak, Marcel Proust, Igor Sztravinszkij, a Theather színház és a fotográfia Igor Sztravinszkij művéről mondta Honegger: „Ez a darab volt a zene atombombája” Szabad Lexikon I., forradalom - olyan, nagy társadalmi ribillióval járó esemény, amikor a felkelt és erőre kapott nép megpróbálja elzavarni az addigi uralkodókat. Ez néha sikerül, néha nem. De általában többen belehalnak az adok-kapokba. ♦ 1956. október 23-án este, ahogy az rendes leányhoz illik, anyukám hazatelefonált az ő anyukájának, hogy ugye minden rendben. Anyukám akkor éppen a főváros zajától távol lévő Egerben tartózkodott, egy filmforgatáson. Nem a főszerepet játszotta, csak afféle segédszemélyzetként tevékenykedett, miután a Madách Gimnázium kiváló elvégzése után az egyetemre nem vették fel, mint polgári származékot. Nagymamám azonban nem volt otthon, a történelmi eseményekhez kevés érzékkel bírván, színházba ment, így aztán a szomszéd néni vette fel a kagylót. (Azok még olyan idők voltak, hogy a szomszéd, ha meghallotta, hogy csöng a telefon, fogta a kulcsát, átment és felvette. Már csak azért is, mert a távhívás kapcsolására órákat kellett várni, ne menjen már veszendőbe az a sok igyekezet.) A szomszéd néni öreg volt és teljesen meghülyült. Az előbbi ténykérdés, az utóbbira anyám abból következtetett, hogy arra a kérdésre, na ugye minden rendben, azt felelte, hát persze. Ja, és ledöntötték a Sztálin-szobrot. Anyukám, mint a Városliget közelében élő, azt pontosan tudta, hogy a Sztálinszobor igen nagy, nem lehet csak úgy ledönteni. És különben is, miért, hogyan, kik? ő azt nem tudja, mondta a néni, de ledöntötték. A darabjait itt hurcolták végig az utcán. A Sztálin-szobrot? Ledöntötték? A darabjait itt hurcolták végig az utcán? Hát persze, ne tessék izgulni, és tessék bevenni a gyógyszert! - zárta le anyám a terméktelen interurbán beszélgetést a „bolond” szomszéd nénivel, aki nyilván vizionál, hallucinál, talán még az üzenetet sem lesz képes átadni, hogy minden rendben. Dési János Hurka Műelemzés „Petőfi Sándor,/gatyában táncol,/felesége bugyiban,/ így mennek a moziba. ” — Ezt a bökverset üvöltöztük kórusban annak idején az óvodában, az ötvenes évek végén. Új keletű kutatásaim szerint e rigmus nem élte túl a hatvanas éveket, így későbbi korok gyermekei már alig ismerik. De vajon mi is e bugyuta négysoros másodlagos jelentéstartalma, mit jelképeznek, mire utalnak a szavak? Az ismeretlen (kiskorú?) „szerző” verselése, szó- és rímhasználata - életkorából következően is - abszolúte Petőfi népies stílusára emlékeztet, annak hangulatát adja vissza. Az első két sor öt-öt szótagos ritmusát a harmadik és negyedik sor hét-hét szótagos megformálása erősíti, sőt e „szaporázással” kiemeli, nyomatékosítja. Egyben utal a „mű” keletkezésének idejére is: az ötvenes évek irodalmi (szocialista-realista) plebejusságára. (Empirikus kutatásaim szerint korábbra nem datálható a mű keletkezése.) Ha pedig ez igaz, akkor a versecske stiláris jegyei, mondandója, annak tartalmi „mélysége”, csasztuskaszerűsége pontosan utal a korszellemre - s egyben persze a szerző életkorára, az ezzel járó irodalmi fogyatékosságokra. Petőfi az Isten, a forradalom, a proletárdiktatúra előfutára, a lázadó harcos, a hős, a minta - a kardozó gyerekeknek is -, akinek közéleti szerepe - akár egy bökversben is - magától értetődő és indokolt. Ő az, aki személyiségjegyei, munkássága és tettei alapján e fejletlen médiavilágban helyettesíti a mozisztárokat, a táncdalénekes idolokat, aki a hétköznapok számára hérosszá, példaképpé vált. Életútja, irodalmi stílusa, politikai szerepe, a lánglelkű „tinédzser” költőhöz kapcsolódó mítosz miatt alkalmasabb volt e tisztre mindenki másnál. Közérthetősége, egész irodalmi, társadalmi beágyazódása - és a regnáló politikai akarat - predesztinálta erre. Akkor viszont miért szerepel egy ilyen „dehonesztáló” opuszban? Egyrészt éppen ezért, mivel az egyén ezzel bizonyítani kívánja és tudja önök egyediségét, szuverenitását, másrészt: a gyermeki mentalitásban Petőfi a felnőttek világának képviselője, megszemélyesítője, s az ismeretlen szerző ennek kifigurázására, az attól való elhatárolódásra használja fel a költőt. (Kézenfekvő, bár vélhetőleg erőltetett következtetés lenne, ha a versfaragás politikai indítékaira hívnánk fel a figyelmet, ha Petőfit itt és most szembe állítanánk például Rákosi Mátyás elvtárs-pajtással. E megoldást abból a feltételezésből kiindulva vetjük el, hogy a szerző kiskorú, nem vezérelték mély politikai indulatok, tapasztalatai, ismeretanyaga csekélyek, bár tudattalanjának mélyén bőven lehettek negatív töltetek, melyek ezt a feltételezést indokolnák, mondjuk a család jóvoltából.) Fel kell hívni a figyelmet bizonyos árulkodó jelekre, amelyek mindenek ellenére a társadalmi vagy kollektív tudattalanból foganhattak: például a „tánc” és a „mozi” említése, azaz két korszak, két világ, két szellemiség és mentalitás szembe állítására, ami akaratlan utalás a tradíció és modernitás, a haza és haladás konfliktusára. Sőt Petőfi és a gatya (elsőre nem tudni, alsónadrág vagy XIX. századi paraszti viselet) felemlegetése némiképp a nemzeti érzés, tudat halovány megnyilvánulása, de egyben azonnali kritikája is. A négysoros egyfajta „hatalomellenességet” is mutat, gyermeki, ifjonti tiszteletlenséget. Tudatos politikai állásfoglalásnak nem tekinthető, csak egyszerűen a felnőttek világának kikezdéséről, gúnyolásáról van szó. A felnőtt, aki lehet szülő, óvónő sső., akik a pejoratív megfogalmazással és előadással megsebezhetők. Mert ők vannak fenn („ti”), a rigmust kántálók pedig lent („mi”), s nincs annál bájosabb, kielégítőbb, mint a fennálló status quót piszkálni, az alá-, fölérendeltséget kikezdeni, provokálni. Az ószövetségi apák és fiúk minimalizált és relativizált konfliktusa ez, amit Freud különben oly lenyűgöző intuícióval vezetett le. A Szendrey Júliára való közvetett utalás, a bugyi (és a gatya, mint alsónadrág) szó használata szexuális dimenziót is ad a műnek. Egy politikai és társadalmi prüdéria idején felemlegetett bugyi e kontextusban minimum frivolonélkii meztelenséget sejtet, már-már erotikus felhanggal bír, egyben arra utal, hogy a bimbózó szexualitás is csak a házasság intézményén belül képzelhető el. A strófa szándékos tiszteletlenségével a szerző, a regélő a maguk bugyuta, gyermeki módján lázad az aktuális hatalom ellen. A lázadás verbális eszközei: ne feledjük, nincs leírva a szöveg, az szóban terjed - kiabálás, csoportos elkövetés, akár a lányok kigúnyolása, mind-mind arra szolgálnak, hogy a regélők „rosszaságuknak”, „nem olyanok vagyunk, mint a többiek” mentalitásának nyomatékos kifejezést adjanak. Ennek archaikus, már-már népi mondókaszerű bája ugyanakkor konformista is, hiszen a rigmus nem megy túl a vállalható konfliktusok tűréshatárán, a gyermeki szemtelenség az ötvenes évek óvodáskori „trágárságának” elviselhető tartományában marad. Boros István