Népszava, 2000. július (128. évfolyam, 152–177. sz.)

2000-07-24 / 171. szám

12 2000. JÚLIUS 24., HÉTFŐ VISSZHANG NÉPSZ VYÄ KONTRA SZOLIDARITÁSSZABADSÁG Oldalunkon az alább közölt vélemények, hozzászólások Eörsi István Mégsem levelet írok címmel július 17-én, lapunk 7. oldalán megjelent publicisztikájához. Eörsi a VII. kerületi romák kilakoltatása kapcsán egyebek közt azt írta: „Párttársam, Koromzay (Annamária, VII. kerüle­ti SZDSZ-es szociális alpolgármester - a szerk.) éppen azon munkálko­dik, hogy családokat széttépő, irreális ígéretekkel kicsaljon vagy nyolcvan embert abból az élettérből (jó szót találtam a néptársnő számára?), ame­lyet maga alakított ki a romokból, kicsalja őket onnan a semmibe, a re­ménytelenségbe, a szociális és emberi jogtalanságba.” Eörsi kritikáját visszautasította Levelet nem érdemes írni című, lapunkban júl. 19-én kö­zölt írásában Ungár Klára SZDSZ-ügyvivő és Molnár István, a VII. ke­rületi SZDSZ elnöke. Egyik fő állításuk „1990 óta még sohasem fogadott el a SZDSZ tagsága olyan programot, amely az önkényes lakásfoglalást legitimnek tekintette volna”. A vitához hozzászólt Tamás Gáspár Miklós Kérdés az SZDSZ-hez című július 22-én közölt cikkében. TGM Eörsi ál­láspontját osztja. Azt írta: „Lehet, hogy Eörsi kicsit túlzott, amikor miépes illatot orrontott a liberális kerületi alpolgármester nyilatkozatá­ban. De hogy Ungár Klára és kollégája fideszes cikket írt, fideszes esz­mékkel és fideszes iránnyal, az hétszentség. ... Ez az egész kilakoltatási ügy talán kis dolognak látszik, de nem az. Az SZDSZ-nek végre szólnia kell azon túl, hogy vezetői borongós interjúkban kesergenek »a haladó értelmiség« különös szokásain.” Egy telefon Tiszteljük Eörsi Istvánt. Azon kevés közírók közé tartozik, aki mindig kiáll az elesettek, a hátrányos hely­zetűek védelméért, aki szá­mára a romák jogainak képviselete nem pusztán „uniós követelmény”, ha­nem lelkiismereti, embe­riességi kérdés, őszinte el­hivatottság. Múlt heti cik­ke, amelyben a VII. kerüle­ti önkényes lakásfoglalók kilakoltatásáról irt, azonban mélyen megdöbbentett és felháborított. Megdöbben­tett, mert a tények még csak köszönő viszonyban sin­csenek a cikkben leírtakkal, és felháborított, mivel Eörsi István anélkül rasszistáz meggyőződéses liberáliso­kat, hogy akárcsak minimá­lisan is tájékozódott volna a valóságról. Pedig elég lett volna egy telefo... Lássuk, mit tettek a VII. kerületi önkormányza­­t szabad demokrata képviselői - Eörsi István párttár­sai - és a helyi jogvédők a szerencsétlen emberekért. Megpróbáltuk az országban is igen lyukas szociá­lis hálót befoltozgatni. Például munkahelyet teremte­ni, létrehozni az első Gyermekjóléti Szolgálatot már 1992-ben, felismerni a drog problémáját, ennek ke­zelésére intézményi hátteret biztosítani, létrehozni a csellengő fiatalok klubját. Tehát enyhíteni az esély­­egyenlőségeket. Saját pénzünkből az SZDSZ párt­irodában korrepetálást szervezünk többségében ro­ma gyerekek számára. Kiemelten jó kapcsolatunk van a kerületi Roma Kisebbségi Önkormányzattal. Kezelni próbáljuk a lakbérhátralékosok problémáját, hogy ők ne kerüljenek a kilakoltatottak sorsára. 1999-ben Erzsébetváros Önkormányzata 10 lakást osztott ki hajléktalanok és állami gondozottak szá­mára. 2000-ben ez a keret 20 lakás, amelyből már 14 gazdára talált. Köztük 13 roma család. De erőnkön fölül próbálunk segíteni fogyatékos embertársainkon vagy szüleiken, akik a fogyatékos ember gondozása miatt nehéz helyzetben vannak, munkát vállalni nem tudnak. Rendeletet hoztunk, hogy fedezhessük a re­habilitációjukhoz szükséges költségeket. Ez volna a „miépes gondolkodás”? Miből gon­dolja Eörsi István, hogy a kerület 2000 lakásigény­lőjét megelőzve kell lakásfoglalókat lakáshoz juttat­ni? Miből gondolja, hogy az önkényesek lakásfog­lalása romakérdés? A kerületi önkényes lakásfogla­lók egyharmada nem roma származású. De lássuk a konkrét ügyet. A Király utcai önkényes lakásfoglalókat - bár er­re lett volna lehetőség - nem tettük ki télen az utcá­ra. A hatályos bírósági ítélet ellenére is azon fárado­zunk, hogy ez továbbra se történjen meg. Ezért szer­veztük meg azt a július 3-i és 4-i találkozót, ahol le­ültünk tárgyalni, és megpróbáltuk őket arra ösztö­nözni, hogy maguk is tegyenek valamit saját életü­kért. Eörsi István ezt nevezi „kicsalogatásnak”. Július 17-én két család jelzett vissza, hogy meg tudja oldani a problémát. Ebből egy segítséget kért, amit saját zsebünkbe nyúlva teljesítünk. A Roma Polgátjogi Alapítvány belekeverése az ügybe ugyancsak meglepő. Az alapítvány egyszer va­lóban megkeresett lakásügyben. A kérés az volt, hogy az alapítvány egyik vezetője rokonának adjunk lakást a kerületben. Ezt a kérést nem teljesítettük. Talán Eör­si István is elhiszi, hogy ez a döntés nem faji alapon született... A második megkeresés már valóban hiva­talos volt. Az alapítvány azt kérte: alpolgármesterként támogassam, hogy a kerületben helyiséghez jussanak. A helyiségigényük háromszor került a képviselő-tes­tület elé, én mindig pozitívan szavaztam ebben a kér­désben. És mit kért az alapítvány? Egy 140^millió fo­rintot érő, közel 700 négyzetméteres ingatlan bérleti jogát. Megkapták. Ha nem eladásban gondolkodunk, akkor ez az épület kiváló lett volna a nagyon szűkös körülmények között dolgozó önkormányzati család­­segítő központok kihelyezésére. Sajnos aTRoma Polgárjogi Alapítvány nem jeles­kedett a Király utcai lakásfoglalók elhelyezésében sem. Ez alatt a két hét alatt nem próbáltak meg se­gíteni nekik. ígéret persze akadt, de nem kerestek albérletet, vagy nem próbálták meg a szociálpoliti­kai támogatás igénybevételével tulajdonhoz juttatni a lakásfoglalókat. Ezt persze mi július 17-én felaján­lottuk, és ezen dolgoznak a Családsegítő Központ dolgozói, a Gyermekjóléti Szolgálat és a Roma Ki­sebbségi Önkormányzat. De nem az alapítvány, amely most segítőként tetszeleg. De segíteni csak annak lehet, aki maga is akarja. Ebben az országban nagyon kevesen vannak azok, akik őszintén segíte­ni akarnak a sanyarú sorsú roma családokon. Nekik- nekünk - össze kellene fognunk ahelyett, hogy té­ves információkra alapozva alaptalanul támadjuk és rágalmazzuk a másikat. Ez nem túl nehéz feladat. Elég hozzá akár egyetlen telefon. Koromzay Annamária (SZDSZ) szociális alpolgármester, Farkas Jenő, a VII. Kerületi Roma Kisebbségi Önkormányzat vezetője emberi jog Ungár Klári és Molnár Pisti - az SZDSZ házi vitájában ők állnak szemben Eörsi „Pistával” - egy kicsit mel­lényúlnak. (Népszava, július 19.) Talán nem véletlenül. E sorok írója - akkor még a , Roma Polgárjogi Alapít­vány munkatársaként — ma­ga is tanúja volt a Király ut­ca 25.-ben lakók első kiköl­töztetési kísérletének, és egyetért azokkal, akik sze­rint a családok szétszakítása és utcára költöztetése embertelen, törvénytelen (sőt alkotmányellenes) és céltalan is. A családok kényszerűségből (és a gyerme­keikért érzett erkölcsi felelősségtől is vezettetve) né­hány napon belül más kerületben ismét önkényesen foglalnak majd el üres lakásokat, s elölről kezdődik az egész - Juharos módra felturbózott - eljárás. De a Juharos-féle „kilakoltatási törvény” védőinek és a Fi­­desz-MPP érveit megismétlő VII. kerületi SZDSZ- eseknek a szavai is világosak: a tulajdon és a tulaj­donról való rendelkezés szabadsága szent. Jogállam­ban sérthetetlen. Még ha nem egyéni, hanem közös­ségi, önkormányzati tulajdonról van is szó. Vajon feloldhatatlan-e ez az ellentmondás? Ha igen, ha mindenképpen dönteni kell az Ember jogai vagy a Tulajdonnal való szabad rendelkezés szent­sége mellett (vagy a Tulajdon vagy az Ember kárá­ra), akkor nem csupán a szocialista vezetésű VII. kerületi ingatlan tulajdona és/vagy a Király utcai hajléktalanok szenvednek hátrányt, hanem alapjai­ban kérdőjeleződikmeg a Szabad Demokraták Szö­vetségének, a szabadság és a szolidaritás (újabban, „igazságosság”) pártjának léte is. És ebben áll, sze­rintem megfellebbezhetetlenül, Eörsi István monda­nivalójának lényege. Amit más, erzsébetvárosi sza­bad demokraták nem akarnak meghallani. A hatályos alkotmány és a szociális törvény az ön­­kormányzatokat teszi felelőssé a településen élő rá­szorulók szociális ellátásáért. A szociális ellátás per­sze sok mindent jelenthet - lehet, hogy gyógyszer­vagy fűtési támogatást már nem minden kerület ad­hat minden kisnyugdíjasának -, de a lakhatás, a tető a hajléktalan család feje fölé, biztosan alapvető lét­­föltételnek számít. Ezért a szükséglakást nem tagad­hatja meg a VII. kerület sem. A szociális ellátási kö­telezettség komoly feladat: a szükséglakásokkal va­ló gazdálkodás megakadályozhat nagyralátóbb ter­veket — például egy-egy Madách téri „passage”-t —, de a szabad demokrata elveken túl a jogszabályok betűjéből és szelleméből is következik. Addig nyúj­tózkodjál, amíg a takaród ér. Azaz ki lehet lakoltatni, sőt meg lehet büntetni a jogszabálysértésekért a Ki­rály utcai „önkényeseket”, el lehet adni, vagy le lehet bontani az épületeket, de ahhoz szükséglakásokat kell a rászoruló hajléktalanok számára biztosítani. A gyermekek állami gondozásba vétele és a fel­nőttek „hajléktalanellátásba” utalása - szégyellem leírni is - anyagilag is ráfizetés a magyar állam szá­mára. Egy gyermek ellátása évente kb. egymillióba, egy hajléktalané félmillióba kerül: egy öttagú, há­romgyermekes (szobák és kerekek nélküli) család­nak ennyiből akár évente lehetne egy-egy olcsó fenntartású szociális lakást építeni. És még valamit. Klári és Pisti szerint nem „roma­­kérdésről” van szó. Ebben egyetértünk, Eörsi sem „roma”, hanem emberi jogokról beszélt. Azt is íiják, hogy a háttérben családi erőszak, diszkrimináció, tudatlanság, bűnözés, betegség, munkanélküliség rejlik. Tudnám folytatni: én magam találkoztam olyan családokkal Budapesten, akik szocpolból fel­épült vidéki házaikat hátrahagyva jöttek a fővárosba „szerencsét próbálni”. Előfordult a történetekben ci­gány kisebbségi önkormányzati vezetők javára vég­rehajtott „védelmipénz-gyűjtés”, lopás, családi vál­lalkozásban űzött prostitúció, és mindenféle egyéb törvényszegés, élükön a svarcban végzett segéd­munkákkal. Mindez azonban egyszerűen nem szá­mít. Tessék egyenként bűnvádi feljelentéseket tenni, bizonyítani, bíróság elé állítani a tetteseket - és megvédeni az áldozatokat. Lakni - akárcsak enni vagy levegőt venni - nem egyszerűen „szociális”, hanem emberi jog. A VII. kerületben is. Hell István köziró Kinek nem levele... ... ne vegye magára. At­tól tartok, ők a boldog keve­sek. Körülbelül azok, akik újságot nem olvasnak, utcá­ra nem járnak, reménytelen helyzetekkel nem találkoz­nak, mindent meg tudnak oldani, és sohasem kell szembesülniük az igazság legalább két arcával. Eörsi István - akit egye­sek a Szabad Demokraták Szövetségének fenegye­rekeként, mások a párt egyre fogyatkozó, rendszer­­váltó forradalmár lelkiismeretének egyik következe­tes szószólójaként tartanak számon - azt írja, hogy párttársa, a VII. kerületi SZDSZ-es alpolgármester, „Koromzay Annamária nyilatkoztából MIÉP-es bűz árad”. Koromzay szabad demokrata helyhatósági vezető szerint ugyanis a Király utca 25. számot vi­selő, életveszélyessé, majd műemlékké nyilvánított ház korábban lakatlan hátsó traktusába önkényesen beköltözött, sürgősen és bármi áron eltávolítandó lakók „általában (kiemelés tőlem - J. M.) zajosak, koszosak, rendetlenek”. Általában Eörsi író fiókjában ugyanolyan színű párttagkönyv lapul, mint Koromzay alpolgármes­terében. Elvszerűen azonban Eörsi István liberá­lisként ismert gondolkodó és Koromzay Annamá­ria egy önmagát liberálisnak tartó párt tisztségvi­selője (továbbá funkcionáriusának álláspontját a lap másnapi számában megvédő két liberálisnak mondott politikus) vitáját megítélésem szerint hi­ba volna egy politikai alakulat belső pengeváltásá­nak elkönyvelni. Ugyanis azok á konfliktusok, amelyek a Király ut­ca 25. lakói, továbbá az ország több tízezer önkénye­sen elfoglalt lakásában élők és a helyi, valamint az országos hatalom között zajlanak, lényegükben párt­semlegesek. Azt is mondhatnám: egyetlen párt van, amely e kérdésben nem ludas: és ez éppen az elret­tentésül idézett Magyar Igazság és Élet Pártja. E párt hívei ugyanis egy percig nem titkolták, hogy véletle­nül sem a létező társadalom békéjét kívánják megte­remteni, hanem egy elképzelt világ megteremtéséért kívánnak harcolni, amelyben az általuk megfeleltnek tartottaknak van helyük, mindenki más pedig taka­rodjon. Ez tiszta sor, kinek-kinek lelkiismerete raj­ta... Szóra érdemesek ellenben azok a problémák, amelyek hol nyíltan, hol eufemisztikusan kimondva ugyan különböző indíttatással, de azonos érvrend­szerrel maradtak megoldatlanul. Éspedig: hogyan le­het a politika egyszerre szegénybarát és szegénység­ellenes? Miként képviselheti egyszerre a meggazda­godottak és reménytelenül lecsúszottak eltérő érde­keit úgy, hogy ne játssza ki őket egymás ellen? A társadalom lecsúszott, reménytelen helyzetbe került része és a megindult gazdasági fejlődés ha­szonélvezői közötti szakadék kezelésére egyetlen magyar politikai elképzelés sem talált jó választ. Az ebből fakadó feszültségek azonban meglepő ideoló­giai egységet tudnak szülni azok között a politikai csoportok között is, amelyek egyéb kérdésekben a nézetazonosságot sohasem vallanák be. Koromzay Annamária VII. kerületi SZDSZ-es alpolgármester, Juharos Róbert fideszes országgyűlési képviselő, az önkényes lakásfoglalók kilakoltatásának gyorsítását és egyszerűsítését lehetővé tevő törvényjavaslatának előteljesztője, valamint Ungár Klára SZDSZ-ügy­vivő és Molnár István VII. kerületi SZDSZ-elnök ér­vei azonosak: a tulajdon - lett légyen önkormányzati vagy magántulajdon - alkotmányos védelmet élvez. Azért, mert a tulajdon szentsége a piacgazdaság vitathatatlan alapelve, továbbá az alkotmányban is szereplő alapjog. Akárcsak a szociális biztonságot szavatoló jog. E kettő együtt azonban legfeljebb csak azoknak okozhat fejtörést, akik mindkét joggal élhetnek. A Király utca 25. lakóit - a magántulaj­donlás teljes hiánya miatt - az alkotmánynak csak azok a paragrafusai érintik, amelyek a családjukhoz, továbbá létük elemi biztonságához fűződnek. Mint­ha két.társadalomról és két különböző alkotmányról lenne szó! Ezek az elméleti kérdések a gyakorlatban a következőképpen jelennek meg. Például a Király utca 25. alatt két tucat, évek óta használatlan lakás található egy rendkívül értékes, a kerületi önkor­mányzat tervei szerint a későbbiekben építendő Ma­­dách-sétány nevű sétáló- és bevásárlóutcát keresz­tező telken. Egyelőre nem tudni, mi lesz a ház sor­sa. A komfort nélküli, omladozó és bizonytalan jövőjű lakásokat a kerület több mint kétezer lakás­igénylője közül még ideiglenesen sem fogadta el senki beköltözhető lakásként, így üresen maradtak. Ekkor az üres, félméteres szemétdombokkal teli helyiségekbe olyan, többnyire sokgyermekes csalá­dok költöztek be, akik hetek, hónapok óta hajlék nélkül éltek; akik soha sehol sem kérhettek, tehát nem is kaphattak szociális lakást, például azért, mert már előzőleg, akár születésüktől fogva is önkényes­ként húzódtak meg valahol. Ha véletlenül mégis le­gális lakáshoz juthattak volna valahol, akkor az összjövedelmük sem lett volna elég a rezsi kifizeté­sére. Hogy miért nem? Többnyire, mert már a szü­leik is az ország munkanélküliségtől és éhezéstől leginkább sújtott részeiről menekültek a fővárosba, évek óta nem találnak munkát, a kilátás nélküli élet­be fizikailag-lelkileg belerokkantak, soha semmi­lyen hatóságtól nem kaptak segítséget, s ha adódott volna munkalehetőség, akkor azért nem alkalmaz­ták őket, mert romák. Miért törtek fel üres lakáso­kat? Mert nem akarták gyermekeiket intézetbe adni, ők pedig nem akartak sem a híd alatt, sem a börtön­ben élni. Miért nem fizetnek lakbért? Mert az ön­­kormányzat nem akarja legalizálni a helyzetüket, ezért nem fogadja el tőlük annak ellenére sem, hogy a beköltözöttek kitakarították és komfortosították a lakhatatlan helyiségeket. S hogy miért takarózik va­lamennyi döntéshozó és végrehajtó a tulajdon vé­delmével akkor, amikor évek óta nem gazdája a kö­zös javaknak? Hogy miért nem látja be sem tör­vényhozó, sem végrehajtó, hogy a törvény nem dogmája, hanem szelleme szerint értelmezendő? Mert elfelejtődött, hogy a szolidaritást és megértést értékrendünkből hivatalosan száműzni súlyosabb bűn és ésszerűtlenebb cselekedet, mint a rövid távú gazdasági érdek védelme. Vagy mégsem? Hadd idézzem, cinikus-keserű magyarázatul Koromzay Annamária VII. kerületi alpolgármestertől azt a mondatot, amelyet Eörsi István cikkében elmulasz­tott citálni: „kimondható, hogy ezekkel az emberek­kel érdemben nem kell törődnünk”. Józsa Márta újságíró Mondatok a hozzászólók leveleiből ... Ne higgyék, hogy rasszista vagyok. De próbáljanak normálisan együtt élni egy csomó roma családdal (mint például én). Szó se róla, van közöt­tük abszolúte rendes is. De sokan rettegésben tartanak egy egész környé­ket. És ehhez hozzájön, hogy mindennel tartoznak, semmit sem fizetnek ki. Nincs az ilyenekkel mit tenni, mint a többiek érdekében elköltöztetni őket... P. A. Budapest, ... Riasztó az érzéketlenség, hovatovább általános gyűlölködés, amellyel a magyar társadalom az égetően súlyos romakérdéshez viszonyul... Nem tudomásul venni, hogy ha sürgősen nagy szociális programokkal - oktatás­sal, munkához (bizony, kezdetben csak alacsony szakképzettséget igénylő munkához) juttatással, szociális lakásokkal - nem próbál meg a kormány és az önkormányzatok a romaproblémán segíteni, akkor annak beláthatat­­lanul súlyos következményei lesznek. Az égetően súlyos romaprobléma ­­mely egyben szegénységprobléma is! - kezelése szerintem legalább annyi­ra az emberi jogok védelmét hangsúlyozó liberális szabaddemokraták fel­adata, mint az igazságosabb társadalmi elosztásért és megélhetésért küzdő szocialistáké. Ha viszont a jobboldali kormány lényegében semmit sem tesz a tásadalom e számkivetettjeiért, ám eltűri a növekedő rasszizmust, ak­kor egyre súlyosabb szociális és társadalmi feszültséget szabadít rá az or­szágra. Pastrovits Imre tanár, Budapest ... Évszázadok óta a cigányok sehol nem tudnak beolvadni a többségi társadalomba. Ahol tömegesen rrjegjelennek, ott a bűnözést, betegséget ter­jesztik. A magyar társadalomnak éppen elég szegény, nyomorult, a sok pri­vatizáló csaló gazdagtól meg a Nyugattal paktáló nagytőkésektől kizsák­mányolt szegény embere van, akik pedig tisztességesen dolgoznának meg élnének, ha hagynák őket. Miért nem az ő megsegítésükkel, az ő lakás­gondjaik megoldásával törődnek a politikus urak? Löffler Ferenc nyugdíjas, Miskolc ... Mint jogászember ellene vagyok minden olyan törvénytelen cseleke­detnek, mint például az önkényes lakásfoglalás. Ilyen, a tulajdon biztonsá­gát súlyosan fenyegető folyamatoknak a társadalom nem engedhet utat. Ugyanakkor fel kell ismernünk: nem ragaszkodhatunk mindig szemellen­zősen a törvények rideg betűihez. Emberi, keresztényi lelkiismeretem nem tud kiegyezni azzal - még ha önkényes lakásfoglalóról is van szó! -, hogy nyomorult, súlyos előítéletektől is üldözött, sokgyerekes, nincstelen roma családokat kitesznek az utcára. Ilyen a XXI. század Magyarországában nem fordulhat elő. Meg kell ta­lálni a megoldást: az államnak, a fővárosnak szociális lakásokat, átmeneti szállásokat, munkalehetőséget kell létesítenie. Ha az államhatalom egyik oldalon nem tesz meg mindent elesettjeinek megsegítéséért, akkor nehéz a másik oldalon igazságos eljárásnak nevezni a kegyetlen kilakoltatást. Dr. Sziebert Albert nyugdíjas törv.bíró, Budapest Lakni c 4 I *

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék