Népszava, 2001. május (129. évfolyam, 101-126. sz.)

2001-05-19 / 116. szám

SZÉP SZÓ MÍOSZTVA 2001. MÁJUS 19., SZOMBAT A cannes-i nemzetközi filmfesz­tivál rendszeres vendégei azt állítják, idén kicsit keveseb­ben jöttek el, mint máskor. Nehéz ezt elhinni. A tengerparton, a Croisette­­en és környékén egy fél csokornyak­­kendőt sem lehet leejteni. Az utcák már délelőtt zsúfolásig megtelnek, a világ legcsúnyább Fesztiválpalotája, a sztárok és filmproducerek szállásá­ul szolgáló Hilton és Carlton Hotel, valamint a közöttük lévő mozik há­romszögében fáradhatatlanul árad a tömeg. Egy részük rajongó kamasz és nyugdíjas, aki órákat hajlandó vá­rakozni, hogy megpillantsa valame­lyik kedvencét. A fiatalok elsősorban az idelátogató francia popsztárok kedvéért hajlandók alaposabb sikol­tozásba kezdeni, az idősebbek in­kább a nemzetközi filmcsillagokat keresik. A legismertebbek nem is lépnek ki az utcára, ha nem muszáj, a városon kívüli kastélyszállóban tar­tanak lakosztályt, és bőven kihasz­nálják a fesztiváligazgatóság gáláns ajándékát: az ingyenes testőrszolgá­latot és a rendelkezésükre bocsátott limuzinokat. Nehéz lesz elfelejtenem például Andie MacDowell rémült ar­cát, amint egy egészen diszkrét, két­méteres gorilla vállába kapaszkodva riadtan menekül autója felé vagy Gé­rard Dépardieu-t, akit véletlenül szúr­tam ki a Carlton bejáratánál. De nem csak én. Dépardieu jelentős pocakja ellenére úgy futott Mercedesétől a biztonságot jelentő portáig, mint a nyúl: könnyedén leelőzte a nyomába eredő fotósokat és civileket - igaz, őket a portások is megpróbálták lassí­tani. Cannes 2001 A bennszülöttek meglepő türe­lemmel fogadják az évente ismétlő­dő inzultusokat. A város frissen megválasztott polgármestere egyéb­ként komoly energiát fektet abba, hogy jó viszonyt alakítson ki Cannes állandó és átmeneti rezidensei kö­zött. Az ő fáradhatatlan munkálko­dásának köszönhetően a fesztivál filmjeit a helyi szegénynegyedben (nehéz elhinni, hogy van itt ilyen) ingyen is láthatja, aki akarja, feszti­válzárás után magát a Bunkert nyit­ják meg az addig gondosan távol tar­tott közönség előtt, és három este in­gyen vetítik az arany pálmás filmet. Az új és buzgó politikus még azt is elérte, hogy az egyik legnagyobb fil­mes estély, a Moulin Rouge-fogadás kedvéért épített díszlet az exkluzív vendégek távoztával, másnap egy utcabálnak adhasson helyet. Cannes ideiglenes népét elősorolva nem hagyhatjuk ki azokat, akik miatt a világ figyelme két hétig Cannes-ra terelődik. Az itt feltűnő színé­szeknek, rendezőknek, produce­reknek csak kis része utazik a város­ba azért, hogy a fesztiválpalota vala­melyik ünnepélyes vetítésének vé­gén meghajolhasson. A versenyt kö­rülvevő filmpiac több száz (naponta körülbelül 40) vetítésének némelyike szintén nagyon jelentős esemény, el­döntheti egy mozidarab további sor­sát. És mert többé-kevésbé az újság­írók és forgalmazók is csak emberek, őket is ugyanazzal lehet elkápráztat­ni, mint bárki mást. Így aztán jönnek a színészek, rendezők, más híressé­gek, és a vetítést követő fogadásokon engedik, hogy csodálóik - akik egyébként belőlük élnek - rajtuk le­geltessék a szemüket egy kicsit. Andie MacDowell legújabb vígjá­tékának, a Cavishnak már első vetíté­se - a film világpremierje - előtt ak­kora híre volt, hogy a vetítőterem előtt komoly bokszolásba kezdtek a kívül rekedt filmszakemberek. Azok viszont, akik bejutottak, végigélvez­hették a három női főszereplő pom­pás játékát (Imelda Staunton köny­­nyedén lejátszotta a színről híresebb kolléganőjét), és utána buszok vitték a nézőket magasan Cannes fölé, ahol a parti első, és egyik legemlékezete­sebb fogása a kilátás volt. A Film- Four villájából az egész öböl a mu­latni érkezők elé tárult. A rövid líra után sok próza következett: ötfogá­­sos vacsora, egészben sült malaccal és pulykával, skót dudazenekar a hozzá tartozó táncosokkal, tűzijáték, diszkó és kötelező csevegés a villa kertjében, amelynek közepén kivilá­gított, tavirózsákkal dekorált meden­ce díszelgett. Hajnali négyig bírtam, addig senkinek nem jutott eszébe, hogy szmokingostul a vízbe ugorjon, ami azért is furcsa, mert a filmekben mindig sor kerül ilyesmire - márpe­dig az itteni vendégek sok filmet néznek. Andie MacDowell nem so­káig maradt, talán megbánta, hogy ennyire előnytelen, testhez tapadó, vállát szabadon hagyó, világoskék estélyit választott az ünnepségre. A szereplők közül legtovább a film alig huszonéves férfi főszereplője, a pá­lyakezdő Kenny Doughty tartott ki, így, élőben még fiatalabbnak tűnt. A negyvenes évei elején járó, szépsé­gét sikeresen őrző Andie MacDowell az anyját is eljátszhatná a Crushban (ami nagyjából szenvedélyt, gerje­­delmet jelent), viszont egyáltalán nem anyai viszonyba keveredik a sráccal. Igaz, a történet szerint az ál­mos angol kisvárosban komoly bot­rány kerekedik a kapcsolatból. Kenny Doughty szemmel látható­lag nem szokta meg az ünneplést. Kamaszos zavarral állt egyik lábáról a másikra, miközben neves produce­rek és rendezők - köztük A gyűrűk urát jegyző Peter Jackson - gratulál­tak neki. Meghatottságánál csak ba­rátnője izgatottsága volt bájosabb - szemmel láthatólag nagyon büszke volt a barátjára és nagyon imponált neki a körülöttük zajló felhajtás. A bulik bulija azonban már az el­ső napon lezajlott: a nyitófilm, a Moulin Rouge szolgáltatta hozzá az ürügyet, hogy a Bunker és a jachtki­kötő között egy napra felépítsék a tengerparton a Moulin Rouge-t. A szigorúan elkerített és attól kezdve jól őrzött bejárat fölött hatalmas, ki­világított lapátkerekek forogtak, odabenn igazi csillogás fogadta az érkezőt. A padlón kristálytörmelék csillogott; a bokszok, színpadok, ólomüveg lámpák és rejtélyes for­rásból érkező fények mind igazi mondén, századfordulós hangulatot árasztottak. E fogadás költségeiből valószínűleg két új magyar film ké­szülhetett volna el. Itt is volt tout Cannes - aki számít, megjelent, füg­getlenül attól, hogy milyen magasan tartózkodik éppen a showbusiness szamárlétráján. Így eshetett meg, hogy Carmen Elektra, a félig eroti­kus, de nagyon rossz filmek prima­donnája az öregedő multimilliomos­sal, Rupert Murdochkal beszélget­hetett, hogy Rogert Ebert, a világ legismertebb filmkritikusa az est disc jockeyja, a Fat Boy Slim zené­jére táncolt, hogy Debrah Winger Liv Tylerrel pletykálkodott egész éj­jel, és hogy az ünnepelt film, a Mou­lin Rouge egyik főszereplője, a Toulouse-Lautrecet játszó John Le­­guizamo kapott egy alapos oldalba lökést, amikor a parkettet megunva közeledni próbált kolléganőjéhez, az est -­és Cannes - császárnőjéhez, Nicole Kidmanhez. Kidmanre na­gyon vigyáztak, és egy francia biz­tonsági őrnek nem kell minden ame­rikai filmszínészt ismernie. Leguiza­mo nem haragudott - igaz, levegőt sem kapott néhány percig. Kidman a filmnél - ennél a lenyű­göző látványvilágú, egyszerre ironi­kus és érzelmes filmoperánál - is jobban érdekelte a Cannes-ba sereg­­lőket. Mindenki szerette volna látni, milyen rosszul van. Nicole Kidman azonban erős volt. Megjelent, ahol meg kellett jelennie, mosolygott és kedvesen kitért a tapintatlan újságírói kérdések elől, melyek válásáról vagy állítólagos vetéléséről szóltak. A Moulin Rouge partiján is hősiesen kitartott. A műsor alatt - melyben technozenére kánkánozó táncosnők, légtornászok, erőművészek és tangó­dámák léptek fel­­, hogy jobban lás­son, egy pad tetejére állt. A film ren­dezője, Baz Luhrmann hajába ka­paszkodott, úgy ringatta magát rit­musra. A gyorsabb részeknél még egy kis táncot is megengedett magá­nak, azután úgy fél kettő körül még körüljárta a termeket, barátságosan integetett, fáradtan mosolygott, majd eltűnt egy decens limuzin irányába. Filmbéli partnerét, Ewan McGre­­gort azonban keményebb fából fa­ragták. Vele testőrök sem jöttek, csu­pán a felesége vigyázott rá, és ő haj­nali négyig élvezte az életet. Van is mit ünnepelnie: az elmúlt öt évben - amióta először jött Cannes-ba - ala­posan felívelt a karrierje. A Trains­potting még váratlan siker volt, mely az alkotóit lepte meg legjobban. Ak­koriban Ewan közvetlen, laza fiú volt, akit senki nem ismert, és aki mindent ismerni akar. Ő most is köz­vetlen és laza, csakhogy már vi­lágsztár, és nem engedhet meg ma­gának néhány olyan egyszerű élve­zetet, ami más földi halandónak ter­mészetes: például a sétálást, a pia­con való vásárlást és kedvenc fogla­latosságát, az esti sörivást. A fesztivál másik nagy bulija A gyűrűk ura film beharangozó estélye volt. Mit lehet megmutatni egy film­ből, amely még el sem készült? A szereplőket, köztük Liv Tylert, a dísz­leteket, melyeket egy este kedvéért hoztak ide az új-zélandi forgatásról és magát Középföldét, ahol a világsike­rű regény és a belőle készülő film ját­szódik. Az este helyszínét a szerve­zők az utolsó pillanatig titokban tar­tották, nem szerették volna, ha vendé­geik kényelmét fotósok és potgárok zavarják meg. Nem baj, mindenki úgyis tudott mindent. Engem egy hét­tel korábban egy taxisofőr avatott be a titokba, amikor bizalmasan meg­súgta - gondolom, nem csak nekem -, hogy a féltve őrzött helyszín a Cha­teau Chastellaras, egy romantikus kastély a város határában. A meghí­vón külön felhívták a hölgyek figyel­mét, hogy ne jöjjenek magas sarkú ci­pőben, az ambiciózus szervezők ugyanis felépítették a könyvből is­mert tájakat, és azoknak, akik átvere­kedtek mocsáron és füves pusztán, bemutatták az ismerős szereplőket. „A gyűrűk ura nem a fantasy­­irodalom rajongóinak készült - nyi­latkozta mégis a rendező, aki Steven Spielberg és George Lucas orra elől halászta el a megfilmesítés jogát. - Csak egynek közülük, mármint ne­kem. ” Bár néhány parti olyan hangosra sikeredik, hogy a szomszédoknak rendőrt kell hívniuk, azért a hatóság tagjai ebben a két hétben nagyon könnyedén kezelik a törvények be­tartatását. Az még hagyján, hogy a fesztivál forgalom elől lezárt néhány utcájába folyamatosan bekönyörgik magukat az autósok, a rend derék őrei még akkor sem szóltak egy szót sem, amikor két svéd filmművész Naked Again (Újra meztelenül) cí­mű filmjét népszerűsítendő, anya­szült meztelenre vetkőzött, és így kocogott végig a tengerparti sétá­nyon, a Croisette-en. El is érték, amit akartak: a két harmincas évei közepén járó, pocakos, szőrös, kicsit sem szép férfiú képe és filmjük címe minden újságba bekerült. Ők mégis csalódottnak tűntek, amikor hosszú futásuk véget ért., Azért jelentettük be előre akciónkat- lihegte a rende­ző hogy a rendőrség is tudjon ró­la. Azt hittük, rögtön az elején letar­tóztatnak, és nem kell végigfutnunk az egész távot. ” Deutsch Andor Nicole Kidman és Ewan McGregor ­ Szabad lexikon I., házasság - a házasságok az égben köttetnek, no meg a város­házán és a templomban. * - Önöket a Magyar Népköztársa­ság nevében házastársaknak nyil­vánítom. Engedjék meg, hogy el­sőként én gratulálhassak önöknek - hadarta megkönnyebbülten az anyakönyvvezető, miközben ko­pasz feje bőszen izzadt. Nemzeti­színű szalagján, éppen a címer vö­rös csillagánál, átütött a verejték, s lassan terjedt a búzakoszorúk irá­nyában.­­ Normális ember augusztusban nem házasodik — kommentálta az eseményeket egy kis híján hőgutát szenvedett barát (rokon?) a hátsó sorból. Az ifjú pár azonban rendü­letlenül mosolygott és jópofizott a soha nem látott rokonokkal, a po­tyaleső ismerősökkel. Aztán felkerekedett az egész csapat, hogy a tanácsi jóváhagyás után Isten áldását is kérje a frigyre. A templom éppen három fröccs­­nyire esett a városházától. De na­gyon kellett sietni, mert ezen a va­sárnap délutánon még két esküvő lesz, megmondta a plebi a jegyes­oktatáson, hogy sietnie kell, ma fu­tószalagon eshet. Tehát csak egy fröccs, egy kevert és máris tovább. De hát akadnak dolgok, ame­lyekről nem lehet lekésni. A temp­lom kapuja zárva, sehol egy lélek. Az ifjú párnak volt a nehezebb, mi a várakozás nehéz perceit feloldot­tuk egy szomszédos kerthelyiség­ben, ahol trikós, rövidgatyás em­berek közé felváltva átugrottunk egy egy hűsítőre mind lazábbra kö­tött nyakkendőkben. Nekik viszont ott kellett strázsálni a bejáratnál, mégiscsak viszonylag jó állapot­ban kellene az oltár elé érniük. Er­re persze az esélyük egyre inkább csökkent, mert a szauna mélyhűtő ahhoz képest, ami ott volt. Aztán megérkezett a következő násznép, a következő bőszen izza­dó vőlegénnyel és kókadozó meny­asszonnyal az élen. (Futószalag.) Aztán újabb félóra múlva a harma­dik is. A násznépek egyre jobban összekeveredtek kerthelyiségen innen és túl. Az ifjú párok is meg­barátkoztak egymással, kicserélték tapasztalataikat arról, hol lehet visszaváltani a harmadik turmix­gépet, kinek lehet elsütni öt kris­tályvázát és mennyi pénzt is kell adni a nőorvosnak az első pozitív teszt után. Közben az örömanyák és öröm­apák riasztották a püspököt, az ér­seket, a bíborosi konklávét. Egy felhevült nagymama a postáról egyenesen a pápát kérte interur­­bán, hogy kerítse elő azonnal a tisztelendő atyát, vagy ha őt nem, hát egy helyettesét, mert az unoka még a végén pártában marad. Aztán meglett a tisztelendő is. - Ebéd után kicsit elnyomott a buzgóság - mentegetődzött. Némi­leg sokallotta ugyan a jelenlévő menyasszonyok és vőlegények számát, de aztán feltalálta magát. A három pár esketését egyben tar­totta meg. Cserébe háromszor olyan hosszú beszédet mondott a mind alkoholszagúbb násznépnek, akikre az élet a tanácsi ember be­széde után ezt a (háromszoros hosz­­szúságú) csapást is mérte. De aztán ennek is vége lett. Dési János ­­­­ Hurka Air Condition Az ember néha elgondolkodik azon, hogy eleink a történeti múltban hogyan viszonyul­tak úgymond ma civilizatorikusnak tartott ügyekhez. Például a testek kipárolgásához, a nyomában a légben libbenő szagokhoz stb. Zavarta ez felmenőinket? Facsarta orrukat egy-egy kortársuk mosdatlansága, a világot belengő vad szagorgia, vagy mindez csupán az ember higiénés evolúciójának terméke? Fürdött-e rendszeresen Mátyás király, mo­­sott-e fogat reggel­ este Zrínyi Ilona, izzadt-e Kossuth Lajos szép vastag posztómentéjében, zavarta-e Ady Endrét éjszakánként tulajdon lábszaga? (Illúzióromboló és némiképp deho­­nesztáló kérdések, felvetések ezek, ám érde­kesek. De hát mindez csak gondolatkísérlet, egy-két másodpercig tartó időutazás, aminek nem sok köze van a valósághoz.) Egy bizonyos: a jólét vagy annak látszata, a kényelem újabb és újabb luxus kívánása felé hajtja az embert, aki feltehetően idősödésével arányban egyre inkább vágyik a kényelemre. Így van ezzel a megfigyelő is, aki életének tekintélyes részét (majd negyven évet) lakóte­lepi lakásban vészelte át (esélye sincs, hogy valaha is elszökjék a panel fogságából). Mi­vel pedig korunk a higiéné és a globális fel­­melegedés kora, a megfigyelő azon kapta ma­gát, hogy egyre nehezebben viseli a nyári ká­nikulát, önnön és mások örökös izzadását, a panelházak éjszakai elviselhetetlen hőkioká­­dását. Illetve azt, hogy a fölötte lévő Kósáék télen-nyáron iszonyatos szagú étkeket készí­tenek, s a bűz föltartóztathatatlan tolulása be­türemkedik kies otthonába, megül a kanapén, mint egy hívatlan vendég, sőt, még a gatyája korcába is beleivódik. Így aztán a megfigyelő egy szép tavaszi na­pon arra ébredt - deus ex machina -, hogy bi­zony ő úgy tud kifogni a szagok illetlen tola­kodásán, hogy légkondicionáló berendezést vásárol, azzal melegnek, büdösnek annyi. Elhatározását tett követte: végigjárt számos ilyen berendezést forgalmazó üzletet. Látott légkondit kicsiben és nagyban, olcsóbbat és drágát, de dönteni nem tudott. De nem kese­redett el, hisz’ arra való az eladó, hogy infor­mációkkal segítsen. Az egyik segítőkész kontyos asszonyság ezt mondta neki: - Nekem ez tetszik - és egy szép vajszínű szerkezetre bökött. Egy bajuszos, kék munkásruhát viselő férfi már rendelkezett némi technikai ismerettel is: - Én kocsiban sem vennék Daewoot! - és mondandója erősítéseként egy kicsit fin­­torgott. A Barbie-kinézetű maca egy másik üzlet­ben a légkondidobozok mellett azt állította: - Ilyesmit mi nem forgalmazunk. Egy hellyel arrébb pedig egy tetkós suhanc azt szisszente ki a fogai közül: - Hívni kell egy szakembert, aki a vákuu­­moltatást elvégzi. Az még ötven rugó! Ekkor elege lett a klímatechnikából a meg­figyelőnek, úgy döntött, hogy szakemberhez fordul. Keresett és talált ilyet. Kihívta a lakására, hogy az a szemrevételezéssel is a segítségére legyen. A mosolygós fiatalember meg is je­lent a megállapodott időben. Mert, mobiltele­fonja segítségével osztott-szorzott, előadást is tartott a hűtéstechnika bonyolultságáról, a hi­deg levegő áramlási tulajdonságairól, majd közölte az árakat. Ettől a megfigyelő csuklani kezdett, de a Kósáéktól áradó szagokra gondolva erőt vett magán. Már csak az volt hátra, hogy eldönt­sék, hova helyeztessen el az apparát. - Oda nem lehet - mondta a szakember a megfigyelő által megjelölt helyre, helyette a nappali főfalára mutatott. - Itt a baba! A megfigyelőn keresztülfutott, hogy tulaj­donképpen két hónapig van csak meleg egy évben, és tíz hónapon át kellene az ormótlan dobozt néznie. Ezt a gondolatot meg is osz­totta a szakemberrel, aki csak hümmögött. Vi­szont kibökte, hogy földelt konnektor nélkül képtelenség üzembe helyezni a ketyerét, a ki­építés újabb tízezer forint (így tartottak már a végösszeget illetően 300 ezernél). Ekkor a megfigyelő gyorsan elbúcsúzott mind a szakembertől, mind a légkondicionáló ötletétől, neki sem ennyi pénzt, sem ekkora esztétikai rombolást nem ér meg a hűvös. Egész este a sarokban porosodó ventillátorral szemezett, és arra emlékezett, hogy tavaly is milyen ügyes volt: megnedvesített törülközőt terített a mellére, s úgy fúvatta magára a hű­vös levegőt. Jó, igaz, megfázott, folyt az orra, be is rekedt, de az akciót kihozta 5600 forint plusz áfából. Tulajdonképpen megkönnyebbült a felis­meréstől, hogy viszonylag könnyen megspó­rolt magának 300 ezer forintot. Igen ám, de másnap a Kósáék karfiollevest ettek, és tész­tát főztek ki, nagyon büdöset, ráadásul Pasz­kál Ottó második emeleti lakossal kellett egy liftben utaznia, aki úgy szaglott, mint az új­pesti bőrgyár és a hajdan volt Illatos úti fehér­jefeldolgozó egyben. S ekkor elszorult a meg­figyelő szíve, és azt gondolta: 300 ezer forint nem is olyan nagy ár a békességért. Boros István

Next