Népszava, 2001. augusztus (129. évfolyam, 178-203. sz.)
2001-08-25 / 198. szám
12 NÉPSZAVA 2001. AUGUSZTUS 25., SZOMBAT Oroszok a világ milliárdosai között Az orosz emberek milliói igazi csodát hajtanak végre, amikor néhány napra elegendő jövedelmükből képesek egész hónapon keresztül fenntartani magukat. A statisztika szerint a nyugdíjakból vagy mondjuk a tanári fizetésekből lehetetlen megélni. Ők azonban megélnek, és még csak nem is nagyon panaszkodnak. Adalék az orosz lélek megértéséhez. Senki nem tudja, hogyan csinálják. Ők maguk sem. Amit viszont mindenki tud, hogyan lehet megélni könnyen és dalolva dollármilliárdokból. Merthogy ilyen jövedelmek is vannak. Az amerikai Forbes magazin, amikor összeállította a világ leggazdagabb embereinek listáját, nyolc olyan oroszt talált, akik a milliárdosok táborát növelik. Ők a világ 536 leggazdagabb embere közé tartoznak. Kelet- Európából csak oroszok szerepelnek a listán. Az olaj- és gáziparban érdekelt 22 milliárdos közül hét orosz, Mihail Hodorovszkij és Vlagyimir Bogdanov két Rockefellert is maga mögé utasított, és csak az idősebb David Rockefeller előzi meg Hodorovszkijt, mindössze 100 millió dollárral. A Jukosz olajtársaság elnöke, Mihail Hodorovszkij 2 400 000 000 dolláros vagyonával a Forbes listáján a 194. helyet szerezte meg. Karrierje sokat elárul arról, Oroszországban hogyan emelkedhetett fel valaki a semmiből a csúcsra. A moszkvai Komszomol vezetőjeként kezdte, de az aligha hozott sokat a konyhára. 1987- ben már a Kommunista Párt pénzéből finanszírozta az általa létrehozott kereskedelmi szövetkezetét. 1993-ig a kormány alkalmazásában állt, de 1996-ban már úgy beszéltek róla, mint annak a hét embernek az egyikéről, akik kezükben tartják az egész orosz gazdaságot. Tehát három év alatt megszerezte az orosz gazdaság és gazdagság nagy részét. Az orosz miniszterelnök gazdasági tanácsadójaként, majd a Kőolajipari és Energiaügyi Minisztérium miniszterhelyetteseként ott volt a tűznél. A Menatep Bank megalapításával vett sikeres rajtot, s a többi oligarchához hasonlóan, lényegében az állam pénzén jutott az állam vagyonához. Bankja azokon a folyószámlákon gazdagodott meg, amelyeket Moszkva és a különböző minisztériumok javára kezelt. Az orosz ipar nagyságait, mint amilyen a Jukosz is, a másodlagos piacon legalább húszszor magasabbra értékelték, mint amilyen áron a kuponos akciókon elkeltek. Ezekről a tranzakciókról ma már könyvtárnyi irodalom létezik. Paul Klebnyikov Keresztapa a Kremlben című híres könyvében megírta a Jukoszról, hogy Oroszország második legnagyobb olajtársaságát úgy tartották számon, mint a világ kőolajvállalatai közül az egyik legjobbat. Tulajdonának 45 százalékát mégis árverésre bocsátották a kilencvenes évek közepén. Hodorovszkij köre arra figyelmeztette az érdeklődőket, hogy maradjanak távol az árveréstől. Ennek ellenére egy konzorcium 350 millió dollárt ajánlott a Jukosz részvényeiért. Ez volt a legmagasabb ajánlat. Mivel a Jukosz árverésén elhangzó ajánlatok regisztrálásáért a Menatep Bank felelt, megtehette, hogy egyszerűen visszautasítsa a konzorcium ajánlatát. Ezután a Menatep egyik fedőszerve 9 millió dollárért megkapta a Jukosz részvényeit. (Csak zárójelben: a kikiáltási ár is 150 millió dollár volt!) Amikor Klebnyikov találkozott Hodorovszkijjal, az kijelentette: „Nekem személy szerint egy árva részvényem sincs a vállalatban. Csak a fizetésemet és egy autót kapok. ” Ehhez képest már akkor holdingjához tartozott egy tucat bank, moszkvai ingatlanok sora, egy acélgyár, Oroszország legnagyobb titánium- és magnéziumtermelő helyei, néhány élelmiszer-, műtrágya- és textilgyár, vegyipari vállalatok. Hodorovszkij olyan nyugati kapcsolatrendszert épített ki, amely tovább erősítette hazai pozícióit. Ebben segítségére volt helyettese is, aki a Bank of New York orosz ügyleteinek a vezetőjét vette feleségül. A hölgy később lemondásra kényszerült, amikor vizsgálatot indítottak a banknál a pénzmosások felderítésére. Hodorovszkij nem sajnálta a pénzt, amikor saját reklámozásáról volt szó. A New York Timesban és a Wall Street Journalban egész oldalas hirdetést adott fel. Azt azonban nem verte nagydobra, hogy segédkezett egy intézmény felállításában a hírhedt pénzmosó területen, a Karib-szigeteki Auiguán. A Forbes magazin listáján az oroszok közül a második legnagyobb vagyonnal rendelkező figura Vlagyimir Potanyin 1 800 000 000 dollárral. A szovjet külkereskedelmi minisztérium egykori tisztviselője a kilencvenes évek elején két bank élére került. Nem sokkal később ellenőrzése alá vonta a Norilszkij Nyikel fémipari óriást és hozzájutott két vezető olajtársaság, a Tyumeny és a Szidanko részvénycsomagjaihoz is. A Norilszkij Nyikel Oroszország egyik vezető exportőre volt. Norilszk azonban már jóval korábban hírhedtté vált. Ez az Északi-sark közelében fekvő, 1935-ben alapított település koncentrációs táborként működött, több mint százezer ember halt meg itt. A legnagyobb nyomor és a legnagyobb gazdagság találkozóhelye a sarkvidéki tundrának ez a szöglete. A világ palládiumkészletének 55 százaléka, nikkelkészletének 35 százaléka, a platina 20 százaléka, a kobalt 14 százaléka, a réz 10 százaléka található itt, hatalmas mennyiségben van szén és ezüst is. E gazdagság kifosztása már 1991-ben megkezdődött, Potanyin ideje azonban csak akkor jött el, amikor megkezdődött a „tulajdonra változtatható hitelek” típusú árverés. Az állam eladta a Norilszkij Nyikel részvényeit. Azt már mondanunk sem kell, hogy ezen az árverésen is csalásokkal és szabálytalanságokkal egyengették a győztes útját. Nagy zsákmány volt a hatalmas szénhidrogén-tartalékokkal rendelkező Szibnyefty olajtársaság is. A Forbes listáján szereplő Roman Abramovics 1 400 000 000 dolláros vagyonát nagyrészt ennek a társaságnak köszönheti. Megszerzésében Borisz Berezovszkij játszott főszerepet még a kilencvenes években. Kevesebb mint 200 millió dollárért megvette a Szibnyefty irányítását, két évre rá az orosz tőzsdén az olajtársaság már 5 milliárd dollárt ért. Berezovszkij és Abramovics 78 millió dollárnyi befektetést ígértek a Szibnyeftybe cserébe a 34 százalékos részesedésért. Ez az összeg semmiféle fejlesztésre nem volt elegendő. Ez azonban a legkisebb mértékben sem zavarta Jelcin kormányzatát abban, hogy mindkettőjüknek zöld utat biztosítson. Abramovics ma nemcsak a Szibnyefty jelentős részét birtokolja, hanem más területeken is nagy gazdasági érdekeltségei vannak. A Forbes listáján mindössze 10 milliárdos szerepel, aki nem múlt el 34 éves. Az egyikük Abramovics. Ráadásul árva gyerekként nehéz sorsa volt, még a főiskolát sem végezte el. Abramovicsot tartják a legszínesebb egyéniségnek. Egyik nyilatkozatában például kijelentette, megunta a pénzcsinálást, és ezentúl inkább 70 ezer csukcs életének javításán fog fáradozni. Sok jele azonban nincs annak, hogy a szerencsétlen csukcsok ma jobban élnének, mint Abramovics nyilatkozata előtt. A cinikusok szerint a milliárdos érdeklődését valójában Csukotka olajmezői keltették fel. Vlagyimir Bogdanovnak 1 600 000 000 dollárja van. Ő a Szurgutnyeftyegaz olajipari konszernt irányítja és túlzottan konzervatív ember hírében áll, mivel az elmúlt években a többmilliárdos nyereség ellenére is kevés osztalékot fizetett, hogy nagy tartalékai legyenek, mire az olaj ára zuhanni kezd. Viktor Csernomirgyin, Jelcin egykori miniszterelnöke a Forbes listáján 1 100 000 000 dolláros vagyonnal szerepel. A Gazprom alapítójáról azonban elterjedt, hogy vagyona ennél lényegesen nagyobb. A CIA egy korábbi becslése szerint annyi hasznot húzott a Gazprom gázipari óriás privatizálásából, hogy már 1996- ban ötmilliárd dollárja volt. Erre mondta Csernomirgyin, hogy aki csak egymilliárdot is talál, annak azt odaajándékozza. Nos a Forbes talált ilyen milliárdot. Csernomirgyint elkedvetleníthette, hogy amikor Jelcin kinevezte miniszterelnökké, elszakadt a gázipari óriástól és a nagy pénzszerzési lehetőségtől. Vigasztalhatja azonban, hogy nem távozott üres kézzel. A Gazprom a gyermekei által vezetett társaságoknak nagy hiteleket nyújtott. És ez csak a Csernomirgyinnek tett szívességek egyike. Rem Vjahirev is a Gazpromnak köszönheti másfél milliárd dolláros vagyonát. A gazdag oroszok közé sorolják Vagit Alekperovot és Mihail Friedmant. 1 300 000 000 dollárja van mindkettőnek. Alekperovot az orosz olajipar kiemelkedő tehetségű emberének tartják. Ő alapította meg Oroszország első egyesült olajvállalatát, a Lukoilt, amelyik több olaj- és gáztartalékot halmozott fel, mint az Exxon. Alekperov negyvenévesen 1990-ben kőolajipari és energiaügyi miniszterhelyettes volt, nem sokkal később már miniszter. Nem elégedett meg azzal, hogy nagy tapasztalatokat szerzett az olajtermelésben, a Nyugatot járta, hogy még többet megtanuljon. A BP-nek stratégiai szövetséget ígért, cserébe azt kérte, segítsen a Lukoil megteremtésében. Elutasították, mert nem hitték, hogy Oroszország kiárusítja olajforrásait. Ezért Alekperov megcsinálta saját maga, amit akart. 1993-ra készen állt arra, hogy megszerezze a szibériai olajmezőket. Egy terjedelmes könyv is kevés lenne ahhoz, hogy leírjuk azokat a roppant bonyolult politikai és gazdasági tranzakciókat, amelyek hozzásegítették Alekperovot ahhoz, hogy a csúcsra érjen. A kilencvenes évek közepén már megengedhette magának, hogy 19 millió dolláros luxusrepülőgépeket gyártasson ajándékozás céljaira. Ilyen repülőgépet kapott Moszkva főpolgármestere, a Gazprom elnöke és a kazah elnök is. Amikor Vlagyimir Putyin elnök a Kremlben fogadta az oligarchákat, Potanyin állítólag sápadt volt, Hodorovszkij hidegvérű, Berezovszkij és Guszinszkij pedig mindenkinél jobban kiabált. Mint utólag kiderült, utóbbiaknak volt csak okuk idegeskedniük. Aki nem akarta átvenni a hatalmat a politikában, és megelégedett a pénzcsinálással, az talpon maradhatott. Igaz, új játékszabályokkal kellett megismerkednie. A Komszomolszkaja Pravda szerint a nyolc leggazdagabb orosz vagyona annyi, mint az állami költségvetés fele. Az orosz milliárdosok, természetesen, nem szívesen beszélnek a pénzükről. Túlzottnak tartják a Forbes számait, pedig a magazin vezetői esküsznek, hogy számításaikat gondos előtanulmányok előzték meg. Akár pontosak az adatok, akár nem, egy biztos. Hodorovszkijéknak nem kell azzal foglalkozniuk, meg lehet-e élni ma Oroszországban egy tanári fizetésből. Barabás Péter A nagy vesztes, a politikacsináló Borisz Berezovszkij és Roman Abramovics, aki megelégedett azzal, hogy milliárdos lett Jókai Mór az egyik legnagyobb magyar prózaíró. Sem előtte, sem utána nem volt alkotó művész, aki az egész társadalomtól olyan elismerésben és megbecsülésben részesült volna, mint ő. Személye már életében fogalommá vált! Oly hatalmas életművet hagyott hátra, hogy mindmáig az irodalomkutatók dolgoznak műveinek kötetbe rendezésén, kritikai kiadásán, s talán még mindig akadnak olyan írásai, amelyek nem kerültek a nyilvánosság elé, illetve a mű háttere ismeretlen számunkra. A nagy író születésének 175. évfordulójára látott napvilágot az 1858-ban írt kisepikai műveinek kritikai kiadása Nagy Miklós jeles Jókai-kutató szerkesztésében. A kötet dr. Fábián Györgyi kutatásai nyomán készült, 24 novellát tartalmaz, amit ezekkel csaknem azonos terjedelmű, felettébb érdekes tényfeltáró jegyzet követ. A Jókai-kutató törékeny, bájos fiatalasszony, dr. Fábián Györgyi, foglalkozására nézve tanár, éppen tíz évvel ezelőtt fogott bele a Jókai-kutatásba, amiért akadémiai díjat kapott a közelmúltban. A könyvnek ez a több mint 250 oldalt kitevő része érdekességével, a rejtélyes titkok feltárásával izgalmas olvasmány, egyúttal megvilágítja az írások hátterében rejlő tényeket. A kutatónő hallatlan türelemmel, akár egy fészket rakó fecske, szálanként gyűjtötte össze ezeket a több mint száz év előtti tényeket demonstráló adatokat. Amint elmondta, tíz éven át szinte minden szabadidejét búvárkodással töltötte a Széchényi könyvtárban. Ezek az 1858-ban született Jókai-novellák furcsamód egyfajta szintézisét adják a nagy alkotó zseni szinte valamennyi formai és stíluselemének. Az írások eközben eszmeileg két alapvonalat tükröznek: a nemzeti karakter védelmét, valamint azt a meggyőződést, hogy bár elbukott a forradalom, de az igazság és a fölény fennmaradt. A novellákat éppen tíz évvel a forradalom után írta Jókai, akit az „irodalom Deák Ferencének” tartottak, s az e kötetben összegyűjtött elbeszélésekben leplezetlenül megvallja a forradalom és a nagy költő jó barát Petőfi elvesztése felett érzett nem múló fájdalmát. A kötet nyitó novellája a Szilveszter éjszakák címet viseli, az alcím Emlék. Felidézi 1846 szilveszterét; Petőfi és a márciusi ifjak búcsúztatják az óévet. Az éjféli koccintás pohárköszöntőjében idézi Petőfi Sándor önbeteljesedő jóslatát: „Én nem halok meg gyáván, csöndesen csatatér lesz halálos ágyam, ott taposnak öszsze, ottan temetnek el, soha rám nem talál senki”. Ez a novella méltatlanul elfeledett és sokak számára kevésbé ismert, pedig a balladai feszültségű írás egyike a legkiemelkedőbbeknek, amit Jókai Petőfiről, a Tízek Társaságáról írt. Fábián Györgyi kutatásai nyomán ráakadt egy Petőfi halálával kapcsolatban felettébb izgalmas, érdekes Jókai-írásra, s ezt a novella elemzése kapcsán közzéteszi. Köztudott, hogy a szabadságharc leverése után sokan hitték, hogy a költő nem halt meg egykor a segesvári csatatéren, hanem bujkált, fogságba került, sőt Szibériában él stb. Mindmáig él ez a hiedelem, és mostanában ismét lábra kelt. Ám mit mond a jó barát erről a viselkedésről. 1857. július elsején a következőket írta Jókai: „Van egy hír, mely minden esztendőben előfordul legalább egyszer..., hogy Petőfi nem halt meg. Mi rögtön utána tesszük a magunk véleményét, hogy e hír nem lehet igaz. Ha élne Petőfi, mi oka lenne elvonulni úgy, hogy senki hirét se hallja, mi oka volna kerülni barátait, kik szeretik, a közönségét, mely műveit csodálja... Neve sohasem állt törvényesen a keresetteké között, s ha állt volna is, a legújabb kegyelmi tény letörölt onnan minden aggodalmat gerjesztő emléket. Azt, hogy Petőfi meghalt, nem tudom bizonyítani, de azt, hogy nem él, igen... Bizonyára meghalt ő, s csodálatos tünemény, hogy válik szemlátomást halhatatlanná, egy ideig nem hiszik, hogy meghalt, nem hiszik évekig, évtizedekig és majd századok múlva sem fogják elhinni. Ilyen szépen még nem vált halhatatlanná emberi név.” Elgondolkodtató Jókai több mint egy évszázadot átívelő üzenete. Valóban szinte elképzelhetetlen, hogy a költőóriás, a nyughatatlan, lángoló lelkületű forradalmár, a huszonéves fiatal férfi megbúvik egy isten háta mögötti szibériai településen, feledve hazát, költészetet, ifjú, szerelmes asszonyát, csecsemő gyermekét. Vannak magatartásformák, amelyek adott személyek esetében elképzelhetetlenek, mert nem illik bele a karakterükbe. Kivéve, ha olyan súlyos agyi károsodás éri, hogy teljesen elveszti az emlékezőképességét. Csakhogy akkor a Petrovics nevet is el kellett volna felejtenie. Jókai Mór az említett cikkében is utal rá, hgy szinte az első perctől fogva nem akarták elhinni az emberek, hogy Petőfi halott, ezért hosszú időn keresztül fel-feltűntek ál- Petőfik az országban, mint ahogyan most már csak csontjaiban szeretnék őt visszakapni. Ahogyan az ókori görög bölcs mondja, „A látszat legyőzi még az igazságot is.” Jókaira utalhatunk: szellemében, alkotásaiban, világhitében halhatatlan Petőfi. Takács Ilona Egy Jókai-kutatás margójára