Népszava, 2001. augusztus (129. évfolyam, 178-203. sz.)

2001-08-25 / 198. szám

12 NÉPSZAVA 2001. AUGUSZTUS 25., SZOMBAT Oroszok a világ milliárdosai között Az orosz emberek milliói igazi csodát hajtanak végre, amikor néhány napra elegendő­ jöve­delmükből képesek egész hónapon keresztül fenntartani magukat. A statisztika szerint a nyugdíjakból vagy mondjuk a tanári fizetésekből lehetetlen megélni. Ők azonban megélnek, és még csak nem is nagyon panaszkodnak. Adalék az orosz lélek megértéséhez. Senki nem tudja, hogyan csinálják. Ők maguk sem. Amit viszont mindenki tud, hogyan lehet megélni könnyen és dalolva dollármilliárdokból. Merthogy ilyen jövedelmek is vannak. Az amerikai Forbes magazin, amikor összeállította a világ leg­gazdagabb embereinek listáját, nyolc olyan oroszt talált, akik a milliárdosok táborát növelik. Ők a világ 536 leggazdagabb embere közé tartoznak. Kelet- Európából csak oroszok szere­pelnek a listán. Az olaj- és gáz­iparban érdekelt 22 milliárdos közül hét orosz, Mihail Hodo­­rovszkij és Vlagyimir Bogdanov két Rockefellert is maga mögé utasított, és csak az idősebb David Rockefeller előzi meg Hodorovszkijt, mindössze 100 millió dollárral. A Jukosz olajtársaság elnöke, Mihail Hodorovszkij 2 400 000 000 dolláros vagyonával a Forbes listáján a 194. helyet szerezte meg. Karrierje sokat elárul ar­ról, Oroszországban hogyan emelkedhetett fel valaki a sem­miből a csúcsra. A moszkvai Komszomol ve­zetőjeként kezdte, de az aligha hozott sokat a konyhára. 1987- ben már a Kommunista Párt pénzéből finanszírozta az általa létrehozott kereskedelmi szövet­kezetét. 1993-ig a kormány al­kalmazásában állt, de 1996-ban már úgy beszéltek róla, mint an­nak a hét embernek az egyiké­ről, akik kezükben tartják az egész orosz gazdaságot. Tehát három év alatt megszerezte az orosz gazdaság és gazdagság nagy részét. Az orosz miniszterelnök gaz­dasági tanácsadójaként, majd a Kőolajipari és Energiaügyi Minisztérium miniszterhelyet­teseként ott volt a tűznél. A Me­­natep Bank megalapításával vett sikeres rajtot, s a többi oligar­chához hasonlóan, lényegében az állam pénzén jutott az állam vagyonához. Bankja azokon a folyószámlákon gazdagodott meg, amelyeket Moszkva és a különböző minisztériumok javá­ra kezelt. Az orosz ipar nagyságait, mint amilyen a Jukosz is, a má­sodlagos piacon legalább húsz­szor magasabbra értékelték, mint amilyen áron a kuponos akciókon elkeltek. Ezekről a tranzakciókról ma már könyv­tárnyi irodalom létezik. Paul Klebnyikov Keresztapa a Kremlben című híres könyvé­ben megírta a Jukoszról, hogy Oroszország második legna­gyobb olajtársaságát úgy tartot­ták számon, mint a világ kőolaj­vállalatai közül az egyik legjob­bat. Tulajdonának 45 százalékát mégis árverésre bocsátották a kilencvenes évek közepén. Hodorovszkij köre arra fi­gyelmeztette az érdeklődőket, hogy maradjanak távol az árve­réstől. Ennek ellenére egy kon­zorcium 350 millió dollárt aján­lott a Jukosz részvényeiért. Ez volt a legmagasabb ajánlat. Mi­vel a Jukosz árverésén elhangzó ajánlatok regisztrálásáért a Me­­natep Bank felelt, megtehette, hogy egyszerűen visszautasítsa a konzorcium ajánlatát. Ezután a Menatep egyik fedőszerve 9 millió dollárért megkapta a Jukosz részvényeit. (Csak záró­jelben: a kikiáltási ár is 150 mil­lió dollár volt!) Amikor Klebnyikov találko­zott Hodorovszkijjal, az kijelen­tette: „Nekem személy szerint egy árva részvényem sincs a vállalatban. Csak a fizetésemet és egy autót kapok. ” Ehhez ké­pest már akkor holdingjához tar­tozott egy tucat bank, moszkvai ingatlanok sora, egy acélgyár, Oroszország legnagyobb titá­­nium- és magnéziumtermelő helyei, néhány élelmiszer-, mű­trágya- és textilgyár, vegyipari vállalatok. Hodorovszkij olyan nyugati kapcsolatrendszert épített ki, amely tovább erősítette hazai pozícióit. Ebben segítségére volt helyettese is, aki a Bank of New York orosz ügyleteinek a vezetőjét vette feleségül. A hölgy később lemondásra kényszerült, amikor vizsgálatot indítottak a banknál a pénzmo­sások felderítésére. Hodorovszkij nem sajnálta a pénzt, amikor saját reklámozá­sáról volt szó. A New York Timesban és a Wall Street Jour­nalban egész oldalas hirdetést adott fel. Azt azonban nem verte nagydobra, hogy segédkezett egy intézmény felállításában a hírhedt pénzmosó területen, a Karib-szigeteki Auiguán. A Forbes magazin listáján az oroszok közül a második leg­nagyobb vagyonnal rendelkező figura Vlagyimir Potanyin 1 800 000 000 dollárral. A szov­jet külkereskedelmi miniszté­rium egykori tisztviselője a ki­lencvenes évek elején két bank élére került. Nem sokkal később ellenőrzése alá vonta a Norilsz­­kij Nyikel fémipari óriást és hozzájutott két vezető olajtár­saság, a Tyumeny és a Szidanko részvénycsomagjaihoz is. A Norilszkij Nyikel Oroszor­szág egyik vezető exportőre volt. Norilszk azonban már jó­val korábban hírhedtté vált. Ez az Északi-sark közelében fekvő, 1935-ben alapított település koncentrációs táborként műkö­dött, több mint százezer ember halt meg itt. A legnagyobb nyo­mor és a legnagyobb gazdagság találkozóhelye a sarkvidéki tundrának ez a szöglete. A világ palládiumkészletének 55 szá­zaléka, nikkelkészletének 35 százaléka, a platina 20 százalé­ka, a kobalt 14 százaléka, a réz 10 százaléka található itt, hatal­mas mennyiségben van szén és ezüst is. E gazdagság kifosztása már 1991-ben megkezdődött, Pota­nyin ideje azonban csak akkor jött el, amikor megkezdődött a „tulajdonra változtatható hite­lek” típusú árverés. Az állam eladta a Norilszkij Nyikel rész­vényeit. Azt már mondanunk sem kell, hogy ezen az árveré­sen is csalásokkal és szabályta­lanságokkal egyengették a győztes útját. Nagy zsákmány volt a hatalmas szénhidrogén-tartalékokkal ren­delkező Szibnyefty olajtársaság is. A Forbes listáján szereplő Roman Abramovics 1 400 000 000 dol­láros vagyonát nagyrészt ennek a társaságnak köszönheti. Meg­szerzésében Borisz Berezovszkij játszott főszerepet még a ki­lencvenes években. Kevesebb mint 200 millió dollárért meg­vette a Szibnyefty irányítását, két évre rá az orosz tőzsdén az olajtársaság már 5 milliárd dol­lárt ért. Berezovszkij és Abramovics 78 millió dollárnyi befektetést ígértek a Szibnyeftybe cserébe a 34 százalékos részesedésért. Ez az összeg semmiféle fejlesz­tésre nem volt elegendő. Ez azonban a legkisebb mérték­ben sem zavarta Jelcin kormány­zatát abban, hogy mindkettőjük­nek zöld utat biztosítson. Abramovics ma nemcsak a Szibnyefty jelentős részét birto­kolja, hanem más területeken is nagy gazdasági érdekeltségei vannak. A Forbes listáján mindössze 10 milliárdos szerepel, aki nem múlt el 34 éves. Az egyikük Ab­ramovics. Ráadásul árva gye­rekként nehéz sorsa volt, még a főiskolát sem végezte el. Abramovicsot tartják a legszí­nesebb egyéniségnek. Egyik nyilatkozatában például kijelen­tette, megunta a pénzcsinálást, és ezentúl inkább 70 ezer csukcs életének javításán fog fáradozni. Sok jele azonban nincs annak, hogy a szerencsétlen csukcsok ma jobban élnének, mint Abra­movics nyilatkozata előtt. A ci­nikusok szerint a milliárdos ér­deklődését valójában Csukotka olajmezői keltették fel. Vlagyimir Bogdanovnak 1 600 000 000 dollárja van. Ő a Szurgutnyeftyegaz olajipari konszernt irányítja és túlzottan konzervatív ember hírében áll, mivel az elmúlt években a több­­milliárdos nyereség ellenére is kevés osztalékot fizetett, hogy nagy tartalékai legyenek, mire az olaj ára zuhanni kezd. Viktor Csernomirgyin, Jelcin egykori miniszterelnöke a Forbes listáján 1 100 000 000 dolláros vagyonnal szerepel. A Gazprom alapítójáról azonban elterjedt, hogy vagyona ennél lényegesen nagyobb. A CIA egy korábbi becslése szerint annyi hasznot húzott a Gazprom gázipari óriás privatizálásából, hogy már 1996- ban ötmilliárd dollárja volt. Erre mondta Csernomirgyin, hogy aki csak egymilliárdot is talál, annak azt odaajándékozza. Nos a Forbes talált ilyen milliárdot. Csernomirgyint elkedvetlenít­hette, hogy amikor Jelcin kine­vezte miniszterelnökké, elsza­kadt a gázipari óriástól és a nagy pénzszerzési lehetőségtől. Vi­gasztalhatja azonban, hogy nem távozott üres kézzel. A Gazprom a gyermekei által vezetett társa­ságoknak nagy hiteleket nyúj­tott. És ez csak a Csernomir­­gyinnek tett szívességek egyike. Rem Vjahirev is a Gazprom­­nak köszönheti másfél milliárd dolláros vagyonát. A gazdag oroszok közé sorol­ják Vagit Alekperovot és Mihail Friedmant. 1 300 000 000 dol­lárja van mindkettőnek. Alekpe­rovot az orosz olajipar kiemel­kedő tehetségű emberének tart­ják. Ő alapította meg Oroszor­szág első egyesült olajvállalatát, a Lukoilt, amelyik több olaj- és gáztartalékot halmozott fel, mint az Exxon. Alekperov negyvenévesen 1990-ben kőolajipari és energia­ügyi miniszterhelyettes volt, nem sokkal később már minisz­ter. Nem elégedett meg azzal, hogy nagy tapasztalatokat szer­zett az olajtermelésben, a Nyu­gatot járta, hogy még többet megtanuljon. A BP-nek straté­giai szövetséget ígért, cserébe azt kérte, segítsen a Lukoil meg­teremtésében. Elutasították, mert nem hitték, hogy Oroszor­szág kiárusítja olajforrásait. Ezért Alekperov megcsinálta sa­ját maga, amit akart. 1993-ra készen állt arra, hogy megszerezze a szibériai olaj­me­zőket. Egy terjedelmes könyv is kevés lenne ahhoz, hogy leírjuk azokat a roppant bonyolult poli­tikai és gazdasági tranzakciókat, amelyek hozzásegítették Alek­perovot ahhoz, hogy a csúcsra érjen. A kilencvenes évek köze­pén már megengedhette magá­nak, hogy 19 millió dolláros lu­xusrepülőgépeket gyártasson ajándékozás céljaira. Ilyen repü­lőgépet kapott Moszkva főpol­gármestere, a Gazprom elnöke és a kazah elnök is. Amikor Vlagyimir Putyin el­nök a Kremlben fogadta az oli­garchákat, Potanyin állítólag sá­padt volt, Hodorovszkij hideg­vérű, Berezovszkij és Guszinszkij pedig mindenkinél jobban kia­bált. Mint utólag kiderült, utób­biaknak volt csak okuk ideges­kedniük. Aki nem akarta átvenni a hatalmat a politikában, és megelégedett a pénzcsinálással, az talpon maradhatott. Igaz, új játékszabályokkal kellett megis­merkednie. A Komszomolszkaja Pravda szerint a nyolc leggazdagabb orosz vagyona annyi, mint az ál­lami költségvetés fele. Az orosz milliárdosok, természetesen, nem szívesen beszélnek a pénzükről. Túlzottnak tartják a Forbes szá­mait, pedig a magazin vezetői es­küsznek, hogy számításaikat gon­dos előtanulmányok előzték meg. Akár pontosak az adatok, akár nem, egy biztos. Hodorovszki­­jéknak nem kell azzal foglalkoz­niuk, meg lehet-e élni ma Orosz­országban egy tanári fizetésből. Barabás Péter A nagy vesztes, a politikacsináló Borisz Berezovszkij és Roman Abramovics, aki megelégedett azzal, hogy milliárdos lett Jókai Mór az egyik legnagyobb magyar prózaíró. Sem előtte, sem utána nem volt alkotó művész, aki az egész társa­dalomtól olyan elismerésben és megbe­csülésben részesült volna, mint ő. Sze­mélye már életében fogalommá vált! Oly hatalmas életművet hagyott hátra, hogy mindmáig az irodalomkutatók dolgoznak műveinek kötetbe rendezé­sén, kritikai kiadásán, s talán még min­dig akadnak olyan írásai, amelyek nem kerültek a nyilvánosság elé, illetve a mű háttere ismeretlen számunkra. A nagy író születésének 175. évfordulójára lá­tott napvilágot az 1858-ban írt kisepikai műveinek kritikai kiadása Nagy Miklós jeles Jókai-kutató szerkesztésében. A kö­tet dr. Fábián Györgyi kutatásai nyo­mán készült, 24 novellát tartalmaz, amit ezekkel csaknem azonos terjedel­­mű, felettébb érdekes tényfeltáró jegy­zet követ. A Jókai-kutató törékeny, bá­jos fiatalasszony, dr. Fábián Györgyi, foglalkozására nézve tanár, éppen tíz évvel ezelőtt fogott bele a Jókai-kuta­­tásba, amiért akadémiai díjat kapott a közelmúltban. A könyvnek ez a több mint 250 oldalt kitevő része érdekessé­gével, a rejtélyes titkok feltárásával iz­galmas olvasmány, egyúttal megvilá­gítja az írások hátterében rejlő tényeket. A kutatónő hallatlan türelemmel, akár egy fészket rakó fecske, szálanként gyűjtötte össze ezeket a több mint száz év előtti tényeket demonstráló adato­kat. Amint elmondta, tíz éven át szinte minden szabadidejét búvárkodással töl­tötte a Széchényi könyvtárban. Ezek az 1858-ban született Jókai-novellák fur­csamód egyfajta szintézisét adják a nagy alkotó zseni szinte valamennyi formai és stíluselemének. Az írások eközben eszmeileg két alapvonalat tük­röznek: a nemzeti karakter védelmét, valamint azt a meggyőződést, hogy bár elbukott a forradalom, de az igazság és a fölény fennmaradt. A novellákat ép­pen tíz évvel a forradalom után írta Jókai, akit az „irodalom Deák Ferencé­­nek” tartottak, s az e kötetben össze­gyűjtött elbeszélésekben leplezetlenül megvallja a forradalom és a nagy költő jó barát Petőfi elvesztése felett érzett nem múló fájdalmát. A kötet nyitó no­vellája a Szilveszter éjszakák címet vi­seli, az alcím Emlék. Felidézi 1846 szilveszterét; Petőfi és a márciusi ifjak búcsúztatják az óévet. Az éjféli koccin­tás pohárköszöntőjében idézi Petőfi Sándor önbeteljesedő jóslatát: „Én nem halok meg gyáván, csöndesen­­ csata­tér lesz halálos ágyam, ott taposnak ösz­­sze, ottan temetnek el, soha rám nem ta­lál senki”. Ez a novella méltatlanul elfe­ledett és sokak számára kevésbé ismert, pedig a balladai feszültségű írás egyike a legkiemelkedőbbeknek, amit Jókai Petőfiről, a Tízek Társaságáról írt. Fá­bián Györgyi kutatásai nyomán ráakadt egy Petőfi halálával kapcsolatban felet­tébb izgalmas, érdekes Jókai-írásra, s ezt a novella elemzése kapcsán közzéteszi. Köztudott, hogy a szabadságharc leve­rése után sokan hitték, hogy a költő nem halt meg egykor a segesvári csatatéren, hanem bujkált, fogságba került, sőt Szi­bériában él stb. Mindmáig él ez a hiede­lem, és mostanában ismét lábra kelt. Ám mit mond a jó barát erről a viselke­désről. 1857. július elsején a következő­ket írta Jókai: „Van egy hír, mely min­den esztendőben előfordul legalább egyszer..., hogy Petőfi nem halt meg. Mi rögtön utána tesszük a magunk véle­ményét, hogy e hír nem lehet igaz. Ha élne Petőfi, mi oka lenne elvonulni úgy, hogy senki hirét se hallja, mi oka volna kerülni barátait, kik szeretik, a közönsé­gét, mely műveit csodálja... Neve soha­sem állt törvényesen a keresetteké kö­zött, s ha állt volna is, a legújabb ke­gyelmi tény letörölt onnan minden ag­godalmat gerjesztő emléket. Azt, hogy Petőfi meghalt, nem tudom bizonyítani, de azt, hogy nem él, igen... Bizonyára meghalt ő, s csodálatos tünemény, hogy válik szemlátomást halhatatlanná, egy ideig nem hiszik, hogy meghalt, nem hiszik évekig, évtizedekig és majd szá­zadok múlva sem fogják elhinni. Ilyen szépen még nem vált halhatatlanná em­beri név.” Elgondolkodtató Jókai több mint egy évszázadot átívelő üzenete. Való­ban szinte elképzelhetetlen, hogy a költőóriás, a nyughatatlan, lángoló lelkületű forradalmár, a huszonéves fiatal férfi megbúvik egy isten háta mögötti szibériai településen, feledve hazát, költészetet, ifjú, szerelmes asszonyát, csecsemő gyermekét. Van­nak magatartásformák, amelyek adott személyek esetében elképzelhetetle­nek, mert nem illik bele a karakterük­be. Kivéve, ha olyan súlyos agyi káro­sodás éri, hogy teljesen elveszti az emlékezőképességét. Csakhogy akkor a Petrovics nevet is el kellett volna fe­lejtenie. Jókai Mór az említett cikké­ben is utal rá, h­­gy szinte az első perctől fogva nem akarták elhinni az emberek, hogy Petőfi halott, ezért hosszú időn keresztül fel-feltűntek ál- Petőfik az országban, mint ahogyan most már csak csontjaiban szeretnék őt visszakapni. Ahogyan az ókori gö­rög bölcs mondja, „A látszat legyőzi még az igazságot is.” Jókaira utalhatunk: szellemében, al­kotásaiban, világhitében halhatatlan Petőfi. Takács Ilona Egy Jókai-kutatás margójára

Next