Népszava, 2001. október (129. évfolyam, 229-254. sz.)

2001-10-08 / 235. szám

NÉPSZAVA Popper Péter pszichológus NÉPSZAVA ALAPÍTVA 1873-BAN Főszerkesztő: H. BÍRÓ LÁSZLÓ Főszerkesztő-helyettes: HORVÁTH ISTVÁN. NÉMETH PÉTER ■ Lapszerkesztők: HAHN PÉTER. TÓTH JENŐ ■ Képszerkesztő: WEBER LAJOS ■ Rovatvezetők: Politika: LÁSZLÓ BOGLÁR. Társadalom és kultúra: MUZSLAI KATALIN. Gazdaság: LÉNÁRT ATTILA. VÉRTES CSABA (vezető szerkesztő). Külföld: KISS ANDREJ, Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA. Publicisztika: NÉMETH PÉTER. Sport: BALLAI ATTILA. Szép Szó: BOROS ISTVÁN . Vezető tervezőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA. ZSIGOVICS ZSOLT Kiadó: NSZ 1999 Rt., Felelős kiadó: FISCH GÁBOR LÁSZLÓ elnök-vezérigazgató ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Hirdetési igazgató: BÍRÓ CSILLA ■ Terjesztési igazgató: FODRÓCZY ELVIRA ■ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST. PF. 4. Telefon: 477-9000. központi telefax: 477-9020 ■ Titkárság: 477-9039, telefax: 477-9038 ■ Rovattelefonok: belföld 477-9005, külföld 477-9007, gazdaság 477-9009, lapszerkesztő 477-9011 ■ Elektronikus levélcím: (e-mai­lm): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Internet URL-cm: http:www.nepszava.hu Országosan árusba a LAPKER Rt. ■ Előfizethető Budapesten a Magyar Posta Rt LH.I.-nél (levélcím: 1846 Bp.), a kerületi ügyfélszolgálati irodákban, a Hírlap-előfizetési Irodában (HELÍR 1089 Bp., Orczy tér 1., levélcím: 1900 Bp.), vidéken a postahivatalokban közvetlenül és postautalványai, valamint átutalással a Postabank Rt 11991102, HELÍR 021-02799 pénzfor­galmi jelzőszámra. Külföldre előfizethető a HELÍRNÉL a fenti címen, illetve bankszámlaszámon, valamint megrendelhető a Hungaropress Sajtóterjesztő Kft-nél, 1117 Budapest, Budafoki út 70., fax: (361)206-1921, email: hunpress@datanethu. i. Előfizetési díj egy hónapra 1498 Ft, negyed évre 4494 ft, fél évre 8988 Ft, egy évre 17 976 Ft. Előfizethető továbbá közvetlenül a Kiadónál minimum negyed évre. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. ■ Felelős vezeti: LENDVAI LÁSZLÓNNÉ vezérigazgató ■ ISSN 013­1701 Vidék 12 4 616 1 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti Popper Péter Lélek és erőszak Az emberi történelem kezdetekor felemel­kedett egy láb, és rú­gott. Évezredek óta ezt a rúgást adja to­vább mindenki valaki másnak, akit elér a lá­ba. Mert az ember nem tudja elviselni a verést. Bosszút kell állnia. S ha valaki nem akar ennek az első rúgásnak a szor­gos továbbítója lenni, ha az erőszak lán­cának a megszakítására vágyik, vajon milyen sors elé néz? Saul Bellow híres regényében Henderson, az esőkirály töpreng el ezen: Te hová akarsz tartoz­ni? Az igazságtalanságot elviselők vagy az igazságtalanságot elkövetők közé? Áldozat lennél-e szívesebben vagy gyilkos? Nincs harmadik lehetőség! Ezen túl már csak önbecsapás van. Most, ezekben a drámai pillanatok­ban, amikor minden azt mutatja, hogy megindult Afganisztán, illetve a sze­rencsétlen éhező közép-ázsiai ország­ban rejtőző terroristák ellen az USA ka­tonai támadása, az embernek mégiscsak először saját maga megjavítására kelle­ne gondolni, arra, miként lehetne a ter­roristák esztelen vérontásával szemben valahára tenni valamit - nagy szavak! - a világ boldogítására. Azonban az em­ber kedvét szegi a visszatérő tapaszta­lás, hogy a reménytelen helyzetek, a gonosz szituatív komponensek mindig legyőzik a legnemesebb szubjektív szándékokat is. Azonban ha kiszolgálja őket, megkapja jutalmát. Jól példázza ezt hadseregünk büszke tábornokának esete, aki annak idején azt mondogatta baráti körben, amikor elfogadta kineve­zését a televízió elnöki székébe: - Fölvettem a keresztes vértemet, ke­zembe fogtam kardomat, hogy az első sorban harcoljak a magyar kultúráért. Mire körülnéztem, egy tífuszos barakk­ban találtam magam. Úgy látszik, sokféle tífuszos barakk van. Katonaember, zsoldos ember, megszokja, hogy ott szolgáljon, ahová behívják, és annak szolgáljon, aki be­hívta. Ma már az erőszak úgy fonja át min­dennapi életünket, mint egy szúrós kú­szónövény. Nem lehet nem észrevenni, hogy viszonylag rövid idő alatt mennyivel erőszakosabbá vált az éle­tünk. A hatalmi vetélkedés-osztozko­dás torzsalkodásainak bilincses elinté­zése, politikai ellentétek gazdasági bűncselekménnyé változása, gyanús autóbalesetek, erőszakos a gazdasági­pénzügyi rendeletek, törvények áteről­­tetése akár a parlamenten, akár józan szakemberek ellenállásán. Erőszakos lett a kommunikációs stílus, goromba, lehengerlő. Indulatos, pattanásig fe­szült idegállapotot jelez a köznapi érintkezés, nyilvános viselkedésünk vásárlóközpontban, közlekedésben, bárhol. Itt jövök én, takarodj az utáni­ból! Megint csak a fejétől bűzlene a hal? A hatalom már regnálásától kezdve az erőszakra épített, „teljes letámadó”. Vezérközpontú, akit sugarasan vesznek körül mamelukjai. Erejük a zárt csoport biztonsága. Az jellemzi őket, mint a szektákat vagy a bűnöző gengeket: sok olyasmit megtesznek, amire egyénileg soha nem volnának hajlandók. Kohé­ziójukat erősíti a növekvő félelem. „A szent szemében mindenki szent, a disznó szemében mindenki disznó” - tartja a régi mondás. Az erőszakos em­ber erőszakosnak látja az egész világot, tehát egyre jobban félti önmagát, szo­rong, és preventíve még erőszakosabb, még kegyetlenebb lesz. Nincs kegye­lem! - ahogy a társadalmi valóságot pontosan tükröző, félelmetes televíziós műsor hirdeti. Igenis, a tehetséges embereket kell leggyengébb láncszemként a pokolba küldeni, mert ők az igazán veszedelmes riválisok. íme az erőszak receptje hét­köznapokra. S biztosítéka az egyre ál­talánosabbá váló állami kontraszelek­ciónak: Csak nálam tehetségtelenebb lehet a beosztottam! S mindebben alig van szerepe a bálványozott vezér kariz­májának. Egyszerűen, mint a végzet, beteljesedik rajtuk egy társadalmi tör­vény. Illusztrációk lehetnének egy cso­portdinamikával foglalkozó szociál­pszichológiai tanulmányhoz. Ezért prognózist lehet készíteni országlásuk jövőjéről, egész a végéig, a szükség­szerűen számos groteszk elemet tartal­mazó bukásig. A terroristák esztelen vérontásával szemben valahára tenni kellene valamit - nagy szavak! - a világ boldogítására. Azonban az ember kedvét szegi a visszatérő tapasztalás, hogy a reménytelen helyzetek, a gonosz szituatív komponensek mindig legyőzik a legnemesebb szubjektív szándékokat is Mindez szórakoztató látványosság, fogadások kötésére alkalmas társadal­mi társasjáték is lehetne, ha közben nem tenne tönkre annyi emberi életet és egzisztenciát, nem rohasztaná szét az önálló működésre egykor még képes volt közigazgatást, nem züllesztené le véglegesen az állami betegségügyet - ami csak kabarétréfában nevezhető egészségügynek -, az oktatást, a rendőri munkát és a bírói ítélkezést, sőt a tör­vényhozást is. A köznyelv „a fiúknak” nevezi őket, kezdetben apai jóindulattal és várakozással, ma már jobbadára megvetéssel az éretlen kormányzás, a harácsolási kedv, a párbeszédtől, a konfrontációtól, az ellenzékkel való mindenféle együttműködéstől való ré­mületük miatt. Így éltünk Pannóniában, amikor kamikaze arab repülőgépek nekimen­tek a Trade Center két toronyépületé­nek, és New York egy időre a halottak, a romok, a mindenre rászitáló por váro­sává vált. A világ pedig váratlanul egy soha el sem képzelt világháború szakadékának partján találta magát. Az új háború vir­tuális abban az értelemben, hogy nem nemzetek, népek vagy vallások között folyik, hanem életformák között: a la­zaság és a szigorúság, az individualitás és a kollektivizmus, a racionalitás és a megszállottság között. Államhatalmi és politikai szempontból persze lehet libe­ralizmusról és fundamentalizmusról beszélni. Meggyőződésem szerint eze­ket a minősítő kategóriákat nem szabad túlértékelni. Végső soron csak intelli­gens és unintelligens hatalom létezik. Az intelligens békében hagyja a lakos­ságot, s csak akkor mereszti ki karmait, ha valami létében komolyan fenyegeti. Az unintelligens hatalom paranoiás, gyanakvó, rettegő. Odafurakszik a pol­gár ágyához-asztalához, hitét, szexét, bőrének színét, nemi szervének állapo­tát fürkészi, pénzcsinálási rafinériák mögött világméretű összeesküvéseket gyanít, preventive agresszív, „kígyónak nézi a mákos rétest is” (Gárdonyi) és halálos erőszakot vet be ellene. A terrorizmus meghatározza az új háború sikeres megvívásának módsze­rei! Nevezetesen terrorizmus ellen nem lehet rendezett katonai erővel küzdeni, csakis ellenterrorizmussal! így hát a leg­polgáribb államra is rákényszeríthetők a terrorista módszerek. Létrejött a nagy paradoxon: A hadviselés műveleti szem­pontjából a terrorizmus világháborúja kezdődik a terrorizmus ellen. Titkos és nyílt kommandók, ember­vadászat, diverzáns akciók, robbantá­sok mindkét részről. S még hátra van a vegyi és biológiai fegyverek bevetése, ami ellen ugyancsak nem lehet hatásos a reguláris hadsereg, a flotta, a légierő, de még a nukleáris csapás sem. Vajon egyáltalán háború ez? Vagy csak a tragédia által kiváltott pánikban, megrendülésben, felháborodásban el­hangzott kétségbeesett felordítás, ami­hez most már tömegpolitikai szem­pontból hűnek kell maradni? Mit hoz létre az erőszak az emberi lé­lekben? Most nincs ember aki ezekben a drámai percekben igazi választ tudna adni. A hatás nem egyértelmű. A legna­gyobb általános veszély a megszokás, az érzéketlenné, közönyössé válás, az, hogy az ember védekezésképpen nem engedi közel magához az eliszonyo­­dást. Másokban agressziós örvényt válthat ki, a gátak leomlottak, most mindent lehet. S vannak, akik átélik az erőszak szégyenét, és bűntudatossá lesznek. Háború! Tehát a lelkekben legtöbb­ször polarizált reakciót szokott ez a szó kiváltani. Talán még élnek, vagy újra élnek gyermeteg lelkű, ifjú romantiku­sok, akihez még a háború füstje sem ért el, de megérinti őket a kínálkozó ka­land, a hősiesség, az emberiségért, a szabad világért való kiállás lehetősége. A kisemberek tömegei megrémül­nek. A lelkekben megnő a szorongás, a bizonytalanság, a reménytelen kiszol­gáltatottság érzése. Az emberek többsé­ge nem érti, hogy miféle háború ez, kik között dúl, és nekünk magyaroknak mi közünk van ehhez. Az emberek nagy része bizalmatlan és gyanakvó. Felrémlik, hogy micsoda romlásokba vitte már bele országunkat a felelőtlen vezetés, a most újra ünne­pelt Tiszák, Horthy, Telekik, a feltá­madt vitézi rend, és hungarista mozga­lom. Mi lesz most velünk? Végül is a szovjet csatlósságot megúsztuk világ­háború nélkül, a balkáni konfliktusban, Orbán vezetésével, végre a győztesek oldalára kerültünk, most is, mint a NA­TO lelkes tagjai, szívesen felajánljuk reptereinket, légterünket, csak vért ne kelljen adnunk. Talán nem lesz nagy baj. Minden­esetre bespájzolunk egy kis lisztet, cuk­rot, miegymást. A nép duzzadó zsebű kisebb csoport­ja örül, és befelé mosolyog. Háborúban nincs visszapofázás, a kormány a hely­zet teljes ura kell, hogy legyen. Hábo­rúban már sokszor szavazott együtt ha­zafiasan a kormány és az ellenzék. Tö­kéletes lesz a belpolitikai győzelem. A háborúban mindig van új meggazdago­dási, vagyonnövelési, zsákmányolási lehetőség a hátországban is ( No de eb­ben a szupermodern háborúban hol is van most hátország?) Háborúban min­dig van radikális leszámolási lehetőség ellenségeinkkel. Negyedikként felemelik fejüket azok, akiket már marginális helyzetbe lökött a nagy társadalmi centrifuga: a lumpenek, az alkoholisták, a drogosok, a „lehettem volna” tört egzisztenciák, a reménytelenül lezüllöttek. Nekik min­denféle háború jót szokott hozni. Talán eléjük vet szabad prédaként népcsopor­tokat. Talán jutalmazzák, ha tömegesen elmennek jelszavakat ordítani. Talán még egy-két kirakat is betörhető, né­hány autó felfordítható... Néhány „sziget­lakó”, szekta, zárt kis szociális közösségben élő művész, bölcselő, szabad fiatalember, akik nem akarják személyes bűnükké tenni a tár­sadalom bűneit, hallgat, és eltöpreng azon, hogy lehet-e tűzzel tüzet oltani, terrorizmussal világméretekben le­győzni a világméretű terrorizmust. De hát helyesebb lenne lekushadni a terroristák előtt? Szabad kockázatmen­tes utat engedi dühüknek? Elfogadni zsarolásaikat? A biztonság érdekében megnyirbálni a polgári szabadságjogo­kat, és katonai és rendőrállammá alakí­tani saját országukat? Hiszen ez máris a terroristák győzelmét jelentené! Úgy tűnik, hogy a hadseregét hirte­len felvonultató, és minden jel szerint most már tényleges „ akcióba lendülő” USA és szövetséges vezetésének, a ter­roristák elkerülhetetlen legyőzésén túl­­ kutyaszorítót jelent ez a helyzet. Mit tehetünk? Mit tehetnek, azok akiknek az igazi hatalom van a kezükben? Né­­hányuknak talán eszükbe jut az Úr mondata is: „A bosszú az enyém!” Vagyis a visszaütés, a megbüntetés gondolata még igazságos is lehet, még­sem szabad megcsinálni. Vajon miért nem? Tényleg nem? Talán nem túlzás, ha ezt a kérdést je­lenünk legnagyobb kérdéseként érté­keljük. VÉLEMÉNY 2001. OKTÓBER 8., HÉTFŐN Ellencsapás Nincs többé visszaszámlálás. Az Egyesült Államok és szövetségesei tegnap fél hét óra tájban (afgán idő szerint éjjel 11 óra körül) megtámadták a ter­roristavezér Oszama bin Ladent bújtató tálibok államát, Afganisztánt. A múlt szuperhatalmai, Nagy-Britannia, illetve a Szovjetunió hosszabb-rö­­videbb afganisztáni hadjárat után rájöttek arra, ez az az állam, amelyet szinte kész öngyilkosság megtámadni. A helyiek büszkék népükre, vallásukra, in­kább vállalják a halált, mint hazájuk vesztét. E két ország nem éppen biztató példája lebeghetett az amerikaiak szeme előtt. Talán emiatt vártak majdnem egy hónapot a szeptember 11-i terrortámadások után a válaszcsapásig. Az Egyesült Államok nem tétlenkedett ez idő alatt. Sőt, példamutatóan vi­selkedett, hiszen sikerült tőkét kovácsolnia történelmének legsúlyosabb drá­májából. Az elmúlt időszakot arra használta fel, hogy szövetségeseket gyűjt­sön a terrorizmus elleni harchoz. Kemény fába vágta a fejszéjét, hiszen a tra­gikus dátum előtt aligha koronázta volna vállalkozását siker. Az oroszok Csecsenfölddel voltak elfoglalva, a két másik atomhatalom, In­dia és Pakisztán - az örökké vitatott terület, Kasmír révén - egymással, a min­dig óvatos Kína aligha csapott volna bele egy „bizonytalan kimenetelű” terro­rizmusellenes összefogásba, az arab országok pedig legjobb esetben is csak hosszas unszolás után adták volna be a derekukat, hiszen egyik muzulmán ál­lam sem vállalta volna szívesen, hogy Amerikával szövetkezzen, amikor „pa­lesztin testvéreik” vérüket ontják a Közel-Keleten. Ez a szűk egy hónap azonban mintha alapjaiban változtatta volna meg a vi­lágot. A régi ellenségek, vagy legalábbis ellenfelek kezet nyújtottak egymás­nak. Oroszország elnöke, Vlagyimir Putyin szinte egy csapásra a Nyugat egyik kedvencévé vált, különösen azután, hogy jelezte: szorosabbra kívánja vonni Oroszország és a NATO, illetve az Európai Unió kapcsolatát. Kína fel­adta szokásos óvatoskodását, s egyértelműen támogatásáról biztosította a ter­rorizmusellenes küzdelmet. Izrael és a palesztinok tűzszünetet kötöttek. Utób­bi különösen nagy fegyvertény még akkor is, ha a Simon Peresz izraeli kül­ügyminiszter és Jasszer Arafat palesztin elnök által szentesített dokumentum igen törékenynek bizonyult, hiszen a radikális iszlám szervezetek, így az Isz­lám Dzsihád vagy a Hezbollah nem támogatták, így sajnos tovább folytatódott a vérontás a Közel-Keleten. Árnyalatnyival a két ősi ellenség, Pakisztán és In­dia is közelebb került egymáshoz, még akkor is, ha a két állam közötti szócsa­ta máig sem szűnt meg. De önmagában véve az is nagy előrelépés, hogy Pa­kisztán szakított az általa „kitalált" iszlám fanatikusokkal, a tálibokkal. Irán­ban rokonszenvtüntetéseket tartottak az országban nemes egyszerűséggel csak „Nagy Sátánnak” nevezett Egyesült Államok mellett. Korábban ez is elkép­zelhetetlen lett volna. Mint láthatjuk, történelmi hónapot élhettünk át. Remélhetőleg ez a világot átölelő példátlan szolidaritás megmarad a tegnap elkezdődött válaszcsapások után is. Az eddigi jelek mindenképpen derűlátásra adnak okot. A földgolyó ál­lamainak túlnyomó többsége felismerte, hogy az Egyesült Államokkal szem­beni, apokalipszist idéző terrortámadást immár nem lehet megtorlatlanul hagyni. A glóbusz nemzeteinek vezetői - vallástól, kultúrától, etnikumtól füg­getlenül - úgy tűnik tisztában vannak azzal, hogy a terrorizmus nem elszige­telt jelenség. Mindannyiunk gondja, s ha nem lépünk fel ellene idejében, ká­oszba sodródhat a világ. Mindemellett figyelembe kell venni azt is, hogy a válaszcsapások megindí­tását amerikai belpolitikai okok is indokolták. Bushnak tulajdonképpen nem maradt más választása, mint elkezdeni az akciót, hiszen egyre nagyobb nyo­más nehezedett rá. Egy szombaton nyilvánosságra hozott közvélemény-kuta­tás szerint 55 százalék úgy nyilatkozott, hogy „vár, amíg kell” a katonai ellen­csapásra, ám ez a szám már nyolccal kevesebb az egy héttel korábban mért­nél. Minden negyedik megkérdezett ugyanakkor úgy vélekedett, hogy a vá­laszcsapást már korábban végre kellett volna hajtani. Vagyis egyre inkább fogytán volt az amerikaiak türelme. Márpedig Bush el­nök nem engedhette meg magának, hogy tovább játszadozzon honfitársai ki­tartásával abban a helyzetben, amikor népszerűsége történelmi csúcsokat dön­töget. A háború megkezdődött. Negyven ország vesz részt valamilyen módon ben­ne. Világméretű konfliktusról van tehát szó, de nem világháborúról! Meggon­dolatlanság és felelőtlenség lenne végső világégésről, apokalipszisről beszél­ni, mert - s ez a legfontosabb - ezen államok nem egymás ellen, hanem egy közös ellenség, a terrorizmus vezéralakjával szemben vették fel a harcot. A végső győzelem mindannyiunk érdeke. Rónay Tamás Nincs kétféle törvényesség „Nincs kétféle szakszerűség, valami vagy törvényes, vagy nem” - szögez­te le a lapunk szombati számában megjelent interjúban Nyikos László, az Állami Számvevőszék alelnöke. A jogalkalmazásban azonban úgy tűnik nem minden fekete vagy fehér. A pénzügyminiszter ártatlan arccal ma­gyarázza a parlamentben, hogy a tár­cája szakszerűen járt el akkor, amikor tavaly év végén letéti számlára utalt 95 milliárd forintot a múlt évi többlet­­bevételekből. Ezzel ugyanis eleget tett annak a követelménynek, hogy az adott évben el nem költött forrásokat elkülönítetten kell kezelni. Csak ép­pen arra nem kapunk értelmes ma­gyarázatot, hogy miért könyvelték el a kiadási oldalon az el nem költött be­vételeket. A kormány nem vallja be a polgároknak, hogy tavaly megszorí­totta a gyeplőt azért, hogy az idén töb­bet költhessen. Jusson a MÁV-nak, az ÁPV Rt.-nek meg sípályára, mert anélkül mit érne az ország, na meg a nyugdíjasok és a közalkalmazottak is megkaphassák azt, amit tavaly elvet­tek tőlük. Könnyű úgy százmilliárdos többletkiadások mellett is 3 százalék közelébe szorítani az államháztartás hiányát, hogy tavaly sajátos könyve­léssel megnövelték. A kormány megsértette az állam­­háztartási törvényt, valótlan mérleget közölt a tavalyi évről. És akkor mi van? Földi halandó nem érti, miről van szó. És ez az, ami a legveszélye­sebb ebben a játékban. Könnyű elhi­tetni az emberekkel, hogy bármi is történt, az az ő érdeküket szolgálja. A kormány mindent meg tud magyaráz­ni. Kell a pénz a nyugdíjasoknak, meg a közalkalmazottaknak, az egy­szeri alamizsna viszont csak arra jó, hogy látszólag szebb legyen a statisz­tika, tényleges életszínvonal-növeke­dést nem jelent. Az ellenzék tiltako­zik, de nem találja a hangot az embe­rekkel. „Mérleghamisítás” - szajkóz­za. Kit érdekel? Az államháztartási törvény olyan, mintha nem is lenne. Eljárt fölötte az idő. Leírja, mit lehet csinálni, de arról nem szól, mi van, ha mégsem az történik, így nyugod­tan lehet mérleget hamisítani. Rá kel­lene jönni, mindenkit az érdekel, hogy neki ténylegesen mennyi jut a közös kalapból. Forint fillérre, nem­csak látszólag. Dutka Noémi

Next