Népszava, 2001. október (129. évfolyam, 229-254. sz.)
2001-10-08 / 235. szám
NÉPSZAVA Popper Péter pszichológus NÉPSZAVA ALAPÍTVA 1873-BAN Főszerkesztő: H. BÍRÓ LÁSZLÓ Főszerkesztő-helyettes: HORVÁTH ISTVÁN. NÉMETH PÉTER ■ Lapszerkesztők: HAHN PÉTER. TÓTH JENŐ ■ Képszerkesztő: WEBER LAJOS ■ Rovatvezetők: Politika: LÁSZLÓ BOGLÁR. Társadalom és kultúra: MUZSLAI KATALIN. Gazdaság: LÉNÁRT ATTILA. VÉRTES CSABA (vezető szerkesztő). Külföld: KISS ANDREJ, Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA. Publicisztika: NÉMETH PÉTER. Sport: BALLAI ATTILA. Szép Szó: BOROS ISTVÁN . Vezető tervezőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA. ZSIGOVICS ZSOLT Kiadó: NSZ 1999 Rt., Felelős kiadó: FISCH GÁBOR LÁSZLÓ elnök-vezérigazgató ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Hirdetési igazgató: BÍRÓ CSILLA ■ Terjesztési igazgató: FODRÓCZY ELVIRA ■ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST. PF. 4. Telefon: 477-9000. központi telefax: 477-9020 ■ Titkárság: 477-9039, telefax: 477-9038 ■ Rovattelefonok: belföld 477-9005, külföld 477-9007, gazdaság 477-9009, lapszerkesztő 477-9011 ■ Elektronikus levélcím: (e-mailm): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Internet URL-cm: http:www.nepszava.hu Országosan árusba a LAPKER Rt. ■ Előfizethető Budapesten a Magyar Posta Rt LH.I.-nél (levélcím: 1846 Bp.), a kerületi ügyfélszolgálati irodákban, a Hírlap-előfizetési Irodában (HELÍR 1089 Bp., Orczy tér 1., levélcím: 1900 Bp.), vidéken a postahivatalokban közvetlenül és postautalványai, valamint átutalással a Postabank Rt 11991102, HELÍR 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldre előfizethető a HELÍRNÉL a fenti címen, illetve bankszámlaszámon, valamint megrendelhető a Hungaropress Sajtóterjesztő Kft-nél, 1117 Budapest, Budafoki út 70., fax: (361)206-1921, email: hunpress@datanethu. i. Előfizetési díj egy hónapra 1498 Ft, negyed évre 4494 ft, fél évre 8988 Ft, egy évre 17 976 Ft. Előfizethető továbbá közvetlenül a Kiadónál minimum negyed évre. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. ■ Felelős vezeti: LENDVAI LÁSZLÓNNÉ vezérigazgató ■ ISSN 0131701 Vidék 12 4 616 1 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti Popper Péter Lélek és erőszak Az emberi történelem kezdetekor felemelkedett egy láb, és rúgott. Évezredek óta ezt a rúgást adja tovább mindenki valaki másnak, akit elér a lába. Mert az ember nem tudja elviselni a verést. Bosszút kell állnia. S ha valaki nem akar ennek az első rúgásnak a szorgos továbbítója lenni, ha az erőszak láncának a megszakítására vágyik, vajon milyen sors elé néz? Saul Bellow híres regényében Henderson, az esőkirály töpreng el ezen: Te hová akarsz tartozni? Az igazságtalanságot elviselők vagy az igazságtalanságot elkövetők közé? Áldozat lennél-e szívesebben vagy gyilkos? Nincs harmadik lehetőség! Ezen túl már csak önbecsapás van. Most, ezekben a drámai pillanatokban, amikor minden azt mutatja, hogy megindult Afganisztán, illetve a szerencsétlen éhező közép-ázsiai országban rejtőző terroristák ellen az USA katonai támadása, az embernek mégiscsak először saját maga megjavítására kellene gondolni, arra, miként lehetne a terroristák esztelen vérontásával szemben valahára tenni valamit - nagy szavak! - a világ boldogítására. Azonban az ember kedvét szegi a visszatérő tapasztalás, hogy a reménytelen helyzetek, a gonosz szituatív komponensek mindig legyőzik a legnemesebb szubjektív szándékokat is. Azonban ha kiszolgálja őket, megkapja jutalmát. Jól példázza ezt hadseregünk büszke tábornokának esete, aki annak idején azt mondogatta baráti körben, amikor elfogadta kinevezését a televízió elnöki székébe: - Fölvettem a keresztes vértemet, kezembe fogtam kardomat, hogy az első sorban harcoljak a magyar kultúráért. Mire körülnéztem, egy tífuszos barakkban találtam magam. Úgy látszik, sokféle tífuszos barakk van. Katonaember, zsoldos ember, megszokja, hogy ott szolgáljon, ahová behívják, és annak szolgáljon, aki behívta. Ma már az erőszak úgy fonja át mindennapi életünket, mint egy szúrós kúszónövény. Nem lehet nem észrevenni, hogy viszonylag rövid idő alatt mennyivel erőszakosabbá vált az életünk. A hatalmi vetélkedés-osztozkodás torzsalkodásainak bilincses elintézése, politikai ellentétek gazdasági bűncselekménnyé változása, gyanús autóbalesetek, erőszakos a gazdaságipénzügyi rendeletek, törvények áterőltetése akár a parlamenten, akár józan szakemberek ellenállásán. Erőszakos lett a kommunikációs stílus, goromba, lehengerlő. Indulatos, pattanásig feszült idegállapotot jelez a köznapi érintkezés, nyilvános viselkedésünk vásárlóközpontban, közlekedésben, bárhol. Itt jövök én, takarodj az utániból! Megint csak a fejétől bűzlene a hal? A hatalom már regnálásától kezdve az erőszakra épített, „teljes letámadó”. Vezérközpontú, akit sugarasan vesznek körül mamelukjai. Erejük a zárt csoport biztonsága. Az jellemzi őket, mint a szektákat vagy a bűnöző gengeket: sok olyasmit megtesznek, amire egyénileg soha nem volnának hajlandók. Kohéziójukat erősíti a növekvő félelem. „A szent szemében mindenki szent, a disznó szemében mindenki disznó” - tartja a régi mondás. Az erőszakos ember erőszakosnak látja az egész világot, tehát egyre jobban félti önmagát, szorong, és preventíve még erőszakosabb, még kegyetlenebb lesz. Nincs kegyelem! - ahogy a társadalmi valóságot pontosan tükröző, félelmetes televíziós műsor hirdeti. Igenis, a tehetséges embereket kell leggyengébb láncszemként a pokolba küldeni, mert ők az igazán veszedelmes riválisok. íme az erőszak receptje hétköznapokra. S biztosítéka az egyre általánosabbá váló állami kontraszelekciónak: Csak nálam tehetségtelenebb lehet a beosztottam! S mindebben alig van szerepe a bálványozott vezér karizmájának. Egyszerűen, mint a végzet, beteljesedik rajtuk egy társadalmi törvény. Illusztrációk lehetnének egy csoportdinamikával foglalkozó szociálpszichológiai tanulmányhoz. Ezért prognózist lehet készíteni országlásuk jövőjéről, egész a végéig, a szükségszerűen számos groteszk elemet tartalmazó bukásig. A terroristák esztelen vérontásával szemben valahára tenni kellene valamit - nagy szavak! - a világ boldogítására. Azonban az ember kedvét szegi a visszatérő tapasztalás, hogy a reménytelen helyzetek, a gonosz szituatív komponensek mindig legyőzik a legnemesebb szubjektív szándékokat is Mindez szórakoztató látványosság, fogadások kötésére alkalmas társadalmi társasjáték is lehetne, ha közben nem tenne tönkre annyi emberi életet és egzisztenciát, nem rohasztaná szét az önálló működésre egykor még képes volt közigazgatást, nem züllesztené le véglegesen az állami betegségügyet - ami csak kabarétréfában nevezhető egészségügynek -, az oktatást, a rendőri munkát és a bírói ítélkezést, sőt a törvényhozást is. A köznyelv „a fiúknak” nevezi őket, kezdetben apai jóindulattal és várakozással, ma már jobbadára megvetéssel az éretlen kormányzás, a harácsolási kedv, a párbeszédtől, a konfrontációtól, az ellenzékkel való mindenféle együttműködéstől való rémületük miatt. Így éltünk Pannóniában, amikor kamikaze arab repülőgépek nekimentek a Trade Center két toronyépületének, és New York egy időre a halottak, a romok, a mindenre rászitáló por városává vált. A világ pedig váratlanul egy soha el sem képzelt világháború szakadékának partján találta magát. Az új háború virtuális abban az értelemben, hogy nem nemzetek, népek vagy vallások között folyik, hanem életformák között: a lazaság és a szigorúság, az individualitás és a kollektivizmus, a racionalitás és a megszállottság között. Államhatalmi és politikai szempontból persze lehet liberalizmusról és fundamentalizmusról beszélni. Meggyőződésem szerint ezeket a minősítő kategóriákat nem szabad túlértékelni. Végső soron csak intelligens és unintelligens hatalom létezik. Az intelligens békében hagyja a lakosságot, s csak akkor mereszti ki karmait, ha valami létében komolyan fenyegeti. Az unintelligens hatalom paranoiás, gyanakvó, rettegő. Odafurakszik a polgár ágyához-asztalához, hitét, szexét, bőrének színét, nemi szervének állapotát fürkészi, pénzcsinálási rafinériák mögött világméretű összeesküvéseket gyanít, preventive agresszív, „kígyónak nézi a mákos rétest is” (Gárdonyi) és halálos erőszakot vet be ellene. A terrorizmus meghatározza az új háború sikeres megvívásának módszerei! Nevezetesen terrorizmus ellen nem lehet rendezett katonai erővel küzdeni, csakis ellenterrorizmussal! így hát a legpolgáribb államra is rákényszeríthetők a terrorista módszerek. Létrejött a nagy paradoxon: A hadviselés műveleti szempontjából a terrorizmus világháborúja kezdődik a terrorizmus ellen. Titkos és nyílt kommandók, embervadászat, diverzáns akciók, robbantások mindkét részről. S még hátra van a vegyi és biológiai fegyverek bevetése, ami ellen ugyancsak nem lehet hatásos a reguláris hadsereg, a flotta, a légierő, de még a nukleáris csapás sem. Vajon egyáltalán háború ez? Vagy csak a tragédia által kiváltott pánikban, megrendülésben, felháborodásban elhangzott kétségbeesett felordítás, amihez most már tömegpolitikai szempontból hűnek kell maradni? Mit hoz létre az erőszak az emberi lélekben? Most nincs ember aki ezekben a drámai percekben igazi választ tudna adni. A hatás nem egyértelmű. A legnagyobb általános veszély a megszokás, az érzéketlenné, közönyössé válás, az, hogy az ember védekezésképpen nem engedi közel magához az eliszonyodást. Másokban agressziós örvényt válthat ki, a gátak leomlottak, most mindent lehet. S vannak, akik átélik az erőszak szégyenét, és bűntudatossá lesznek. Háború! Tehát a lelkekben legtöbbször polarizált reakciót szokott ez a szó kiváltani. Talán még élnek, vagy újra élnek gyermeteg lelkű, ifjú romantikusok, akihez még a háború füstje sem ért el, de megérinti őket a kínálkozó kaland, a hősiesség, az emberiségért, a szabad világért való kiállás lehetősége. A kisemberek tömegei megrémülnek. A lelkekben megnő a szorongás, a bizonytalanság, a reménytelen kiszolgáltatottság érzése. Az emberek többsége nem érti, hogy miféle háború ez, kik között dúl, és nekünk magyaroknak mi közünk van ehhez. Az emberek nagy része bizalmatlan és gyanakvó. Felrémlik, hogy micsoda romlásokba vitte már bele országunkat a felelőtlen vezetés, a most újra ünnepelt Tiszák, Horthy, Telekik, a feltámadt vitézi rend, és hungarista mozgalom. Mi lesz most velünk? Végül is a szovjet csatlósságot megúsztuk világháború nélkül, a balkáni konfliktusban, Orbán vezetésével, végre a győztesek oldalára kerültünk, most is, mint a NATO lelkes tagjai, szívesen felajánljuk reptereinket, légterünket, csak vért ne kelljen adnunk. Talán nem lesz nagy baj. Mindenesetre bespájzolunk egy kis lisztet, cukrot, miegymást. A nép duzzadó zsebű kisebb csoportja örül, és befelé mosolyog. Háborúban nincs visszapofázás, a kormány a helyzet teljes ura kell, hogy legyen. Háborúban már sokszor szavazott együtt hazafiasan a kormány és az ellenzék. Tökéletes lesz a belpolitikai győzelem. A háborúban mindig van új meggazdagodási, vagyonnövelési, zsákmányolási lehetőség a hátországban is ( No de ebben a szupermodern háborúban hol is van most hátország?) Háborúban mindig van radikális leszámolási lehetőség ellenségeinkkel. Negyedikként felemelik fejüket azok, akiket már marginális helyzetbe lökött a nagy társadalmi centrifuga: a lumpenek, az alkoholisták, a drogosok, a „lehettem volna” tört egzisztenciák, a reménytelenül lezüllöttek. Nekik mindenféle háború jót szokott hozni. Talán eléjük vet szabad prédaként népcsoportokat. Talán jutalmazzák, ha tömegesen elmennek jelszavakat ordítani. Talán még egy-két kirakat is betörhető, néhány autó felfordítható... Néhány „szigetlakó”, szekta, zárt kis szociális közösségben élő művész, bölcselő, szabad fiatalember, akik nem akarják személyes bűnükké tenni a társadalom bűneit, hallgat, és eltöpreng azon, hogy lehet-e tűzzel tüzet oltani, terrorizmussal világméretekben legyőzni a világméretű terrorizmust. De hát helyesebb lenne lekushadni a terroristák előtt? Szabad kockázatmentes utat engedi dühüknek? Elfogadni zsarolásaikat? A biztonság érdekében megnyirbálni a polgári szabadságjogokat, és katonai és rendőrállammá alakítani saját országukat? Hiszen ez máris a terroristák győzelmét jelentené! Úgy tűnik, hogy a hadseregét hirtelen felvonultató, és minden jel szerint most már tényleges „ akcióba lendülő” USA és szövetséges vezetésének, a terroristák elkerülhetetlen legyőzésén túl kutyaszorítót jelent ez a helyzet. Mit tehetünk? Mit tehetnek, azok akiknek az igazi hatalom van a kezükben? Néhányuknak talán eszükbe jut az Úr mondata is: „A bosszú az enyém!” Vagyis a visszaütés, a megbüntetés gondolata még igazságos is lehet, mégsem szabad megcsinálni. Vajon miért nem? Tényleg nem? Talán nem túlzás, ha ezt a kérdést jelenünk legnagyobb kérdéseként értékeljük. VÉLEMÉNY 2001. OKTÓBER 8., HÉTFŐN Ellencsapás Nincs többé visszaszámlálás. Az Egyesült Államok és szövetségesei tegnap fél hét óra tájban (afgán idő szerint éjjel 11 óra körül) megtámadták a terroristavezér Oszama bin Ladent bújtató tálibok államát, Afganisztánt. A múlt szuperhatalmai, Nagy-Britannia, illetve a Szovjetunió hosszabb-rövidebb afganisztáni hadjárat után rájöttek arra, ez az az állam, amelyet szinte kész öngyilkosság megtámadni. A helyiek büszkék népükre, vallásukra, inkább vállalják a halált, mint hazájuk vesztét. E két ország nem éppen biztató példája lebeghetett az amerikaiak szeme előtt. Talán emiatt vártak majdnem egy hónapot a szeptember 11-i terrortámadások után a válaszcsapásig. Az Egyesült Államok nem tétlenkedett ez idő alatt. Sőt, példamutatóan viselkedett, hiszen sikerült tőkét kovácsolnia történelmének legsúlyosabb drámájából. Az elmúlt időszakot arra használta fel, hogy szövetségeseket gyűjtsön a terrorizmus elleni harchoz. Kemény fába vágta a fejszéjét, hiszen a tragikus dátum előtt aligha koronázta volna vállalkozását siker. Az oroszok Csecsenfölddel voltak elfoglalva, a két másik atomhatalom, India és Pakisztán - az örökké vitatott terület, Kasmír révén - egymással, a mindig óvatos Kína aligha csapott volna bele egy „bizonytalan kimenetelű” terrorizmusellenes összefogásba, az arab országok pedig legjobb esetben is csak hosszas unszolás után adták volna be a derekukat, hiszen egyik muzulmán állam sem vállalta volna szívesen, hogy Amerikával szövetkezzen, amikor „palesztin testvéreik” vérüket ontják a Közel-Keleten. Ez a szűk egy hónap azonban mintha alapjaiban változtatta volna meg a világot. A régi ellenségek, vagy legalábbis ellenfelek kezet nyújtottak egymásnak. Oroszország elnöke, Vlagyimir Putyin szinte egy csapásra a Nyugat egyik kedvencévé vált, különösen azután, hogy jelezte: szorosabbra kívánja vonni Oroszország és a NATO, illetve az Európai Unió kapcsolatát. Kína feladta szokásos óvatoskodását, s egyértelműen támogatásáról biztosította a terrorizmusellenes küzdelmet. Izrael és a palesztinok tűzszünetet kötöttek. Utóbbi különösen nagy fegyvertény még akkor is, ha a Simon Peresz izraeli külügyminiszter és Jasszer Arafat palesztin elnök által szentesített dokumentum igen törékenynek bizonyult, hiszen a radikális iszlám szervezetek, így az Iszlám Dzsihád vagy a Hezbollah nem támogatták, így sajnos tovább folytatódott a vérontás a Közel-Keleten. Árnyalatnyival a két ősi ellenség, Pakisztán és India is közelebb került egymáshoz, még akkor is, ha a két állam közötti szócsata máig sem szűnt meg. De önmagában véve az is nagy előrelépés, hogy Pakisztán szakított az általa „kitalált" iszlám fanatikusokkal, a tálibokkal. Iránban rokonszenvtüntetéseket tartottak az országban nemes egyszerűséggel csak „Nagy Sátánnak” nevezett Egyesült Államok mellett. Korábban ez is elképzelhetetlen lett volna. Mint láthatjuk, történelmi hónapot élhettünk át. Remélhetőleg ez a világot átölelő példátlan szolidaritás megmarad a tegnap elkezdődött válaszcsapások után is. Az eddigi jelek mindenképpen derűlátásra adnak okot. A földgolyó államainak túlnyomó többsége felismerte, hogy az Egyesült Államokkal szembeni, apokalipszist idéző terrortámadást immár nem lehet megtorlatlanul hagyni. A glóbusz nemzeteinek vezetői - vallástól, kultúrától, etnikumtól függetlenül - úgy tűnik tisztában vannak azzal, hogy a terrorizmus nem elszigetelt jelenség. Mindannyiunk gondja, s ha nem lépünk fel ellene idejében, káoszba sodródhat a világ. Mindemellett figyelembe kell venni azt is, hogy a válaszcsapások megindítását amerikai belpolitikai okok is indokolták. Bushnak tulajdonképpen nem maradt más választása, mint elkezdeni az akciót, hiszen egyre nagyobb nyomás nehezedett rá. Egy szombaton nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatás szerint 55 százalék úgy nyilatkozott, hogy „vár, amíg kell” a katonai ellencsapásra, ám ez a szám már nyolccal kevesebb az egy héttel korábban mértnél. Minden negyedik megkérdezett ugyanakkor úgy vélekedett, hogy a válaszcsapást már korábban végre kellett volna hajtani. Vagyis egyre inkább fogytán volt az amerikaiak türelme. Márpedig Bush elnök nem engedhette meg magának, hogy tovább játszadozzon honfitársai kitartásával abban a helyzetben, amikor népszerűsége történelmi csúcsokat döntöget. A háború megkezdődött. Negyven ország vesz részt valamilyen módon benne. Világméretű konfliktusról van tehát szó, de nem világháborúról! Meggondolatlanság és felelőtlenség lenne végső világégésről, apokalipszisről beszélni, mert - s ez a legfontosabb - ezen államok nem egymás ellen, hanem egy közös ellenség, a terrorizmus vezéralakjával szemben vették fel a harcot. A végső győzelem mindannyiunk érdeke. Rónay Tamás Nincs kétféle törvényesség „Nincs kétféle szakszerűség, valami vagy törvényes, vagy nem” - szögezte le a lapunk szombati számában megjelent interjúban Nyikos László, az Állami Számvevőszék alelnöke. A jogalkalmazásban azonban úgy tűnik nem minden fekete vagy fehér. A pénzügyminiszter ártatlan arccal magyarázza a parlamentben, hogy a tárcája szakszerűen járt el akkor, amikor tavaly év végén letéti számlára utalt 95 milliárd forintot a múlt évi többletbevételekből. Ezzel ugyanis eleget tett annak a követelménynek, hogy az adott évben el nem költött forrásokat elkülönítetten kell kezelni. Csak éppen arra nem kapunk értelmes magyarázatot, hogy miért könyvelték el a kiadási oldalon az el nem költött bevételeket. A kormány nem vallja be a polgároknak, hogy tavaly megszorította a gyeplőt azért, hogy az idén többet költhessen. Jusson a MÁV-nak, az ÁPV Rt.-nek meg sípályára, mert anélkül mit érne az ország, na meg a nyugdíjasok és a közalkalmazottak is megkaphassák azt, amit tavaly elvettek tőlük. Könnyű úgy százmilliárdos többletkiadások mellett is 3 százalék közelébe szorítani az államháztartás hiányát, hogy tavaly sajátos könyveléssel megnövelték. A kormány megsértette az államháztartási törvényt, valótlan mérleget közölt a tavalyi évről. És akkor mi van? Földi halandó nem érti, miről van szó. És ez az, ami a legveszélyesebb ebben a játékban. Könnyű elhitetni az emberekkel, hogy bármi is történt, az az ő érdeküket szolgálja. A kormány mindent meg tud magyarázni. Kell a pénz a nyugdíjasoknak, meg a közalkalmazottaknak, az egyszeri alamizsna viszont csak arra jó, hogy látszólag szebb legyen a statisztika, tényleges életszínvonal-növekedést nem jelent. Az ellenzék tiltakozik, de nem találja a hangot az emberekkel. „Mérleghamisítás” - szajkózza. Kit érdekel? Az államháztartási törvény olyan, mintha nem is lenne. Eljárt fölötte az idő. Leírja, mit lehet csinálni, de arról nem szól, mi van, ha mégsem az történik, így nyugodtan lehet mérleget hamisítani. Rá kellene jönni, mindenkit az érdekel, hogy neki ténylegesen mennyi jut a közös kalapból. Forint fillérre, nemcsak látszólag. Dutka Noémi