Népszava, 2002. április (130. évfolyam, 76–100. sz.)

2002-04-15 / 87. szám

NÉPSZAVA KULTÚRA Öt év után jelentkezik új regénnyel Závada Pál Milota György testamentuma Egy idősebb férfi és egy fiatal nő párhuzamos vallomásai rajzolódnak ki a Magvető gondozásában megjelenő Milota című regényben. A töredékes feljegyzésekben és szerteágazó elbeszélésekben családi és szerelmi históriák váltakoznak falutörténeti legendákkal vagy méhészeti előadásokkal, míg az egymásra utalt szereplők megpróbálnak eligazodni a maguk életében. Podhorányi Zsolt NÉPSZAVA - Mi ihlette a regényt? - Biztosan valami emlékek, víziók... Például egy mesélő hangja, aki szinte rázúdítja lendületesen előadott szónoklatait hallgatóira - ami persze lehet magával ragadó is, de idegesítő is. Ennek a Milotának a legutolsó megszólalását hallottam meg legelőször: Magnótól búcsúztatja saját magát a halála napján, a virrasztáson kell meghallgatni ezt a hangfelvételt, közben elég morbid és pimasz módon még azt is levezényli, hogy siratói mikor mit csináljanak ezen az estén. Ezt a figurát - aki egész életében népes közönséget tartott szóval - megpróbáltam elképzelni élete alkonyán egy szőlőskerti tanya magányában, ahogy egyetlen magnónak szónokol. Ami elég képtelen helyzet - de hát ebben a regényben így van. Nekiáll visszapergetni a múltat, megfejteni a maga életéből ezt-azt, beteljesíteni elmaradt ígéreteket, mesélni mindarról, ami még a búcsú során is érdekli. A méhészetről, a mákültetvényekről, a hely legendáiról, saját kalandjairól és másokéiról... A könyv másik elbeszélője egy 34 éves nő, Erka - kettejük megszólalásai váltogatják egymást. De nem úgy válaszolgatnak, mint valami levelezésben - ebbe a felelgető formába csak utólag szerkesztődnek bele ugyanis mind a ketten teljes terjedelmében és egyszerre kapják meg a másik vallomásait. Legalábbis a fikció szerint. - Hogyan jellemezné hőseit? - Jellemzés helyett hadd meséljek még róluk egy keveset! Mind a ketten úgy kezdenek hozzá vallomásaikhoz, hogy ennek az elbeszélő útnak a végén akár a halál is állhat. Egy hatvanhét éves ember úgy érzi, hogy a hirtelen végzet, a szívszélhűdés ragadja majd magával, ezért - bármikor is lesz ez majd - készen kell állnia testamentumával. Milota György 1930-ban született, és javarészt egy nem annyira elképzelt, mint meg nem nevezett - Békés megyei helységben éli le életét. Tehetős gazdálkodócsaládból származik, gazdag családi élettörténettel, a helytörténettel összekapcsolódó hagyományokkal. A háború utáni felborult viszonyok között szétesik a szülői gazdaság, ő pedig hosszas útkeresés után Pesten kezd ügyeskedni, megpróbál talpon maradni és megélni, majd pedig a hatvanas évek derekán téesz-anyagbeszerzőként tevékenykedik. Arra törekedtem, hogy izgalmasan gondolkodó és élő - továbbá (elnézést a nagyképűségért) elbűvölően mesélő figurát teremtsek meg benne. Magnófelvételeinek szövege mindamellett elég meredek elhajlás attól a tőle elvárható hangütéstől, amit neki a szociológiai helyzete és a kultúrája meghatározna vagy legalábbis valószínűsítene. Korábban mint szociográfus sokat magnóztam és tanulmányoztam a felvételről lejegyzett szövegeket - amelyek persze egészen másképp néztek ki, mint ez a stilizált szövegelés ebben az irodalmi térben. A női főhős, Erka mondataiban - ő számítógépbe ír - szintén fölfedezhető efféle formai fikció, még ha nem is annyira szembeötlően, mint Milota Gyurka bácsi szónoklataiban. Erka is sokoldalú, aktív és érzelmektől vezérelt ember - az ő emlékidézéseit végül mégis a magány és a kétségbeesés elleni küzdelem motiválja. - Mi volt a szereplők sorsában a legfontosabb? - Nyilván mindaz, ami abból a regény látóterébe bekerült - meg az is, ami nem került bele, mert azt is tudni kell, legföljebb csak megírni nem kell. Elég kínos érzés, hogy az ember regényírói minőségében mindenható, hiszen azt csinál a szereplőivel, amit akar. Mert mégsem tehetek velük bármit. Alkatilag, jellemükben, erkölcsileg, a temperamentumukat vagy a szavahihetőségüket illetően mégiscsak koherenseknek kell lenniük. Illetve, ha mégis kizuhannak addigi önazonosságukból, akkor annak alapos oka kell legyen, az efféle ütközésnek mindig jelentősége és következménye van. Sokan „ történetmesélő ” írónak tartják önt, szemben a szövegirodalomnak nevezett próza művelőivel. Hogy vélekedik erről? - Hát én úgy, hogy semmiképpen sem „szemben”. Mert én folyton segítségül hívom azt a fölszabadító élményt és tudást is, amit úgy szoktak csúfolni, hogy „szövegirodalom”. Ha a hetvenes-nyolcvanas években kibontakozott modern irodalom szerzői merőben új narrációt alkalmaztak is, mint az elődök, ha másképp álltak is hozzá a „történethez”, és mondjuk nem rendezték hierarchikus rendbe és nem a klasszikus szabályok szerint „jellemezték” hőseiket, a nyelvvel pedig bámulatos szabadsággal bántak - ez miért ne volna épp olyan fontos tradíciója a mi posztmodern korunknak? Ugyanúgy, mint amilyen fontos számunkra a múlt századi regény, Kemény Zsigmond, Jókai, Mikszáth, majd Kosztolányi vagy Móricz - nem beszélve Krúdyról, aki épp e vonatkozásban is megelőzte korát. Úgyhogy én semmiképp nem húznék ilyen választóvonalat. Ezért ha engem - teszem azt - a klasszikus családregénymintákhoz visszanyúló szerzőnek mondanak, olyankor úgy érzem (bár nem az én dolgom írásaim megítélése), hogy ez csak az egyik olvasat. Azok közé tartozom, akik persze, hogy szeretnénk olyan élményhez juttatni olvasóinkat, mint amilyeneket fiatal korunkban a klasszikusok olvasása közben magunk is átéltünk - ugyanakkor viszont a tudatában vagyunk, hogy se nem tudjuk, se nem akarjuk a régi recepteket követni. Legföljebb fölidézni, beemelni azt a hagyományt is, de újabb tradíciókat is. Miközben a magunk útját keressük. — Mennyire hatott önre bénítóan előző könyvének kirobbanó sikere? - Nem szerettem volna sem annyira eltelni a magam fontosságától, sem pedig annyira túlértékelni írói választásaim és összes lépéseim jelentőségét, hogy meg kelljen bénulnom egy efféle szorongástól. Tény, hogy elég sokan megkedvelték előző regényemet, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez tökéletesen hidegen hagyott, persze, hogy jólesett. De nemcsak az lett volna baj, ha emiatt pánikba esve kényszeresen egy újabb „sikerkönyvre” törekedtem volna, hanem az is, ha ezzel a szemponttal egyáltalán - akármilyen józanul is, de - kalkulálok. Úgy érzem, írás közben sikerült ezt az egész dolgot megfelelően távol tartanom magamtól, és a könyv belső törvényszerűségeihez igazodnom, nem pedig a rajta kívüli szempontokhoz. - Milyen szerepet tulajdonít az írásnak az életében? - Nyilván nem tudnék meglenni nélküle. De hogy minek is tekintsem vagy minősítsem, minek nevezzem az írást, ez nem foglalkoztat. Egy foglalkozás, amelynél némi kacskaringók után kikötöttem. - Nem is kis kacskaringók után... - Biztosan ilyen hosszú útkeresések utáni kései rátaláló vagyok - az alkatom szerint. A „hivatást” vagy a foglalatosságot tekintve is. Közgazdászként végeztem, aztán mégis szociológus lettem, és második szociográfiám írása közben, 89-90-ben kezdtem novellákat írni. Ezek voltak a tanulódarabjaim, elég sokszor átírtam őket, és csak 96-ban jelentek meg Mielőtt elsötétül címmel. Addigra már alaposan benne jártam a Jadviga párnája munkálataiban. De mindezek a kanyarok számomra inkább természetesen és lassan átforduló változásoknak tűntek, amelyek nyilván összefüggtek az élettörténetemmel, a vonzalmaimmal és az útkereséseimmel. - Manapság nagyon ritka, hogy valaki fél évtizeden keresztül egyetlen feladatra képes összpontosítani. Szokták irigyelni? - Lehet, hogy szoktak - akiknek nincs olyan szerencséjük, hogy legyen elég nyugalmas idejük, ami nagyobb lélegzetű munkák megírására is alkalmat nyújthatna. Holott ötletük is, elhatározásuk és tehetségük is volna - csak éppen nem engedhetik meg maguknak, hogy elmélyült, lassan érlelődő, alapos munkával „lopják a napot”. Ebben a tekintetben én sajnos rest vagyok, tudniillik nem érzem magam alkalmasnak sem a lendületes munkatempóra, sem a határidő-vállalásra, még kevésbé mondjuk a publicisztika vagy kritika művelésére. Jó novellát vagy színdarabot írni pedig a legnehezebb. Úgyhogy nekem marad a regény. „Az írás egy foglalkozás, amelynél némi kacskaringók után kikötöttem” PÁHOLYBÓL Több narancssárgát? Magyar Judit Katalin írása a NÉPSZAVÁNAK A Madách Kamara előtti járdán mécsesek és virágcsokrok. A bemutató napján temették Hofi Gézát. A premierre gyülekező közönség arról beszél, ki volt ott és ki nem. A végtisztességen és a Kossuth téren. Mozgalmas nap volt. Vajon a szertartások, a nagy politikai színház árnyékában fontos lehet-e még a művészet? S a színészek politikusok mellett demonstráló gesztusa vagy a színházban nyújtott játéka hitelesebb-e a közönség számára? Howard Barker Jelenetek egy kivégzésből című parabolája a hatalom és a művész kényes viszonyát feszegeti kényelmetlenül aktuális darabjában. A színmű egy szenvedélyesen formátumos reneszánsz festőnő és a felvilágosult diktátorként uralkodó velencei dózse egymásra utalt viszonyát jeleníti meg szemtelenül mai nyelvezettel és gondolkodásmóddal. A közönség boldogan a mai viszonyokra ismer, felszisszen, nevet, tapsol, amikor olyan kifejezéseket hall a színpadról, hogy „állami megrendelés”, „hazaáruló”, „nem elég hazafias” - holott a derék angol szerzőnek esze ágában sem volt másfél évtizede írott művével beavatkozni választási küzdelmeinkbe, csak hát bármely korra és helyszínre jellemző általánossággal sikerült megragadnia az állami mecenatúra igényei és az öntörvényű alkotó közti konfliktust, a politikusokhoz dörgölőzni vagy szuverénnek lenni művészi dilemmáját. Konkrétan a lepantói csata emlékét és a dózse hősiesnek nem nevezhető hiú fivérét kellene megörökíteni egy diadalmas festményben, ám az izgágán összeférhetetlennek bizonyuló festőnő szempontjai mások, ő az igazságot - a vérfürdőt, a mészárlást, a halál borzalmát akarja ábrázolni, s ezzel igencsak megbotránkoztatja a megrendelőt. A botrányt először bebörtönzéssel, majd inkább egy mindent meg- és kimagyarázó esztétikai tanulmánnyal tusolják el, ám a festmény méregfogát, gyúanyagát ideológiai maszlaggal kirántó kritika talán megsemmisítőbb a festő számára, mint egy valóságos kivégzés vagy az életfogytiglani bezártság. Mácsai Pál rendezése, miközben derekasan kibontja az általános problematikát, kajánul engedi, hogy ráismerjünk a konkrétra is (remélhetőleg az előadásnak eme rétege elsikkad majd néhány hét, hónap múlva). A Madách Kamarában új műfajt meghonosító vállalkozásához remek társai akadnak, mindenekelőtt Udvaros Dorottya személyében, aki a középkorú festőnő érzékeny és érzéki, lázadó és szeretetre vágyó, megtörhetetlenül esendő lényét összetetten, lendületesen, topis condráiban is nőiesen, szeretője után vágyakozó asszonyiságában is függetlenségét és alkotói tisztességét őrző kibírhatatlanul rokonszenves alakban ábrázolja. Méltó ellenfele Gálffi László remek dózséja, aki Füzér Anni gyönyörű klepetusában a hatalom cukrot osztogató, a kvalitást jó szeműen felismerő arcát és a politikai érdekeket kőkeményen érvényesítő oldalát is bemutatja, időnként több narancssárgát követelve a képre. Rátóti Zoltán tehetségesen ábrázolja a tehetségtelen, de jólelkű megalkuvást, Lesznek Tibort évek óta nem láttam ilyen őszintén igaznak, mint eme kisstílű festő szerepében, Szűcs Gábor tragikomikusan groteszk pillanatokban ragadja meg az ember sorsát, akinek nyílvessző van a fejében, Dunai Tamás a hiúan nyámnyila hadvezér mulatságos portréját, Kerekes Viktória az alkalmazott kritika pragmatikusan eszes képviselőjének képmását rajzolja fel hatásosan, Végvári Tamás a kultúrpolitikus, Pikali Gerda pedig az anyja progreszszív stílusától elijedő festő színeit ragyogtatja fel. Míg három fregoliszínész (Bíró Krisztina, Crespo Rodrigo és Monti György) üdítően cementezi össze a jeleneteket, s miközben zokszó nélkül átdíszletezik a színpadot, s énekelve kommentálják a cselekményt, változatos karakteralakításokkal is szolgálják az előadást. Sikerült megragadnia az állami mecenatúra igényei és az öntörvényű alkotó közti konfliktust Órakiállítás és árverés Ritka és különleges órákat, mintegy százötven időmérő szerkezetet mutat be a budapesti Polgár Galéria és Aukciósház csütörtökön nyíló tárlatán, amelyhez hasonló kiállítás még nem volt Magyarországon. A legkülönfélébb álló, utazó, kandalló-, kar- és ékszerórákat kronológiai sorrendben felvonultató, az óragyártás egész történetén átívelő egyedi kiállítás darabjait a galéria május 7-én értékesíti. A tárlatajánló szerint a kiállítás egyik fő célja az időmérő szerkezetek fejlődésének bemutatása, melyhez magángyűjtemények segítségét kérték. 2002. ÁPRILIS 15., HÉTFŐ 13 RÖVIDEN Molnár Ferencre emlékeznek A Magyar írószövetség Molnár Ferenc halálának 50. évfordulója alkalmából irodalmi programot rendez ma a Magyar Írószövetség Klubjában (Bp. VI., Bajza utca 18.). Délelőtt 10 órától tanácskozást tartanak Molnár Ferenc időszerűségéről, délután 16 órától pedig irodalmi délutánt, melynek házigazdája Szakonyi Károly drámaíró lesz, közreműködik Motorcza Gyula író, kritikus, Szalay Károly író, Oszter Sándor színművész és Failoni Donatella zongoraművész. Óriásfestmény Győrben Újabb óriásfestményt nézhetnek meg a győriek április 19-től. A magukat korszakváltó csoportnak nevező festőcsapat két éve a győri nyár keretében óriásponyvákon képeket függesztett ki a város különböző középületeire. Filozófiájuk szerint a művészetet ki kell vinni az utcára, hogy lássák a járókelők. Kezdeményezésük felemás visszhangot keltett, van, akinek tetszik, de vannak olyanok is, nem is kevesen, akik azt mondják, kár elcsúfítani a középületeket ezekkel a művészetnek nem nevezhető, giccses „ponyvaképekkel”. A kritika nem kedvetlenítette el az ötletgazda Szűk Norbertet, most a győri sétálóutcában található on line áruház teljes utcafrontját készülnek feldíszíteni egy közel 300 négyzetméteres Papp Norbert, Barti József és Szűk Norbert által festett Tavaszvárás című képpel, mely a művészet és az üzlet találkozása hangzatos nevet viselő kiállítás legnagyobb szenzációja lesz április 19-én 18 órakor. Kamaratánc-fesztivál Tizennyolc együttes csaknem háromszáz tagja vett részt a Zalaegerszegen rendezett XX. Zalai Kamaratánc-fesztiválon, amelynek díjkiosztó ünnepségét vasárnap tartották. A hat-nyolc tagú kamaranéptánc-együttesek egyetlen országos seregszemléjén az autentikus folklór kategóriában a zalai táncegyüttes, a táncszínházi kategóriában pedig a pécsi Mecsek táncegyüttes kapta a legjobb együttesnek járó nívódíjat. A legígéretesebb fiatal táncos közösségnek minősített nyíregyházi Figurás együttes különdíjban részesült. Ezenkívül mindkét táncműfajban összesen öt egyéni, háromhárom koreográfiát és zenei nívódíjat ítélt oda a Budapest Táncegyüttes vezetője, Zsuráfszky Zoltán elnökletével működő zsűri. A kétnapos fesztivált a táncművészet helyzetét áttekintő szakmai fórum egészítette ki. Egy igaz ember története Díszbemutató az Urániában MTI-információ A holokauszt emléknapján, április 16-án mutatják be a Perlasca - Egy igaz ember története című olasz-magyar-francia koprodukcióban készült filmet; a vetítésre, amelyet az Uránia Nemzeti Filmszínházban tartanak, több közéleti személyiség is meghívást kapott - tartalmazza a produkció magyarországi gyártójának tájékoztatója. A Focus Film ismertetése szerint a díszelőadás nem a hivatalos forgalmazás kezdetét jelenti, a film ugyanis várhatóan ősszel kerül a magyarországi mozikba. A Perlasca-film stábja tavaly tavasszal tíz héten át forgatott Budapesten; az alkotás Giorgio Perlasca (1910-1992) magyarországi zsidómentő tevékenységéről szól. Az olasz Perlasca Magyarország német megszállása idején, magát spanyol diplomatának kiadva, csaknem hatezer magyar zsidó életét mentette meg kalandor úton. A film forgatókönyvét - a Magyarországon 1997-ben megjelent, A jótett egyszerűsége című könyv alapján - Stefano Rulli és Sandro Petraglia írta. Giorgio Perlascáról, az addig ismeretlenségben élő hősről elsőként Elek László 1989-ben megjelent, Az olasz Wallenberg című könyve számolt be. 1988- ig nem tudott a világ Perlascáról, ekkor leltek rá néhányan azok közül, akiket megmentett. A produkció rendezője Alberto Negrin; a főszerepet az olasz Luca Zingaretti alakítja; a filmben látható még Matilda May, Cserhalmi György, Szacsvay László, Stohl András, Tordy Géza, Rudolf Péter, Garas Dezső, Bezerédi Zoltán, Kolos István, Spáh Károly és Ónodi Eszter. A produkcióban fontos szerepet kapott Gulyás Kiss Zoltán kaszkadőrcsapata. A jelmezeket Gyarmathy Ágnes, a díszleteket Gárdonyi László tervezte, a sminkmester Forgách Erzsébet volt. A rendező asszisztense Kolos István, aki színházi rendezőként is dolgozik. A produkcióból kétrészes televíziós film is készült, melyet január 21-én mutattak be az olasz képviselőház épületében; a rendezvényen jelen volt az olasz kormány és a politikai élet számos jelentős személyisége. A tévéfilmet a RAI1 csatorna is vetítette, a két estén 26 millióan látták az alkotást. A produkció az olasz kritikusok szavazata alapján elnyerte az úgynevezett Tv- Oscart, melyet április 24-én San Remóban vehetnek át az alkotók. A film másfél órás moziváltozatát ősszel, az olaszországi magyar kulturális évad keretében is levetítik Olaszországban. Az Urániában kedden tartandó bemutató napján egész napos ünnepséget rendeznek Kőbányán, a Maglódi út 8. szám alatti Giorgio Perlasca Szakközépiskolában. Az esemény fővédnöke Pálinkás József oktatási miniszter..