Népszava, 2002. április (130. évfolyam, 76–100. sz.)
2002-04-16 / 88. szám
NÉPSZAVA ZÁRÓJEL Az egyik oszt, a másik választ Az úgy volt, hogy amikor mi gimnáziumba jártunktöbb mint harminc évvel ezelőtt, bizony - bár úgy látom, ezt ma sokaknak nehéz elhinni -, ebben az országban a mostani kormány uralma előtt is éltek emberek, jártak iskolába, ettek, ittak, szerettek, nóta bene a legtöbben szerették a hazájukat is, sőt olyanok is voltak, akik tették is érte ezt-azt, ha mást nem, hát dolgoztak tisztességesen vagy éppen fogamzásgátlót és/vagy verseskönyvet csempésztek a határon túliaknak, de ez most mindegy, akkor ki-ki kapott otthon valamennyi zsebpénzt, hogy abból napközben, amíg a szüleink dolgoznak, együnk valami úgynevezett „meleget”. Mi spéciel sokáig a Pajtás nevű krncsmibe jártunk (fiatalabbak kedvéért: ez volt a mai Rézkakas vendéglő a Veres Pálné utcában), egyrészt mert egy sarokra volt az iskolánktól, másrészt meg mert annak a hátsó termében akkor úgynevezett közétkeztetés működött, azaz ott viszonylag olcsón lehetett egy hétre előre ebédjegyet venni, és ha a hat napbólfiatalabbak kedvéért, akkor még nem volt szabad szombat, a szüleinknek és nekünk is még szombaton is be kellett mennünk, kinek a „dolgozóba”, kinek az iskolába) négyben olyan kaját adtak, amit meg lehetett enni, akkor már jól jártunk. De aztán egyszer az ember folyton fejlődik, okosodik - egy barátommal rájöttünk, hogy ha nem vesszük meg az akármilyen olcsó heti ebédjegyet sem, hanem helyette mindennap az iskolából kijövet veszünk egy nagy, melegíthető ételkonzervet (sólet, vadas marha stb.), azzal az Üllői úton elvillamosozunk hozzájuk (fiatalabbak kedvéért: akkor még nem volt Budapesten metró, és az Üllői úton is villamos járt), ott megmelegítjük és megesszük, akkor egyrészt a különbségből még futja két-két szál mezítlábas (fiatalabbak kedvéért: füstszűrő nélküli) Symphoniára is (fiatalabbak kedvéért: ez volt akkor - sőt még utána is sokáig - a legjobb cigaretta, és a trafikokban szálanként is lehetett kapni), másrészt meg akkor ebéd után rögtön kezdhetünk focizni az udvarukon (ami a mi házunknak nem volt). Némi gondot csak az jelentett, hogy - barátság ide, barátság oda, de hát két növőfélben lévő, éhes kamasz voltunk - hogyan lehetne mindennap úgy elosztani a konzervet, hogy egyikünk se járjon egy fikarcnyival se rosszabbul, mint a másik. Így jöttünk rá a legpofonegyszerűbb (ma már azt mondanám: legdemokratikusabb) megoldásra: az egyik oszt, a másik választ. És aki választott, az bizony - barátság ide vagy oda - habozás nélkül választotta az esetleg akár csak egy fél dekával nagyobb adagot (hiába, éhesek voltunk). De így viszont nagyon hamar megtanultunk mind a ketten úgy osztani, hogy a két fél adag között egy idő után akár alighanem patikamérlegen sem lehetett volna különbséget találni. Aztán megettük, elszívtuk, fociztunk, hónapszámra, jó barátságban. Mindez csak onnan jutott az eszembe, hogy az elmúlt hetekben egyeseknek most éppen az országot sikerült totálisan kettéosztaniuk két, majdnem egyforma részre. Csakhogy úgy tűnik, hogy amikor ezek az egyesek nekifogtak ennek az osztogatásnak, akkor alighanem elfelejtették a mi egykor kamaszfejjel magunknak is megtalálta igazságot: ha már egyszer osztás van, akkor bizony úgy igazságos, hogy az egyik oszt, a másik választ. És bizony aki éhesbármire, mondjuk sólét vagy vadas marha helyett például most éppen a nyugalomra vagy, akármennyire paradoxon is, de éppen a megosztatlanságra), az nem fog habozni a csak egy kicsivel is nagyobb részt választani. Már csak azért is, hogy aki oszt, az is tanulja meg az igazságot. Martos Gábor VÉLEMÉNY Csaba László „Savanyú a narancs ’ Az előzetes várakozásra és valamennyi közvéleménykutatásra rácáfolva a magyar választópolgárok többsége az ellenzékre adta szavazatát. Ez ugyanakkor a magyar hagyomány továbbélését is mutatja, ahol a hatalom iránt eredendően bizalmatlan többség időről időre érzékelteti az uralmon lévőkkel, hogy hatalmuk korlátozott. Ahogy 1998-ban a Bős-Nagymaros újjáépítésén fáradozó, kétes ügyletekbe bonyolódó, megélhetési politikusokkal tűzdelt MSZP-t küldték pihenőre, úgy most a „még négy év országépítést” már elkönyvelt, magát sokféle módon bebiztosító Fidesz-csapatot emlékeztették a szerencse forgandó voltára. De nem korai-e mérleget vonni akkor, amikor az MSZP előnye a szavazatok nem egészen 1 százalékára rúg? Úgy gondolom, hogy bizonyos tanulságok máris megkerülhetetlenül jelen vannak. Egyrészt jól látható, hogy a választások kimenetelében meghatározónak bizonyult a páratlanul magas részvételi arány. Vagyis a bizonytalanok döntöttek. Egyfelől úgy, hogy a MIÉP „szokásos” 270 ezer körüli szavazata (amely most is megvolt) kevésnek bizonyult a parlamenti küszöb átlépéséhez. Másrészt úgy, hogy a „pótlólagos szavazók” közül becslések szerint 600 ezer az MSZP, 200 ezer a kormánypártok táborát gyarapította. Ugyanez magyarázza, hogy a változatlan támogatottságú SZDSZ történelmének leggyengébb teljesítményét is győzelemként értékelte, hisz igaz, támogatottsága 8-ról 5,5%-ra csökkent, de bekerült a parlamentbe. Az SZDSZ, mint programpárt, kevéssé bizonyult képesnek új szavazók megszólítására, az új arcok nemigen hoztak új szavazatokat. Harmadrészt az előzőeket kiegészíti az a vonás, hogy a kormánypártok néhány frontembere jelentős pofonokat kapott. Kiszavaztak olyan emblematikus figurákat, mint Rogán Antalt és Gyürk Andrást, a legifjabb törököt (a Fidelitas vezéralakjait) és Fónagy János közlekedési minisztert. Az első fordulóban saját körzetében kikapott Rockenbauer Zoltán kultuszminiszter és Deutsch Tamás sportminiszter. A konzervatív erők hagyományos fellegvárának számító budai területeken is érdekes eredmények születtek. Végletesen alulmaradt Tarlós István Óbudán, nem nyert mandátumot Pokorni Zoltán és Balsai István a XII. és a II. kerületben, valamint Nagy Gábor Tamás I. kerületi polgármester a Várban. E területek különös érdekessége - ne mondjuk, pikantériája - az, hogy a szocialista és a liberális jelölt együttesen több szavazatot kapott, mint a konzervatív egységfront képviselője. Nem kevésbé tanulságos, ahogy Székesfehérváron kikapott a város egykor sikeres polgármestere, Balsay István. Az említett példák arra utalnak, hogy a két nagy erő közti különbség, különösen a mandátumok eloszlása te-Csaba László közgazdász, egyetemi tanár kintetében, nem redukálható kevesebb mint 1 százalékra. Érdekes kérdésként adódik ekkor az, hogy az egyes feleknek mekkora mozgósítható tartalékaik vannak még, és hogy ezek miképp fordíthatók képviselői mandátumokra. E tekintetben a következőket érdemes megfontolni. A kormánypártok számára elvileg előnyös lehet, hogy két, külön-külön 4 százalékos tá-összegezve megállapítható, hogy - a korábbi választásokhoz hasonlóan - a részvevők többsége jelenleg is inkább valami ellen, semmint valamely konkrét program mellett tette le voksát. Ennek szükségszerű velejárója, hogy a hatalomra kerülő széles koalíció igen heterogén törekvéseket foglal magában riogatottságú (az 1990-es szabályok szerint még az országgyűlési képviseletre is méltó) erő, a Centrum és a MIÉP szavazóbázisa semmiképp sem mondható hagyományosan baloldalinak. Ugyanakkor az említett két párt nemigen maradt állva olyan területeken harmadikként, ahol - mint 1998-ban a kisgazdák - az egyik fél javára visszalépve királycsinálónak érezhetnék magukat. Ahol a jobboldal vezet vagy nyert ott utcahosszal vezet és nyer. Az itt meglévő többség azonban - mivel a választási rendszer nem arányos, hanem többségi elvű - nem vihető át más választókerületekbe, az ottani erőviszonyokat nem befolyásolja. Itt pedig kiütközik a jobboldali egységvagy népfrontpolitika korlátozott volta. Az adott választási rendszerben két erő egyesítve nem föltétlen több, mint külön-külön. Ez - mint Torgyán József, Csapody Miklós és mások hangoztatták - azért van így, mert a különböző erők más-más közönséget tudnak megszólítani. 1998-ban a kisgazda választói kör és a Fideszé egymást kiegészítő, egymással nem versengő, épp ezért kiterjedt volt. 2002-ben az összefogás lehetővé tette ugyan egyeseknek, így az exkisgazda Balogh Gyulának és Boros Imrének vagy az országos népszerűségi listákon (míg futott) hátul kullogott Lezsák Sándornak, hogy első fordulós egyéni mandátumot szerezzen, de épp ez korlátozza a többieket. Mégpedig abban, hogy jó második-harmadik helyezéseket elérve a helyosztó szempontjából döntő második fordulóban lépjenek alkura (azaz vissza) egymással és egymás javára. A konkrét adatok és megoszlások ismeretében ezért több mint kérdéses, hogy a jobboldali erőknek maradt-e a második fordulóra mozgósítható tartalékuk, illetve hogy az mandátumra váltható-e. A kérdés természetesen nyitott, hisz a mandátumok nagyobbik részéről április 21-én döntünk. Ha azonban igaz a fenti diagnózis, és bekövetkezik az, ami az első forduló arányainak megismétlődése esetén elkerülhetetlen lenne (vagyis az MSZP abszolút többséget szerez), akkor ez aligha lesz a történet vége. Szó sincs arról, hogy máris megszilárdultnak lehetne vagy kellene tekinteni azt a laza jobboldali szövetséget, amelyet épp sokszínűségének elfedése fosztott meg biztosnak tetsző győzelmétől. Lengyelországtól Franciaországig és Olaszországig terjed az a példatár, ahol - Angliától eltérően - nem két párt váltógazdasága uralja évszázadokon át a politikát, hanem különféle irányzatok és szövetségek révén a hatalom állandó újraelosztása zajlik. A magyar jobboldalnak sem programjában, sem ideológiájában, sem szervezetében nincs összetartó ereje. Épp ez jelent meg az össznemzeti jelvények - a kokárda - kisajátítási kísérletében. Az effajta képződményt (érdekházasságot) csak évtizedes hatalomban lét kovácsolható megbonthatatlan” érdekszövetséggé, ehhez az elmúlt két év - minden jó szándéka ellenére - kevés volt, így pedig célszerű és valószínű is lehet a lapok újraosztása. Valószínűleg nem ok nélkül hangsúlyozták már első megnyilvánulásaikban az MDF vezetői önálló képviselőcsoport iránti igényüket, saját szereplésüket, önálló arculatuk megőrzését. És a megelőző évtized 10 százaléknyi stabil kisgazda szavazórétege sem szívódhatott fel nyomtalanul. Ráadásul a vezérelvűség a kormányzati szerephez illik, ellenzékben a sokszólamúság segít sokféle ember megszólításában, ahogy ezt az MSZP jól szemléltette két alkalommal is. A magyar pártstruktúrát tehát elhamarkodott lenne kiforrottnak minősíteni. A választás világosan utalt arra, hogy bizonyos képződmények életképessége korlátozott. A nemzedékváltás természete szerint egyre kevesebben éreznek nosztalgiát a Kádárkorszak békés nyugodalma iránt. Ugyanígy a kisgazdaszimbólumok mozgósító hatása - hatékony érdekképviselet és megújult személyi feltételek híján - kiapadt: a magyar lakosság alig 3 százaléka van főállásban a mezőgazdaságban foglalkoztatva. Végül a Centrum - a Fideszhez hasonlóan - azt mutatja, hogy pusztán pragmatikus alapon még oly kiváló személyiségek együttese is kevés a sikerhez. A MIÉP törvényhozási kudarca viszont visszaadta Magyarország kivételezett helyzetét az EU-integráció folyamatában, hisz ismét érvényes az az egyedülálló előnyünk, hogy sem jobb-, sem baloldali radikálisok nincsenek képviselve az ország politikájában. Összegezve megállapítható, hogy - a korábbi választásokhoz hasonlóan - a résztvevők többsége jelenleg is inkább valami ellen, semmint valamely konkrét program mellett tette le voksát. Ennek szükségszerű velejárója, hogy a hatalomra kerülő széles koalíció igen heterogén törekvéseket foglal magában. A végrehajtó hatalom formálisan igen erős, de a színfalak mögött erőteljes küzdelem folyik egy-egy kérdés érdemének eldöntéséért. A jövő reménye talán az lehet, hogy a hatalomra kerülők egyre jobban érthetik a „ma nekem, holnap neked” logikáját, és így a korábbiaknál komolyabban és eredményesebben törekednek a konszenzusos döntésekre. S A NÉPSZAVA ALAPÍTVA 1873-BAN Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Főszerkesztő-helyettes: HORVÁTH ISTVÁN ■ Lapszerkesztők: HAHN PÉTER, TÓTH JENŐ ■ Képszerkesztő: WEBER LAJOS ■ Rovatvezetők: Politika: LÁSZLÓ BOGLÁR, Társadalom és Kultúra: MUZSLAI KATALIN, Gazdaság: LÉNÁRT ATTILA, VÉRTES CSABA (vezető szerkesztő), Külföld: KISS ANDREJ, Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA, Publicisztika: VERESS JENŐ, Sport: BALLAI ATTILA, Szép Szó: BOROS ISTVÁN , Vezető tervezőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadó: NSZ 1999 Rt., Felelős kiadó: FISCH GÁBOR LÁSZLÓ vezéigazgató ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Hirdetési igazgató: PAJLÓCZ JÚLIA ■ Marketingigazgató: MENCSER ÉVA ■ Terjesztési igazgató: FODRÓCZY ELVIRA ■ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST, PF. 4. Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 ■ Titkárság: 477-9039, telefax: 477-9038 ■ Rovattelefonok: belföld 477-9005, külföld 477-9007, gazdaság 477-9009, lapszerkesztő 477-9011 ■ Elektronikus levélcím: (e-mail dm): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Internet URL-cm: http://www.nepszava.hu Országosan árusítja a LAPKER Rt. ■ Előfizethető Budapesten a Magyar Posta Rt LH.I.-nél (levélcím: 1846 Bp.), a kerületi ügyfélszolgálati irodákban, a Hírlapelőfizetési Irodában (HELIR 1089 Bp. Orczy tér ”, levélcím: 1900 Bp.), vidéken a postahivatalokban közvetlenül és postautalványoi, valamint átutalással a Postabank Rt 11991102, HELÍR 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldre előfizethető a HELRNÉL a fenti cmen, illetve bankszámlaszámon, valamint megrendelhető a Hungaropress Sajtóterjesztő Kft-nél, 1117 Budapest, Budafoki út 70., fax: (361)206-1921. email: hunpress@datanet.hu. Előfizetési díj egy hónapra 1498 fft, negyed évre 4494 Ft, fél évre 8988 Ft egy évre 17 976 Ft Előfizethető továbbá közvetlenül a Kiadónál minimum negyed évre. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. ■ Felelős vezető: BALOGH ÁDÁM vezéigazgató ■ interneteim: www.szikralapnyomda.hu, email: szikra.belogh@szikralapnyomda.hu■ ISSN 0133-1701 Vidék 124 816 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti «■«.« **«•.«« 2002. ÁPRILIS 16., KEDD 7 Számháború Fél-, másfél vagy kétmillióan voltak-e a Kossuth téren szombaton? Erről folyik a számháború. Magánvéleményem: a mikrofonba harsant kétmillió kicsit erős volt! (Avagy lehetséges, hogy a székesfőváros teljes lakosságát - a csecsszopóktól az aggastyánokig - kitevő lélekszám elfér a Belváros néhány kis utcájában?) Mindegy, a műsorközlő fiatalember a rendőrség adataira hivatkozott. Arra a rendőrségre, amely fennállása óta soha - értsd és mondd, soha! - nem vállalkozott arra, hogy becslésekbe bocsátkozzon. Azt mindig meghagyta azoknak, akiknek aktuális politikai érdekük fűződött a tömeg alul- vagy felülszámításához. A rendőrségnek ez a függetlenség most - reméljük, utoljára - nem adatott meg. Kénytelenek voltak számot mondani - állítólag Kontrát Károly belügyi államtitkár által. (Hogy pontosak legyünk: hitelesíteni kényszerültek a politikust.) Azt se feszegessük, hogy a civil államtitkárnak miképpen kerülhetnének birtokába hatósági adatok. (Amúgy pedig a pártsemleges közterület-fenntartóktól úgy háromszázezer ember után rendelték meg a takarítást.) Ez a számháború semmivel sem különb annál a harcnál, amit a kormányfő hatalma megtartása érdekében folytat. (Orbánt - nem tudom, figyelték-e? - valami ostoba píárfogás miatt már rég nem annak nevezik, ami közjogilag megilleti, vagyis a Magyar Köztársaság, hanem Magyarország miniszterelnökének. Ami ugye nem csupán árnyalatnyi különbség...) A koalíció feje igyekszik átállítani az ellenfél szavazóit. Még egy embert kell vinnünk a szavazásra! A „veszedelmes” többségből kezes kisebbséget csinálni bármi áron. Ebben benne az óhaj: akár árulókkal is, de nyerni, nyerni! Gyerekkoromban sokszor játszottunk számháborút - már persze igazit. Abban az a szabály, hogy akit leolvastak, az megy a „dögtemetőbe”. (Sajnálom, de aki volt gyerek, tudja, így hívják.) Akkoriban valahogy nem volt divat, sem az, hogy a leolvasott átállt a leolvasó csapatába, sem fordítva. Mint ahogyan az sem, hogy új számot kaphatott az „áldozat". Aki ilyesmivel próbálkozott, annak kijárt a minősítés: csaló! És kiközösítették nem csupán a játékból, de gyakran az osztályból is. Nos, hányan voltak tehát a Kossuth téren? Veress Jenő Lelki lavina Mintha a kertek alatt maga Szulejmán szultán reinkarnációja készülne döntő csapást mérni Magyarországra, olyan vehemenciával buzdítja „csatára” híveit a katolikus egyház. A parlamenti választások első fordulóját követő hétfőtől országos imamozgalmat hirdettek. A Fideszért! Több templomban a második forduló előtti péntek estére tűzték ki a virrasztást, és hívják azokat, akik „szívükön viselik a haza sorsát”. Mert a Fidesz a haza!? De láttam olyan nyomtatványt is, amely Orbán Viktor miniszterelnökért szóló ima, s személyesen Istent kéri, védelmezze őt. Távolítson el tőle minden személyes támadást, hogy „népünket továbbra is jó erőben, egészségben, a Te szent akaratod szerint tudja vezetni.” Egy legújabb, ezúttal civil felhívás azt kéri: a kampánycsend beállta előtti pénteken este 8 órakor szólaljanak meg néhány percre a kápolnákban és a templomokban a harangok. Egy szórólap ellentmondást nem ismerő módon közli, „a vallás nem magánügy, hanem a legszemélyesebb közügy”. És ha valaki Krisztus után 2002-ben Magyarországon nem tudja, a „szent háború” meghirdetői tudatosítják: „Az országgyűlési választáson nemcsak a jobb- és baloldal politikusai, nemcsak a nemzeti és a nemzetközi erő verseng egymással a polgárok szavazataiért, hanem a krisztusi szellem küzd az ateista szellemmel a magyarok világáért.” Az idézett felhívásból megtudható az is, hogy „sokat szenvedett népünk nem kér az ateista szellem kovászából, amely materialista életvitelű tömegeket gyárt”. De ha már itt tartunk, tényleg, mit is kér a nép? Ha netán úgy tetszik neki, nem élhet ateista szellemben, nem lehet materialista, buddhista, nem veheti fel a muzulmán vallást? Eddig úgy tudtam, legmélyebb magánügyem a vallásom. Most kötelező közüggyé akarja tenni a politika? Vagy egyszerűen arról van csak szó, hogy a katolikus egyház valamely ok miatt elkötelezte magát az Orbán-kabinetnek? S ezt a hitterjesztés gazdag eszköztárának igénybevételével, a demagógia kiaknázhatatlan szófordulataival ki is nyilvánítja? A Fidesz politikai síkon hirdette meg „áprilisi szent háborúját” a nem létező vörös rém ellen, és ideológiák mentén szakította ketté az országot. A katolikus egyház a bűntudatra apellálva a mindent tudó pásztor vallási kinyilatkoztatása alapján buzdítja az embereket, és hitük különbözősége mentén szakítja ketté az országot. A lelki lavina elindult, hideget már érezni a templomok falai között is. Vasárnap, a bazilikában tartott mise után egy elhunyt feleségéért imádkozó idős úr kérdésemre úgy fogalmazott, nem örül a templomi kampányolásnak. Ezt mondta: „Jézus sem pártokban gondolkodott.” Szabó Iréné