Népszava, 2002. április (130. évfolyam, 76–100. sz.)

2002-04-16 / 88. szám

NÉPSZAVA ZÁRÓJEL Az egyik oszt, a másik választ Az úgy volt, hogy amikor mi gimnázi­umba jár­tunk­­több mint har­minc évvel ezelőtt, bizony - bár úgy látom, ezt ma sokaknak nehéz elhinni -, ebben az országban a mostani kormány uralma előtt is éltek emberek, jártak iskolába, ettek, ittak, szerettek, nóta bene a leg­többen szerették a hazájukat is, sőt olyanok is voltak, akik tették is érte ezt-azt, ha mást nem, hát dolgoztak tisztességesen vagy éppen fogamzásgátlót és/vagy verseskönyvet csempésztek a határon túliaknak, de ez most mindegy­, akkor ki-ki kapott ott­hon valamennyi zsebpénzt, hogy abból napközben, amíg a szüle­ink dolgoznak, együnk valami úgynevezett „meleget”. Mi spé­ciel sokáig a Pajtás nevű krncsmi­­be jártunk (fiatalabbak kedvéért: ez volt a mai Rézkakas vendéglő a Veres Pálné utcában), egyrészt mert egy sarokra volt az isko­lánktól, másrészt meg mert an­nak a hátsó termében akkor úgy­nevezett közétkeztetés működött, azaz ott viszonylag olcsón lehe­tett egy hétre előre ebédjegyet venni, és ha a hat napból­­fiata­labbak kedvéért, akkor még nem volt szabad szombat, a szüleink­nek és nekünk is még szombaton is be kellett mennünk, kinek a „dolgozóba”, kinek az iskolába) négyben olyan kaját adtak, amit meg lehetett enni, akkor már jól jártunk. De aztán egyszer­­ az ember folyton fejlődik, okosodik - egy barátommal rájöttünk, hogy ha nem vesszük meg az akármilyen olcsó heti ebédjegyet sem, hanem helyette mindennap az iskolából kijövet veszünk egy nagy, melegíthető ételkonzervet (sólet, vadas marha stb.), azzal az Üllői úton elvillamosozunk hoz­zájuk (fiatalabbak kedvéért: ak­kor még nem volt Budapesten metró, és az Üllői úton is villa­mos járt), ott megmelegítjük és megesszük, akkor egyrészt a kü­lönbségből még futja két-két szál mezítlábas (fiatalabbak kedvéért: füstszűrő nélküli) Symphoniára is (fiatalabbak kedvéért: ez volt akkor - sőt még utána is sokáig - a legjobb cigaretta, és a trafikok­ban szálanként is lehetett kapni), másrészt meg akkor ebéd után rögtön kezdhetünk focizni az ud­varukon (ami a mi házunknak nem volt). Némi gondot csak az jelentett, hogy - barátság ide, ba­rátság oda, de hát két növőfélben lévő, éhes kamasz voltunk - ho­gyan lehetne mindennap úgy el­osztani a konzervet, hogy egyi­künk se járjon egy fikarcnyival se rosszabbul, mint a másik. Így jöttünk rá a legpofonegyszerűbb (ma már azt mondanám: legde­mokratikusabb) megoldásra: az egyik oszt, a másik választ. És aki választott, az bizony - barát­ság ide vagy oda - habozás nél­kül választotta az esetleg akár csak egy fél dekával nagyobb adagot (hiába, éhesek voltunk). De így viszont nagyon hamar megtanultunk mind a ketten úgy osztani, hogy a két fél adag kö­zött egy idő után akár alighanem patikamérlegen sem lehetett vol­na különbséget találni. Aztán megettük, elszívtuk, fociztunk, hónapszámra, jó barátságban. Mindez csak onnan jutott az eszembe, hogy az elmúlt hetek­ben egyeseknek most éppen az országot sikerült totálisan ketté­osztaniuk két, majdnem egyfor­ma részre. Csakhogy úgy tűnik, hogy amikor ezek az egyesek nekifogtak ennek az osztogatás­nak, akkor alighanem elfelejtet­ték a mi egykor kamaszfejjel magunknak is megtalálta igaz­ságot: ha már egyszer osztás van, akkor bizony úgy igazsá­­­gos, hogy az egyik oszt, a másik választ. És bizony aki éhes­­bár­mire, mondjuk sólét vagy vadas marha helyett például most ép­pen a nyugalomra vagy, akár­mennyire paradoxon is, de éppen a megosztatlanságra), az nem fog habozni a csak egy kicsivel is nagyobb részt választani. Már csak azért is, hogy aki oszt, az is tanulja meg az igazsá­got. Martos Gábor VÉLEMÉNY Csaba László „Savanyú a narancs ’ Az előzetes várakozásra és valamennyi közvélemény­kutatásra rácáfolva a ma­gyar választópolgárok többsége az ellenzékre adta szavazatát. Ez ugyanakkor a magyar hagyomány to­vábbélését is mutatja, ahol a hatalom iránt eredendően bizalmatlan többség időről időre érzékelteti az uralmon lévőkkel, hogy hatalmuk korláto­zott. Ahogy 1998-ban a Bős-Nagymaros újjá­építésén fáradozó, kétes ügyletekbe bonyoló­dó, megélhetési politikusokkal tűzdelt MSZP-t küldték pihenőre, úgy most a „még négy év országépítést” már elkönyvelt, magát sokféle módon bebiztosító Fidesz-csapatot emlékez­tették a szerencse forgandó voltára. De nem korai-e mérleget vonni akkor, amikor az MSZP előnye a szavazatok nem egészen 1 százalékára rúg? Úgy gondolom, hogy bizonyos tanulságok máris megkerül­hetetlenül jelen vannak. Egyrészt jól látható, hogy a választások kimenetelében meghatá­rozónak bizonyult a páratlanul magas rész­vételi arány. Vagyis a bizonytalanok döntöt­tek. Egyfelől úgy, hogy a MIÉP „szokásos” 270 ezer körüli szavazata (amely most is megvolt) kevésnek bizonyult a parlamenti küszöb átlépéséhez. Másrészt úgy, hogy a „pótlólagos szavazók” közül becslések sze­rint 600 ezer az MSZP, 200 ezer a kormány­pártok táborát gyarapította. Ugyanez magya­rázza, hogy a változatlan támogatottságú SZDSZ történelmének leggyengébb teljesít­ményét is győzelemként értékelte, hisz igaz, támogatottsága 8-ról 5,5%-ra csökkent, de bekerült a parlamentbe. Az SZDSZ, mint programpárt, kevéssé bizonyult képesnek új szavazók megszólítására, az új arcok nem­igen hoztak új szavazatokat. Harmadrészt az előzőeket kiegészíti az a vonás, hogy a kormánypártok néhány front­embere jelentős pofonokat kapott. Kiszavaz­tak olyan emblematikus figurákat, mint Ro­­gán Antalt és Gyürk Andrást, a legifjabb törö­köt (a Fidelitas vezéralakjait) és Fónagy János közlekedési minisztert. Az első fordulóban sa­ját körzetében kikapott Rockenbauer Zoltán kultuszminiszter és Deutsch Tamás sportmi­niszter. A konzervatív erők hagyományos fel­legvárának számító budai területeken is érde­kes eredmények születtek. Végletesen alul­maradt Tarlós István Óbudán, nem nyert man­dátumot Pokorni Zoltán és Balsai István a XII. és a II. kerületben, valamint Nagy Gábor Tamás I. kerületi polgármester a Várban. E te­rületek különös érdekessége - ne mondjuk, pikantériája - az, hogy a szocialista és a libe­rális jelölt együttesen több szavazatot kapott, mint a konzervatív egységfront képviselője. Nem kevésbé tanulságos, ahogy Székesfehér­váron kikapott a város egykor sikeres polgár­­mestere, Balsay István. Az említett példák ar­ra utalnak, hogy a két nagy erő közti különb­ség, különösen a mandátumok eloszlása te-Csaba László közgazdász, egyetemi tanár kintetében, nem redukálható kevesebb mint 1 százalékra. Érdekes kérdésként adódik ekkor az, hogy az egyes feleknek mekkora mozgósítható tar­talékaik vannak még, és hogy ezek miképp fordíthatók képviselői mandátumokra. E te­kintetben a következőket érdemes megfontol­ni. A kormánypártok számára elvileg előnyös lehet, hogy két, külön-külön 4 százalékos tá-összegezve megállapítható, hogy - a korábbi választásokhoz hasonlóan - a részvevők többsége jelenleg is inkább valami ellen, semmint valamely konkrét program mellett tette le voksát. Ennek szükségszerű velejárója, hogy a hatalomra kerülő széles koalíció igen heterogén törekvéseket foglal magában riogatottságú (az 1990-es szabályok szerint még az országgyűlési képviseletre is méltó) erő, a Centrum és a MIÉP szavazóbázisa sem­miképp sem mondható hagyományosan balol­dalinak. Ugyanakkor az említett két párt nem­igen maradt állva olyan területeken harmadik­ként, ahol - mint 1998-ban a kisgazdák - az egyik fél javára visszalépve királycsinálónak érezhetnék magukat. Ahol a jobboldal vezet­­ vagy nyert ott utcahosszal vezet és nyer. Az itt meglévő többség azonban - mivel a válasz­tási rendszer nem arányos, hanem többségi el­vű - nem vihető át más választókerületekbe, az ottani erőviszonyokat nem befolyásolja. Itt pedig kiütközik a jobboldali egység­vagy népfrontpolitika korlátozott volta. Az adott választási rendszerben két erő egyesítve nem föltétlen több, mint külön-külön. Ez - mint Torgyán József, Csapody Miklós és mások hangoztatták - azért van így, mert a különböző erők más-más közönséget tudnak megszólíta­ni. 1998-ban a kisgazda választói kör és a Fide­­szé egymást kiegészítő, egymással nem ver­sengő, épp ezért kiterjedt volt. 2002-ben az összefogás lehetővé tette ugyan egyeseknek, így az exkisgazda Balogh Gyulának és Boros Imrének vagy az országos népszerűségi listá­kon (míg futott) hátul kullogott Lezsák Sándor­nak, hogy első fordulós egyéni mandátumot szerezzen, de épp ez korlátozza a többieket. Mégpedig abban, hogy jó második-harmadik helyezéseket elérve a helyosztó szempontjából döntő második fordulóban lépjenek alkura (az­az vissza) egymással és egymás javára. A konkrét adatok és megoszlások ismereté­ben ezért több mint kérdéses, hogy a jobbol­dali erőknek maradt-e a második fordulóra mozgósítható tartalékuk, illetve hogy az man­dátumra váltható-e. A kérdés természetesen nyitott, hisz a mandátumok nagyobbik részé­ről április 21-én döntünk. Ha azonban igaz a fenti diagnózis, és bekövetkezik az, ami az el­ső forduló arányainak megismétlődése esetén elkerülhetetlen lenne (vagyis az MSZP abszo­lút többséget szerez), akkor ez aligha lesz a történet vége. Szó sincs arról, hogy máris megszilárdultnak lehetne vagy kellene tekin­teni azt a laza jobboldali szövetséget, amelyet épp sokszínűségének elfedése fosztott meg biztosnak tetsző győzelmétől. Lengyelország­tól Franciaországig és Olaszországig terjed az a példatár, ahol - Angliától eltérően - nem két párt váltógazdasága uralja évszázadokon át a politikát, hanem különféle irányzatok és szö­vetségek révén a hatalom állandó újraelosztá­sa zajlik. A magyar jobboldalnak sem prog­ramjában, sem ideológiájában, sem szerveze­tében nincs összetartó ereje. Épp ez jelent meg az össznemzeti jelvények - a kokárda - kisajátítási kísérletében. Az effajta képződményt (érdekházasságot) csak évtizedes hatalomban lét kovácsolhat­ó megbonthatatlan” érdekszövetséggé, ehhez az elmúlt két év - minden jó szándéka ellené­re - kevés volt, így pedig célszerű és valószí­nű is lehet a lapok újraosztása. Valószínűleg nem ok nélkül hangsúlyozták már első meg­nyilvánulásaikban az MDF vezetői önálló képviselőcsoport iránti igényüket, saját sze­replésüket, önálló arculatuk megőrzését. És a megelőző évtized 10 százaléknyi stabil kis­gazda szavazórétege sem szívódhatott fel nyomtalanul. Ráadásul a vezérelvűség a kor­mányzati szerephez illik, ellenzékben a sok­­szólamúság segít sokféle ember megszólítá­sában, ahogy ezt az MSZP jól szemléltette két alkalommal is. A magyar pártstruktúrát tehát elhamarkodott lenne kiforrottnak minősíteni. A választás világosan utalt arra, hogy bizo­nyos képződmények életképessége korláto­zott. A nemzedékváltás természete szerint egyre kevesebben éreznek nosztalgiát a Kádár­korszak békés nyugodalma iránt. Ugyanígy a kisgazdaszimbólumok mozgósító hatása - ha­tékony érdekképviselet és megújult személyi feltételek híján - kiapadt: a magyar lakosság alig 3 százaléka van főállásban a mezőgazda­ságban foglalkoztatva. Végül a Centrum - a Fideszhez hasonlóan - azt mutatja, hogy pusz­tán pragmatikus alapon még oly kiváló sze­mélyiségek együttese is kevés a sikerhez. A MIÉP törvényhozási kudarca viszont vissza­adta Magyarország kivételezett helyzetét az EU-integráció folyamatában, hisz ismét érvé­nyes az az egyedülálló előnyünk, hogy sem jobb-, sem baloldali radikálisok nincsenek képviselve az ország politikájában. Összegezve megállapítható, hogy - a ko­rábbi választásokhoz hasonlóan - a résztvevők többsége jelenleg is inkább valami ellen, sem­mint valamely konkrét program mellett tette le voksát. Ennek szükségszerű velejárója, hogy a hatalomra kerülő széles koalíció igen heterogén törekvéseket foglal magában. A végrehajtó hatalom formálisan igen erős, de a színfalak mögött erőteljes küzdelem folyik egy-egy kérdés érdemének eldöntéséért. A jö­vő reménye talán az lehet, hogy a hatalomra kerülők egyre jobban érthetik a „ma nekem, holnap neked” logikáját, és így a korábbiak­nál komolyabban és eredményesebben töre­kednek a konszenzusos döntésekre. S A NÉPSZAVA ALAPÍTVA 1873-BAN Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Főszerkesztő-helyettes: HORVÁTH ISTVÁN ■ Lapszerkesztők: HAHN PÉTER, TÓTH JENŐ ■ Képszerkesztő: WEBER LAJOS ■ Rovatvezetők: Politika: LÁSZLÓ BOGLÁR, Társadalom és Kultúra: MUZSLAI KATALIN, Gazdaság: LÉNÁRT ATTILA, VÉRTES CSABA (vezető szerkesztő), Külföld: KISS ANDREJ, Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA, Publicisztika: VERESS JENŐ, Sport: BALLAI ATTILA, Szép Szó: BOROS ISTVÁN , Vezető tervezőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadó: NSZ 1999 Rt., Felelős kiadó: FISCH GÁBOR LÁSZLÓ vezéigazgató ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Hirdetési igazgató: PAJLÓCZ JÚLIA ■ Marketingigazgató: MENCSER ÉVA ■ Terjesztési igazgató: FODRÓCZY ELVIRA ■ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST, PF. 4. Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 ■ Titkárság: 477-9039, telefax: 477-9038 ■ Rovattelefonok: belföld 477-9005, külföld 477-9007, gazdaság 477-9009, lapszerkesztő 477-9011 ■ Elektronikus levélcím: (e-mail dm): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Internet URL-cm: http://www.nepszava.hu Országosan árusítja a LAPKER Rt. ■ Előfizethető Budapesten a Magyar Posta Rt LH.I.-nél (levélcím: 1846 Bp.), a kerületi ügyfélszolgálati irodákban, a Hírlapelőfizetési Irodában (HELIR 1089 Bp. Orczy tér ”, levélcím: 1900 Bp.), vidéken a postahivatalokban közvetlenül és postautalványoi, valamint átutalással a Postabank Rt 11991102, HELÍR 021-02799 pénzfor­galmi jelzőszámra. Külföldre előfizethető a HELRNÉL a fenti cmen, illetve bankszámlaszámon, valamint megrendelhető a Hungaropress Sajtóterjesztő Kft-nél, 1117 Budapest, Budafoki út 70., fax: (361)206-1921. email: hunpress@datanet.hu.­­ Előfizetési díj egy hónapra 1498 fft, negyed évre 4494 Ft, fél évre 8988 Ft egy évre 17 976 Ft Előfizethető továbbá közvetlenül a Kiadónál minimum negyed évre. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. ■ Felelős vezető: BALOGH ÁDÁM vezéigazgató ■ interneteim: www.szikralapnyomda.hu, email: szikra.belogh@szikralapnyomda.hu■ ISSN 0133-1701 Vidék 12­4 816 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti «■«.« **«•.«« 2002. ÁPRILIS 16., KEDD 7 Számháború Fél-, másfél vagy kétmillióan voltak-e a Kossuth téren szomba­ton? Erről folyik a számháború. Magánvéleményem: a mikrofon­ba harsant kétmillió kicsit erős volt! (Avagy lehetséges, hogy a székesfőváros teljes lakosságát - a csecsszopóktól az aggastyá­nokig - kitevő lélekszám elfér a Belváros néhány kis utcájában?) Mindegy, a műsorközlő fiatalember a rendőrség adataira hivat­kozott. Arra a rendőrségre, amely fennállása óta soha - értsd és mondd, soha! - nem vállalkozott arra, hogy becslésekbe bocsát­kozzon. Azt mindig meghagyta azoknak, akiknek aktuális politi­kai érdekük fűződött a tömeg alul- vagy felülszámításához. A rendőrségnek ez a függetlenség most - reméljük, utoljára - nem adatott meg. Kénytelenek voltak számot mondani - állítólag Kontrát Károly belügyi államtitkár által. (Hogy pontosak legyünk: hitelesíteni kényszerültek a politikust.) Azt se feszegessük, hogy a civil államtitkárnak miképpen kerülhetnének birtokába hatósági adatok. (Amúgy pedig a pártsemleges közterület-fenntartóktól úgy háromszázezer ember után rendelték meg a takarítást.) Ez a számháború semmivel sem különb an­nál a harcnál, amit a kormányfő hatalma megtartása érdekében folytat. (Orbánt - nem tudom, figyelték-e? - valami ostoba píárfogás miatt már rég nem annak nevezik, ami közjogilag megilleti, vagyis a Ma­gyar Köztársaság, hanem Magyarország miniszterelnökének. Ami ugye nem csupán árnyalatnyi különbség...) A koalíció feje igyekszik átállítani az ellenfél szavazóit. Még egy embert kell vinnünk a szavazásra! A „veszedelmes” több­ségből kezes kisebbséget csinálni­­ bármi áron. Ebben benne az óhaj: akár árulókkal is, de nyerni, nyerni! Gyerekkoromban sokszor játszottunk számháborút - már per­sze igazit. Abban az a szabály, hogy akit leolvastak, az megy a „dögtemetőbe”. (Sajnálom, de aki volt gyerek, tudja, így hív­ják.) Akkoriban valahogy nem volt divat, sem az, hogy a leol­vasott átállt a leolvasó csapatába, sem fordítva. Mint ahogyan az sem, hogy új számot kaphatott az „áldozat"­. Aki ilyesmivel próbálkozott, annak kijárt a minősítés: csaló! És kiközösítették nem csupán a játékból, de gyakran az osztályból is. Nos, hányan voltak tehát a Kossuth téren? Veress Jenő Lelki lavina Mintha a kertek alatt maga Szulejmán szultán reinkarná­ciója készülne döntő csapást mérni Magyarországra, olyan vehemenciával buzdítja „csatá­ra” híveit a katolikus egyház. A parlamenti választások el­ső fordulóját követő hétfőtől országos imamozgalmat hir­dettek. A Fideszért! Több templomban a második forduló előtti péntek estére tűz­ték ki a virrasztást, és hívják azokat, akik „szívükön viselik a haza sorsát”. Mert a Fidesz a haza!? De láttam olyan nyom­tatványt is, amely Orbán Viktor miniszterelnökért szóló ima, s személyesen Istent kéri, védel­mezze őt. Távolítson el tőle minden személyes támadást, hogy „népünket továbbra is jó erőben, egészségben, a Te szent akaratod szerint tudja vezetni.” Egy legújabb, ezúttal civil felhívás azt kéri: a kampány­csend beállta előtti pénteken es­te 8 órakor szólaljanak meg né­hány percre a kápolnákban és a templomokban a harangok. Egy szórólap ellentmondást nem ismerő módon közli, „a vallás nem magánügy, hanem a legszemélyesebb közügy”. És ha valaki Krisztus után 2002-ben Magyarországon nem tudja, a „szent háború” meghirdetői tudatosítják: „Az országgyűlési választáson nem­csak a jobb- és baloldal politi­kusai, nemcsak a nemzeti és a nemzetközi erő verseng egy­mással a polgárok szavazatai­ért, hanem a krisztusi szellem küzd az ateista szellemmel a magyarok világáért.” Az idézett felhívásból megtudható az is, hogy „sokat szenvedett népünk nem kér az ateista szellem ko­vászából, amely materialista életvitelű tömegeket gyárt”. De ha már itt tartunk, tény­leg, mit is kér a nép? Ha netán úgy tetszik neki, nem élhet ateista szellemben, nem lehet materialista, budd­hista, nem veheti fel a muzul­mán vallást? Eddig úgy tudtam, legmé­lyebb magánügyem a vallá­som. Most kötelező közüggyé akarja tenni a politika? Vagy egyszerűen arról van csak szó, hogy a katolikus egyház valamely ok miatt el­kötelezte magát az Orbán-ka­­binetnek? S ezt a hitterjesztés gazdag eszköztárának igény­­bevételével, a demagógia ki­­aknázhatatlan szófordulataival ki is nyilvánítja? A Fidesz po­litikai síkon hirdette meg „áp­rilisi szent háborúját” a nem létező vörös rém ellen, és ide­ológiák mentén szakította ket­té az országot. A katolikus egyház a bűntudatra apellálva a mindent tudó pásztor vallási kinyilatkoztatása alapján buz­dítja az embereket, és hitük különbözősége mentén szakít­ja ketté az országot. A lelki lavina elindult, hide­get már érezni a templomok fa­lai között is. Vasárnap, a bazili­kában tartott mise után egy­­ elhunyt feleségéért imádkozó­­ idős úr kérdésemre úgy fogal­mazott, nem örül a templomi kampányolásnak. Ezt mondta: „Jézus sem pár­tokban gondolkodott.” Szabó Iréné

Next