Népszava, 2002. május (130. évfolyam, 101–125. sz.)

2002-05-25 / 120. szám

____ ___ _______ __ __ __ ____ __SZÍR SZŰ 2002. MÁJUS 25., SZOMBAT NÉPSZAV­A3 ____ Mecseknádasd - a szülőföld boldogsága Amennyire nyilvánvaló az, hogy lassan elegünk van a politikából, annyira igaz az is, hogy kíváncsiak vagyunk azokra a politikusokra, nőkre és férfiakra, akik bejutottak a Parlamentbe. Van-e családjuk, szeretőjük, honnan indultak, hol és hogyan élnek, milyen kocsival járnak, mit jelent számukra a család, a gye­reknevelés, kik a barátaik, hol és mivel töltik a szabadidejüket, merthogy acsarkodás ide, gy­űlölködés oda, a politikusok is emberek. Wekler Ferenc 1955. október 23-án született, csillagképe szerint éppen csak Skorpió, erős Mérleg beütéssel, de ha nem említem neki, nem is tudja, ilyen női bolondságokkal nem foglalkozik. Kiegyensúlyozott, mindenkivel megtalálja a kellő kontaktust, mint a Mérlegek, átlagon felüli munkabírása, az arany középutat még álmában sem ismeri, mint a Skorpiók. Dolgozott már gépkocsivezetőként, tüdőszűrő állomáson egészségügyi asszisztensként, népművelőként, tanársegédként, vállalkozóként, sőt a „régi időkben” tanácselnök is volt. Mindez hozzásegítette ahhoz, hogy immáron a negyedik ciklusban SZDSZ-es képviselő, aki ismét a Parlament egyik alelnöke.­­ Milyen jó lett volna az otthonában vagy egy kedvenc helyén beszélgetni és nem itt, a parlamenti irodájában, ahol minden olyan személytelen. Elvégre most nem a nagypolitikáról van szó, hanem hétköznapi dolgokról, szemé­lyes örömökről, bánatról. - Nem vagyok híve a mézes-mázas dolgoknak. - Pedig néhány éve egy női lap ha­sábjain közel engedte a sajtót: a csalá­di fotókon igazán boldognak látszot­tak. Szép környezet, mosolygós gyere­kek, csinos feleség. Egyik kollégám szokta mondani: az ilyen házasságok előbb-utóbb válással végződnek... - Nálunk is így történt, és talán ezért sem engedem a családomat fotózni, ezért is beszélgetünk itt. A politika egy ponton túl nehezen kezelhető. És akkor a 168 ki­lométer távolságról, ami Budapest és Mecseknádasd között van, még nem is beszéltem. Ez így együtt sok volt, vagy talán mi nem bizonyultunk elég kitartó­nak. Ma már persze mind a ketten más­képp látjuk a dolgokat, de az nagy öröm, hogy a két nagyfiammal most is kitűnő a kapcsolatom. - A tipikus magyar magánéletmo­­dell az ön esetében is folytatódott? Jött a sokkal fiatalabb, szebb... - Ne folytassa, mi a volt feleségemmel nem a mostani párom miatt mentünk szét. Abban az időben lettem országos politikus, mind a négyünknek nehéz volt az új szerepekhez igazodni. Az elválá­sunk után jó darabig egyedül éltem, s ha ezt nevezzük magyar modellnek, akkor tényleg jött a következő, akire nem az a fő jellemző, hogy jelentősen fiatalabb. Három és fél éves Gábor fiunk már a „nagypolitikába” született. - Az Országgy­űlés alelnökének so­főr is jár, a sok autózás közben bizo­nyára jut idő gondolkozni. - Fáraszt a rengeteg vezetés, de az még jobban, ha más ül a volánnál. - A képviselők közül talán az egy­ik legnagyobb belföldi utazó, a hivatali Audi nyilván magától is hazatalál. - Valóban, nagy ingázó vagyok, az utolsó három évben, ha jól számolom, a két autómmal több mint 350 ezer kilo­métert tettem meg. - Hol van az otthona? - Mecseknádasdon. Ott a szüleim há­za, az enyém is, és minden odavonz. Mi­nél messzebb járok, annál jobban érzem ezt a kötődést. Hivatali munkám miatt Budapesten, Óbudán is van egy „ottho­nom”, de ez a szükségszerű rossz az éle­temben. - Nem szereti Budapestet? - Mit kellene rajta szeretni? Mi a jó a nagyvárosban? A levegő? A közlekedés? Na jó, finomítsunk a dolgon, ez nem az a hely, ahol az öregkoromat elképzelem. - Mindig ilyen szókimondó? - Nincs időm szépíteni a dolgokat, az emberek pedig egy idő után pontosan tudják, mit várhatnak tőlem. Ha úgy tet­szik, ez az én erőm. Nem szeretem az ál­dolgokat, például ezért nincsenek a gye­rekeimről képek az íróasztalomon, s ezért nem veszek részt a protokollren­­dezvények nagy többségén sem. Olyan kevés a szabadidőm, hogy a felesleges dolgokat kerülöm. A társasági életet is a barátokkal szeretem. - Nem is ápolja a kapcsolatot a poli­tikusbarátokkal? - Testi-lelki jó barátságok az élet kö­zepe táján már nem születnek. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ne lenné­nek jó ismerőseim a politikustársak kö­zül, de hát ebben a tekintetben is köve­tem az elveimet, csak értékes dolgokért vagyok hajlandó a szabadidőmet felál­dozni. - Akkor sok időt spórol meg. -A legjobb programokat a gyerekeim­mel csinálom. Moziba megyünk, nagyo­kat beszélgetünk, sokat sportolunk, lova­golunk, télen síelünk, aztán focizunk, horgászunk. Mindenesetre lényegesen jobb elfoglaltság, mint a tv előtt ülni. - Ezek szerint nem a televízióból szerzi az információt. - Hát nem. - Mikor volt utoljára színházban? -Ajjaj, a színház komoly lelkiismeret­­furdalás. A politikusi élet velejárója a ki­számíthatatlanság, sose tudom három­négy hétre előre, hogy az adott este hol leszek, mit csinálok, a jó előadásokra pe­dig az utolsó pillanatban nincs jegy. - Ismert politikusnak ez nem lehet gond. - Soha nem jutott eszembe, hogy így „szerezzek” jegyet. Ilyen értelemben a fi­aim is hétköznapi gyerekek, akik számá­ra ismeretlen az ilyenfajta előnyszerzés. - A három fiú közül ki veszi át a sta­fétabotot? - Melyiket? A népművelőit, a vállal­kozóit, a tanárit? Netán a népi táncosit, a politikusit? - Természetesen a politikusira gon­dolok. - A legnagyobb, János 20 éves, Né­metországban tanul, s egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy nem tudja, mi­vel foglalkozik majd a későbbiekben. Ennyi idős korban az ember még annyi­felé kívánkozik, végleges döntést csak nagyon kevesen hoznak. Misi 14 éves, most készül gimnáziumba, matematika­informatika szakra, Gábor pedig óvodás. - Büszke rájuk? - Melyik apa nem az? Most éppen a legkisebb tett ki magáért. A mecsekná­­dasdi óvodában, ahol az óvónők és a da­­dusok is németül beszélnek, úgyhogy a hagyományok ápolása és a kötődés erő­sítése két oldalról is biztosított, nagy öröm volt látni, hogy Gábor az ottani ün­nepségen egyáltalán ki mert állni szere­pelni, és ráadásul németül énekelt. - Milyen apa Wekler Ferenc? - Hát ezt a fiaim tudnák megmondani. - És milyen társ? - Kibírhatatlan, elviselhetetlen va­gyok, mert szeretem a rendet és utálom a piszkot, a port. Ha kell, fogom a porszí­vót, a felmosóvödröt, ellátom a gyereke­ket, főzök, mosok rájuk, elvégre a legna­gyobb fiammal én voltam annak idején gyesen... - Akkor bizonyára gyereknek is eminens volt. - Szófogadó, jó gyerek voltam, s talán ma is az vagyok a szüleimmel. Közben persze velem is sok gond volt, mint min­den kamasszal és helyét kereső fiatallal. Nem viseltem el a korlátokat, mindig mentem a magam akarata után, remélem, jól tettem. De közben soha sem feledkez­tem meg a kötelességeimről. Reggel meg kellett etetni az állatokat, este hiába kez­dődik a híradó, ha még nincs begyűjtve a széna. A fizikai munka számomra mindig is az első volt. Nagyon szeretek dolgozni, ez a legjobb kikapcsolódás. Rendben tar­tom a szüleim házát, ők már idősek és olyan sokat dolgoztak az életükben. - Mit szólnak a fiúk politikusi kar­rierjéhez? - Biztos büszkék rám, de azt hiszem, nem a titulusaim, hanem az elvégzett munkám és az eredményeim miatt. Édesapám bányász volt, édesanyám takarítónő, a politika igen messze állt tőlük. - Melyik volt élete legboldogabb időszaka? - A nyolcvanas évek közepétől kezdő­dő négy-öt év, amikor mi, falusi fiatalok helyi rendszerváltást hajtottunk végre. Amikor hosszú kitérők után visszakerül­tem Mecseknádasdra, a helyi fiatalok és a tánccsoport tagjai is állandóan zúgo­lódtak, hogy a mi kis falunkban meg a környéken a hatvanas években megállt az élet. A fejlődés teljesen megtorpant, a térség előbb-utóbb teljesen le fog sza­kadni. „Miért nem változtattok rajta?”, kérdeztem többször is. „Mert nem le­het!”, jött a válasz. „Hogyne lehetne!” A 71-es tanácstörvény szerint bárkit lehe­tett jelölni, bárkit lehetett választani, a törvényi lehetőség adott volt.­­ Nem emlékszem, hogy bárhol él­tek is volna vele... - Mi éltünk. Azt mondtam, rászánok öt évet az életemből, ha a tánccsoportból többen is vállalják velem együtt és be­jönnek a testületbe. Így is történt, aztán megválasztottak a három kis település - Ófalu, Óbánya és Mecseknádasd - ta­nácselnökének. Ez volt a mi rendszervál­tásunk, mert utána addig nem látott élet indult a környéken. Építőbrigádot alakí­tottunk, gépeket, teherautót vettünk, s a hét végén aki élt és mozgott, jött az épít­kezésekre. A kétszáz lakosú Óbányán öregek otthonát építettünk, Ófaluban óvodát, szolgálati lakásokat, s a legna­gyobb vállalkozás: Mecseknádasdon 16 tantermes iskolát, könyvtárat, sportcsar­nokot. Közben mintegy mellékesként, rendbe hoztuk a térség közvilágítását, megtisztítottuk a patakmedreket. - Mintha egy mai vállalkozót hall­gatnék. - Az biztos, hogy a későbbi vállalko­zásaimhoz rengeteg tapasztalatot gyűj­töttem abban az időben. De az is igaz, hogy a legmagasabb végzettséggel a leg­kevesebbet kerestem a megye tanácsel­nökei közül. Már akkor is sokba került nekem a politika. - Ugye nem azt akarja mondani, hogy a Parlament alelnökeként, bi­zottsági tagként, SZDSZ-ügyvivőként „ráfizet" a hivatásos politizálásra? - Félreértés ne essék, nem panaszko­dom. Ha nem akarnám, nem csinálnám, számomra a Parlamenten, a politikán kí­vül is van élet. De az tény, hogyha a vál­lalkozásaimat teljes erőből működtetném és nemcsak hébe-hóba foglalkoznék ve­lük, a mostaninak a sokszorosa lenne a havi jövedelmem. A politikában senki­nek nincs stabil egzisztenciája. De az embernek mindig, minden cselekedeté­ben tudnia kell, honnan indult, mi a dol­ga az életben. Nekem továbbra is a szü­lőföldem és környékének érdekeit kell képviselnem. - Ennyire fontosak a gyökerek? -Amikor nehéz volt a nemzetiségi lét, akkor is vállaltam. Gyerekként, a kitele­pített, majd visszatért sváb család egyet­len fiaként nyilván nem tudatosan, ha­nem ösztönösen éreztem: mindent meg kell tennem a hagyományok ápolásáért. Tanítás előtt vagy iskola után, amikor a többiek már javában fociztak, csak ak­kor járhattam németórára. Nem volt könnyű egy magyarországi német lakta faluban a hatvanas-hetvenes években élni. - Országos ismertségét a tervezett ófalui atomtemető hozta meg. Mitől volt bátorsága szembemenni az akko­ri tervekkel? - Nem bátorság volt, hanem köteles­ség. Az ottlakók azt mondták, nem akar­ják az atomtemetőt, s engem azért vá­lasztottak meg, hogy képviseljem az ér­dekeiket.­­ - Ilyen egyszerű az egész? - Igen. Nem kell a dolgokat túlbonyo­lítani. - A természete, a habitusa, az indít­tatása, a múltja miatt sokkal inkább tudtam volna egy másik párt soraiban elképzelni, mint a rendszerváltáskori SZDSZ-ben. - Amikor 1990-ben a választási párt képviseletében egyedül én maradtam áll­va a második fordulóra, az SZDSZ kere­sett meg. Jól döntöttem, mert az az érték­rend, amelyet a párt képvisel, nekem tö­kéletesen megfelel. Lehet, hogy úgy tű­nik kívülről, én egy másik vonalat viszek a pártban vagy öntörvényű vagyok, de ezt a fajta különcködést mára már elfo­gadták, sőt tisztelik is a többiek. - Ha teheti, nem hord sem öltönyt, sem nyakkendőt, ha nem ismerném, sokkal inkább nézném gondtalan, jó­módú, napjai nagy részét a teniszpá­lyán vagy divatos pubokban töltő üz­letembernek, mintsem politikusnak. Netán ez a jövő? - Rosszul gondolja. Azt szeretném, ha egyszer abbahagyom a politizálást, ak­kor olyan körülmények között élhessek majd Mecseknádasdon, amelyek megva­lósulásáért minden nap megpróbálok va­lamit tenni. Hogy a minőségi oktatás, a megfelelő foglalkoztatottság, a jó infrast­ruktúra a kis­térségekben is természetes legyen. - Ez lenne a boldogság? - Azt hiszem, igen. Hollai Andrea t­j­ü­k „A tintaég/ Két sarka felöl ideges/ Cikázás... " így kezdődik költőnk Villám című verse. A gyönyörű kiállítási könyv (Fekete Sas Kiadó, 2002) fest­mény­rajzzal szemlélteti ezt az eget, mely, hogy Szép Ernőt idézzük, akár a vonagló tinta, igen, töm­érdekies, összeolvadóban. És reményeink, mint Pi­linszky mondja, a csillagok, holdak-napok ott vilá­gítanak, bolygók zúgva (?) vonulnak. De azt ne higgyük, Tímár holmi kozmikusságokkal akar „etetni” minket. Nem, ez a (Franciaországban még nagyobb hírű) kiváló költő, prózaíró, mindenféle irodalmi tudo­mányok ismerője - és az élete! és nagy remete mos­tanság! - minden módon a földön jár, még ha (ne­kem főleg rokonszenvesen, a francia filozófus Pas­cal tanácsát akarva-akaratlan betartván, nem na­gyon mozdul is ki szobáiból épp), igen, még ha ver­se, verselése a klasszikusokat idézi is, ahogy mon­dani szokták, „mindent tud”. Teljesen egyéni szín­keverés az ő lírája, és azt a csipetnyi újdonságot is hozzá tudja adni, amivel mindannyian boldogok va­gyunk már, ha magunk elérünk ily fokig, ha másnál látjuk. Ezzel a kifejezési móddal a kötet értékelője - cse­kélységem - azt szeretné kifejezni, hogy Tímár eb­ben a kötetben mindig jó barátunkként, de sosem tolakvóan vezetget minket a maga életében, és bő­séges utalásokkal szolgál a mi életünkre is. Váloga­tott és új versei nem holmi „fejlődési ívet” írnak le, nem tűznek ki törésvonalak mellett birtokjelző ka­rókat, zászlókat, nem. Itt ugyanaz a mélyen érző és értő, ugyanakkor jópofa ember szól, a nagy vagány és a korántsem szobajegyű tudós. Remélem, az eddigiekből is kitetszik, hogy nem szakítottam „szent érzületemmel”, nem írok kritikát akkor se, ha Tímár könyve erre csábít, ilyesmit bő­ven kibírna. Ismertetem azt a szép fejleményt, amit ez a hagyományosságában is teljesen egyedi költé­szet, íme, gazdagodásunkra ad. Ebben a kötetben hétköznapian lehet élni. Ebben a kötetben drága­drága bölcsességekre lehet lelni. Pokoli és angyali humora van Tímárnak. Ahogy ,japános” versfor­mában, haikuban mond el ilyesmit: „Megszemlélni a sereget/ Melynek első sorából/ Csak mi hiány­zunk”. Vagy ahogy képeket átcsavar, sálként, való­ban, de úgy, hogy az szinte fojtogató, például a Tér című költeményben: „Violaszürke felhősálak/ Te­kerik nyakamat/ A fülled eszmelegbe...” Vagy a már idézett villámos versnél az a remek, idegekig ható áram cikázik, ráng és rángat, hogy íme, annak a villámnak a fényénél látja saját múlandóságát, mely­­ e múló villám­­, igen, még ez is túléli őt. Abszurditás és realitás kapuján ide-oda szabadon járó, demokratikus lélek, egy olyan költő, akinek minden szavához a múlandóság, a pusztulás sírni és vigyorogni való aranyfedezete járni. A diktátortesté, ahogy ő maga fogalmaz. Majdnem reneszánsz egy­ség a Timár Györgyé, ez a kortalanság sodorja ki őt gyakran sokak figyelmének perifériájára. Hát rán­gassuk vissza őt onnan, de hamar! Pompás csavar­gó­ és szerelmes versei minden versolvasónak kü­lön is ünnepei lehetnek. Egy köztünk élő valaki, akit nagyon meg lehet szeretni szép távolban is. Nem szeretem a költők javára felsorolt „csudás idézeteket” az ismertető dolgozatokban, de most már zavartan bánom, miért nem ezt az utat jártam. Olvasóm így kénytelen beérni azzal, hogy megke­resi ezt a csakugyan szórakoztató könyvet, mert üdülni akar, mert el akarja hinni és el fogja, és látni fogja, lírán milyen jól lehet „épülni-szépülni” ma is. Sőt, a lírának, éppen mert tárgyszerű, mesterség­beli tudást is igénylő műfaj, mintha újabb divatja lenne. (Persze, vallomásos prózát is lehet a legszi­gorúbb igényekkel­ írni, ahol a „diktátor” szakmai ismeret kiköveteli jogait, és jól teszi!) Nem véletlen, bocsánat e frázisért, hogy az egészen kiváló Fodor Ákos írta a kötet hátsó ajánlószövegét. Ők, Timár és Fodor szinte költői haikuversenyben is állnak egy­mással. Tehát az Este a hegyen költőjét sok áramkörbe le­het kötni, és nem csupán villanásnyi végzetek ere­jéig, nem mindössze csorba holdfényekéig. (Hold ragyog így a lilás borítóképen.) Olvasómnak nem kell külön említenem a „nyelvelő” Timárt, a napi dolgok hiteles kisfilozófusát. Minden nagyképűség­től mentes művészet az övé, olyasmi, mint amikor hirtelen „új” huszár vagy futó jelenik meg a sakk­táblán, nem pedig a vezérkedni vágyók létszáma növekszik eggyel. ...Menekülni akartam a kritikától, nem akartam kedves napilapunk közönségét szakmai ügyekkel terhelni - aztán vajon jól jártam-e? Ne döntsük el, üssük fel inkább a Timár-könyvet itt-ott, és máris a romantika hegyi utcáin járunk, szép időben, rút időben, bujkálva vagy nagyon is lobogó sállal (és nem fulladó torokkal), ismétlem, végezze el az el­mulasztott bíráló, besoroló munkát ki-ki maga... vagy csak élvezze az olvasás örömét, a tiszta elme fényét. Tandori Dezső Tintaég világosa Tímár György: Este a hegyen - Válogatott és új versek

Next