Népszava, 2002. május (130. évfolyam, 101–125. sz.)
2002-05-25 / 120. szám
____ ___ _______ __ __ __ ____ __SZÍR SZŰ 2002. MÁJUS 25., SZOMBAT NÉPSZAVA3 ____ Mecseknádasd - a szülőföld boldogsága Amennyire nyilvánvaló az, hogy lassan elegünk van a politikából, annyira igaz az is, hogy kíváncsiak vagyunk azokra a politikusokra, nőkre és férfiakra, akik bejutottak a Parlamentbe. Van-e családjuk, szeretőjük, honnan indultak, hol és hogyan élnek, milyen kocsival járnak, mit jelent számukra a család, a gyereknevelés, kik a barátaik, hol és mivel töltik a szabadidejüket, merthogy acsarkodás ide, gyűlölködés oda, a politikusok is emberek. Wekler Ferenc 1955. október 23-án született, csillagképe szerint éppen csak Skorpió, erős Mérleg beütéssel, de ha nem említem neki, nem is tudja, ilyen női bolondságokkal nem foglalkozik. Kiegyensúlyozott, mindenkivel megtalálja a kellő kontaktust, mint a Mérlegek, átlagon felüli munkabírása, az arany középutat még álmában sem ismeri, mint a Skorpiók. Dolgozott már gépkocsivezetőként, tüdőszűrő állomáson egészségügyi asszisztensként, népművelőként, tanársegédként, vállalkozóként, sőt a „régi időkben” tanácselnök is volt. Mindez hozzásegítette ahhoz, hogy immáron a negyedik ciklusban SZDSZ-es képviselő, aki ismét a Parlament egyik alelnöke. Milyen jó lett volna az otthonában vagy egy kedvenc helyén beszélgetni és nem itt, a parlamenti irodájában, ahol minden olyan személytelen. Elvégre most nem a nagypolitikáról van szó, hanem hétköznapi dolgokról, személyes örömökről, bánatról. - Nem vagyok híve a mézes-mázas dolgoknak. - Pedig néhány éve egy női lap hasábjain közel engedte a sajtót: a családi fotókon igazán boldognak látszottak. Szép környezet, mosolygós gyerekek, csinos feleség. Egyik kollégám szokta mondani: az ilyen házasságok előbb-utóbb válással végződnek... - Nálunk is így történt, és talán ezért sem engedem a családomat fotózni, ezért is beszélgetünk itt. A politika egy ponton túl nehezen kezelhető. És akkor a 168 kilométer távolságról, ami Budapest és Mecseknádasd között van, még nem is beszéltem. Ez így együtt sok volt, vagy talán mi nem bizonyultunk elég kitartónak. Ma már persze mind a ketten másképp látjuk a dolgokat, de az nagy öröm, hogy a két nagyfiammal most is kitűnő a kapcsolatom. - A tipikus magyar magánéletmodell az ön esetében is folytatódott? Jött a sokkal fiatalabb, szebb... - Ne folytassa, mi a volt feleségemmel nem a mostani párom miatt mentünk szét. Abban az időben lettem országos politikus, mind a négyünknek nehéz volt az új szerepekhez igazodni. Az elválásunk után jó darabig egyedül éltem, s ha ezt nevezzük magyar modellnek, akkor tényleg jött a következő, akire nem az a fő jellemző, hogy jelentősen fiatalabb. Három és fél éves Gábor fiunk már a „nagypolitikába” született. - Az Országgyűlés alelnökének sofőr is jár, a sok autózás közben bizonyára jut idő gondolkozni. - Fáraszt a rengeteg vezetés, de az még jobban, ha más ül a volánnál. - A képviselők közül talán az egyik legnagyobb belföldi utazó, a hivatali Audi nyilván magától is hazatalál. - Valóban, nagy ingázó vagyok, az utolsó három évben, ha jól számolom, a két autómmal több mint 350 ezer kilométert tettem meg. - Hol van az otthona? - Mecseknádasdon. Ott a szüleim háza, az enyém is, és minden odavonz. Minél messzebb járok, annál jobban érzem ezt a kötődést. Hivatali munkám miatt Budapesten, Óbudán is van egy „otthonom”, de ez a szükségszerű rossz az életemben. - Nem szereti Budapestet? - Mit kellene rajta szeretni? Mi a jó a nagyvárosban? A levegő? A közlekedés? Na jó, finomítsunk a dolgon, ez nem az a hely, ahol az öregkoromat elképzelem. - Mindig ilyen szókimondó? - Nincs időm szépíteni a dolgokat, az emberek pedig egy idő után pontosan tudják, mit várhatnak tőlem. Ha úgy tetszik, ez az én erőm. Nem szeretem az áldolgokat, például ezért nincsenek a gyerekeimről képek az íróasztalomon, s ezért nem veszek részt a protokollrendezvények nagy többségén sem. Olyan kevés a szabadidőm, hogy a felesleges dolgokat kerülöm. A társasági életet is a barátokkal szeretem. - Nem is ápolja a kapcsolatot a politikusbarátokkal? - Testi-lelki jó barátságok az élet közepe táján már nem születnek. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ne lennének jó ismerőseim a politikustársak közül, de hát ebben a tekintetben is követem az elveimet, csak értékes dolgokért vagyok hajlandó a szabadidőmet feláldozni. - Akkor sok időt spórol meg. -A legjobb programokat a gyerekeimmel csinálom. Moziba megyünk, nagyokat beszélgetünk, sokat sportolunk, lovagolunk, télen síelünk, aztán focizunk, horgászunk. Mindenesetre lényegesen jobb elfoglaltság, mint a tv előtt ülni. - Ezek szerint nem a televízióból szerzi az információt. - Hát nem. - Mikor volt utoljára színházban? -Ajjaj, a színház komoly lelkiismeretfurdalás. A politikusi élet velejárója a kiszámíthatatlanság, sose tudom háromnégy hétre előre, hogy az adott este hol leszek, mit csinálok, a jó előadásokra pedig az utolsó pillanatban nincs jegy. - Ismert politikusnak ez nem lehet gond. - Soha nem jutott eszembe, hogy így „szerezzek” jegyet. Ilyen értelemben a fiaim is hétköznapi gyerekek, akik számára ismeretlen az ilyenfajta előnyszerzés. - A három fiú közül ki veszi át a stafétabotot? - Melyiket? A népművelőit, a vállalkozóit, a tanárit? Netán a népi táncosit, a politikusit? - Természetesen a politikusira gondolok. - A legnagyobb, János 20 éves, Németországban tanul, s egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy nem tudja, mivel foglalkozik majd a későbbiekben. Ennyi idős korban az ember még annyifelé kívánkozik, végleges döntést csak nagyon kevesen hoznak. Misi 14 éves, most készül gimnáziumba, matematikainformatika szakra, Gábor pedig óvodás. - Büszke rájuk? - Melyik apa nem az? Most éppen a legkisebb tett ki magáért. A mecseknádasdi óvodában, ahol az óvónők és a dadusok is németül beszélnek, úgyhogy a hagyományok ápolása és a kötődés erősítése két oldalról is biztosított, nagy öröm volt látni, hogy Gábor az ottani ünnepségen egyáltalán ki mert állni szerepelni, és ráadásul németül énekelt. - Milyen apa Wekler Ferenc? - Hát ezt a fiaim tudnák megmondani. - És milyen társ? - Kibírhatatlan, elviselhetetlen vagyok, mert szeretem a rendet és utálom a piszkot, a port. Ha kell, fogom a porszívót, a felmosóvödröt, ellátom a gyerekeket, főzök, mosok rájuk, elvégre a legnagyobb fiammal én voltam annak idején gyesen... - Akkor bizonyára gyereknek is eminens volt. - Szófogadó, jó gyerek voltam, s talán ma is az vagyok a szüleimmel. Közben persze velem is sok gond volt, mint minden kamasszal és helyét kereső fiatallal. Nem viseltem el a korlátokat, mindig mentem a magam akarata után, remélem, jól tettem. De közben soha sem feledkeztem meg a kötelességeimről. Reggel meg kellett etetni az állatokat, este hiába kezdődik a híradó, ha még nincs begyűjtve a széna. A fizikai munka számomra mindig is az első volt. Nagyon szeretek dolgozni, ez a legjobb kikapcsolódás. Rendben tartom a szüleim házát, ők már idősek és olyan sokat dolgoztak az életükben. - Mit szólnak a fiúk politikusi karrierjéhez? - Biztos büszkék rám, de azt hiszem, nem a titulusaim, hanem az elvégzett munkám és az eredményeim miatt. Édesapám bányász volt, édesanyám takarítónő, a politika igen messze állt tőlük. - Melyik volt élete legboldogabb időszaka? - A nyolcvanas évek közepétől kezdődő négy-öt év, amikor mi, falusi fiatalok helyi rendszerváltást hajtottunk végre. Amikor hosszú kitérők után visszakerültem Mecseknádasdra, a helyi fiatalok és a tánccsoport tagjai is állandóan zúgolódtak, hogy a mi kis falunkban meg a környéken a hatvanas években megállt az élet. A fejlődés teljesen megtorpant, a térség előbb-utóbb teljesen le fog szakadni. „Miért nem változtattok rajta?”, kérdeztem többször is. „Mert nem lehet!”, jött a válasz. „Hogyne lehetne!” A 71-es tanácstörvény szerint bárkit lehetett jelölni, bárkit lehetett választani, a törvényi lehetőség adott volt. Nem emlékszem, hogy bárhol éltek is volna vele... - Mi éltünk. Azt mondtam, rászánok öt évet az életemből, ha a tánccsoportból többen is vállalják velem együtt és bejönnek a testületbe. Így is történt, aztán megválasztottak a három kis település - Ófalu, Óbánya és Mecseknádasd - tanácselnökének. Ez volt a mi rendszerváltásunk, mert utána addig nem látott élet indult a környéken. Építőbrigádot alakítottunk, gépeket, teherautót vettünk, s a hét végén aki élt és mozgott, jött az építkezésekre. A kétszáz lakosú Óbányán öregek otthonát építettünk, Ófaluban óvodát, szolgálati lakásokat, s a legnagyobb vállalkozás: Mecseknádasdon 16 tantermes iskolát, könyvtárat, sportcsarnokot. Közben mintegy mellékesként, rendbe hoztuk a térség közvilágítását, megtisztítottuk a patakmedreket. - Mintha egy mai vállalkozót hallgatnék. - Az biztos, hogy a későbbi vállalkozásaimhoz rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem abban az időben. De az is igaz, hogy a legmagasabb végzettséggel a legkevesebbet kerestem a megye tanácselnökei közül. Már akkor is sokba került nekem a politika. - Ugye nem azt akarja mondani, hogy a Parlament alelnökeként, bizottsági tagként, SZDSZ-ügyvivőként „ráfizet" a hivatásos politizálásra? - Félreértés ne essék, nem panaszkodom. Ha nem akarnám, nem csinálnám, számomra a Parlamenten, a politikán kívül is van élet. De az tény, hogyha a vállalkozásaimat teljes erőből működtetném és nemcsak hébe-hóba foglalkoznék velük, a mostaninak a sokszorosa lenne a havi jövedelmem. A politikában senkinek nincs stabil egzisztenciája. De az embernek mindig, minden cselekedetében tudnia kell, honnan indult, mi a dolga az életben. Nekem továbbra is a szülőföldem és környékének érdekeit kell képviselnem. - Ennyire fontosak a gyökerek? -Amikor nehéz volt a nemzetiségi lét, akkor is vállaltam. Gyerekként, a kitelepített, majd visszatért sváb család egyetlen fiaként nyilván nem tudatosan, hanem ösztönösen éreztem: mindent meg kell tennem a hagyományok ápolásáért. Tanítás előtt vagy iskola után, amikor a többiek már javában fociztak, csak akkor járhattam németórára. Nem volt könnyű egy magyarországi német lakta faluban a hatvanas-hetvenes években élni. - Országos ismertségét a tervezett ófalui atomtemető hozta meg. Mitől volt bátorsága szembemenni az akkori tervekkel? - Nem bátorság volt, hanem kötelesség. Az ottlakók azt mondták, nem akarják az atomtemetőt, s engem azért választottak meg, hogy képviseljem az érdekeiket. - Ilyen egyszerű az egész? - Igen. Nem kell a dolgokat túlbonyolítani. - A természete, a habitusa, az indíttatása, a múltja miatt sokkal inkább tudtam volna egy másik párt soraiban elképzelni, mint a rendszerváltáskori SZDSZ-ben. - Amikor 1990-ben a választási párt képviseletében egyedül én maradtam állva a második fordulóra, az SZDSZ keresett meg. Jól döntöttem, mert az az értékrend, amelyet a párt képvisel, nekem tökéletesen megfelel. Lehet, hogy úgy tűnik kívülről, én egy másik vonalat viszek a pártban vagy öntörvényű vagyok, de ezt a fajta különcködést mára már elfogadták, sőt tisztelik is a többiek. - Ha teheti, nem hord sem öltönyt, sem nyakkendőt, ha nem ismerném, sokkal inkább nézném gondtalan, jómódú, napjai nagy részét a teniszpályán vagy divatos pubokban töltő üzletembernek, mintsem politikusnak. Netán ez a jövő? - Rosszul gondolja. Azt szeretném, ha egyszer abbahagyom a politizálást, akkor olyan körülmények között élhessek majd Mecseknádasdon, amelyek megvalósulásáért minden nap megpróbálok valamit tenni. Hogy a minőségi oktatás, a megfelelő foglalkoztatottság, a jó infrastruktúra a kistérségekben is természetes legyen. - Ez lenne a boldogság? - Azt hiszem, igen. Hollai Andrea tjük „A tintaég/ Két sarka felöl ideges/ Cikázás... " így kezdődik költőnk Villám című verse. A gyönyörű kiállítási könyv (Fekete Sas Kiadó, 2002) festményrajzzal szemlélteti ezt az eget, mely, hogy Szép Ernőt idézzük, akár a vonagló tinta, igen, tömérdekies, összeolvadóban. És reményeink, mint Pilinszky mondja, a csillagok, holdak-napok ott világítanak, bolygók zúgva (?) vonulnak. De azt ne higgyük, Tímár holmi kozmikusságokkal akar „etetni” minket. Nem, ez a (Franciaországban még nagyobb hírű) kiváló költő, prózaíró, mindenféle irodalmi tudományok ismerője - és az élete! és nagy remete mostanság! - minden módon a földön jár, még ha (nekem főleg rokonszenvesen, a francia filozófus Pascal tanácsát akarva-akaratlan betartván, nem nagyon mozdul is ki szobáiból épp), igen, még ha verse, verselése a klasszikusokat idézi is, ahogy mondani szokták, „mindent tud”. Teljesen egyéni színkeverés az ő lírája, és azt a csipetnyi újdonságot is hozzá tudja adni, amivel mindannyian boldogok vagyunk már, ha magunk elérünk ily fokig, ha másnál látjuk. Ezzel a kifejezési móddal a kötet értékelője - csekélységem - azt szeretné kifejezni, hogy Tímár ebben a kötetben mindig jó barátunkként, de sosem tolakvóan vezetget minket a maga életében, és bőséges utalásokkal szolgál a mi életünkre is. Válogatott és új versei nem holmi „fejlődési ívet” írnak le, nem tűznek ki törésvonalak mellett birtokjelző karókat, zászlókat, nem. Itt ugyanaz a mélyen érző és értő, ugyanakkor jópofa ember szól, a nagy vagány és a korántsem szobajegyű tudós. Remélem, az eddigiekből is kitetszik, hogy nem szakítottam „szent érzületemmel”, nem írok kritikát akkor se, ha Tímár könyve erre csábít, ilyesmit bőven kibírna. Ismertetem azt a szép fejleményt, amit ez a hagyományosságában is teljesen egyedi költészet, íme, gazdagodásunkra ad. Ebben a kötetben hétköznapian lehet élni. Ebben a kötetben drágadrága bölcsességekre lehet lelni. Pokoli és angyali humora van Tímárnak. Ahogy ,japános” versformában, haikuban mond el ilyesmit: „Megszemlélni a sereget/ Melynek első sorából/ Csak mi hiányzunk”. Vagy ahogy képeket átcsavar, sálként, valóban, de úgy, hogy az szinte fojtogató, például a Tér című költeményben: „Violaszürke felhősálak/ Tekerik nyakamat/ A fülled eszmelegbe...” Vagy a már idézett villámos versnél az a remek, idegekig ható áram cikázik, ráng és rángat, hogy íme, annak a villámnak a fényénél látja saját múlandóságát, mely e múló villám, igen, még ez is túléli őt. Abszurditás és realitás kapuján ide-oda szabadon járó, demokratikus lélek, egy olyan költő, akinek minden szavához a múlandóság, a pusztulás sírni és vigyorogni való aranyfedezete járni. A diktátortesté, ahogy ő maga fogalmaz. Majdnem reneszánsz egység a Timár Györgyé, ez a kortalanság sodorja ki őt gyakran sokak figyelmének perifériájára. Hát rángassuk vissza őt onnan, de hamar! Pompás csavargó és szerelmes versei minden versolvasónak külön is ünnepei lehetnek. Egy köztünk élő valaki, akit nagyon meg lehet szeretni szép távolban is. Nem szeretem a költők javára felsorolt „csudás idézeteket” az ismertető dolgozatokban, de most már zavartan bánom, miért nem ezt az utat jártam. Olvasóm így kénytelen beérni azzal, hogy megkeresi ezt a csakugyan szórakoztató könyvet, mert üdülni akar, mert el akarja hinni és el fogja, és látni fogja, lírán milyen jól lehet „épülni-szépülni” ma is. Sőt, a lírának, éppen mert tárgyszerű, mesterségbeli tudást is igénylő műfaj, mintha újabb divatja lenne. (Persze, vallomásos prózát is lehet a legszigorúbb igényekkel írni, ahol a „diktátor” szakmai ismeret kiköveteli jogait, és jól teszi!) Nem véletlen, bocsánat e frázisért, hogy az egészen kiváló Fodor Ákos írta a kötet hátsó ajánlószövegét. Ők, Timár és Fodor szinte költői haikuversenyben is állnak egymással. Tehát az Este a hegyen költőjét sok áramkörbe lehet kötni, és nem csupán villanásnyi végzetek erejéig, nem mindössze csorba holdfényekéig. (Hold ragyog így a lilás borítóképen.) Olvasómnak nem kell külön említenem a „nyelvelő” Timárt, a napi dolgok hiteles kisfilozófusát. Minden nagyképűségtől mentes művészet az övé, olyasmi, mint amikor hirtelen „új” huszár vagy futó jelenik meg a sakktáblán, nem pedig a vezérkedni vágyók létszáma növekszik eggyel. ...Menekülni akartam a kritikától, nem akartam kedves napilapunk közönségét szakmai ügyekkel terhelni - aztán vajon jól jártam-e? Ne döntsük el, üssük fel inkább a Timár-könyvet itt-ott, és máris a romantika hegyi utcáin járunk, szép időben, rút időben, bujkálva vagy nagyon is lobogó sállal (és nem fulladó torokkal), ismétlem, végezze el az elmulasztott bíráló, besoroló munkát ki-ki maga... vagy csak élvezze az olvasás örömét, a tiszta elme fényét. Tandori Dezső Tintaég világosa Tímár György: Este a hegyen - Válogatott és új versek