Népszava, 2002. május (130. évfolyam, 101–125. sz.)

2002-05-25 / 120. szám

I. és Vi Szabad lexikon P., pörköltfőző verseny - nemes vetélkedés, melynek célja, hogy kiderüljön, ki a jobb ebben az igazán magyaros sportágban, mely rövide­sen, közkívánatra, olimpiai verseny lesz. Az ínycsiklandozó kiírás a következőképpen hangzott: „XXIV. kerületi pörköltfőző verseny. Időpontja: folyó hó 19., vasárnap reggel nulla­nyolc órától. Helye: Túrós Lukács Városi Sport-, Szabadidő- és Szakácsközpont. Nevezés: folyó hó 18-án 24.00 óráig, az önkormányzat hivatali helyiségeiben, az alpolgármester úrnál szemé­lyesen. A nevezésnek meg kell felelnie az alak­­szerűség követelményeinek és el kell látni a szükséges okmánybélyegekkel is. Egy csapatnak minimum öt főből kell állnia, a csapat legalább egy tagjának rendelkeznie kell az előírt tűzvédelmi vizsgával. A csapat minden tagjának az érvényes közegészségügyi engedé­lyét és elsősegélynyújtó tanfolyami végzettsé­gét igazoló arcképes igazolványát a verseny előtt be kell mutatnia a felügyelőbizottságnak. A csapatok részére biztosítunk tüzelőanyagot (fát, mely három évnél nem régebbi akác vagy bükk lehet), valamint a főzet elfogyasztásához tányért, evőeszközt (műanyagot), valamint ke­nyeret (fehér, illetve dupla kiőrlésű rozs), vala­mint kovászos uborkát (rövid lével). A csapatok tagjai és vendégeik (összesen max. 12 fő) egy-egy italra (fekete címkés cse­resznyepálinka, illetve kóser szilva) a rendezők vendégei. Miután ebben a juttatásban csak a te­lepülésünkön élők részesülhetnek, ezért kérjük, hogy az állandó lakcímet igazoló dokumentu­mot, közjegyzővel hitelesítve, a verseny előtti nap 18 órájáig hivatalunkban leadni szívesked­jenek. A versenymű - a pörkölt - bármilyen húsból készülhet (disznó, marha, vad, galamb, csirke, béka, csiga, macska, kutya, strucc és így to­vább). A csak húspótló anyagból készülő - úgy­nevezett vegetáriánus - pörkölt kizárásra kerül. A pörkölt csak a helyszínen készülhet, a zsű­ri által hitelesített, s ezt pecséttel is igazolt bog­rácsban, melyet láncon kell felfüggeszteni a mi­nimum háromlábú, öntött vagy kovácsoltvasból készült állványra, melynek átlagos magassága 97 és 115 centi között kell, hogy legyen. Faka­nál - munkavédelmi okokból - csak szálka- és csomómentes fából készülhet, a fűszertartó edény bármely, kereskedelmi forgalomban kap­ható tartóeszköz lehet. Díjazás: Az első három helyezett megkapja a polgármester úr által írt, Miként szervezzünk pörköltfőző versenyt? című, kétkötetes, fényké­pekkel illusztrált könyvét, mely egész vászon kötésben 1700 forintért megvásárolható a hely­színen is. A versenyen a település lakóinak megjelenni kötelező, ezt a polgárőrség önkéntesei ellenőr­zik. Az igazoltan távolmaradók számára a kö­vetkező héten pótfoglalkozást tartunk.” Dési János SZÉP SZÓ 14 NÉPSZAVA 2002. MÁJUS 25., SZOMBAT • Levél San Diegóba „Drága Ilám! Remélem, mindnyájan jól vagytok ott San Diegóban. Örülök, hogy Évának bevált az új állás, legalább ebben legyen sikere egy ilyen viha­ros válás után. Nálunk sajnos nincs sok jó hír. Megfeküdte a gyomrunkat a múltko­ri vasárnapi ebéd. Nem azért mintha sok zsír úszkált volna a leves tetején, hiszen emlék­szel, az én levesem olyan, mint a ko­csonya. Este megfőzöm, reggel csak lekanalazom a tetejét. Tudom, hogy Ferinek sok a koleszterinje és én vi­gyázok. Nem akarom megmérgezni a sógoromat! Nem is a rétessel volt a baj, az után mindenki megnyalja a tíz ujját, mert én még ebben a mirelit kor­szakban is magam nyújtom a tésztát. Ahogy még édesanyától láttam, Dör­­gicsén, pedig akkor, amikor lehetett, még menekültünk a konyhából, em­lékszel, Ilám? Mondják is a fiúk min­dig, hogy nincs még egy ilyen balek a világon, aki maga nyújtja a rétest, amikor megvehetné az ábécében. De hát tudod, én már csak ilyen vagyok. Nem szeretem kispórolni a munkát abból, amibe való. Akkor inkább sü­tök egy gyors rácsos tésztát és kész. De tudod, néha jólesik egy ilyen va­sárnap hajnali rétesnyújtás, amikor még mindenki alszik. A nap jó eset­ben beragyog a nyújtófára, mint a dörgicsei konyhába régen. Csak hát itt a hetediken nincs, ami kukorékol­jon. És anya sem jön a kötényében, amibe annyiszor kente a lisztes ujja­it, hogy ne lábatlankodjunk már ott. Szóval vigyázok én a rétessel is, egy kis tepsiben külön sütök Bélá­nak, mert vigyáznia kell a cukra mi­att. Karbantartom, amennyire lehet, de ha kiteszi itthonról a lábát, össze­vissza eszik, aztán csodálkozik, hogy vajon mitől ugrott meg neki. Na hiszen! A világ, az lett más! Néhány hete még ültünk az asztal körül, Béla, a sógorom, Manyika, a sógornőm, aki, hát emlékszel rá, nem egy földre szállt angyal, a szájától mentsen meg az Úr, de azért jóravaló asszony, no. Talán csak attól keseredett meg, hogy nem lehetett gyereke, de most őszintén, kívánhattam volna-e jobb keresztanyát a fiaimnak? Hát persze, hogy nem. Aztán az unokák, hogy egyem a kis pofájukat! Öcsike, olyan eleven, mint a tűz, az apja sosem volt ilyen nyughatatlan, azt leraktam a sarokba néhány szem dióval, aztán órákig eljátszott. Bevasalhattam mellette egy hétre is. Nikolett meg már igazi nő, pedig csak 14 éves. Ruhákon jár az esze, meg körömlak­kon, toppoknak hívja ezeket a zseb­­kendőnyi trikókat, amelyekből kint van a köldöke. El sem hinnéd, milyen korán érnek ezek a mai gyerekek! " Tudod, már biztos írtam, hogy amióta Margitka, az anyósom meg­halt, nálam vannak a vasárnapi ebé­dek. Nem volt kérdés, hogy ez így legyen. A családnál nincs fontosabb, így tartjuk mind. De azon a vasárnapon Feriék, amikor azzal jöttek a miséről, hogy a plébános kiküldte a templomból azokat, akik nem Fidesz-szavazók - tudod, itt mostanáig ők voltak hatal­mon­­, és azt mondta, hogy menje­nek haza, nézzenek tükörbe, mert majd meglátják, egy hazaáruló néz vissza rájuk, minden megváltozott. Mert az én sógornőm, a Manyika azt mondta, hogy a plébános úr csak tudja, ő még cserfes korából ismeri. Nála bérmálkozott, aztán ő temette az édesanyját, isten nyugosztalja, nagy az ő tekintélye. Volt is szé­gyen, mert a misén többen felálltak és kikullogtak. Hát erre az én Bé­lám meg rákezdte, hogy ki kivel ho­va menjen, ha ilyeneket mond, kü­lönösképp meg ha prédikál, és ilyenre használja az Isten házát. Er­re lett csak nemulass! Mert akkor a Feri előhozakodott a sérelmeivel, még a tsz-ből, meg későbbről, a gmk.-ból. Érted, Iiám? Mintha mi nem itt éltünk volna. Mintha bárme­lyikünk is párttag lett volna. Pedig hát, te is tudod, hogy gondolkod­tunk. És akkor Gabi, a kisebb fiam, aki most építkezni akar és azzal rio­gatták, hogy ha új kormány lesz, nem kap OTP-hitelt, igazat adott a nagybátyjának. Zoli, a nagyobbik meg elkezdett vele üvöltözni, hogy hol is él, és hogy nem lát-e a szemé­től, és hogy mért vesz be minden maszlagot. Erre a Gabi azt mondta, hogy jobb, ha hallgat, mert a múlt­kor még egy tízest sem tudott köl­csön adni, most meg a Pokornyitól kellett megtudnia (aki egy miniszter volt), hogy a testvérének Mol-rész­­vényei vannak? Mert hogy be­mondta a rádióban, hogy akik a vá­lasztás előtt elmentek meghallgatni a szocialistákat, azok mind részvé­nyesek. Erre az én Bélám közölte, hogy neki ebből elege van, ő nem akar családi patáliát, és hogy ő ott sokallt be, amikor vonatokról kezd­tek neki beszélni (mert a miniszter­­elnök azzal kampányolt, hogy min­denkinek megvan a maga vonata, amire majd felszállhat, és ami jót hoz neki). A Béla azt mondta, ő lá­tott már elég vonatot amikor kis­gyerek volt, és nem akarja, hogy bárki bárhova is felszálljon, egyéb­ként is új nyári időszámítás lesz a vasútnál is. Mire a sógorom, akinek én még a koleszterinjére is vigyá­zok, felugrott­­az én levesem mel­lől, érted, aminek én még a zsírját is levettem, direkt neki­, hogy ha így beszél, akkor megtagadja a múltját. No és akkor már mindenki üvöltött. Hogy így a kommunisták, meg úgy, és hogy ki lop meg mennyit, és hogy ki tehet arról, hogy hol tart ez az ország. Meg hogy megyünk-e Európába és ki visz oda. Érted? És senki nem kérdezte meg, mint más­kor, hogy hogy megy Öcsinek az úszás, meg hogy mit tanult Niki a zongoraórán. Nem dicsérték a pör­költszaftomat, pedig most is meg­állt benne a kanál, mint mindig. Vé­gül Feri felugrott, a sógornőm meg, aki tudod, úgy megy utána, mint egy kiskutya (naná, hol találna még egy ilyen balekot), meg vele patto­gott, hogy nekik nincs velünk miről beszélniük. És akkor Niki azt mond­ta, hogy neki is mondták az iskolá­ban, hogy kire kell szavazni, sőt szórólapokat is kaptak, amiket az aluljáróban osztogattak. Tök báró volt, így mondta, ami annyit tesz, hogy jó. Erre kiborult az apja, se szó, se be­széd, lekent neki egy pofont, hogy nem azért taníttatja, hogy zongora­óra helyett az aluljáróba járjon, és hogy ki engedte ezt meg neki. Erre a gyerek azt üvöltötte, hogy őt sosem értik meg, tudta is, hogy ez lesz a vé­ge. Ezért mondta azt, hogy elkíséri Öcsit az uszodába, pedig igazából a Kossuth térre ment, hogy meghall­gassa a miniszterelnököt. Ott volt a fél osztály. És hogy tudta, hogy az olyan őskövületek, mint az ő szülei, úgysem értik meg. Soha, soha. A fiam alig kapott levegőt, láttam, hogy bekapott valami gyógyszert, úgy kellett lefogni, hogy ne verje agyon a lányát. Pedig hidd el, előtte soha, de soha nem emelt rá kezet. A gyerek üvöltött, a menyem sírt. A no­­kedlimhez pedig, amit gondolhatod, hogy kézzel szaggattam, hozzá se nyúltak. Bevallom, hogy nekem is elsza­kadt a cérna, mert azért a mi csalá­dunkban az mégsem volt divat, hogy véljék a gyereket. Meg is mondtam, még azt sem állítom, hogy visszafo­gott voltam, pedig tudod, hogy én nem szoktam beleszólni a gyerekne­velésbe. Béla viszont túlharsogott, azt kiabálta, hogy ilyen az ő házában még nem volt, és hogy átélték a kite­lepítést, túlélték a kommunistákat, de vele még a focin kívül semmiért sem üvöltözött a bátyja. Merthogy neki az fájt a legjobban. Nem a fia, nem az unokája, hanem a drágalátos testvére. A sógorom hajthatatlan volt, azt mondta, a szavazás most életkérdés, meg hogy Béla nem látja, mit hoz a jövő. És hogy akkor talán nem is magyar. De hogy a hazája nem fontos neki, az biztos. Hát én nem értem ezt, édes fiám. Én most is ugyanúgy főztem meg a paprikást, mint máskor, a gyerekek most is éppúgy elkéstek, mint más­kor, a sógornőm éppolyan idétlenül tupírozta a haját, mint máskor. Még­is mindig békességben telt a vasár­napi ebéd. Mit is írhatnék? Itt ültem a lesze­dett asztal mellett. Béla a szomszéd szobában dühöngött, naná, hogy fel­ment a cukra. Az ajtót úgy vágta be, hogy lejött a vakolat. Gondolhatod, hogy nem találok rá embert, aki ezért a piti munkáért kijönne. A rétes meg, az én rétesem, érintetlen maradt. Még másnap se tudtunk ránézni, mert arra a szörnyű ebédre emlékez­tetett. Azóta sok idő telt el. Túl vagyunk a választásokon, mindenki megnyu­godott. Csak nálunk nincs béke. Hiá­ba mentem a piacra, mint ilyenkor mindig, hiába vettem akkora karajo­kat, hogy lelógtak a tányérról, hiába vettük meg Bélával a legújabb legót Öcsi születésnapjára, a sógorom azt üzente (mert felhívni persze nem volt mersze), hogy ő nem teszi be a lábát egy komcsi házába. A gyerekek eljöttek, de azért a só­gorék, akikkel annyi éve mindig együtt ünnepelünk minden családi eseményt, bizony hiányoztak. Hiába dugtam el a két széket, terítettem la­zábban, mindenki ugyanarra gon­dolt. Most már túl vagyunk mindenen. Az asztal alatt felporszívóztam, még a bársonyterítőt is visszatettem a vá­zával. Elmosogattam, a konyha ra­gyog. Mégis bármerre nézek, úgy érzem, ellep a szennyes. Szerinted meddig lesz így? Csókol a messzeségből: Bözsi” Lugosi Viktória Hurka Egy orosz - Olga Eremovának hívnak, a magyar nevem Márton Gáborné. Novgorodban születtem, Lenin­­grádban jártam egyetemre, ott ismertem meg a férjemet. Szerelem volt ez első látásra, mindenen áttörő, keresztülhatoló. Bár a férjem nem volt egy szépség, inkább az a különlegessége hódított el, hogy magyar. Tényleg. Ahogy a szavakat ej­tette, ahogy az oroszt magyarul beszélte, a hang­­súlyozása, volt abban valami utolérhetetlen báj, szelídség, költészet. Meg ahogy gondolkodott, az annyira, de annyira furcsa volt, hol extrém, hol provinciális, hol zseniális és felülemelkedő, vagy realista, egoista, néha érthetetlenül makacs és merev, le sem tagadhatta volna, hogy egy kis nép fia, hogy Közép-Európából származott. 1984-ben házasodtunk össze, rá egy évre köl­töztünk Magyarországra. Akkor ez nekem ter­mészetes volt, bele sem gondoltam, mit is jelent elhagyni a hazámat. Nem is foglalkoztam ezzel, annyira lekötött a jövő, ha úgy jobban tetszik, a karrierem. Közben megszületett a lányom, per­sze vele voltam elfoglalva, csak a családomnak éltem, közben tanultam magyarul, pedig azt gon­doltam, sohasem fogom megtanulni, mert nekem minden hangsúlytalanul összefolyt a nyelvben. Meg be kellett illeszkednem ebbe az itteni létbe, s bizonyítani, hogy megállom a helyemet, jó va­gyok a szakmámban. Eleinte még évente kétszer hazautaztam az enyéimhez. Nem a testem, inkább a lelkem egy része vágyott vissza, de csak ideig-óráig, mert hát annyival egyöntetűbb, reményt keltőbb, jobb, könnyebb volt itt az élet. Először az anyukám, rá fél évvel később az apukám halt meg, s hirtelen egyedül maradtam a nagyvilágban, mert odahaza nem volt se testvé­rem, se kiterjedt rokonságom. Eztán már nem volt kihez hazamennem, a barátaimmal is el­enyészett a kapcsolat - férjhez mentek, megnő­sültek, az ország másik végébe költöztek. Sajnos 1988-ban közlekedési balesetben meg­halt a férjem. Teljesen kiborultam, egy évig ke­zeltek a depresszió miatt, mert a halálát, a hiá­nyát fizikálisan is éreztem a bőrömön: fájt, ége­tett. Talán azért, mert nemcsak egyedül marad­tam, de hontalanná is váltam. Oroszországba nem volt értelme visszaköltözni, mindent elölről kezdeni, nem is volt hova, kihez, Magyarorszá­gon pedig nem voltam magyar, mert hát orosz vagyok, csak egy orosz nő, aki „elvetette” magát egy magyar férfival. Egyszerre megszűnt a biz­tonságom, mintha gyanús lettem volna, minden­ki csak figyelt, mint egy megszálló hatalom kép­viselőjét. Az nem számított, hogy­ valójában ki vagyok, csak az, hogy idegen, akinek nincs Itt­ semmi keresnivalója. Legalábbis én így érez­tem. Elmondhatatlan érzés ez a sehova sem tarto­zás. Ez a köztes állapot, a lebegés. Amikor soha egy pillanatra sem érez szilárd talajt az ember a lába alatt. Amikor nincsenek kapaszkodók, s nincs megnyugvás sem. Csak a lényegtelenség, a pillanatnyi létezés gondja tölti ki az ember min­dennapjait. Amikor nem tervez, nincs jövő, mert a következő egy-két órát kell túlélnie. Hiába beszélek jól magyarul, szinte hibátlanul, azért egy kis akcentus mégis érződik, s ez már elég ahhoz, hogy az emberek furcsán nézzenek rám, amikor pedig kiderül, hogy orosz vagyok, akkor még ma is gyanakodni kezdenek, a letűnt rendszerrel azonosítanak. Nem mondják ki, de tudom, azt gondolják, mondják magukban: kom­munista. Én orosz vagyok, szőröstül-bőröstül, ez telje­sen egyértelmű, de a lányom kettős identitású, bár ha az érzelmemre hallgatok, s nem az érzel­meimre, akkor azt akarom, hogy legyen teljesen magyar. Valahová kell tartozni, száz százalékig. Esetében az asszimilációt tartom az egyedül jár­ható úrnak, másnak nincs értelme, hisz egy absztrakt világhoz, egy család, emberek nélküli ideához nem lehet kötődni. De hát ezt a racionalitás mondatja velem, mert én igazából nem tudok és nem is akarok megsza­badulni a múltamtól. Sőt, ahogy egyre inkább öregszem, mind jobban elmerülök a saját vilá­gomban, mentalitásomban. Gyakran nem értem, hogy a magyarok miért olyanok, amilyenek. Nem, nem arról van szó, hogy kritizálni akarnám őket, csak gyakran nem értem a lelkük, a menta­litásuk egy-egy darabját. Az én orosz lelkem va­lahogy szárnyalóbb, spirituálisabb. Felülemelke­­dőbb. Talán befelé fordulóbb is. De meglehet, mindezt csak azért érzem, mert magányos va­gyok. A magány esetemben nem férfinélkülisé­get jelent, hanem azt, hogy nincs lélektársam, akivel egy hullámhosszon rezeghetnék, akihez láthatatlan szállal kötődnék. Ahogy az egy Tolsz­toj- vagy egy Paszternák-regényben érezhető. A legrosszabb tehát idegennek lenni, egy má­sik kultúrához tartozni, ha az embernek más srófra jár az agya, ha úgy megy ezeken a szép pesti utcákon, hogy valójában mindig, immár örökkön-örökké turista marad. Egyedül a zene az, amiben feloldódom. Ez óv meg attól, hogy eltapossanak a mindennapok, hogy feladjam az életet, meghátráljak, örökre vesztes legyek. Ez az a közeg, ahol egy felsőbb világ részese lehetek. Ahol nincsenek különbsé­gek, fenntartások, gyanakvások, ami a maga módján az együvé tartozás érzetét kelti az em­berben. Ahogy pestiesen mondják: hát, ennyi... Boros István

Next