Népszava, 2002. május (130. évfolyam, 101–125. sz.)
2002-05-25 / 120. szám
I. és Vi Szabad lexikon P., pörköltfőző verseny - nemes vetélkedés, melynek célja, hogy kiderüljön, ki a jobb ebben az igazán magyaros sportágban, mely rövidesen, közkívánatra, olimpiai verseny lesz. Az ínycsiklandozó kiírás a következőképpen hangzott: „XXIV. kerületi pörköltfőző verseny. Időpontja: folyó hó 19., vasárnap reggel nullanyolc órától. Helye: Túrós Lukács Városi Sport-, Szabadidő- és Szakácsközpont. Nevezés: folyó hó 18-án 24.00 óráig, az önkormányzat hivatali helyiségeiben, az alpolgármester úrnál személyesen. A nevezésnek meg kell felelnie az alakszerűség követelményeinek és el kell látni a szükséges okmánybélyegekkel is. Egy csapatnak minimum öt főből kell állnia, a csapat legalább egy tagjának rendelkeznie kell az előírt tűzvédelmi vizsgával. A csapat minden tagjának az érvényes közegészségügyi engedélyét és elsősegélynyújtó tanfolyami végzettségét igazoló arcképes igazolványát a verseny előtt be kell mutatnia a felügyelőbizottságnak. A csapatok részére biztosítunk tüzelőanyagot (fát, mely három évnél nem régebbi akác vagy bükk lehet), valamint a főzet elfogyasztásához tányért, evőeszközt (műanyagot), valamint kenyeret (fehér, illetve dupla kiőrlésű rozs), valamint kovászos uborkát (rövid lével). A csapatok tagjai és vendégeik (összesen max. 12 fő) egy-egy italra (fekete címkés cseresznyepálinka, illetve kóser szilva) a rendezők vendégei. Miután ebben a juttatásban csak a településünkön élők részesülhetnek, ezért kérjük, hogy az állandó lakcímet igazoló dokumentumot, közjegyzővel hitelesítve, a verseny előtti nap 18 órájáig hivatalunkban leadni szíveskedjenek. A versenymű - a pörkölt - bármilyen húsból készülhet (disznó, marha, vad, galamb, csirke, béka, csiga, macska, kutya, strucc és így tovább). A csak húspótló anyagból készülő - úgynevezett vegetáriánus - pörkölt kizárásra kerül. A pörkölt csak a helyszínen készülhet, a zsűri által hitelesített, s ezt pecséttel is igazolt bográcsban, melyet láncon kell felfüggeszteni a minimum háromlábú, öntött vagy kovácsoltvasból készült állványra, melynek átlagos magassága 97 és 115 centi között kell, hogy legyen. Fakanál - munkavédelmi okokból - csak szálka- és csomómentes fából készülhet, a fűszertartó edény bármely, kereskedelmi forgalomban kapható tartóeszköz lehet. Díjazás: Az első három helyezett megkapja a polgármester úr által írt, Miként szervezzünk pörköltfőző versenyt? című, kétkötetes, fényképekkel illusztrált könyvét, mely egész vászon kötésben 1700 forintért megvásárolható a helyszínen is. A versenyen a település lakóinak megjelenni kötelező, ezt a polgárőrség önkéntesei ellenőrzik. Az igazoltan távolmaradók számára a következő héten pótfoglalkozást tartunk.” Dési János SZÉP SZÓ 14 NÉPSZAVA 2002. MÁJUS 25., SZOMBAT • Levél San Diegóba „Drága Ilám! Remélem, mindnyájan jól vagytok ott San Diegóban. Örülök, hogy Évának bevált az új állás, legalább ebben legyen sikere egy ilyen viharos válás után. Nálunk sajnos nincs sok jó hír. Megfeküdte a gyomrunkat a múltkori vasárnapi ebéd. Nem azért mintha sok zsír úszkált volna a leves tetején, hiszen emlékszel, az én levesem olyan, mint a kocsonya. Este megfőzöm, reggel csak lekanalazom a tetejét. Tudom, hogy Ferinek sok a koleszterinje és én vigyázok. Nem akarom megmérgezni a sógoromat! Nem is a rétessel volt a baj, az után mindenki megnyalja a tíz ujját, mert én még ebben a mirelit korszakban is magam nyújtom a tésztát. Ahogy még édesanyától láttam, Dörgicsén, pedig akkor, amikor lehetett, még menekültünk a konyhából, emlékszel, Ilám? Mondják is a fiúk mindig, hogy nincs még egy ilyen balek a világon, aki maga nyújtja a rétest, amikor megvehetné az ábécében. De hát tudod, én már csak ilyen vagyok. Nem szeretem kispórolni a munkát abból, amibe való. Akkor inkább sütök egy gyors rácsos tésztát és kész. De tudod, néha jólesik egy ilyen vasárnap hajnali rétesnyújtás, amikor még mindenki alszik. A nap jó esetben beragyog a nyújtófára, mint a dörgicsei konyhába régen. Csak hát itt a hetediken nincs, ami kukorékoljon. És anya sem jön a kötényében, amibe annyiszor kente a lisztes ujjait, hogy ne lábatlankodjunk már ott. Szóval vigyázok én a rétessel is, egy kis tepsiben külön sütök Bélának, mert vigyáznia kell a cukra miatt. Karbantartom, amennyire lehet, de ha kiteszi itthonról a lábát, összevissza eszik, aztán csodálkozik, hogy vajon mitől ugrott meg neki. Na hiszen! A világ, az lett más! Néhány hete még ültünk az asztal körül, Béla, a sógorom, Manyika, a sógornőm, aki, hát emlékszel rá, nem egy földre szállt angyal, a szájától mentsen meg az Úr, de azért jóravaló asszony, no. Talán csak attól keseredett meg, hogy nem lehetett gyereke, de most őszintén, kívánhattam volna-e jobb keresztanyát a fiaimnak? Hát persze, hogy nem. Aztán az unokák, hogy egyem a kis pofájukat! Öcsike, olyan eleven, mint a tűz, az apja sosem volt ilyen nyughatatlan, azt leraktam a sarokba néhány szem dióval, aztán órákig eljátszott. Bevasalhattam mellette egy hétre is. Nikolett meg már igazi nő, pedig csak 14 éves. Ruhákon jár az esze, meg körömlakkon, toppoknak hívja ezeket a zsebkendőnyi trikókat, amelyekből kint van a köldöke. El sem hinnéd, milyen korán érnek ezek a mai gyerekek! " Tudod, már biztos írtam, hogy amióta Margitka, az anyósom meghalt, nálam vannak a vasárnapi ebédek. Nem volt kérdés, hogy ez így legyen. A családnál nincs fontosabb, így tartjuk mind. De azon a vasárnapon Feriék, amikor azzal jöttek a miséről, hogy a plébános kiküldte a templomból azokat, akik nem Fidesz-szavazók - tudod, itt mostanáig ők voltak hatalmon, és azt mondta, hogy menjenek haza, nézzenek tükörbe, mert majd meglátják, egy hazaáruló néz vissza rájuk, minden megváltozott. Mert az én sógornőm, a Manyika azt mondta, hogy a plébános úr csak tudja, ő még cserfes korából ismeri. Nála bérmálkozott, aztán ő temette az édesanyját, isten nyugosztalja, nagy az ő tekintélye. Volt is szégyen, mert a misén többen felálltak és kikullogtak. Hát erre az én Bélám meg rákezdte, hogy ki kivel hova menjen, ha ilyeneket mond, különösképp meg ha prédikál, és ilyenre használja az Isten házát. Erre lett csak nemulass! Mert akkor a Feri előhozakodott a sérelmeivel, még a tsz-ből, meg későbbről, a gmk.-ból. Érted, Iiám? Mintha mi nem itt éltünk volna. Mintha bármelyikünk is párttag lett volna. Pedig hát, te is tudod, hogy gondolkodtunk. És akkor Gabi, a kisebb fiam, aki most építkezni akar és azzal riogatták, hogy ha új kormány lesz, nem kap OTP-hitelt, igazat adott a nagybátyjának. Zoli, a nagyobbik meg elkezdett vele üvöltözni, hogy hol is él, és hogy nem lát-e a szemétől, és hogy mért vesz be minden maszlagot. Erre a Gabi azt mondta, hogy jobb, ha hallgat, mert a múltkor még egy tízest sem tudott kölcsön adni, most meg a Pokornyitól kellett megtudnia (aki egy miniszter volt), hogy a testvérének Mol-részvényei vannak? Mert hogy bemondta a rádióban, hogy akik a választás előtt elmentek meghallgatni a szocialistákat, azok mind részvényesek. Erre az én Bélám közölte, hogy neki ebből elege van, ő nem akar családi patáliát, és hogy ő ott sokallt be, amikor vonatokról kezdtek neki beszélni (mert a miniszterelnök azzal kampányolt, hogy mindenkinek megvan a maga vonata, amire majd felszállhat, és ami jót hoz neki). A Béla azt mondta, ő látott már elég vonatot amikor kisgyerek volt, és nem akarja, hogy bárki bárhova is felszálljon, egyébként is új nyári időszámítás lesz a vasútnál is. Mire a sógorom, akinek én még a koleszterinjére is vigyázok, felugrottaz én levesem mellől, érted, aminek én még a zsírját is levettem, direkt neki, hogy ha így beszél, akkor megtagadja a múltját. No és akkor már mindenki üvöltött. Hogy így a kommunisták, meg úgy, és hogy ki lop meg mennyit, és hogy ki tehet arról, hogy hol tart ez az ország. Meg hogy megyünk-e Európába és ki visz oda. Érted? És senki nem kérdezte meg, mint máskor, hogy hogy megy Öcsinek az úszás, meg hogy mit tanult Niki a zongoraórán. Nem dicsérték a pörköltszaftomat, pedig most is megállt benne a kanál, mint mindig. Végül Feri felugrott, a sógornőm meg, aki tudod, úgy megy utána, mint egy kiskutya (naná, hol találna még egy ilyen balekot), meg vele pattogott, hogy nekik nincs velünk miről beszélniük. És akkor Niki azt mondta, hogy neki is mondták az iskolában, hogy kire kell szavazni, sőt szórólapokat is kaptak, amiket az aluljáróban osztogattak. Tök báró volt, így mondta, ami annyit tesz, hogy jó. Erre kiborult az apja, se szó, se beszéd, lekent neki egy pofont, hogy nem azért taníttatja, hogy zongoraóra helyett az aluljáróba járjon, és hogy ki engedte ezt meg neki. Erre a gyerek azt üvöltötte, hogy őt sosem értik meg, tudta is, hogy ez lesz a vége. Ezért mondta azt, hogy elkíséri Öcsit az uszodába, pedig igazából a Kossuth térre ment, hogy meghallgassa a miniszterelnököt. Ott volt a fél osztály. És hogy tudta, hogy az olyan őskövületek, mint az ő szülei, úgysem értik meg. Soha, soha. A fiam alig kapott levegőt, láttam, hogy bekapott valami gyógyszert, úgy kellett lefogni, hogy ne verje agyon a lányát. Pedig hidd el, előtte soha, de soha nem emelt rá kezet. A gyerek üvöltött, a menyem sírt. A nokedlimhez pedig, amit gondolhatod, hogy kézzel szaggattam, hozzá se nyúltak. Bevallom, hogy nekem is elszakadt a cérna, mert azért a mi családunkban az mégsem volt divat, hogy véljék a gyereket. Meg is mondtam, még azt sem állítom, hogy visszafogott voltam, pedig tudod, hogy én nem szoktam beleszólni a gyereknevelésbe. Béla viszont túlharsogott, azt kiabálta, hogy ilyen az ő házában még nem volt, és hogy átélték a kitelepítést, túlélték a kommunistákat, de vele még a focin kívül semmiért sem üvöltözött a bátyja. Merthogy neki az fájt a legjobban. Nem a fia, nem az unokája, hanem a drágalátos testvére. A sógorom hajthatatlan volt, azt mondta, a szavazás most életkérdés, meg hogy Béla nem látja, mit hoz a jövő. És hogy akkor talán nem is magyar. De hogy a hazája nem fontos neki, az biztos. Hát én nem értem ezt, édes fiám. Én most is ugyanúgy főztem meg a paprikást, mint máskor, a gyerekek most is éppúgy elkéstek, mint máskor, a sógornőm éppolyan idétlenül tupírozta a haját, mint máskor. Mégis mindig békességben telt a vasárnapi ebéd. Mit is írhatnék? Itt ültem a leszedett asztal mellett. Béla a szomszéd szobában dühöngött, naná, hogy felment a cukra. Az ajtót úgy vágta be, hogy lejött a vakolat. Gondolhatod, hogy nem találok rá embert, aki ezért a piti munkáért kijönne. A rétes meg, az én rétesem, érintetlen maradt. Még másnap se tudtunk ránézni, mert arra a szörnyű ebédre emlékeztetett. Azóta sok idő telt el. Túl vagyunk a választásokon, mindenki megnyugodott. Csak nálunk nincs béke. Hiába mentem a piacra, mint ilyenkor mindig, hiába vettem akkora karajokat, hogy lelógtak a tányérról, hiába vettük meg Bélával a legújabb legót Öcsi születésnapjára, a sógorom azt üzente (mert felhívni persze nem volt mersze), hogy ő nem teszi be a lábát egy komcsi házába. A gyerekek eljöttek, de azért a sógorék, akikkel annyi éve mindig együtt ünnepelünk minden családi eseményt, bizony hiányoztak. Hiába dugtam el a két széket, terítettem lazábban, mindenki ugyanarra gondolt. Most már túl vagyunk mindenen. Az asztal alatt felporszívóztam, még a bársonyterítőt is visszatettem a vázával. Elmosogattam, a konyha ragyog. Mégis bármerre nézek, úgy érzem, ellep a szennyes. Szerinted meddig lesz így? Csókol a messzeségből: Bözsi” Lugosi Viktória Hurka Egy orosz - Olga Eremovának hívnak, a magyar nevem Márton Gáborné. Novgorodban születtem, Leningrádban jártam egyetemre, ott ismertem meg a férjemet. Szerelem volt ez első látásra, mindenen áttörő, keresztülhatoló. Bár a férjem nem volt egy szépség, inkább az a különlegessége hódított el, hogy magyar. Tényleg. Ahogy a szavakat ejtette, ahogy az oroszt magyarul beszélte, a hangsúlyozása, volt abban valami utolérhetetlen báj, szelídség, költészet. Meg ahogy gondolkodott, az annyira, de annyira furcsa volt, hol extrém, hol provinciális, hol zseniális és felülemelkedő, vagy realista, egoista, néha érthetetlenül makacs és merev, le sem tagadhatta volna, hogy egy kis nép fia, hogy Közép-Európából származott. 1984-ben házasodtunk össze, rá egy évre költöztünk Magyarországra. Akkor ez nekem természetes volt, bele sem gondoltam, mit is jelent elhagyni a hazámat. Nem is foglalkoztam ezzel, annyira lekötött a jövő, ha úgy jobban tetszik, a karrierem. Közben megszületett a lányom, persze vele voltam elfoglalva, csak a családomnak éltem, közben tanultam magyarul, pedig azt gondoltam, sohasem fogom megtanulni, mert nekem minden hangsúlytalanul összefolyt a nyelvben. Meg be kellett illeszkednem ebbe az itteni létbe, s bizonyítani, hogy megállom a helyemet, jó vagyok a szakmámban. Eleinte még évente kétszer hazautaztam az enyéimhez. Nem a testem, inkább a lelkem egy része vágyott vissza, de csak ideig-óráig, mert hát annyival egyöntetűbb, reményt keltőbb, jobb, könnyebb volt itt az élet. Először az anyukám, rá fél évvel később az apukám halt meg, s hirtelen egyedül maradtam a nagyvilágban, mert odahaza nem volt se testvérem, se kiterjedt rokonságom. Eztán már nem volt kihez hazamennem, a barátaimmal is elenyészett a kapcsolat - férjhez mentek, megnősültek, az ország másik végébe költöztek. Sajnos 1988-ban közlekedési balesetben meghalt a férjem. Teljesen kiborultam, egy évig kezeltek a depresszió miatt, mert a halálát, a hiányát fizikálisan is éreztem a bőrömön: fájt, égetett. Talán azért, mert nemcsak egyedül maradtam, de hontalanná is váltam. Oroszországba nem volt értelme visszaköltözni, mindent elölről kezdeni, nem is volt hova, kihez, Magyarországon pedig nem voltam magyar, mert hát orosz vagyok, csak egy orosz nő, aki „elvetette” magát egy magyar férfival. Egyszerre megszűnt a biztonságom, mintha gyanús lettem volna, mindenki csak figyelt, mint egy megszálló hatalom képviselőjét. Az nem számított, hogy valójában ki vagyok, csak az, hogy idegen, akinek nincs Itt semmi keresnivalója. Legalábbis én így éreztem. Elmondhatatlan érzés ez a sehova sem tartozás. Ez a köztes állapot, a lebegés. Amikor soha egy pillanatra sem érez szilárd talajt az ember a lába alatt. Amikor nincsenek kapaszkodók, s nincs megnyugvás sem. Csak a lényegtelenség, a pillanatnyi létezés gondja tölti ki az ember mindennapjait. Amikor nem tervez, nincs jövő, mert a következő egy-két órát kell túlélnie. Hiába beszélek jól magyarul, szinte hibátlanul, azért egy kis akcentus mégis érződik, s ez már elég ahhoz, hogy az emberek furcsán nézzenek rám, amikor pedig kiderül, hogy orosz vagyok, akkor még ma is gyanakodni kezdenek, a letűnt rendszerrel azonosítanak. Nem mondják ki, de tudom, azt gondolják, mondják magukban: kommunista. Én orosz vagyok, szőröstül-bőröstül, ez teljesen egyértelmű, de a lányom kettős identitású, bár ha az érzelmemre hallgatok, s nem az érzelmeimre, akkor azt akarom, hogy legyen teljesen magyar. Valahová kell tartozni, száz százalékig. Esetében az asszimilációt tartom az egyedül járható úrnak, másnak nincs értelme, hisz egy absztrakt világhoz, egy család, emberek nélküli ideához nem lehet kötődni. De hát ezt a racionalitás mondatja velem, mert én igazából nem tudok és nem is akarok megszabadulni a múltamtól. Sőt, ahogy egyre inkább öregszem, mind jobban elmerülök a saját világomban, mentalitásomban. Gyakran nem értem, hogy a magyarok miért olyanok, amilyenek. Nem, nem arról van szó, hogy kritizálni akarnám őket, csak gyakran nem értem a lelkük, a mentalitásuk egy-egy darabját. Az én orosz lelkem valahogy szárnyalóbb, spirituálisabb. Felülemelkedőbb. Talán befelé fordulóbb is. De meglehet, mindezt csak azért érzem, mert magányos vagyok. A magány esetemben nem férfinélküliséget jelent, hanem azt, hogy nincs lélektársam, akivel egy hullámhosszon rezeghetnék, akihez láthatatlan szállal kötődnék. Ahogy az egy Tolsztoj- vagy egy Paszternák-regényben érezhető. A legrosszabb tehát idegennek lenni, egy másik kultúrához tartozni, ha az embernek más srófra jár az agya, ha úgy megy ezeken a szép pesti utcákon, hogy valójában mindig, immár örökkön-örökké turista marad. Egyedül a zene az, amiben feloldódom. Ez óv meg attól, hogy eltapossanak a mindennapok, hogy feladjam az életet, meghátráljak, örökre vesztes legyek. Ez az a közeg, ahol egy felsőbb világ részese lehetek. Ahol nincsenek különbségek, fenntartások, gyanakvások, ami a maga módján az együvé tartozás érzetét kelti az emberben. Ahogy pestiesen mondják: hát, ennyi... Boros István