Népszava, 2002. május (130. évfolyam, 101–125. sz.)

2002-05-25 / 120. szám

12 NÉPSZAVA 2002. MÁJUS 25., SZOMBAT Mata Hari - egy ártatlan „kémnő” Mata Hari ártatlan - jelentette ki a francia igazságügyi minisztérium 84 évvel azután, hogy az Eu­­rópa-szerte ismert táncosnőt kémkedés vádjával kivégezték a Vincennes-erdőben. Mata Harit 1917-ben ítélték golyó általi halálra, miután bűnösnek találták abban, hogy információkat szol­gáltatott ki a Franciaországgal hadban álló németeknek. A majd száz éve lezajlott per újrafelvételét egy francia műkedvelő történész, Leon Schirmann kezdeményezte kutatásai nyomán. Több évtizedes levéltári kutatásainak eredményeként könyvet írt a hírhedtté vált táncosnőről, amelyben több olyan tény is napvilágra került, melyeket - véletlenül vagy szándékosan - nem vettek figyelembe a tár­gyalások során. „A bíróság elé tárt anyagokat, bi­zonyítékokat meghamisították” - állítja Schir­mann, akinek meggyőződése, hogy Mata Hari po­litikai gyilkosság áldozata lett, amelybe szeren­csétlen véletlenek sorozata sodorta. A világ leghíresebb kémnője Margaretha Gert­­ruida Zelle néven született 1876-ban egy holland városkában, Leewardenben. Édesapja hamar el­hagyta a családot, anyja pedig fiatalon meghalt, így a tizennégy éves lányt zárdába küldték, hogy ott sajátítsa el a háztartás „művészetét”, s készül­jön fel a házaséletre. Margaretha egyetlen vagyona kivételes szépsé­ge volt, így 19 évesen válaszolt egy újságban megjelent házassági hirdetésre, s három hónap múlva már létre is jött a frigy közte és a nála 21 évvel idősebb Johnny MacLeod holland ezredes között, aki vagyonos ember lévén anyagi bizton­ságot tudott nyújtani a lánynak. Hamar kiderült azonban, hogy a jólétért drágán kell megfizetni. A kezdetben boldog családi idill hamarosan rém­álommá változott. Hiába adott életet Mata Hari gyors egymásutánban egy fiú- és egy leánygyer­meknek, MacLeod nem tudta levetkőzni termé­szetét, rengeteget ivott és gyakorta bántalmazta feleségét és gyermekeit. Az ezredest a Holland Kelet-Indiába követő család valódi tragédiája azonban egy indokínai hajóúton történt, amikor a gyermekek rejtélyes módon megbetegedtek, a há­roméves fiúcska meghalt, a leány pedig, bár túlél­te a kórt, soha nem épült fel teljesen. Felvetődött a gyanú, hogy egyik szolgálójuk mérgezte meg őket, aki így akart bosszút állni a MacLeodtól el­szenvedett rossz bánásmódért. Rövidesen visszatértek Európába, szintén tisz­tázatlan körülmények között. Egyes feltevések szerint Mata Hari idegrohamában agyonlőtte az inast, mások szerint a férj botrányos kicsapongása volt az ok. A kétségbeesett asszony elhatározta, hogy még ha így el is veszíti gyermekét, elhagyja a családot, és új életet kezd. így Hollandiába való visszatérésük után, 1905-ben Párizsba szökött. Hamarosan mint táncosnő és kurtizán bukkan fel. Első, óriási sikerű fellépésére a párizsi Orien­talisztikai Múzeumban 1905. március 13-án kerül sor. A mecénásáról elnevezett Guimet Múzeum­ban Kelet-kutató tudósok és művészek előtt mu­tatkozott be, mint a keleti erotikus táncok szakér­tője. Első fellépésén még a japán és a német nagy­követ is jelen volt. „Nem annyira tánctudásával tűnt ki, mint in­kább azzal, amint jellegzetesen lassú, erotikus mozdulataival megmutatta a közönségnek karcsú testének bájait” - emlékezett vissza egy szemtanú. Művésznevét Mata Haritól, egy maláj hercegnőtől kölcsönzi, jelentése: a Hajnal Szeme. És mivel holland származású, elvált családanyaként nehe­zen szerzett volna hírnevet Európa fővárosában, gazdag fantáziája révén fantasztikus élettörténetet teremtett magának, melynek legendába illő elemei elbűvölték a párizsi előkelő köröket. Eszerint a tá­voli Indiában született, a Malabar partján, apja jó­ságáról ismert uralkodó, rádzsa voít. Fiatalon elár­vult, s ekkor a Kanda Svani templomába került, ahol megtanulta a szent erotikus táncokat, s azért jött Európába, hogy művészetével szentséget és kéjt hozzon erre a világra. A következő hónapok­ban sorra fogadják őt Franciaország és Európa előkelő szalonjai, műsora mindenhol az est fény­pontjának számít. Fantasztikus gyorsasággal emelkedik karrierje: Madrid, Berlin, Monte-Car­lo, Bécs, sőt még Kairó is a lába előtt hever, hódo­lói közé tartoznak arisztokraták, katonatisztek, sőt uralkodóházak tagjai is. Mata Hari sohasem tagadta, hogy leginkább a katonatisztekhez vonzódik, sőt sokszor hangoztat­ta: „Szeretem a katonákat. Inkább vagyok egy szegény katonatiszt szeretője, mint egy gazdag bankáré.” Hódításai közé tartozott például a Né­met Birodalom trónörököse, a külügyminiszter és Brunswick hercege is, akik rajongásukat termé­szetesen anyagiakkal is kiegészítették, így hama­rosan Európa legjobban fizetett kurtizánjává vált, akinek előlelő pártfogói egymást túlszárnyalva vásárolták a házakat, bundákat, ékszereket. Az ün­nepelt táncosnő több nyelven is beszélt, s mivel semleges országból származott, szabadon utazgat­hatott Európában még azután is, amikor 1914 au­gusztusában kitört az I. világháború. Sőt a hadüze­net napján a berlini rendőrfőkapitánnyal lovagolt a német főváros utcáin. 1915 végén Mata Hari visszatér Párizsba ­­egyesek szerint azért, hogy biztonságba helyezze Neulyben levő ingóságait, mások szerint sebesült orosz szeretőjét akarta ápolni. Az olaszok által a francia titkosszolgálatnak elküldött rejtjeles levél­ből viszont az derül ki, hogy a sztriptíztáncosnő valójában a németek kémje, aki „indiai születését megtagadta, jelenleg németül beszél enyhe keleti akcentussal”. Természetesen a francia hatóságok azonnal le­tartóztatták, bírósági per helyett azonban úgy dön­tenek, még hasznukra lehet a jó kapcsolatokkal rendelkező híresség. Sok választása nem adódott ártatlansága bizonyítására, így Mata Hari hamaro­san a francia titkosszolgálat alkalmazásában talál­ja magát. Első feladataként hat francia titkos ügy­nök nevét tartalmazó levelet kellett eljuttatnia a német megszállás alatt álló Belgiumba. Amikor aztán az ügynökök egyike röviddel később a né­metek áldozata lett, a gyanú ismét a táncosnőre te­relődött, különösen, miután fény derült rá: a had­fit egy nő árulta el. A francia hatóságok azonban ekkor még bíztak benne, és Spanyolország felé irányitották, ahol kapcsolatba is lépett a Német Birodalom tengerészeti és katonai attaséival. Bő­kezű adományokban részesült, melyet saját beval­lása szerint szexuális szolgálataival nyert el. A francia hatóságok azonban másképp látták a hely­zetet, s amikor Berlin 1916 végén az javasolta a két madridi német attasénak, ne fizessenek túl nagy pénzösszegeket a H-21-es ügynöknek, ha­nem küldjék vissza Párizsba egy ötezer frankról szóló csekkel, a francia titkosszolgálat is ráhara­pott a hírre. Mata Hari 1917. február 12-én érkezett vissza Párizsba, s az Avenue Montaigne-en található Pla­za-Athene Hotelben vett ki szobát. Másnap a fran­cia hatóságok rajtaütöttek, és letartóztatták. A ház­kutatás során megtalálták nála az árulkodó ötezer frankos csekket... Európa ünnepelt sztárja, az előkelő szalonok díszvendége, akiért pár hete még rajongott a felső tízezer, egy csapásra a Saint-Lazar börtön egyik sötét cellájában találja magát. A sivár helyiség előző lakói közé tartozott egy korábbi francia el­nök női gyilkosa, neves újságszerkesztő és Mar­­gueritte Francillard, akit kémkedésért végeztek ki. 1917. július 24-én kezdték meg Mata Hari pe­rének tárgyalását a párizsi Igazságügyi Palotában. A vád: hazaárulás, kettős kémkedés Németország és Franciaország számára. A védelem képviselője, Jacques Clunet (ki len­ne más, mint a díva egyik régi szeretője) nemzet­közi jogban jártas, elismert szakember, azonban a törvényszéki bűnügyek területe idegen volt szá­mára. Az egyik tanú, a diplomata Henri de Mar­­guére biztosította az esküdteket arról, hogy a vád­lottat régóta ismeri, s az soha nem állt közelebbi kapcsolatban a hadüggyel, s fedhetetlenségéért kezességet vállal. Azonban hiába a védelem min­den erőfeszítése, 1917 második felének háborús eseményei Franciaország számára túl súlyosak ahhoz, hogy kihagyhatnának egy hasonló erejű fe­lelősségre vonást. Az 1. világháború harmadik évében ugyanis az államot egyik csapás éri a má­sik után: az északkeleti megyéket német csapatok szállják meg, a francia hadsereg pedig óriási vér­­veszteségeket szenved. A „szent egység” repedezésére figyelmeztetnek a drágaság miatt kirobbant sztrájkok, ráadásul a hadseregben lázadás tört ki. Egyes ezredek nem voltak hajlandóak arra, hogy a frontvonalra vonul­janak. E kilátástalannak látszó helyzetben ismét a köztiszteletben álló Tigrist, George Clemenceau-t bízzák meg kormányalakítással, akinek rövid programja a következőképpen hangzott: „Belpoli­tika? Csinálom a háborút! Külpolitika? Háborút csinálok. Oroszország elárul minket? Folytatom a háborút. A szerencsétlen Románia kapitulálni kényszerül? Tovább folytatom a háborút, egészen a legutolsó negyedóráig, mert ez a miénk lesz!” Természetesen az országban és a fronton uralko­dó feszült légkör csillapítására a francia hadbíró­ságnak kapóra jött, hogy az életmódjával amúgy is sokakat megbotránkoztató kurtizánt Franciaország első számú bűnbakjának nevezzék meg. A vád fő bizonyítéka az ötezer frankos csekk mellett egy olyan - a táncosnő szobájában lefoglalt - tubus volt, amelyet láthatatlan tintaként azonosítottak. Mata Hari a kihallgatások során azt állította: az ál­lítólagos tinta csupán fertőtlenítőszer, amit ő fo­gamzásgátlónak használ, a csekk ellenszolgáltatá­sát pedig nem hírszerzői, hanem táncosnői teljesít­ményének köszönheti. „Na de ötezer frankot? ­­kérdeztek rá a vád képviselői. - Ennyi volt az ára kegyeimnek. Szeretőim sosem kínáltak ennél keve­sebbet.” Amikor pedig a szintén nála talált ti­zenötezer pezeta eredetéről faggatták, amelyről ugyancsak azt állította, hogy szerelmi ellenszolgál­tatásaiért kapta, így gúnyolódott: „Nem mulatsá­gos, hogy az amszterdami szeretőm német állami pénzből elégíti ki az attasé úr magánadósságait?” A vád gyenge lábakon állt. Sosem bizonyoso­dott be például, hogy Mata Hari lelkén szárad öt­venezer francia katona élete. A hadfiak Földközi­tengeren elsüllyesztett hajókon vesztették életü­ket. A vád szerint a hajó indulásáról a „kémnő” szolgáltatott információkat, ez azonban sohasem bizonyosodott be. A holland diplomáciai futárpos­tával Párizsból írt leveleknek pedig egyszerű volt a magyarázata: Hollandiában élő lányával tartotta a kapcsolatot. A perben a legtöbbet Hanna Witting ápolónő vallomása nyomott a latban, aki azt állította, hogy két német ügynök beszélgetését kihallgatva tudo­mására jutott: a H-21-es ügynök egy táncosnő. Hanna Witting a háború után Claude France né­ven lett színésznő, 1928-ban viszont öngyilkossá­got követett el, sokak szerint a lelkiismeret-furda­­lás miatt, amit azért érzett, mert terhelő vallomá­sával kivégzőosztag elé juttatta Mata Harit. Az ál­lítólagos kémnő a következőket mondta az utolsó szó jogán: „Nem vagyok francia, jogom van hoz­zá, hogy barátaim legyenek más országokban, még olyanokban is, amelyek hadban állnak Fran­ciaországgal. Én semleges maradtam. Francia tiszt urak, számítok az önök jó szívére.” A re­ménykedés azonban hiábavalónak bizonyult, a testület három tagja tíz percen belül tért vissza. Az ítélet golyó általi halál. A következő hónapok várakozással teltek el. Az ítéletet nem rögtön hajtották végre. Ez idő alatt a táncosnő reményei néha újra feléledtek. Aludni csak szombat éjjelente tudott, mivel vasárnap so­sem volt kivégzés, így nem kellett tartania attól, hogy hajnalban az őrök dörömbölésére ébred. Az utolsó pillanatokig remélte, hogy kegyelmet kap a köztársasági elnöktől, ám a kérelmet elutasították. A kivégzésre 1917. október 15-én, hajnalban ke­rült sor ugyanazon a helyen, ahol 1804-ben a fran­cia történelem egy másik rejtélyes perét követően Enghien hercegnét kivégezték. Mata Hari még halála napján is sokat adott kül­lemére. Elegáns ruhát vett fel, s csak azután volt hajlandó beszállni az őt Vincennes-be szállító autó­ba,, miután kesztyűjét is felhúzta. A kivégzőosztag a lőtéren várt rá, tizenkét ember sorakozott fel az udvar három oldalán, szemben egy csupasz fával. A „kémnő” nem engedte, hogy bekössék a szemét, bátran nézett szembe a kivégzőosztaggal... A későbbiekben a legkülönbözőbb találgatások és történetek láttak napvilágot, amelyek higgadt viselkedésére keresték a magyarázatot. Egy felté­telezés szerint a táncosnő egyik szeretője lefizette a kivégzőosztag tagjait, hogy azok vaktöltényeket tegyenek fegyvereikbe. Egyikük azonban az utol­só pillanatban meggondolta magát, így, akárcsak a Puccini-opera történetében, a gyanútlan áldozat mégis meghalt. Mivel a híres-hírhedt kurtizán élet­­története mindig is foglalkoztatta a közvéleményt, arról is különböző legendák kaptak szárnyra, mi­szerint az utolsó pillanatban széttárta volna kabát­ját, hogy meztelenségét feltárja a katonák előtt, vagy hogy a lövések eldördülése előtt még csókot dobott volna a kivégzőosztag katonáinak, akiket egész életében a legjobban szeretett. Mata Hari holttestéért senki nem jelentkezett, igy azt az Ana­tómiai Múzeumba szállították, fejét pedig később híres bűnözők testrészei mellett állították ki. Azóta már bebizonyosodott, hogy minden vele szemben felhozott vádért másik kémnő a felelős, bizonyos Elisabeth Schragmüller, fedőnevén a Doktor kisasszony, aki mintha irigyelte volna Mata Hari jó hímevét, hiszen az „álkémnő” halála után jó tíz évvel lekicsinylőén nyilatkozta róla: „Mata Ha­ri ártatlan volt, mégpedig azért, mert alkalmatlan lett volna ilyen feladatok véghezvitelére.” 2001 októberében a Mata Hari Alapítvány és Leeuwarden városa keresetben kérte a francia igazságügyi hatóságoktól az 1917-ben hozott íté­let felülvizsgálatát. Thibault de Montbrial, a véde­lem képviselője így nyilatkozott: „Mata Hari nem született kémnek. Öt csak felhasználták a franciák németellenes kampányukhoz. Egyszerű nő volt, aki imádta az élet élvezeteit, és nem értette meg, hogy a háborúval minden megváltozott...” Az eredményt már ismerjük, néhány hónapos tárgya­lást követően megszületett az ítélet: Mata Hari ár­tatlan. Persze még mindig akadnak kételkedők, sőt Pierre Bouchardon tábornoknak, a halálos íté­let meghozójának a fia annak ellenére meg van győződve az akkori ítélet helyességéről, hogy be­bizonyosodott: bár Mata Hari nem volt szent, va­lójában soha nem szolgált használható információk­kal a németeknek. Be kell látni, a kurtizánként hi­­ressé lett holland szépség koncepciós per áldozata volt. A máig tündöklő legenda főhősnője pedig csak azért válhatott halhatatlanná, mert mint ké­met végezték ki, holott valójában sosem volt az. Zubreczki Judit

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék