Népszava, 2002. július (130. évfolyam, 151–177. sz.)

2002-07-27 / 174. szám

A NÉPSZAVA TÁRSADALOMPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLETE A b*♦« A JL. JRl.z író egyik nagyszerű esszéjében, a Hajszálgyökerekben a „szellemi találkozás” fel­emelő érzéséről eszmélkedik. Ilyesfajta találko­zásra nyílik alkalmunk Illyés Gyulával, hiszen há­rom, most megjelent könyvben is elénk tárulnak legfontosabb eszméi és írói törekvései, amelyek többnyire meghaladták az irodalmat, pontosabban azt közéletiséggel és felelősséggel ötvözték. Az írói hivatást abban a körben értelmezve, amelybe például Vörösmarty, Petőfi és Ady életműve tarto­zik. Nem véletlen, hogy éppen ő írta Petőfi Sán­dorról a legszebb, igazán beleérző könyvet. Pedig Illyés nem volt forradalmár. Összeszorított ajkak­kal, fogcsikorítva tűrt, maga is megvallotta, hogy tanuló gondolatai néha elviselhetetlenül zakatol­nak elméjében, ahogy az Egy mondat a zsarnok­ságról kijelentő mondatai ütik konokul a szíveket. De Illyést is hatalmába kerítette az a „reményke­dő kételkedés”, amely a Petőfi halálába belenyu­godni nem tudókat járta át, s amelyet akár magyar jellemvonásnak is nevezhetünk. Költészetének is ez az ellentét az egyik mozgatója, s az teszi igazán megragadóvá, hogy felzaklatott idegrendszerének reménytelen látomásait megzabolázva élete végé­ig ki tudta fejezni a sokfelé szétszóratott magyar­ság reményét, olyan küldetést vállalva, teljesítve, amely talán idegen volt alkatától, s annál nagyobb érdeme, hogy hősi elszánással mutatta meg a múlt értékeit és a jövőbe nyíló utat. Méltán mondhatta magáról „záróbeszédében”: „Mert Szkíta-kori űzöttségből vitéz / Vezér híján voltam, szolga-fi én, merész / Állni kalauznak, bár szétszórt és ke­vés: / Legyen a vándornép tábor tömör egész.” Valóban „vezér híján volt”, hiszen az évek mú­lásával maga lett a vezér, vagy ahogy a köréje se­­reglők nevezték: gazda. Csak éppen nem vette körül folyvást növekvő birtokát „léckatonákkal”, mint mestere, Babits Mihály Esztergom-Előhe­­gyen, hanem nyitott kapuval várta a „szétszórt és kevés” igazakat, akik hozzá fordultak segítségért és útmutatásért. Intézmény és jelkép volt egy személyben. Nem álltak mögötte módos támoga­tók, sosem részérdekek védelmében emelte föl szavát. A jó ügyek szolgálójaként írt, tépett láto­másait a magyarság szétszóratásának, a nemzet veszélyeztetettségének képei hívták életre, és rób­­a küldetésüket eltökélten teljesítő próféták­nak, neki is gyakran volt része gáncsoskodó kiok­tatásokban. Időszerűtlennek mondták elképzelé­seit, sovinisztának bélyegezték, a világforrada­lom képzeletbeli eljövetelének ábrándjával igye­keztek elhomályosítani mindazt, amit a forradal­mi magyarságról írt, megsejtve, mekkora vesze­delmet hozhat rájuk a lelkek forradalma, amely­ről írt, s amelynek győzelmét a kölcsönös szóér­tésben mutatta. A küldetés vállalásának és teljesítésének bizo­nyos irodalmi következményei adódtak. Illyés so­sem lett modern költő, legalábbis abban az érte­lemben nem, ahogy a modernség zászlóvivői meghatározzák elveiket. Nem is akart az lenni! „Igen nagyra becsülöm Ionescót, Beckettet és a többi formabontó, remek újító írót - Magyarság, emberiség című rádiónyilatkozatából való az idé­zet. - De igazából a saját helyükön. Itt hallva őket, valami orgazdaságfélét érzek. Mi itt ne úgy le­gyünk modernek, mintha Párizsban élnénk. Nem, nekünk itten úgy kell moderneknek lennünk, mintha a magyarság mélyrétegeiben, a pusztákon, a falvakban élnénk. Két ilyen nagyon távolinak tetsző sarkot próbáltam én mindig összeszikráz­ta­tni. Ezt szeretném változatlanul csinálni. Hátra­nézve életemre, nagyon is egységben látom azt, amit mások - mondjuk - éppen megosztottnak, el­lentétesnek vélnek.” Európai szemhatárú, teljességgel a magyarság felemelése ügyének elkötelezett író, aki a refor­máció genfi emlékműve alá is népe múltját és megpróbáltatásait vitte protestáló öntudattal. Min­den fenyegetett nép irodalma valamiképp protes­táló irodalom, vallotta Illyés. Ez azonban nem je­lentheti a hatásoktól, a gazdagító benyomásoktól való elzárkózást. Bizonyára önvallomásként is ér­telmezhető Árpád című verse, amelyben a hon­foglaló vezér kétségek között tekint a jövőbe „Mit kapunk cserébe” a kis népre váró szenvedésekért? Érdemes lelket váltani, vért ontani? És a válasz, amely a költőé is: „Akárhogyan is - még most sem beszélt - / szabadok leszünk” - ez suhant ta­lán a / szívébe inkább, mintsem az agyába, / mi­közben megsarkantyúzta a mént / s a menetből egy sziklára kiállva / jelt adott: Gyorsan! S nézte fürge szemmel, / mint juhász, aki minden ürüt is­­mer, / hogy tódul át népe Európába.” Ahol a politikusok kudarcot vallanak, megnő az írók iránt tanúsított érdeklődés. A magyar írók gyakran kényszerültek irányító szerepbe, fejteget­te. Ez a magyarázata annak, hogy nem zárkóztak laboratóriumba, hogy a nyelvnek, a kifejezésfor­mák megújításának szenteljék életüket. Sőt vol­tak, akik a szabadságért vívott harcban, a csatame­zőn veszítették el életüket. Mások börtönben síny­lődtek. Nehéz, de magatartásra, tettre kényszerítő örökség. Ez maradt Illyés Gyulára és jó néhány nemzedéktársára, a vele egyírásúakra, akik mes­terségüket szolgálatként értelmezték. Legna­gyobbjaik hozzá hasonlóan a magyar népet „hu­manista és nemzetek fölötti elvek alapján” ábrá­zolták, abban a szilárd meggyőződésben, hogy ezek az elvek szolgálják pallérozását és fölemel­kedését. A két világháború közötti állapotok hív­ták életre a Puszták népét, ám Illyés úgy írta meg, mintha Párizsnak szánta volna, azaz európai táv­latba állítva mutatta meg az országos szegénység embertelenségét. A szándék és megvalósításának magas színvo­nala már a Nehéz föld verseinek méltatóit is meg­ragadta. Vas István, ez az ízig-vérig urbánus költő hosszan írt róla önéletírása első kötetében, a Ne­héz szerelemben. Költői fejlődésében mérföldkö­vet jelentett Illyésnek az a törekvése, hogy a ma­gyar líra nagyszerű hagyományaiból megterméke­nyülve a népábrázolásnak modern válfaját terem­tette meg, amely nem népies, nem Petőfi-utánzó, hanem európai léptékű volt. Magyarság és euró­paiság szintézisének hasonló megvalósítására ke­vesen vállalkoztak irodalmunkban, s még keve­sebben vannak, akiknél ez magától értetődő ter­mészetességgel elegyedik. „Amivel a természet, pontosabban eredetem, környezetem, nevelteté­sem megrövidített, azt elkésve és művi úton kell helyrehoznom - azt hiszem, ez a belátás és a be­lőle következő elszánás és rászánás volt számom­ra a legmaradandóbb hatása Il­­­lyés első verskötetének” - olvas­suk a líra regényében, megtoldva azzal a finom megállapítással, hogy a Nehéz föld versvilága la­tinos emlékeket is ébresztett, az­az felidézte a magyar lírának egyik legősibb hagyományát, amely aztán Berzsenyi költésze­tében telítődött a magyar törté­nelem akkor időszerű hangjai­val. Illyés versformálásának meghatározó volt a szerepe ab­ban, hogy Vas István végképp el­távolodott Kassáktól és a líra forradalmát megvalósítani kész avantgárdtól, amelyet Illyés is kiválóan ismert, s tőle való el­szakadását azzal jelezte, hogy megsemmisítette ilyen típusú verseit, de nem szakította el azo­kat a kötelékeket, amelyeket franciaországi tartózkodása ide­jén szőtt, s amelyek élete végéig ott is közmegbecsülésnek örven­dő íróvá tették. A Nyugat második nemzedé­kéről írt tanulmányában Komlós Aladár arra hívta föl a figyelmet, hogy a múlt század harmincas éveiben elhalványodott az avant­gárd, annál fontosabb témája és­ ösztönzője lett az irodalomnak a „hárommillió koldus” ügye, az osztályellentét és a vele „összekevert” faji kérdés, az a meggyőződés, hogy a nyomor egyik okozója a zsidóság. A különböző meggyőződést vallók kö­zötti ellenségeskedés egyre növekedett, népiek és urbánusok csatároztak, s még az is kérdésesnek minősült, vajon a hatalmas felzúdulást keltő szo­ciográfiák - melyeknek első darabjait nyugatos írók, Nagy Lajos és Illyés írták - irodalomnak mi­­nősíthetők-e. A Puszták népének értékeit senki sem vonta kétségbe, inkább a nagy felfedezések, Kassák Egy ember élete és Márai Egy polgár val­lomásai mellé sorolták. Illyés még akkor is felette állt az irodalmi harcoknak, amikor a Pusztulással egy azóta is égető problémára, a magyarság fo­gyására irányította a figyelmet. Az a rémkép lebe­gett előtte, hogy mind valósabb annak veszedel­me, amiről korábban is fenyegető jelzések érkez­tek: a születési arány romlásával növekszik a ger­mán veszedelem, a németség új honfoglalása. A felizzó és félrevezető indulatokat Illyés epigram­mába tömörítette: Pusztul a nép,­­ kezdtem. Han­gom elakadt. / A magyarság... / - Mit? magyarok? - hangzott. Csönd, te zsidógyűlölő! / - Pusztul a nép... - Hallgass! Ne beszélj itt másról! A kérdés­­ egy volt és leszen is: antiszemita vagy-e?” A JKL: el sem merülhet az a gondolat, hogy Il­­­lyés antiszemita volt-e. Elég csak az általa szer­kesztett Magyar Csillagban megjelent Együttes vallomásra, a magyar irodalom legjobbjainak bá­tor kiállására utalni. A jelenség elgondolkodtató: a magyarság ügyének védelmezésébe újra meg újra beszüremkedő felhangok, amelyek indulatokkal körítik és elhomályosítják az igazán fontos kérdé­seket, s alkalmasak arra, hogy a jobbat akarókat is megosszák. Hiába próbálták tisztázni a magyar szellemi élet legjobbjai - köztük Illyés is -, mi a magyar, ki a magyar, hiába kíséreltek egységet te­remteni a magasabb szellem síkján, a demagógia s az utcán felkorbácsolt indulatok erősebbnek bizo­nyultak, előrevetítve a későbbi tragédia árnyait. Részben a Pusztulásban kifejtett eszméket, a költő mély megrendülésének versbeli megfogal­mazásait tartalmazta a harmincas évek közepén megjelent Szálló egek alatt. Nem érdektelen Gaál Gábor Korunkban megjelent méltatása, mert szó­vá tette benne­­ marxista nézőpontból - Illyés ak­kori költészetének egyik érdekes jellegzetességét, amelyet durva leegyszerűsítéssel lelkifurdalásos távolságtartásnak nevezhetünk. A szegényparaszt­ság ügyével teljesen azonosuló lírikus némi szé­gyenkezéssel vallotta meg, hogy sorsukkal, élet­formájukkal nem képes azonosulni. Pedig pilla­natnyi kétségünk sem lehet abban, hogy az a po­fon, amelyik egyik megrendítő versében a béres arcán csattant el, neki is legalább annyira fájt. Küldetése azonban arra szólt, hogy a vidéki mély­rétegekből kiemelkedve korszerűen értelmezett, a hagyományokból megtermékenyült és a történel­mi tapasztalatokból felvértezett humanizmus szó­szólója legyen, nem könyvtárakba húzódva, mint a régi humanisták, hanem a hétköznapi valóság té­nyeit beoltva nemesebb eszményekkel. Ilyen irá­nyú kötöttségei sokkal erősebbek voltak, semhogy elmenekülhetett volna a rá váró feladat teljesítése elől: „Néztem kapkodva a vizet, a / futó tájat, mintha velem / már nem is ez a hajó futna, / ha­nem a dohogó történelem. / Mintha dühöngve, hányingerlőn / az rázna, könyörtelenül / tagolva a szót: nem feledhetsz / nem menekülhetsz - bárho­vá kerülj!” Ez a rendkívül népszerű, a tankönyvekben is méltán szereplő költemény is mutatja Illyés lírájá­nak anyagszerűségét, ami mondanivalója nyoma­tékosításának szándékából is eredeztethető. Bár a vers legapróbb jellemzőjével, a művészi hatáskel­tés minden kellékével teljesen tisztában volt, min­den fölöslegesnek érzett építményről lemondott, hogy pontosabban fogalmazhasson. A felszín mö­gött azonban érezni indulattól vezérelt, ziháló lé­legzetvételét. Ennek jelei gyakori átvonásai, ame­lyek némiképp megnehezítik olvasói dolgát. S nem könnyíti az sem, hogy verseiben szüntelenül érezni ezt a nyugtalanságot, szenvedélyességet, amely ugyancsak a prófétákkal rokonítja. Az ő versei sosem egyszerűek, mint például Kosztolá­nyiéi. Látvány, indulat, történelmi távlat, jövőval­latás torlódnak egymásra, s a mélyben érzékelni lehet a közelgő földrengés moraját. Halász Gábor Az új Illyés című 1938-as tanulmányában a Nyu­godt vagyok című költemény záróakkordját idéz­te, a valóság átlényegítésének és dúsításának a modern festőkére is emlékeztető megvalósítását: „Rétek fölött hullámzó levegő / remeg, lebeg a reszkető jövő. / Reszket, remeg a nyír, váratlanul / ezüstfehérből sötétbe borul.” A kép akár idilli is lehetne, ha nem sej­lene föl mögötte a bizonytala­nul várakozó, remegve készülődő jövő, amelynek metaforás megfeleltetése a váratlanul sötétbe bo­ruló nyírfa. A váratlanság Illyés lírájának egyik mozgatója. Prózáján általában az egyensúly uralkodik, logi­kusan építette föl mondanivalóját, bár mindvégig érezhető volt ugyanaz a feszítő indulat, amely ver­sében egyértelműbben nyilatkozott meg. Nyilat­kozataiban és tanulmányaiban az útmutatás szán­déka vezette, eszméket, célokat tisztázott, s a leg­nehezebb kérdésekben is szilárd elvhűséggel nyi­latkozott meg, rendszerint azon a határon egyen­súlyozva, ameddig ott és akkor el lehetett menni. Szépprózai műveiben is a tényszerűség uralkodik. Ez a magyarázata annak, hogy a Beatrice apródjai töredékes maradt. Bizonyos dolgokat aligha lehe­tett elmondani... Színpadra szánt műveit is alapos történelmi tanulmányokkal hitelesítette, s azokban is érezhető időszerűsítő szándéka érzelmeivel, meggyőződésével egybehangzó párhuzamok ke­resése. Történelemértelmezése olykor vitatható, Kossuth és Görgey szembeállításakor például a népforradalom árulójának mutatja a kiegyezésre, fegyverletételre hajló fővezért, s ebben inkább sa­ját meggyőződése, mint a történelmi realitás el­fogadása vezérelte. Legtöbb drámai művében azonban születésük jelenéről vallott, s amit Czine Mihály a prózaíróról mondott, a drámaíróra is ér­vényes: „Egész emberségével jelen van írásában, hangja tónusát, szavai mélységét az a nép adja, amelyről ír." Talán éppen ez a magyarázata annak, hogy a modernség zászlóvivői meghaladottnak látják, hiszen ma a hang tónusát és a szavak mély­ségét más mércével mérik. Pedig, kivált prózájá­ban, a váratlanság gyakran a legmodernebb kifeje­zésmóddal tart rokonságot. Erre figyelmeztetett például Örkény István Illyésnek írott levelében. Művésze volt az elhallgatásnak és tömörítésnek, folytonos gondolkodásra késztetve olvasóját, olyan viszonyt teremtve a műalkotás és befogadó­ja között, amely állandó párbeszédre és a vélemé­nyek összeütköztetésére épült. Ez a módszer leg­inkább azokat a tanulmányait jellemzi, amelyek­ben a hatalom által tabuknak tekintett jelenségeket dolgozott föl. Nagyon jól tudta, hogy vitákat, dü­hödt ellenállást, olykor tiltást vonnak maguk után gondolatai, mégis közreadta őket népe és a ma­gyarság védelmében. Az óvatosnak, taktikusnak mondott Illyés lényegesen bátrabb és egyenesebb volt, mint azok a bírálói, akiknek kevés fogalmuk lehet arról, mit jelent ott és akkor szóvá tenni a ki­sebbségben élő magyarság jogos sérelmeit. Aligha véletlen, hogy a Magyar Nemzetben megjelent írásai gyűjteményének terjesztését a Politikai Bi­zottság illetékesei megtiltották, a könyv (facsimi­le kiadása!) végül Nyugaton jelent meg és „visz­­szafelé” került az olvasókhoz. És az sem minden­napos, hogy egy író és egy nyugati magyar folyó­irat­­ fennálltáig a legszínvonalasabb nyugati ma­gyar orgánum­­ kapcsolatáról könyv jelenik meg. A Szellem és erőszak tanulmányai és az Illyés Gyula Új látóhatára annak bizonyságai, hogy Il­­­lyés szava messzire hangzott, figyelt rá minden magyar, bárhol élt is a nagyvilágban. A IL. n­egyedszázada beszélgetett Illyés Ruffy Péterrel. Ekkor mondta ki, amit sokszor pedzege­tett: a megoldatlan nemzetiségi kérdések a világ legsúlyosabb problémái közé tartoznak. Azt aján­lotta, hogy kezdődjék tisztázó eszmecsere a szom­szédos, érintett államok írói, tudósai között, mert nincs más út, a nézeteltérések okainak feltárása viszont kölcsönös érdek. Sajnos többnyire a poli­tikusok cserélnek eszmét, s ennek befejezéseképp menekülőkkel telnek meg a világ ösvényei, teme­­tetlen vagy sebtiben elföldelt holtak ezreit tárják föl a sopánkodó nemzetközi szervezetek, s a meg­oldás mind távolabbi vágykép. „Becsületes alkura kell törekednünk” - mondta Illyés, azaz latolgat­ni, alkudozni, mígnem a keresett igazság közelébe jutunk. Ez volt az ő kikezdhetetlenül bölcs állás­pontja. Akik megalkuvásnak nevezték, megfeled­keztek arról, hogy sosem áldozta föl az igazságot különféle nemtelen érdekeknek engedve, s nem engedett a kényszernek sem. Az igazság védelme mindig több, mint a „literá­­toroskodás”. Nem árt felidézni azt a gondolatot, amely az író küldetését úgy fogalmazza meg, hogy abba beleértődik a leírt, kimondott szavak felelőssége és az irodalom méltósága is: „Ápolni, továbbfejleszteni egy egészséges, szabad közössé­get, amelyben a magyar nyelv kerengeti az ember­védő eszméket, nem csak annak a tizenötmillió embernek, akiket a tüzetes statisztikák magyar anyanyelvűnek rubrikáznak; mindenkinek, aki - bármely nép fiaként - magyarul is ért." (Folytatás a Szép Szó 3. oldalán) Illyés Gyula öröksége 2002. JÚLIUS 27., SZOMBAT

Next