Népszava, 2002. július (130. évfolyam, 151–177. sz.)
2002-07-27 / 174. szám
A NÉPSZAVA TÁRSADALOMPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLETE A b*♦« A JL. JRl.z író egyik nagyszerű esszéjében, a Hajszálgyökerekben a „szellemi találkozás” felemelő érzéséről eszmélkedik. Ilyesfajta találkozásra nyílik alkalmunk Illyés Gyulával, hiszen három, most megjelent könyvben is elénk tárulnak legfontosabb eszméi és írói törekvései, amelyek többnyire meghaladták az irodalmat, pontosabban azt közéletiséggel és felelősséggel ötvözték. Az írói hivatást abban a körben értelmezve, amelybe például Vörösmarty, Petőfi és Ady életműve tartozik. Nem véletlen, hogy éppen ő írta Petőfi Sándorról a legszebb, igazán beleérző könyvet. Pedig Illyés nem volt forradalmár. Összeszorított ajkakkal, fogcsikorítva tűrt, maga is megvallotta, hogy tanuló gondolatai néha elviselhetetlenül zakatolnak elméjében, ahogy az Egy mondat a zsarnokságról kijelentő mondatai ütik konokul a szíveket. De Illyést is hatalmába kerítette az a „reménykedő kételkedés”, amely a Petőfi halálába belenyugodni nem tudókat járta át, s amelyet akár magyar jellemvonásnak is nevezhetünk. Költészetének is ez az ellentét az egyik mozgatója, s az teszi igazán megragadóvá, hogy felzaklatott idegrendszerének reménytelen látomásait megzabolázva élete végéig ki tudta fejezni a sokfelé szétszóratott magyarság reményét, olyan küldetést vállalva, teljesítve, amely talán idegen volt alkatától, s annál nagyobb érdeme, hogy hősi elszánással mutatta meg a múlt értékeit és a jövőbe nyíló utat. Méltán mondhatta magáról „záróbeszédében”: „Mert Szkíta-kori űzöttségből vitéz / Vezér híján voltam, szolga-fi én, merész / Állni kalauznak, bár szétszórt és kevés: / Legyen a vándornép tábor tömör egész.” Valóban „vezér híján volt”, hiszen az évek múlásával maga lett a vezér, vagy ahogy a köréje sereglők nevezték: gazda. Csak éppen nem vette körül folyvást növekvő birtokát „léckatonákkal”, mint mestere, Babits Mihály Esztergom-Előhegyen, hanem nyitott kapuval várta a „szétszórt és kevés” igazakat, akik hozzá fordultak segítségért és útmutatásért. Intézmény és jelkép volt egy személyben. Nem álltak mögötte módos támogatók, sosem részérdekek védelmében emelte föl szavát. A jó ügyek szolgálójaként írt, tépett látomásait a magyarság szétszóratásának, a nemzet veszélyeztetettségének képei hívták életre, és róba küldetésüket eltökélten teljesítő prófétáknak, neki is gyakran volt része gáncsoskodó kioktatásokban. Időszerűtlennek mondták elképzeléseit, sovinisztának bélyegezték, a világforradalom képzeletbeli eljövetelének ábrándjával igyekeztek elhomályosítani mindazt, amit a forradalmi magyarságról írt, megsejtve, mekkora veszedelmet hozhat rájuk a lelkek forradalma, amelyről írt, s amelynek győzelmét a kölcsönös szóértésben mutatta. A küldetés vállalásának és teljesítésének bizonyos irodalmi következményei adódtak. Illyés sosem lett modern költő, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy a modernség zászlóvivői meghatározzák elveiket. Nem is akart az lenni! „Igen nagyra becsülöm Ionescót, Beckettet és a többi formabontó, remek újító írót - Magyarság, emberiség című rádiónyilatkozatából való az idézet. - De igazából a saját helyükön. Itt hallva őket, valami orgazdaságfélét érzek. Mi itt ne úgy legyünk modernek, mintha Párizsban élnénk. Nem, nekünk itten úgy kell moderneknek lennünk, mintha a magyarság mélyrétegeiben, a pusztákon, a falvakban élnénk. Két ilyen nagyon távolinak tetsző sarkot próbáltam én mindig összeszikráztatni. Ezt szeretném változatlanul csinálni. Hátranézve életemre, nagyon is egységben látom azt, amit mások - mondjuk - éppen megosztottnak, ellentétesnek vélnek.” Európai szemhatárú, teljességgel a magyarság felemelése ügyének elkötelezett író, aki a reformáció genfi emlékműve alá is népe múltját és megpróbáltatásait vitte protestáló öntudattal. Minden fenyegetett nép irodalma valamiképp protestáló irodalom, vallotta Illyés. Ez azonban nem jelentheti a hatásoktól, a gazdagító benyomásoktól való elzárkózást. Bizonyára önvallomásként is értelmezhető Árpád című verse, amelyben a honfoglaló vezér kétségek között tekint a jövőbe „Mit kapunk cserébe” a kis népre váró szenvedésekért? Érdemes lelket váltani, vért ontani? És a válasz, amely a költőé is: „Akárhogyan is - még most sem beszélt - / szabadok leszünk” - ez suhant talán a / szívébe inkább, mintsem az agyába, / miközben megsarkantyúzta a mént / s a menetből egy sziklára kiállva / jelt adott: Gyorsan! S nézte fürge szemmel, / mint juhász, aki minden ürüt ismer, / hogy tódul át népe Európába.” Ahol a politikusok kudarcot vallanak, megnő az írók iránt tanúsított érdeklődés. A magyar írók gyakran kényszerültek irányító szerepbe, fejtegette. Ez a magyarázata annak, hogy nem zárkóztak laboratóriumba, hogy a nyelvnek, a kifejezésformák megújításának szenteljék életüket. Sőt voltak, akik a szabadságért vívott harcban, a csatamezőn veszítették el életüket. Mások börtönben sínylődtek. Nehéz, de magatartásra, tettre kényszerítő örökség. Ez maradt Illyés Gyulára és jó néhány nemzedéktársára, a vele egyírásúakra, akik mesterségüket szolgálatként értelmezték. Legnagyobbjaik hozzá hasonlóan a magyar népet „humanista és nemzetek fölötti elvek alapján” ábrázolták, abban a szilárd meggyőződésben, hogy ezek az elvek szolgálják pallérozását és fölemelkedését. A két világháború közötti állapotok hívták életre a Puszták népét, ám Illyés úgy írta meg, mintha Párizsnak szánta volna, azaz európai távlatba állítva mutatta meg az országos szegénység embertelenségét. A szándék és megvalósításának magas színvonala már a Nehéz föld verseinek méltatóit is megragadta. Vas István, ez az ízig-vérig urbánus költő hosszan írt róla önéletírása első kötetében, a Nehéz szerelemben. Költői fejlődésében mérföldkövet jelentett Illyésnek az a törekvése, hogy a magyar líra nagyszerű hagyományaiból megtermékenyülve a népábrázolásnak modern válfaját teremtette meg, amely nem népies, nem Petőfi-utánzó, hanem európai léptékű volt. Magyarság és európaiság szintézisének hasonló megvalósítására kevesen vállalkoztak irodalmunkban, s még kevesebben vannak, akiknél ez magától értetődő természetességgel elegyedik. „Amivel a természet, pontosabban eredetem, környezetem, neveltetésem megrövidített, azt elkésve és művi úton kell helyrehoznom - azt hiszem, ez a belátás és a belőle következő elszánás és rászánás volt számomra a legmaradandóbb hatása Illyés első verskötetének” - olvassuk a líra regényében, megtoldva azzal a finom megállapítással, hogy a Nehéz föld versvilága latinos emlékeket is ébresztett, azaz felidézte a magyar lírának egyik legősibb hagyományát, amely aztán Berzsenyi költészetében telítődött a magyar történelem akkor időszerű hangjaival. Illyés versformálásának meghatározó volt a szerepe abban, hogy Vas István végképp eltávolodott Kassáktól és a líra forradalmát megvalósítani kész avantgárdtól, amelyet Illyés is kiválóan ismert, s tőle való elszakadását azzal jelezte, hogy megsemmisítette ilyen típusú verseit, de nem szakította el azokat a kötelékeket, amelyeket franciaországi tartózkodása idején szőtt, s amelyek élete végéig ott is közmegbecsülésnek örvendő íróvá tették. A Nyugat második nemzedékéről írt tanulmányában Komlós Aladár arra hívta föl a figyelmet, hogy a múlt század harmincas éveiben elhalványodott az avantgárd, annál fontosabb témája és ösztönzője lett az irodalomnak a „hárommillió koldus” ügye, az osztályellentét és a vele „összekevert” faji kérdés, az a meggyőződés, hogy a nyomor egyik okozója a zsidóság. A különböző meggyőződést vallók közötti ellenségeskedés egyre növekedett, népiek és urbánusok csatároztak, s még az is kérdésesnek minősült, vajon a hatalmas felzúdulást keltő szociográfiák - melyeknek első darabjait nyugatos írók, Nagy Lajos és Illyés írták - irodalomnak minősíthetők-e. A Puszták népének értékeit senki sem vonta kétségbe, inkább a nagy felfedezések, Kassák Egy ember élete és Márai Egy polgár vallomásai mellé sorolták. Illyés még akkor is felette állt az irodalmi harcoknak, amikor a Pusztulással egy azóta is égető problémára, a magyarság fogyására irányította a figyelmet. Az a rémkép lebegett előtte, hogy mind valósabb annak veszedelme, amiről korábban is fenyegető jelzések érkeztek: a születési arány romlásával növekszik a germán veszedelem, a németség új honfoglalása. A felizzó és félrevezető indulatokat Illyés epigrammába tömörítette: Pusztul a nép, kezdtem. Hangom elakadt. / A magyarság... / - Mit? magyarok? - hangzott. Csönd, te zsidógyűlölő! / - Pusztul a nép... - Hallgass! Ne beszélj itt másról! A kérdés egy volt és leszen is: antiszemita vagy-e?” A JKL: el sem merülhet az a gondolat, hogy Illyés antiszemita volt-e. Elég csak az általa szerkesztett Magyar Csillagban megjelent Együttes vallomásra, a magyar irodalom legjobbjainak bátor kiállására utalni. A jelenség elgondolkodtató: a magyarság ügyének védelmezésébe újra meg újra beszüremkedő felhangok, amelyek indulatokkal körítik és elhomályosítják az igazán fontos kérdéseket, s alkalmasak arra, hogy a jobbat akarókat is megosszák. Hiába próbálták tisztázni a magyar szellemi élet legjobbjai - köztük Illyés is -, mi a magyar, ki a magyar, hiába kíséreltek egységet teremteni a magasabb szellem síkján, a demagógia s az utcán felkorbácsolt indulatok erősebbnek bizonyultak, előrevetítve a későbbi tragédia árnyait. Részben a Pusztulásban kifejtett eszméket, a költő mély megrendülésének versbeli megfogalmazásait tartalmazta a harmincas évek közepén megjelent Szálló egek alatt. Nem érdektelen Gaál Gábor Korunkban megjelent méltatása, mert szóvá tette benne marxista nézőpontból - Illyés akkori költészetének egyik érdekes jellegzetességét, amelyet durva leegyszerűsítéssel lelkifurdalásos távolságtartásnak nevezhetünk. A szegényparasztság ügyével teljesen azonosuló lírikus némi szégyenkezéssel vallotta meg, hogy sorsukkal, életformájukkal nem képes azonosulni. Pedig pillanatnyi kétségünk sem lehet abban, hogy az a pofon, amelyik egyik megrendítő versében a béres arcán csattant el, neki is legalább annyira fájt. Küldetése azonban arra szólt, hogy a vidéki mélyrétegekből kiemelkedve korszerűen értelmezett, a hagyományokból megtermékenyült és a történelmi tapasztalatokból felvértezett humanizmus szószólója legyen, nem könyvtárakba húzódva, mint a régi humanisták, hanem a hétköznapi valóság tényeit beoltva nemesebb eszményekkel. Ilyen irányú kötöttségei sokkal erősebbek voltak, semhogy elmenekülhetett volna a rá váró feladat teljesítése elől: „Néztem kapkodva a vizet, a / futó tájat, mintha velem / már nem is ez a hajó futna, / hanem a dohogó történelem. / Mintha dühöngve, hányingerlőn / az rázna, könyörtelenül / tagolva a szót: nem feledhetsz / nem menekülhetsz - bárhová kerülj!” Ez a rendkívül népszerű, a tankönyvekben is méltán szereplő költemény is mutatja Illyés lírájának anyagszerűségét, ami mondanivalója nyomatékosításának szándékából is eredeztethető. Bár a vers legapróbb jellemzőjével, a művészi hatáskeltés minden kellékével teljesen tisztában volt, minden fölöslegesnek érzett építményről lemondott, hogy pontosabban fogalmazhasson. A felszín mögött azonban érezni indulattól vezérelt, ziháló lélegzetvételét. Ennek jelei gyakori átvonásai, amelyek némiképp megnehezítik olvasói dolgát. S nem könnyíti az sem, hogy verseiben szüntelenül érezni ezt a nyugtalanságot, szenvedélyességet, amely ugyancsak a prófétákkal rokonítja. Az ő versei sosem egyszerűek, mint például Kosztolányiéi. Látvány, indulat, történelmi távlat, jövővallatás torlódnak egymásra, s a mélyben érzékelni lehet a közelgő földrengés moraját. Halász Gábor Az új Illyés című 1938-as tanulmányában a Nyugodt vagyok című költemény záróakkordját idézte, a valóság átlényegítésének és dúsításának a modern festőkére is emlékeztető megvalósítását: „Rétek fölött hullámzó levegő / remeg, lebeg a reszkető jövő. / Reszket, remeg a nyír, váratlanul / ezüstfehérből sötétbe borul.” A kép akár idilli is lehetne, ha nem sejlene föl mögötte a bizonytalanul várakozó, remegve készülődő jövő, amelynek metaforás megfeleltetése a váratlanul sötétbe boruló nyírfa. A váratlanság Illyés lírájának egyik mozgatója. Prózáján általában az egyensúly uralkodik, logikusan építette föl mondanivalóját, bár mindvégig érezhető volt ugyanaz a feszítő indulat, amely versében egyértelműbben nyilatkozott meg. Nyilatkozataiban és tanulmányaiban az útmutatás szándéka vezette, eszméket, célokat tisztázott, s a legnehezebb kérdésekben is szilárd elvhűséggel nyilatkozott meg, rendszerint azon a határon egyensúlyozva, ameddig ott és akkor el lehetett menni. Szépprózai műveiben is a tényszerűség uralkodik. Ez a magyarázata annak, hogy a Beatrice apródjai töredékes maradt. Bizonyos dolgokat aligha lehetett elmondani... Színpadra szánt műveit is alapos történelmi tanulmányokkal hitelesítette, s azokban is érezhető időszerűsítő szándéka érzelmeivel, meggyőződésével egybehangzó párhuzamok keresése. Történelemértelmezése olykor vitatható, Kossuth és Görgey szembeállításakor például a népforradalom árulójának mutatja a kiegyezésre, fegyverletételre hajló fővezért, s ebben inkább saját meggyőződése, mint a történelmi realitás elfogadása vezérelte. Legtöbb drámai művében azonban születésük jelenéről vallott, s amit Czine Mihály a prózaíróról mondott, a drámaíróra is érvényes: „Egész emberségével jelen van írásában, hangja tónusát, szavai mélységét az a nép adja, amelyről ír." Talán éppen ez a magyarázata annak, hogy a modernség zászlóvivői meghaladottnak látják, hiszen ma a hang tónusát és a szavak mélységét más mércével mérik. Pedig, kivált prózájában, a váratlanság gyakran a legmodernebb kifejezésmóddal tart rokonságot. Erre figyelmeztetett például Örkény István Illyésnek írott levelében. Művésze volt az elhallgatásnak és tömörítésnek, folytonos gondolkodásra késztetve olvasóját, olyan viszonyt teremtve a műalkotás és befogadója között, amely állandó párbeszédre és a vélemények összeütköztetésére épült. Ez a módszer leginkább azokat a tanulmányait jellemzi, amelyekben a hatalom által tabuknak tekintett jelenségeket dolgozott föl. Nagyon jól tudta, hogy vitákat, dühödt ellenállást, olykor tiltást vonnak maguk után gondolatai, mégis közreadta őket népe és a magyarság védelmében. Az óvatosnak, taktikusnak mondott Illyés lényegesen bátrabb és egyenesebb volt, mint azok a bírálói, akiknek kevés fogalmuk lehet arról, mit jelent ott és akkor szóvá tenni a kisebbségben élő magyarság jogos sérelmeit. Aligha véletlen, hogy a Magyar Nemzetben megjelent írásai gyűjteményének terjesztését a Politikai Bizottság illetékesei megtiltották, a könyv (facsimile kiadása!) végül Nyugaton jelent meg és „viszszafelé” került az olvasókhoz. És az sem mindennapos, hogy egy író és egy nyugati magyar folyóirat fennálltáig a legszínvonalasabb nyugati magyar orgánum kapcsolatáról könyv jelenik meg. A Szellem és erőszak tanulmányai és az Illyés Gyula Új látóhatára annak bizonyságai, hogy Illyés szava messzire hangzott, figyelt rá minden magyar, bárhol élt is a nagyvilágban. A IL. negyedszázada beszélgetett Illyés Ruffy Péterrel. Ekkor mondta ki, amit sokszor pedzegetett: a megoldatlan nemzetiségi kérdések a világ legsúlyosabb problémái közé tartoznak. Azt ajánlotta, hogy kezdődjék tisztázó eszmecsere a szomszédos, érintett államok írói, tudósai között, mert nincs más út, a nézeteltérések okainak feltárása viszont kölcsönös érdek. Sajnos többnyire a politikusok cserélnek eszmét, s ennek befejezéseképp menekülőkkel telnek meg a világ ösvényei, temetetlen vagy sebtiben elföldelt holtak ezreit tárják föl a sopánkodó nemzetközi szervezetek, s a megoldás mind távolabbi vágykép. „Becsületes alkura kell törekednünk” - mondta Illyés, azaz latolgatni, alkudozni, mígnem a keresett igazság közelébe jutunk. Ez volt az ő kikezdhetetlenül bölcs álláspontja. Akik megalkuvásnak nevezték, megfeledkeztek arról, hogy sosem áldozta föl az igazságot különféle nemtelen érdekeknek engedve, s nem engedett a kényszernek sem. Az igazság védelme mindig több, mint a „literátoroskodás”. Nem árt felidézni azt a gondolatot, amely az író küldetését úgy fogalmazza meg, hogy abba beleértődik a leírt, kimondott szavak felelőssége és az irodalom méltósága is: „Ápolni, továbbfejleszteni egy egészséges, szabad közösséget, amelyben a magyar nyelv kerengeti az embervédő eszméket, nem csak annak a tizenötmillió embernek, akiket a tüzetes statisztikák magyar anyanyelvűnek rubrikáznak; mindenkinek, aki - bármely nép fiaként - magyarul is ért." (Folytatás a Szép Szó 3. oldalán) Illyés Gyula öröksége 2002. JÚLIUS 27., SZOMBAT