Népszava, 2002. július (130. évfolyam, 151–177. sz.)

2002-07-27 / 174. szám

___ ________ SZÉP SZÓ 2002. JÚLIUS 27., SZOMBAT NÉPSZAVA 13 __ Háztűz ott, ahol a polgármester is Láng Nem kell matematikusnak lennünk ahhoz, hogy tudjuk, hihetetle­nül kicsi az esélye, hogy egy ház éppen a tulajdonoscsere előtti éj­szakán gyulladjon ki. Az pedig már tényleg a fatális véletlenek kö­zé sorolható, hogy a sűrűn lakott utcában csak több mint fél órá­val a lakás lángra lobbanása után értesítik a tűzoltókat. De vajon hogyan változnak az „oddsok”, ha az üszkösödő falak története­sen egy roma család beköltözését akadályozzák meg? Csorba Attila álmában sem gondolta, hogy maga ellen hívja ki a sorsot, mikor három éve a csepeli lakásán túladva szülei közelében, Tápióbicskén telepedett le. A háromgyermekes család hamar beil­leszkedett a falu közösségébe, a családfő kőművesként dolgozott, felesége egy közeli gyárban talált munkát. Egy átlagos vidéki csa­lád átlagos életét élték, mígnem­­ talán kalandvágyból - eldöntöt­ték: ezt a házat is eladják. Éppen kapóra jött, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat az egyik nagy dérrel-dúrral kilakoltatott fővárosi roma családnak házat vásárolt a faluban, és úgy hallották, hogy a szintén a Várna utcából kilakoltatott család rokonait is Tápióbicské­­re szeretné költöztetni a karitatív szervezet. Pusmogtak persze a faluban, hogy a frissen beköltözött Lakatosék­­kal is sok a baj - lopják a tyúkokat meg hajnalig tartó zenebonájuk­kal zavarják a falu nyugalmát -, mi lesz, ha jönnek a rokonok is. Csor­­báék azonban - a biznisz, az biznisz alapon - nem sokat törődtek a fa­lu szájával. Meglehet, hiba volt. Első intő jel az volt, amikor a helyi ügyvéd, dr. Tóth László nem vállalta az adásvétel lebonyolítását. - Nem kell nekem a gyűrődés, inkább a polgármester szavához tartom magam - hárította el a polgármester tiltó üzenetére hivatkoz­va a megkeresést. Az ügyvéd fogalmazását később a helyi ingatlan­­közvetítő iroda vezetője pontosítja, amikor elmeséli, hogy a falu el­ső embere magához rendelte az egyik munkatársát, és kiadta az ukázt: nem szabad engedni, hogy a „renitens” roma család rokonai a faluba költözzenek. Csorbáék így jobb híján a Magyar Máltai Szeretetszolgálat jogá­szával kötötték meg a szerződést. A június 13-án keltezett okirat mellé foglalót is kaptak, a vételár tizedét - kerek 330 ezer forintot. A család nyomban át is telepedett a nagymama egyszobás lakásába, és már bele is kezdtek a ház árából és a „szocpolból” építendő új la­kás papírmunkáinak intézésébe. Túl korán. Az adásvételi szerződés aláírása előtti éjszakán ugyanis az évekig dédelgetett álmuk néhány óra alatt romba dőlt. Pontosabban a ház teteje, miután porrá égett. Attilát a háztól legalább ötven méterre lakó - szintén roma - har­madik szomszéd riasztotta a tűzhöz, aki egy óra körül hangos üveg­csörömpölésre riadt fel álmából, majd néhány perccel később már a lángba borult épület pokoli látványa fogadta. - Hajnali háromnegyed kettő körül értem a házhoz, addigra a te­tő beomlott, a szarufák lángoltak. Mire a tűzoltók odaértek, a ház le­égett - sóhajt a családfő. -Az életünk volt abban a házban, tizenkét év munkája! - veszi át a szót a feleség. Tavaly több százezer forintból újították fel a ház te­tőszerkezetét, kicserélték a villanyvezetékeket, bevezették a gázt, a vizg­, a kamrából pedig fürdőszobát varázsoltak. A burkolásra, fes­tésre, bútorvásárlásra ezen túl egymillió forintos kölcsönt vettek fel. - Apám volt az adóstársam, a részleteket fizetni kell! - kesereg a férfi. Csak fokozza a bajt, hogy Csorbáék nem kötöttek a házra biz­tosítást. Pedig a pénz most kellene. Két nappal később már csak a teljesen odaveszett tetőszerkezet és a csupaszon magasodó, kormos falak lát­ványa fogad. A szénné égett gerendák össze-vissza lógnak az egy­kori födém romjain, az utcafronti ablak feketére égett fatörmelékén egy könyv megsárgult lapjai hevernek szanaszét. A konyha viszony­lag jó állapotban van, ám a két szobába csak a tető maradványain, és üvegdarabokon átvergődve lehet bejutni. A villanyvezetékek és az egyik konvektor ép maradt, a másik szénné égett. - A gázt, a villanyt kikapcsoltam. Ez nem volt baleset. A tűz a te­tőn keresztül terjedt a lakásra, így rombolta le a keservességünket - mormogja maga elé Attila, aki biztos abban, hogy szándékos gyúj­togatás történt. És rögtön megmondja az indítékot is: így akarta a polgármester megakadályozni, hogy a nemkívánatosnak kikiáltott roma család a faluba költözzön.­­ A polgármester úgy tett nekünk, mikor kijött a házhoz, hogy nem tud segíteni rajtunk, mert beván­dorlók vagyunk, és egyébként is, megérdemeljük, ami velünk tör­tént - méltatlankodik a családfő. - Nem tudtunk szükséglakást kiutalni nekik, mert egyszerűen nincs, sőt katasztrófavédelmi célokra elkülönített, üresen álló laká­saink sincsenek - utasítja vissza a vádakat Láng Ferenc polgármes­ter, aki maga is hallott a tűzeset után szárnyra kapó falusi mende­mondákról. - Van, aki szerint egy rendőr, mások szerint egy falusi gyújtotta fel Csorbáék házát, persze akad olyan is, aki engem gya­núsít - intézi el. Bár a faluban szinte mindenki gyújtogatásról beszél, a Nagykátai Tűzoltó-parancsnokság államigazgatási eljárás keretében, szakértő bevonásával még vizsgálja az ügyet. Árva Attila, a Nagykátai Rend­őrkapitányság nyomozati alosztályának vezetője is megerősíti, nyo­mozást akkor indítanak, ha tűzoltóság szakértői véleménye bűncse­lekményt feltételez. Attila egyébként egyáltalán nincs megelégedve a rendőrség mun­kájával. - Fél órát vártunk rájuk, reggelig senki sem biztosította a nyomo­kat. Ráadásul engem kezdtek el gyanúsítgatni! - emeli fel a hangját a férfi. - Leégett a lakásunk, oda lett mindenünk, közben az egyik rendőr azt kérdezte tőlem, hogy nem én gyújtottam-e fel a házamat. A tűzoltó meg azt akarta tudni, hogy nem loptuk-e a villanyáramot — háborog, miközben a szomszédba próbálnánk átsétálni, ha a vé­kony, negyvenes forma otthonkás asszony kutyája is úgy gondolná. Néhány hosszú másodperc után végül úgy gondolja, Cseh Lászlóné a tyúkoknak odaszórt két kukorica adag között szintén a tűzoltókra panaszkodik. - A kisebbik fiam szólt nekik, kétszer is. Hát, elég sokára értek ki! Annyit mondtak, hogy csak egy bejelentés érkezett, a tulajdonosé, holott a másik szomszéd, az Irma is telefonált meg a szembe szom­széd is. Mindannyian előbb hívták a tűzoltókat, mint Csorbáné - harsogja, majd suttogni kezd. A számára rengetegnek tűnő bicskei cigányt rendes meg oláh cigányokra osztja, igaz, utóbbiakról kide­rül, összesen egy oláh család „rontja Bicske levegőjét”, és a fémhul­ladék-kereskedésből meggazdagodott família sem szorul tyúklopás­ra.­­ Ezek az oláh cigányok nagyon szeretnek lopózni, gyilkolnak meg nagykéssel járkálnak. Azt beszélik a faluban, hogy a Csorba­házat megvevők maffiózókat hoznak majd ide, mert felgyújtották a házukat, és akkor az egész Kishegy utcát eltakarítják innen - erősí­ti a romavendettával kapcsolatos hiedelmeket a háziasszony. A tűzoltók értesítésével kapcsolatban később furcsa ellentmondá­sokra bukkanok. A szomszédasszony állításával ellentétben ugyan­is sem a rendőrségen, sem a tűzoltóságon nincs nyoma, hogy Csor­báné előtt bárki is bejelentést tett volna a háztűzről. Az ORFK 112- es segélyhívó számára háromnegyed kettő előtt két perccel érkezett az egyetlen jelzés, két perccel később pedig a nagykátai tűzoltókat riasztotta Attila felesége, Marika. Torba Csaba tűzoltószázados el­mondása szerint ezután több hívás is érkezett hozzájuk, ám azokat már nem regisztrálták. Tehát a szomszédok vagy rossz számot hív­tak, vagy fél óráig nézték a tüzet, mielőtt értesítették volna az ille­tékeseket. Úgy tűnik, Tápióbicskén mindenki fél mindenkitől, a tűzeset óta érezhető feszültség alakult ki a lakosok között, közülük is talán a nem­rég „bevándorolt” Lakatosék gyomra szorul össze leggyakrabban. A korábban több átmeneti szállást megjárt, kilakoltatásukkal a tévék képernyőjére került család tápióbicskei élete is mozgalmasan kezdő­dött: alig néhány hete költöztek ide, közutálat fogadja őket, a rokonaik­nak házat eladó Csorbáék lakása pedig a tűz martalékává vált. - Bevándorlóként emlegetnek bennünket a faluban. Egyik cigány ide csalja a másikat, így vélekednek rólunk. Holnap megyek a pol­gármesteri hivatalba, remélem, engedik, hogy bejelentkezzek - re­ménykedik Lakatos Ferenc, akit rábeszélünk, hogy ott jártunkkor próbálkozzon a bejelentkezéssel. Ferenc rokona, a „majdnem háztulajdonos” Lakatos György bízik abban, hogy a rendőrség felderíti a bűncselekmény elkövetőjét. Györgyék másfél évtizede költöznek egyik helyről a másikra. Leg­utóbb a Magyar Máltai Szeretetszolgálat fogadta be őket Szatmár utcai otthonába, ám a szerződés lejárt, innen is menniük kell. A fér­fi a történtek után is abban bízik, hogy nem lesz gondja, ha a faluba költözik. Pedig a településen szinte senki sem rejti véka alá, hogy a „beván­dorlókat” más szemmel nézik. Csorba Attila négy éve a faluban élő édesapja, Csorba István szintén nem számít „athéni születésűnek”. - Már be sem járunk a hivatalba, ha gondunk van, úgyis azt mondják, hogy a bevándorlóknak semmi sem jár - panaszkodik a három infarktust és egy lábamputációt is túlélt nyugdíjas férfi. A polgármester után ő is a rendőrök szerepét firtatja. - Este nyolckor volt az utolsó járőrözés a tűz előtt két nappal. Azt kérdezte tőlem a körzeti megbízott, hogy mikor költöznek a gyerekek. Mondtam, hogy vasárnap. Erre azt válaszolta: ne hagyjanak a lakásban sem­mit, nehogy baj történjen. Szerintem tudott valamit - pityeredik el, majd másodpercek múlva abba is hagyja, miután a menye rápirít. Az önkormányzatnál hűtött üdítővel fogad az a polgármester, aki - magunk is tanúi vagyunk - „csendőrpertuban” van a Csorba csa­láddal.­­ Ha idegenek, például házalók érkeznek a faluba, a lakosság el­lenőrzi őket, így minden információ eljut hozzám. Ilyenkor a rend­őrséget szokták értesíteni a lakók­­ ecsetek­ a helyi „elhárítás” jelen­tőségét a háromezres lélekszámú települést már több mint két évti­zede irányító Láng Ferenc. A polgármester emberből becsületest és élősködőt, romából tősgyökerest és ideköltözőt ismer. Láng hangsú­lyozza, csak a bevándorlók egy részével szemben ellenszenvez a fa­lu. - Nem elég, hogy hatan-nyolcan költöznek az egyszobás laká­sokba, egy hét múlva megjelenik a rokonság - húzza össze a szem­öldökét. - Az elmúlt öt év alatt majdcsak megháromszorozódott a romák száma a faluban: ma kétszáz-kétszázötvenen élnek itt - so­rolja az adatokat, majd ezzel összefüggésben a helyi közbiztonsági problémákra tér ki. - Estére eltűnik a tyúk, a fa, a növény. Láng elismeri ugyan, hogy magyarok is elkövetnek tyúklopáso­kat, de szerinte a romák között sokkal több a megélhetési bűnöző. - A legtöbb cigány becsületes, de a börtönökben lévő bűnözők nagy része cigány - húzza elő végül a logikailag legalábbis megkér­dőjelezhető, legvégső érvet. A polgármester a kapuig kísér bennün­ket. Az utca szemközti oldalán megpillantom Lakatos Ferencet, amint egy sarki épület mellett, a fűben ülve beszélget egy roma asz­­szonnyal, mellettük a Csorba család vesztegel. - Hát maga nem ment be a hivatalba? - kérdezem csodálkozva Ferencet. - Majd holnap, higgye el, jobb lesz így - feleli lehajtott fejjel. Attiláék két hét határidőt kaptak a Magyar Máltai Szeretetszolgá­lattól, hogy beköltözhetővé tegyék a romokban heverő házat, külön­ben visszalépnek a ház vásárlásától, és a foglalót is visszakérik, méghozzá a dupláját. A polgármesteri hivatal szociális bizottsága a napokban ötvenezer forint gyorssegélyt utalt a családnak. - Csorbáék kijelentették, hogy nem adják el a lakást, és visszaköl­töznek az otthonukba. Én azt mondtam erre, hogy akkor én megpró­bálok bontott téglákat szerezni - emlékszik vissza a polgármester. Attila apja ellenben azt állítja, hogy a polgármester kikötése az volt: akkor adja át a téglákat, ha írásban vállalják, hogy öt évig nem ad­ják el a lakást. Attila végül nem fogadta el a polgármester felajánlását, a ház helyreállítása mégis a határidő előtt befejeződött, így azt végül júli­us 3-án tudták eladni Lakatoséknak. A családfő a munkálatok ideje alatt az udvarban felállított sátorban aludt, azt mondta, elege van a „véletlenekből”. Lakatos Elza (Roma Sajtóközpont) ♦ 41 Illyés Gyula öröksége (Folytatás a Szép Szó 1. oldaláról) „Ha van eredendően nemzetközi lelkületű lény, a tollforgató az. Soha nem sok neki az olvasó, s mindegyiket meg akarja nyerni, azaz tudja fele­lősségét - ha csak egy kicsit is igényes - mind­egyik iránt.” Szó sincs itt lövészárkokról, megosz­tottságról, ellentétek szításáról! Illyés egységesü­lő magyarságról írt, szólt, mert tudta, s ebben tör­ténelmi tapasztalatai is támogatták, hogy a nemze­ten belüli ellenségeskedés gyengeséget szül. Ezért is hangsúlyozta a közösségi irodalom jelentősé­gét. Paradox módon fogalmazott, de érthetően, a jövőre nyitottan, amikor arról értekezett, hogy az irodalmak nemzeti korszakát a fejlődés épp azál­tal zárhatja le, hogy a nemzeti irodalmak „tökéle­tesen működnek”, azaz az egész népnek adnak táplálékot. Megint őt magát érdemes idéznünk, amikor arra a kérdésre válaszolt, mit jelent a kor­szerű magyarságtudat: „Helyünk és helyzetünk reális ismeretét, nemzeti értékeink, hazaszerete­tünk ápolását és elmélyítését, állandóan növelve szellemi kincseinket, a nép kulturáltsági fokát, in­telligenciáját, amelynek következményeképpen nemcsak az egyes ember kapcsolata finomodik, válik sokoldalúbbá, hanem országon belül az egyes társadalmi csoportoké is, sőt országon kívül az egyes embereknek és nemzeteknek a más né­pekhez, nemzetekhez fűződő viszonya is. Ezzel azt is akarom mondani, nem szabad szégyellni azt, hogy magyarul beszélünk, de abba sem szabad be­letörődnünk, hogy bárhol a világon szégyellni kelljen azt, ha valaki magyar anyanyelvű, és emi­att hátrányos megkülönböztetésben részesüljön.” Harminc éve vetette papírra e sorokat. Azóta sem érvénytelenítette őket az idő. Illyés Gyula egész életműve a mának is szól. Ezért is hála és köszönet illeti Domonkos Má­tyást, aki a Nap Kiadó (általa koncipiált) „In memóriám” sorozatában kitűnő gyűjteményt ál­lított össze az íróról és az íróról szóló írásokból (Nem menekülhetsz). Az író hűsége címmel szö­veggyűjteményt szerkesztett Illyéstől megvilá­gító bevezetéssel, és a most újra megjelent Pető­fi Sándor szövegét gondozta. Nemcsak az írónak tett szolgálatot, hanem minden felelősen gon­dolkodó magyarnak is. Hogy beteljesedjék Weö­res Sándor látomása: „Van? Már csak volt. / Volt? Már csak van. / A mennybolt hágóiban, / a csillagfény­­szalagjaiban, / mindég ifjan, sose vénen, / mint egy Árpád-házi király, / magyar­jainak szívében.” Rónay László

Next