Népszava, 2003. február (131. évfolyam, 27-50. sz.)

2003-02-15 / 39. szám

Mészáros Tamás Minőségi problémák Az utóbbi időben jobboldali orgánumok és ellenzéki politikusok egyre-másra szemre­hányóan kérdik: vajon miért foglalkoznak az úgynevezett balliberális közírók meg a kormányoldal korifeusai oly sokat Orbán Viktorral. Miért támadják - úgymond - erősebben, mint miniszterelnöki hivatala idején, miért benne látják a legfőbb ve­szélyt, miért őt vitatják kényszeresen, őt, aki formálisan még csak nem is vezeti sa­ját pártját? Ebben a szónoki kér­­­désben persze ott bujkál a hívek rátartisága - hiába győztétek le a mi szeretett vezérünket, megke­rülni mégsem tudjátok. Pedig újabban­­maga Orbán gondoskodik róla szorgalmasan, hogy ismétlődő beszédtéma, sőt, amolyan folyamatos botránykő legyen. Szinte ugyanannyit szere­pel a közszolgálati rádióban, mint kormányfő korában, de eljár ke­reskedelmi adókhoz is, interjúkat ad televí­ziós csatornáknak, és természetesen nem mond le az úgynevezett országértékelésről sem. Mindettől persze még nem kell benne mumust látni. Annál inkább nem, mert a volt miniszterelnök fellépéseinek jelentősé­gét nem politikai súlyuk adja meg, még csak nem is retorikai színvonaluk. Orbán egyszerűen azért maradhatott figyelemre méltó közszereplő, mert a saját pártja és tá­bora­­ bármennyire is megfogyatkozott benne látja megtestesülni a feltámadás esé­lyét. Pontosabban: ezt igyekszik szuggerál­­ni a jobboldal szavazóinak. Ahogyan a színházban mondani szokás, a királyt a partnereknek kell eljátszaniuk, nem a színésznek, akire a szerepet osztot­ták. Amíg tehát a Fidesz meghatározó fi­gurái hajlandók hódolni Orbán előtt, addig de facto ő lesz az ellenzék vezére - függet­lenül attól, hogy politikai teljesítményének mekkora a valóságos értéke. A személyes nimbusz csak nagyritkán keletkezik; azt többnyire mesterségesen ál­lítják elő. És addig él, ameddig a közvetlen környezet táplálja - más kérdés, hogy Or­báné egyelőre nem is tehet egyebet. Nem­hogy a Fidesz, de az egész jobboldal kény­telen autoszuggesztív elszántsággal ott csá­pélni a Vígadóbírt ,noha a közönség leg­alább nyolcvan százaléka tökéletesen tisz­tában van vele, hogy a szónok állításainak majd mindegyike nélkülözi az igazság mi­nimumát is. Elvégre a vendégsereg jobbára olyanokból áll, akik az előző kurzusban kö­zel voltak a tűzhöz, ismerték a kormányza­ti munka valóságos adatait és tényeit. Ez a társaság biztosan nem áltatja magát azzal, hogy a Nemzeti Színházat 1998-ban a szó-t szerző politológus köz anyagiak miatt kellett áttelepíteni a So­roksári útra, s aligha titok előtte, hogy négy évvel később, a kormányváltás idején az ál­lamháztartás hiánya már csakugyan meg­haladta az ötszázmilliárdot. És minden egyéb kérdésben is van annyira tájékozott, hogy józan állapotban egyetlen szavát ne higgye el Orbán Viktornak. A Vígadó pub­likuma azonban nincs józan állapotban, mert nem akar abban lenni. Ez a klakk most úgy érzi, nem tehet egyebet, minthogy tapsol a hazugságok­nak és derül a rossz vicceken. Nincs alter­natívája, mert nem látja Orbán alternatí­váját. Arra emlékszik, hogy ez az ember kivitt két-háromszázezer embert az utcá­ra, és nem hiszi, hogy bárki más képes volna erre. Ezért nem akarja beengedni a tudatába mindazt, ami kudarc volt abban a négy évben - legfőképp azt nem akarja felfogni, hogy a választásokat annak a négy évnek az „eredményeként” veszítet­ték el. Tehát ájult révületben hallgatja a professzionális porhintést, és feladja mo­rális skrupulusait. Ezért érzik úgy sokan még ma is, hogy Orbán hatalmát elvesztve is komoly ve­szélyt jelent. Szívesen fordulna el tőle a publicisztika és a közönség túlnyomó ré­sze is, hiszen érdemét tekintve ma kétség­telenül szinte minden fontosabb a belpoli­tikában, mint az exkormányfő. De az a sa­játos „delej”, aminek az övéi készségesen alájátszanak, így vagy úgy sokakat foglal­koztat. A többséget ma is megijeszti példá­ul, hogy a Jó és a Rossz primitív dualizmu­sával még mindig dobogóra lehet lépni a magyar közéletben. A kormányoldal politi­kusai pedig bizonytalanok Orbán cipollai hatósugarának fölmérésében, ezért abból indulnak ki, hogy bármit mond is, nem szabad válasz nélkül hagyni. Orbán Viktor épp erre számít. Ha egy­szer csak konszolidálódna, azzal kétségkí­vül keltene ugyan némi kezdeti meglepe­tést, de kisvártatva napirendre térnének felette, és a közhangulat gyorsan normali­zálódna. Márpedig az ő legnagyobb ellen­sége a köznyugalom. Amint bombasztikus kijelentéseivel nem borzolná többé a kedé­lyeket, egyhamar olyan jelentéktelenné válna, mint tényleges politikai tartalmai. Akinek nincs igazi programja, az nem te­het mást, minthogy verbális botrányokat próbál kelteni - és ha mégiscsak az ellen­zék vezéralakjaként teszi ezt, kikényszerít­heti ellenfeleiből azokat a reakciókat, ame­lyek nélkül alakja mindinkább feledhető volna. Orbán Viktor - és a Fidesz - drámája nem más, minthogy egy minden vonatko­zásban „Fenn az ernyő, nincsen kas” típu­sú kormányzás bukása után, újabb és főként más minősé­gű muníció híján, mára lé­nyegében stratégiaképtelen­né vált. A Fidesz tudvalévően nem konzervatív, nem jobb­oldali, nem nemzeti (bármit jelentsen is ez a fogalom), hanem egyszerűen populista. Amióta liberális gyökereit odahagyta, hol balról próbál előzni, hol szélsőjobbról, elvszerűségnek hírét sem halottá. És még így sem sikerült megszereznie a szükséges többséget - viszont diabolikus retorikájá­val sikeresen osztotta ketté az országot, és feltehető, hogy ezáltal magáénak mondhat vagy harmincszázaléknyi biztos szavazót. Ha eddigi stílusától, hangvételétől eltér, ezt a hangulatilag radikalizált tábort koc­kára teszi. Ezért, hogy az orbáni megnyilatkozások ott maradnak az érzelmi karbantartás takti­kai feladatkörében. A távlatos koncepció legfeljebb abban áll, hogy a balliberálisok majdcsak elkövetik a maguk hibáit, kivált, ha folytatódik a világgazdasági recesszió és az uniós csatlakozás is majd megszüli a maga problémáit. Addig pedig a tényektől függetlenül, különösebb gátlás nélkül megvádoljuk a kormányzatot minden le­hetséges és lehetetlen kártevéssel. Mármost a jobboldal prominenseinek - tehát nem a Fidesz pragmatikusairól be­szélek -, bizonyítandó, hogy léteznek, pro­­fesszorostól és polgárostól számot kellene vetniük azzal, hogy olyan nemzeti idollal, akinek egy ötvenperces beszéd vala­mennyi passzusában sikerül elkerülnie az igazmondás luxusát, egyszerűen nem sza­bad együtt menetelni. Aki mégis megteszi, közönséges kalandor. Mert kár tagadni, hogy a politika amúgy általában sok mindent elbír, amit a morál nem fogad el, fundamentuma azonban mégsem lehet a tömény hazugság. És egy politikai vezető „hatékonysága” aligha mérhető az általa elkövetett provokációk számával. Orbán Viktor tehetsége egykor a nemzet reménysége volt. Alig egy évtized során ez a talentum fenyegetéssé vált. Legalábbis azok számára, akik a demokráciát nem tudják elfogadni erkölcsi normák nélkül. A többséget ma is megijeszti például, hogy a Jó és a Rossz primitív dualizmusával még mindig dobogóra lehet lépni a magyar közéletben. Gondolatbankrablás Barátaim, magyar nemzeti borozónk törzsven­dégei! En­gedjétek meg, hogy mint pol­gári kö­rünk alap­szervezeti titkára - felkérésetekre -, megtartsam értékelő beszéde­met. Majd intek, mikor nevesse­tek. Tapsolni most nem kell, fog­játok csak nyugodtan a poharat. Barátaim! Kísértet járja be Európát! Európa kísértete. Ezért szellemirtó gondolatokat kell közölnöm veletek. S hogy ez könnyebben menjen, meg­vásároltam Alexander Oakwood Gondolatbank című könyvét - mert az állítólag direkt jól ka­matozik az országértékelők­nek. (Naná, hisz ez a bank nem a Járaié.) Bevallom, barátaim, ez arra való, hogy tehetségtelen beszédírók, lusta politikusok felüssék, és - amúgy dakota­módra - mások gondolatait sa­játjukként mondják föl belőle. Ki is szemezgettem a legna­gyobb marhaságokat, hogy örömet szerezzek nektek. Például ezt: „amikor sajtot raksz az egérfogóba, ügyelj ar­ra, hogy az egérnek is marad­jon hely”. Ezt egy Laki nevű pofa írja a 240. oldalon. Mond­hatom, jót röhögtem rajta. Azt pedig nagyon szépnek találtam Stanislaw J. Lee tollából, a 72. oldalon, hogy: „nincs hópe­hely, amely felelősnek érezné magát a lavináért.” Szóval így készülődtem erre a napra. Mondhatom, rosszul is esett, amikor múlt csütörtökön hallottam, hogy Orbán Viktort megéljenzik, miközben lelövi a legjobb poénjaimat. (Pedig őszintén szólva nem gondol­tam, hogy ez a pesti úri népek­nek is tetszik. Szerintem legfel­jebb itt, borgőzben lett volna hatásos, de mindegy...) A kérdés most az: iszik-e a hal vizet, barátaim? Mert alkal­ma, az van rá. De ha iszik, mi­lyen vizet iszik. Mert ha dunait, abból baj lehet, hiszen azzal veszélyben a magyar jövő. Talán ti is tudjátok, a Duna az imperialista Németországból jön, vonalkódja tehát nem kez­dődhet 599-cel. Igazi magyar hal legfeljebb magyar bányató­ban terem, ha értitek, mire gon­dolok. Országunk csakis akkor tart­hatja meg identitását, menekül­het meg a kommunista hordák pusztításaitól, őrizheti meg ég­hajlatát, míg 599 lebeg sze­münk előtt. Vegyünk tehát magyar árut! Én például vettem, mert a jó példa, ugye általam jár elöl. Nos, khm, bevallom, legelő­ször - mert a szükség nagy úr - vécépapír vásárlásával igye­keztem segíteni a munkásosz­tályt. 599-es Creptót vásárol­tam, igen szépet, három réte­gűt. Polgári ülepnek - lássátok be - ennyi azért kijár. (A ma­gyar igazság is ennyi, meg az­tán, tudjátok: Lúdas Matyi...) És jól tettem! Tudjátok-e ti, hány fát kímél meg a magyar papíripar? Rengeteget. Mert a három rétegből egyet visszatar­tottak papírgyári barátaink, így védik az ipart. Mert a külföl­diek tényleg három réteget hal­moznak bele - gyilkolván a ter­mészetet. És hogy a magyar drágább, mint a nyugati? Az meg pluszbevételhez is juttatja polgártársainkat, ott a piszkei gurigaüzemben. (Egyébként pedig a minősített - kétharma­dos - többséget a magyar Crep­­to is biztosítja számunkra.) Vettem aztán sütőzacskót is, alufixet. Meg egy tepsit. Mit mondjak, barátaim, ezzel bele­estem a nagytőke és a pénztőke csapdájába. A zacskó import volt, és hiába a derék 599-es edény, oly szilárd masszaként olvadt bele a germán anyag, hogy jó magyar termékünk oda­lett. Ebből is láthatjátok bará­taim, hogy résen kell lennünk. A multinacionalista, kozmopo­lita ármány rombolja és pusztít­ja a lelkeket, testeket, tepsiket... Aki nem vesz 599-et, az mind D 209-es! Most pedig itt az idő, hogy - miután éppen ma lettem 94 ki­ló és Laci is épp kifestette a söntést - meglepetésként átad­játok nekem azt a képet, mely­re hat kocsma dobta össze a pénzt. A neves szerző „Róka koma a borospince mellett” cí­mű alkotására régen vágytam. Tiszta szerencse, hogy egy ba­rátom hajlandó volt eladni nek­tek. De arra kérlek benneteket, maradjon köztünk ez az egész, mert egyikünknek sem hiány­zik az APEH... Barátaim! Ennyit egyelőre az ország helyzetéről. Van kérdés? Veress Jenő NÉPSZAVA Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Felelős szerkesztő: HORVÁTH ISTVÁN Főszerkesztőhelyettes: DELI JÁNOS, KATONA JÓZSEF Lapszerkesztők: HAHN PÉTER, TÓTH JENŐ ■ Vezető szerkesztő: MUZSLAI KATALIN ■ Vizuális szerkesztő: VERESS JENŐ ■ Képszerkesztő: WEBER LAJOS ■ Belföldi szerkesztőségvezető: VÁRNAI IVÁN, helyettes: SEBES GYÖRGY, szerkesztők: GYÉMÁNT MARIANN, HORVÁTH ÉVA, PODHORÁNYI ZSOLT, PÓR VILMOS, REGÖS ZSUZSA ■ Külpolitikai szerkesztőségvezető: KISS ANDREJ ■ Sportszerkesztőség­ vezető: BALLAI ATTILA ■ Publicisztika: PETRI LUKÁCS ÁDÁM ■ Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC, SZABÓ IRÉNÉ ■ Szép Szó: BOROS ISTVÁN ■ Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA ■ Vezető tervezőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja a tulajdonos megbízásából az NSZ 1999 Rt. v. a. ■ Vezérigazgató: VÉRTES JÁNOS ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Kereskedelmi igazgató: BARÁTH MAYA ■ Marketingigazgató: MENCSER ÉVA ■ Terjesztési i­zgató: FODRÓCZY ELVIRA ■ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST, PF. 4. Telefon: 477-9000, közpon­­tdefec 477-9020 ■ Titkárság: 477-9039, telefax: 477-9038 ■ Hektronikus levélcím: (email dm): nepszava@nepszaa.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Terjesztés, telefon: 477-9000V130, telefax: 477-9020. ■ Internet URL-dm: http://wwwr.nepszava.hu Terjeszt árusításban a LAPKER. Rt, előfizetésben a Magyar Piesta Rt. Üzleti és Logisztikai Központja (ÜLK). Belföldi előfizetés: Budapesten a Budapesti Postaigazgatóság kerületi ügyfélszolgálati irodáinál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest VI., Orczy tér 1. Levélcím HEUR 1900) és a kiadónál. Vidéken: a postáknál és a kézbesítőknál­­ Külföldi előfizetés: a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest Vill., Orczy tér 1. Levélcím HELÍR 1900) Előfizetési dj egy hónapra 1498 Ft, negyedévre 4494 Ft, fél évre 8988 Ft, egy évre 17 976 Ft 15MATCCK VirgyN Tffsztzlé* Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt ■ Felelős vezető: BALOGH ÁDÁM vezérigazgató ■ Interneteim: www.szikralapnyomda.hu, email: szikra.kervigh@szikralapnyomda.hu ■ ISSN 0133-1701 Vidék 12­4­816 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti NÉPSZAVA 2003. FEBRUÁR 15., SZOMBAT VÉLEMÉNY Kis magyar infovírus Alig telt el néhány nap azóta, hogy vámorgazdaság miatt több év­re börtönbe csukták az Albacomp egykori vezetőit, és most itt van ez a Portocom, ennek is bekasznizták a főnökeit. Világhálón ter­jedő vírusokról, férgekről már hallottam, de számítógépes alkat­részeken, laptopokon, notebookokon áthatókról még nem, pedig valaminek mégis csak kell lennie. Mert az nem lehet, hogy két­szer ugyanaz a baj üsse fel a fejét egy ilyen kicsi országban. A vámosok azt mondják, ők már régen gyanakodtak, hogy va­lami nem stimmel, csak nem mertek - tán nem akartak­­ szólni. Pedig biztosan tudták, hogy a miniszterelnökség közbeszerzési részlege ettől a Portocom nevezetű számítástechnikai kereskedő­­cégtől igyekezett majdnem 150 millió forintért laptopokat venni. A „nem szól szám, nem fáj fejem” típusú hozzáállás, úgy tűnik, ezúttal nem vált be, hiszen azt már a rossz jegyét elhallgató kis­diák is tudja, előbb-utóbb kiderülnek a dolgok. De van egy másik sejtésem is. Mindkét társaságot többszöri feljelentés alapján évekig vizsgálgatták, hátha találnak náluk va­lamilyen szabálytalanságot. Mikor ezek a cégek egyre sikereseb­bekké válnak, világvállalatokkal kerülnek kapcsolatba és állami megrendelésekhez is jutnak, hirtelen kiderül róluk, hogy nem egyenes úton járnak, póriasan szólva: lopnak, csalnak, hazudnak. Milyen érdekes ez a véletlen egybeesés? A sikeres emberekre ál­talában a kudarcot vallók szoktak a leginkább irigykedni. A tehe­tetlenség miatti düh vétkes tettekre tudja általában rábírni az eredményeket felmutatni nem tudókat. Nagy a valószínűsége an­nak, hogy ez esetben sem zárható ki a „sárga effektus”, magyarán, hogy az irigység, az alattomos piaci pozíciónyerési vágy hajtott valakiket odáig, hogy feljelentették vetélytársukat. Azt szokták mondani, az ártatlanság vélelme mindenkit megil­let, ezért a portocomosoktól sem szabad elvitatni ezt a jogot. Arra a kérdésre, hogy valójában mit tettek, mit nem, majd az illetéke­sek megadják a választ. Gyanítható azonban, hogy ez az újfent fel­bukkanó kis magyar informatikai vírus a piaci viszonyok kialaku­lásának mellékterméke, amely csaknem bizonyosan nem okoz majd járványt az országban, s amellyel szemben a felnőtté érő gazdaság rövidebb vagy hosszabb idő múltán immúnissá válik. Regős Zsuzsa Orbán képe Személye ellen irányuló politikai támadásnak tekinti Orbán Viktor a lapunk pénteki számában meg­jelent egyik írást. A dolog lénye­ge, hogy az exminiszterelnök Al­­csútdoboz, Felcsút, Vál, Tabajd, Bodmér és Kajászó önkormány­zatának anyagi összefogásával egy szép, Kokas Ignác jeles mes­ter által festett képet kapott aján­dékba tavaly 39. születésnapjára. A számlák szerint értéke 680 ezer forint. Véleményem szerint an­nak végképp nincs jelentősége, hogy az ügyben érintettek ellent­mondó visszaemlékezése szerint a képet nem születésnapjára, ha­nem az alcsútdobozi református templom felújítása vagy netán bármely más alkalommal kapta Orbán Viktor. Ajándékot adni szép dolog, ajándékot kapni jó dolog, és remélhetőleg az aján­dékozás kedves aktusát nem fog­ja visszamenőleg rontani az, hogy az érintett települések ön­­kormányzata a festményt végül is közpénzből vásárolta. Magam részéről abban sem találnék ki­vetnivalót, ha ez így van, már amennyiben a falvak önkor­mányzata köszönetképpen a vi­dék fejlesztésének érdekében tett miniszterelnöki erőfeszítésekért megszavazta az ajándékozásra szánt pénzt. Ha a közakarat anyagiakban is mérhető módon akarja háláját kimutatni, ám te­gye. Kérdezhetnénk - hol itt a probléma? Hát ott, hogy az ex­miniszterelnök, ki tudja, miért, meglehet egyszerű feledékeny­ségből, de a minden parlamenti képviselőnek - kormánypártira, ellenzékire - egyként kötelező vagyonnyilatkozatában nem tün­tette fel a szépséges festményt. Azt is mondhatjuk: nem nagy ügy. Akkora semmiképp sem, hogy a túlérzékennyé vált exmi­niszterelnök a Kokas-kép ügyét politikai támadásnak tekinthesse. Orbán Viktornak a tanult jogász exminiszterelnöknek ugyanis pontosan kell tudnia, hogy aján­dék ide, hálás Alcsút-környékiek oda, a félmilliót meghaladó érté­kű műkincset neki kötelessége vagyonnyilatkozatában feltüntet­ni. Sőt! A volt miniszterelnöktől, az ország tegnapi első emberétől az egyszerű halandó fokozottan elvárja, hogy a törvényt vagy jogszabályt - mert hiszen itt er­ről van szó — maradéktalanul, példamutató pontossággal be­tartsa. Annak a festménynek bi­zony a vagyonnyilatkozatban lett volna a helye és valami nagyon sajátos túlérzékenység kell ah­hoz, hogy egy jeles közszereplő önön mulasztását, ne mondjuk kisebbfajta jogsértését, politikai támadásként fogja fel. Az meg végképp meghökkentő, hogy a vagyonnyilatkozatát félvállról kezelő neves ember az ügyet szóvá tevőket menten perrel, bí­rósággal fenyegesse. Nem volna sokkal egysze­rűbb s ráadásul elegánsabb csak annyit mondani: Bocsánat. Hi­báztam. Szász István

Next