Népszava, 2003. szeptember (131. évfolyam, 203–228. sz.)

2003-09-26 / 225. szám

Hársasi István A honvédségi reform ellentámadásai Szerencsémre vagy balszerencsémre, ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely még tudja, mit jelent a B-listázás. Igaz, csupán tan­könyvekből, történelmi visszaemlékezések­ből, apám elbeszéléseiből. A negyvenes évek végének tisztogatási hullámai a hadsereget sem kímélték, a B-lis­­tázás volt az egyik leghatékonyabb eszköz, amellyel a honvédséget néphadsereggé gyúrták át. A legkülönbözőbb politikai kritériumok felállításával rostál­ták ki a régi, úgymond „reak­ciós” tiszteket, hogy helyüket az új rendszer feltétlen hívei fog­lalják el, így aztán a hatalom akkori bir­tokosai szinte hetek alatt a ma­gyar történelem legképzetlenebb, legdilettánsabb tisztikarát hozták létre. Úgy tűnik, hogy valami hason­ló történik a mai Magyar Honvédséggel. Igaz, nincsenek ugyan megbízhatósági kritériumok, nem vizsgálják senkinek a vi­lágnézeti meggyőződését, de az aktuális ha­derő-átalakítás mérhetetlen intellektuális és szakmai veszteségekkel jár. Képzett, legtermékenyebb éveiket taposó szakemberek tömegeit dobják ki abból a hadseregből, amelyet a honvédelmi vezetés megreformálni, hatékonyabbá és korszerűb­bé szándékozik tenni. Kapkodva, szakmai, honvédelmi és társa­dalmi érdekeket semmibe véve, a minden­ható financiális szempontoknak behódolva zajlik a haderő-átalakítás újabb fordulója. Reformot már régen nem mer mondani sen­ki, hiszen a reform kifejezés valamilyen pozitív változást feltételez, ehhez képest a rendszerváltás utáni kormányok s honvédel­mi miniszterek mindegyike legföljebb a lét­számcsökkentésig, katonai szervezetek fel­számolásáig jutott el. A beígért minőségi átalakítások rendre el­maradtak. Für Lajos, Keleti György, Szabó János - valamennyien megtették a magukét, a főkatonák pedig készségesen asszisztáltak hozzá. Juhász Ferenc ugyancsak modernizáció­ról beszél, miközben alighanem az egyik legdrasztikusabb leépítést hajtja végre. Ilyen rövid idő alatt, ilyen arányban utol­jára talán a negyvenes években kényszerül­tek aktív tisztek és tiszthelyettesek elhagyni a hadsereget. Májusban nyolc százalék, szeptemberben - állítólag - harminc, S lesz még az idén egy harmadik forduló. Ha a Magyar Honvédség valóban negyvenötezer fő, ha ennek több mint egyharmada hivatá­sos katona, akkor bizony több ezer képzett ember kerül az utcára. Érthetetlenül csend­ben, a civil társadalom közönye által kísérve. No persze, a hadseregért nem érdemes krokodilkönnyeket hullatni. Improduktív. A szerző honvédségi szakértő, drága - s különben is béke van. Ahogy biz­tonságpolitikai szakértők szokták mondo­gatni: biztonsági környezetünk megválto­zott, katonai kihívások nem fenyegetik az országot, a kutya sem akar megtámadni minket. Ha mégis, megvéd minket a NATO! Az sem kizárt, hogy ezúttal felépülés kö­veti a fájdalmas amputációt, bár a tapaszta­latok alapján a kormányzati ciklus második félidejében nem szoktak nagy dolgok tör­ténni. Fogadjuk el tehát, hogy ekkora és ilyen fegyveres erőt tartani fölösleges - bár a lakossághoz viszonyított katonalétszám ugyanúgy alatta marad az euro-atlanti átlag­nak, mint a védelemre szánt költségvetés - a benne szolgáló emberek azonban nem. Ez már nem a negyvenes-ötvenes évek tisztika­ra, a legidősebb korosztály is diplomás, a harminc-harmincöt éves századosok és őr­nagyok pedig már a rendszerváltás után tűz­hették fel a csillagot. Meglehetősen hetero­gén társaság a hivatásos katonáké, közös bennük, hogy számukra a haderő-átszerve­zés húsba vágó egzisztenciális kérdés. Mihez értenek ezek a katonák, ezek a po­tenciális munkanélküliek? Gyakorlatilag semmihez, bár bizonyos ér­telemben túlképzettek. Legszélesebb rendet a harmincöt-negyven évesek között vág a kasza, akik között már igen sok a kétdiplo­más, rendelkeznek egy-két nyelvvizsgával, hébe-hóba külföldi tapasztalatokkal is. Megtanultak parancsolni és engedelmesked­ni, a lehetetlen dolgokból is eredményt pro­dukálni. Évtizedeken át hivatástudatot kértek tőlük számon, s ennyi év alatt az minden bi­zonnyal ki is alakult, sajátos kötelékké szi­lárdult. Nos, ezek az erények a laktanyaka­pukon belül közelítenek a reformcélokban megfogalmazott ideához, de odakinn a pol­gári munkaerőpiacon nem sokat érnek. Mondhatni, mire elkészül az ideális kato­na, az történik vele, hogy a hadsereg rövi­den túlad rajta. Kerülnek azonban szép számban a listára fiatalabbak is: harmincesztendős százado­sok, huszonéves főhadnagyok. Ők még nem értek be, idegennyelv-ismeretük gyé­rebb, tapasztalataik szerényebbek, szakér­telmük életkoruknak megfelelő. Egy ifjú tiszt képzése állítólag többe kerül, mint egy atomfizikusé, a meghatározott létszám­­csökkentési arányokat azonban tartani kell, ha beledöglünk is: kifelé hát velük, a fő­iskolán, a nemzetvédelmi egyetemen ké­szül az utánpótlás! Érdemes lenne összevetni a haderő-át­alakítások humán veszteségeit a katonai tanintézetek kibocsátási statisztikáival. Le­het, hogy a kapott eredmény felérne egy, hogy úgy mondjam, békebeli háborús ka­tasztrófával? A katonai-szakmai megfontolásokkal nem lehet vitába szállni, ezen érdekek vé­delme a főkatonák felelőssége. Mert nem igaz ám, hogy a civil kontroll lényege a feltétlen kus­­solás, a politikai akarat kriti­­kátlan végrehajtása, optimális döntések csak a szakma és a po­litika együttműködéséből szü­lethetnek. A szakmai érvek érvényesíté­se, a haderő képességeinek fenn­tartása, a szükséges feltételrend­szer megőrzése a generálisok dolga és felelőssége. Ha nem teszik, nyilván jó okuk van rá, bár itt-ott, szűk körben el-­ hangzik az óvatos reklamáció: meghatározó elemek tűnnek el, alapfunkciók sérülnek, amelyek felélesztése, újbóli létrehozása el-' kerülhetetlen lesz és sokba kerül majd. " Winston Churchill számos bölcs mondása között az egyik, hogy a hadsereg nem káef­­té, nem is lehet vele úgy bánni. Tönkretenni nagyon könnyű, helyrehozni hosszú idő, sok pénz és keserves erőfeszítés árán lehetséges. Nos, ő kipróbálta, higgyünk neki! Egyszóval lehetne ezt másképp is csinál­ni. Mármint az emberi oldalát. Hány ezer sorsot, egzisztenciát tesz tönkre egy had­erő-átalakítás, mekkora szellemi és erkölcsi tőke megy évről évre veszendőbe? És mi­lyen áron termeli ezt újra az ország, hogy aztán egy újabb haderő-átalakítás eltéko­­zolja? Nem a célt vitatom, csupán a megva­lósítás módját. A honvédség a legcentrali­­záltabb szervezetek egyike, humánrendsze­re, képzési és oktatási infrastruktúrája messze meghaladja azt, amit többszörösen csonkolt állapota indokol. Talán érdemes lett volna egy kicsit átgondolni, némileg higgadtabban végrehajtani az elkerülhetet­len csonkolást. Talán ezt a kivételes struk­túrát felhasználva úgy is végre lehetne haj­tani egy haderő-átalakítást, hogy az érintet­tek tömege és a társadalom a legkevesebbet veszítsék. Van, persze, humán csomag - ál­lítják a HM illetékesei, a lapátra kerültek nagy többsége azonban csak a sajtóban ta­lálkozott e csomaggal. Sokan bizonyára ré­szesülnek majd intézményes átképzésben, néhányan esetleg, a legbátrabbak, vállal­kozni próbálnak. A nagy többség számára azonban marad az informális kapcsolatok rendszere, az is­merősi körben történő álláskeresés. És a saj­nálkozó elutasítás, az annak arányában tör­ténő elbizonytalanodás és önleértékelődés - végül egy szerény biztonsági őri állás. Megéri ez nekünk? Ha a Magyar Honvédség valóban negyvenötezer fő, ha ennek több mint egyharmada hivatásos katona, akkor bizony több ezer képzett ember kerül az utcára. Érthetetlenül csendben, a civil társadalom közönye által kísérve. Vr.-yr- Szolgálati közlemény Disneyland Az újságíró, aki a köz­élet eseményeit szokta kommentálni, ne írjon önmagáról. Ha azon­ban ő, saját maga vá­lik hírré, néha kényte­len kivételt tenni. így vagyok én most ma­gammal: úgy érzem, meg kell magyaráz­nom, miért írtam egy erotikus tartalmú - egyesek szerint pornográf - regényt. Rá­adásul úgy kell magyaráznom, hogy a könyv még nincs az olvasó kezében, el­lenben olvashatott belőle néhány gusz­tustalannak ható, trágár mondatot egy nagy példányszámú bulvárlapban, amely a szöveget a hozzájárulásom nélkül kö­zölte. És ebben a közlésben még csak nem is az a legnagyobb baj, hogy engem nem kérdeztek meg, hanem az, hogy ilyen szöveget magára valamit adó szer­kesztő nem tesz közzé egy közkézen for­gó újságban. Tilos. A könyv nemcsak azért más, mert talán elfogadhatóvá válik benne a kiragadott részlet, hanem azért, mert a könyv a privát szférába tartozik, az ember kettesben van vele, míg az új­ság lényege, hogy közszemlére teszik. Ezzel az indítással a könyv már akkor indulatokat keltett, amikor még meg sem jelent. Minden bizonnyal a személyem miatt. Elvégre néhány éve mindenféle visszhang nélkül jelenhetett meg nálunk a huszadik századi világirodalom egyik klasszikusa, Henry Miller Szexus című regénye, hasonló szövegekkel. Sokan nem értik, hogy miért kellett egyáltalán megírnom, és megértem, hogy nem értik. Azok sem mindig értik, akik közelebbről ismernek, és azok sem, akik csak távo­labbról (hallgatóként, olvasóként), de va­lamiért kedvelnek. Hogy lehet az, hogy egy halk szavú, a közéleti közönségessé­get, bárdolatlanságot, durvaságot és ag­resszivitást rendszeresen bíráló újságíró olyasmit ír, ami megbotránkozást kelt? Lehet, hogy Bolgár nem az, akinek hittük? Először is nem pornográf irodalmat akartam írni (azt álnéven nyugodtan mű­velhetném, ha ez volna a passzióm), ha­nem az életnek olyan területére merész­kedni, amely talán a legmeghatározóbb az emberben, és amelynek számos olda­la mégis mélyen el van bennünk rejtve. Ez a magunk előtt is gondosan becsoma­golt titok izgat. Miért ne lehetne irodalmi eszközökkel behatolni a szexualitás vilá­gába, a vágyba, legmélyebb ösztöneink­be, a gyönyörökbe és a kínokba, a szen­vedélyekbe és a szenvedésekbe? Az iro­dalomnak meg kell próbálnia megérteni és megmutatni azt, hogy mi vezérel ben­nünket, hová sodor, hogyan alakítja az életünket. Ezt nyilvánvalóan ezerféle módon megteheti, de az egyik ezek kö­zül, hogy átlép a tabunak tartott határo­kon. Őszinteségből, fölfedezési vágyból, hogy közelebb kerülhessen tárgyához, az emberhez. Az író azért író, hogy olyano­kat mondjon ki, írjon le, amiket más nem tudott, nem mert, de amiknek a kimon­dásával jobban megismerhetjük saját magunkat. Írói szemmel nézve számom­ra az a meghökkentő, hogy miközben az olcsó pornográfia elárasztotta az életün­ket­­ a kemény pornót közvetítő tévé­csatornától, amely több százezer magyar lakásban fogható, az ócska bulvárlapo­kig a művészet kissé idegen széplélek­­ként vergődik ebben az új világban, gyakran panaszkodva arra, hogy nem érti, ahelyett hogy a saját eszközeivel adna választ az őt is kínzó kérdésekre. Lehet, hogy a regényem nem lesz erre képes, lehet, hogy a szexualitásról, a vágyról nem úgy kellett volna írni, ahogy én tettem, és egyszerűen nem elég jó, amit csináltam. Az is lehet, hogy számos olvasó érzékenységét, szemérmességét sérteni fogja, amit írok. Sajnálom. De azon az alapon eleve elítélni, hogy ilyen közönségesen és szókimondóan nem le­het a testi szerelemről írni, álszentség. Gondoljunk bele a saját életünkbe, a ma­gánéletükben használt szavainkba, vagy legalább ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy az élet a közvetlen köze­lünkben hogy zajlik. Mindenesetre nem közfelháborodást akartam kiváltani, ha­nem magánérzelmeket és magángondol­kodást. Jó, de miért éppen én? Tőlem nem ezt várták. Hogy lehetek annyira más, mint amilyennek feltételeztek? Hiszen én vá­gyokká közönséggel beszélgető rádiós újságíró, akit ezért a tevékenységéért szeretnek (és gyűlölnek) annyian. Ez a bélyegem, és ezzel az egyébként értékes bélyeggel a homlokán az ember ne is próbálkozzék valami egészen mással. Sokkolhatja vele a közönségét, az iroda­lomba pedig úgysem engedik belépni, hiszen rádiós újságíró maradjon a kapta­fánál és a mikrofonnál. Tudom, ez is ellenem szól, ezért csupán félénken jegy­zem meg, hogy a hetvenes évek közepé­től jelennek meg verseskönyveim és pró­zai munkáim (az egyiknek a szerkesztője például a magyar irodalmi élet egyik legtekintélyesebb irodalomtörténész­kritikusa volt), és kaptam nem kevés jó kritikát is a műveimre. Az irodalmi elő­élet persze nem mentség és feloldozás semmire, attól még ennek a regénynek önállóan kell megállnia a lábán, de any­­nyit akartam vele jelezni, hogy ez is én vagyok. Mint ahogy újságírói munkám­ban is az vezetett, hogy megpróbáljam a határokat átlépni, a szólásszabadság ha­tárait tágítani, az igazsághoz közelebb­ kerülni. Nem voltam hős, pláne nem kamikaze, de már a hetvenes évek köze­pén Azt beszélik címmel készítettem ri­­portműsor-sorozatot a rádióban olyan hírekről, pletykákról, amelyek nemigen kerültek az akkori hivatalos nyilvános­ságba. A Beszéljük meg! is ebbe a sorba illeszkedett, mint ahogy a hetvenes évek végétől megjelent írásaim az Élet és Iro­dalomban, amelyek - vissza lehet őket keresni - mind arról szóltak, hogy legyen nagyobb nyilvánosság, vita, szabadabb piacgazdaság. Nem mondtam ki azt, amit a szamizdatosok ki mertek, de a hivatalos nyilvánosságban sürgettem őszintébb szót. Ez a regény, ez a kitalált történet is őszinte szembenézés, őszinte beszéd akar lenni, és ezért annyira meghökken­tő. A botrány árt neki. A könyvnek az olvasóval, az olvasónak a könyvvel kell szembenéznie. Bolgár György Jm* ■«­. |||g NÉPSZAVA -------- 1Mans -------­Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Felelős szerkesztő: HORVÁTH ISTVÁN Főszerkesztő-helyettes: DÉSI JÁNOS, KATONA JÓZSEF Lapigazgató: KOCSI ILONA Lapszerkesztők: HAHN PÉTER, TÓTH JENŐ ■ Vezető szerkesztők: MUZSLAI KATALIN, VERESS JENŐ ■ Vizuális szerkesztő: KIS ZOLTÁN ■ Képszerkesztő: WEBER LAJOS ■ Belföldi szerkesztőségvezető: FRANK RÓBERT, helyettes: SEBES GYÖRGY, szerkesztők: DUTKA NOÉMI, GYÉMÁNT MARIANN, HORVÁTH ÉVA, PODHORÁNYI ZSOLT, PÓR VILMOS, Kultúra, Mozaik: VÁRNAI IVÁN ■ Külpolitikai szerkesztőségvezető: RÓNAY TAMÁS ■ Sportszerkesztőség-vezető: BALLAI ATTILA ■ Publicisztika: PETRI LUKÁCS ÁDÁM­ ■ Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC, SZABÓ IRÉNÉ ■ Szép Szó: BOROS ISTVÁN ■ Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA ■ Vezető tervezőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja az Editorial Kft. ■ Ügyvezető igazgató: VÉRTES JÁNOS ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Kereskedelmi igazgató: BARÁTH MAYA ■ Marketingigazgató: MENCSER ÉVA ■ Terjesztési igazgató: FODRÓCZY ELVIRA ■ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST, PF. 4. Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 ■ Titkárság: 477-9037, telefax: 477-9038 ■ Elektronikus levélcím: (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Terjesztés, telefon: 477-9000/130, telefax: 477-9020. ■ Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu Terjeszti árusításban a LAPKER. Rt., előfizetésben a Magyar Posta Rt. Üzleti és Logisztikai Központja (ÜLK). Belföldi előfizetés: Budapesten a Budapesti Postaigazgatóság kerületi ügyfélszolgálati irodáinál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest Vili., Orczy tér 1. Levélcím HELIR 1900) és a kiadónál. Vidéken: a postáknál és a kézbesítőknél. ^ Külföldi előfizetés: a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest Vili., Orczy tér 1. Levélcím HELIA 1900) Előfizetési díj egy hónapra 1650 Ft, negyedévre 4710 Ft, fél évre 9240 Ft, egy évre 18 000 Ft. "Í/ÉRTESZ Nyomdai előállítás: Magyar Hivatalos Közlönykiadó Kft.^Lajosmizsei Nyomdája ■ Felelős vezető: BURJÁN NORBERT igazgató ■ ISSN 0133-1701 Vidék 1 2 4 81 6 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti ! NÉPSZAVA 2003. SZEPTEMBER 26., FENTEK VÉLEMÉNY Kondor, az alkalmatlan Mikor ezek a sorok íródnak, még nem látható és tudható, mi­lyen hatással lesz a magyar közéletre és a politikára az a meg­lepő tény, amelyet immár dokumentumokkal is igazoltunk, azaz, hogy a közszolgálati rádió elnök asszonya mintegy ki­lenc éven át működött együtt a IIt-as főcsoportfőnökség­gel. Egyedül a Magyar Televízió Éjjeli menedék című műso­rának egyik készítője jelentkezett szerkesztőségünkben: a csü­törtök délelőtt készülő műsor felvételére elvárja a Népsza­vát, a Kondor Katalinról szóló hírünket igazoló dokumentu­mokkal együtt. És ha elutasítjuk az egyébként szinte azonnal­­ra szóló felkérést, ezt faxon tegyük, mert az ügynek bizto­san lesz folytatása. Szóval, a jobboldal azonnal mozdult, a közszolgálati tele­vízió Vasárnapi Újsághoz hasonló rangra törekvő produkció­ja feltételezésünk szerint nem a Népszava mellett kíván ki­állni. Mellesleg: nem is kell. Már csak azért sem, mert lapun­kat nem a személyes bosszúvágy, a politikai ellenfél legyőzé­se vezérelte, amikor úgy döntött: nyilvánosságra hozza Kon­dor Katalin eleddig eltitkolt múltját. Valljuk azt, amit koráb­ban is vallottunk: nem vagyunk hajlandóak semmiféle boszor­kányüldözés részesei lenni azon az alapon, hogy ki mi­lyen szerepet vállalt a pártállami időkben. Azokat az éve­ket ki így, ki úgy vészelte, élte át vagy túl; mindannyian ebben az országban élve próbáltuk élhetővé tenni a minden­napjainkat. Ki meggyőződésből, ki opportunizmusból. Sem az előbbit, sem pedig az utóbbit nem akarjuk elítélni. De még csak megítélni sem. Kondor Katalin, mint a dokumentumból kiderül, „haza­fias meggyőződésből” működött együtt a III/II-es főcsoport­­főnökséggel. 1974-es beszervezése után 1983-ban, saját kéré­sére vált meg titkos megbízatásától. Hogy konkrétan mi volt e kilenc év alatt a feladata, milyen jelentéseket készí­tett és kikről, szinte teljesen mindegy. Rádiós munkájáról, tehetséges riportjairól, szakértelméről ezen információ birto­kában sem fogunk másként vélekedni. Kondor jó rádiós volt, műsorai éppen hogy nem a diktatúrával kollaboráló új­ságíró képét erősítették, ellenkezőleg: a reformokban érde­kelt, azok mellett hitet tevő rádiósét. Ezért voltunk bizakodóak akkor, amikor hosszas huzavona után rádióelnökké választották. Abban reménykedtünk, hogy végre szakmai vezetője lesz az egyik legfontosabb köz­­szolgálati médiumnak. Ám hamar kiderült, a rádióelnök Kondor Katalin politikai­lag elfogult. Sorra üldözte el a Magyar Rádióból azokat a nagy tekintélyű kollégákat, akik másként gondolkod­tak, mint ő, akik komolyan vették, hogy harag és elfogult­ság nélkül kell tudósítaniuk az eseményekről. Akik nem vol­tak hajlandóak eltorzítani a híreket, csak azért, mert egyes politikusoknak az rokonszenvesebb lett volna. Állandó szer­da reggeli interjúalanya, Orbán Viktor talán örült ennek, ám azok, akik őszintén hitték, egy demokráciában a közrádió­nak függetlennek kell maradnia, nem. Kondor folyamatosan megvédte, megvédi Orbán „ked­venc műsorát”, a Vasárnapi Újságot, amely gyakran szélső­séges, kirekesztő, kisebbségellenes, s amely nemegyszer útszéli, provokatív hangnemben beszél a kormányzatról. Meg­védi az ORTT határozataival szemben, a tisztességes, közszol­­­gálatiságot elváró hallgatói igényekkel szemben. Kondor Katalinnal tehát nem az a bajunk, hogy a múlt rend­szer titkosszolgálatának dolgozott, hanem az, hogy rossz rá­dióelnök. Mert a Magyar Rádió elnöke nem tehet politikai jellegű nyi­latkozatokat (olvassák el a mostani közleményét, amely „kor­mánypárti bosszúról” beszél, amit egy „pártlap” kezdett elle­ne - mi ez, ha nem politikai megnyilatkozás). Felidézhet­nénk a volt amerikai nagykövetre tett megengedhetetlen megjegyzését is, de nem tesszük. Mert mindebből talán vilá­gos már, Kondor Katalin alkalmatlan a közszolgálati rádió elnökének, s nem a múltja, hanem a jelene miatt. 7

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék