Népszava, 2003. szeptember (131. évfolyam, 203–228. sz.)
2003-09-26 / 225. szám
Hársasi István A honvédségi reform ellentámadásai Szerencsémre vagy balszerencsémre, ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely még tudja, mit jelent a B-listázás. Igaz, csupán tankönyvekből, történelmi visszaemlékezésekből, apám elbeszéléseiből. A negyvenes évek végének tisztogatási hullámai a hadsereget sem kímélték, a B-listázás volt az egyik leghatékonyabb eszköz, amellyel a honvédséget néphadsereggé gyúrták át. A legkülönbözőbb politikai kritériumok felállításával rostálták ki a régi, úgymond „reakciós” tiszteket, hogy helyüket az új rendszer feltétlen hívei foglalják el, így aztán a hatalom akkori birtokosai szinte hetek alatt a magyar történelem legképzetlenebb, legdilettánsabb tisztikarát hozták létre. Úgy tűnik, hogy valami hasonló történik a mai Magyar Honvédséggel. Igaz, nincsenek ugyan megbízhatósági kritériumok, nem vizsgálják senkinek a világnézeti meggyőződését, de az aktuális haderő-átalakítás mérhetetlen intellektuális és szakmai veszteségekkel jár. Képzett, legtermékenyebb éveiket taposó szakemberek tömegeit dobják ki abból a hadseregből, amelyet a honvédelmi vezetés megreformálni, hatékonyabbá és korszerűbbé szándékozik tenni. Kapkodva, szakmai, honvédelmi és társadalmi érdekeket semmibe véve, a mindenható financiális szempontoknak behódolva zajlik a haderő-átalakítás újabb fordulója. Reformot már régen nem mer mondani senki, hiszen a reform kifejezés valamilyen pozitív változást feltételez, ehhez képest a rendszerváltás utáni kormányok s honvédelmi miniszterek mindegyike legföljebb a létszámcsökkentésig, katonai szervezetek felszámolásáig jutott el. A beígért minőségi átalakítások rendre elmaradtak. Für Lajos, Keleti György, Szabó János - valamennyien megtették a magukét, a főkatonák pedig készségesen asszisztáltak hozzá. Juhász Ferenc ugyancsak modernizációról beszél, miközben alighanem az egyik legdrasztikusabb leépítést hajtja végre. Ilyen rövid idő alatt, ilyen arányban utoljára talán a negyvenes években kényszerültek aktív tisztek és tiszthelyettesek elhagyni a hadsereget. Májusban nyolc százalék, szeptemberben - állítólag - harminc, S lesz még az idén egy harmadik forduló. Ha a Magyar Honvédség valóban negyvenötezer fő, ha ennek több mint egyharmada hivatásos katona, akkor bizony több ezer képzett ember kerül az utcára. Érthetetlenül csendben, a civil társadalom közönye által kísérve. No persze, a hadseregért nem érdemes krokodilkönnyeket hullatni. Improduktív. A szerző honvédségi szakértő, drága - s különben is béke van. Ahogy biztonságpolitikai szakértők szokták mondogatni: biztonsági környezetünk megváltozott, katonai kihívások nem fenyegetik az országot, a kutya sem akar megtámadni minket. Ha mégis, megvéd minket a NATO! Az sem kizárt, hogy ezúttal felépülés követi a fájdalmas amputációt, bár a tapasztalatok alapján a kormányzati ciklus második félidejében nem szoktak nagy dolgok történni. Fogadjuk el tehát, hogy ekkora és ilyen fegyveres erőt tartani fölösleges - bár a lakossághoz viszonyított katonalétszám ugyanúgy alatta marad az euro-atlanti átlagnak, mint a védelemre szánt költségvetés - a benne szolgáló emberek azonban nem. Ez már nem a negyvenes-ötvenes évek tisztikara, a legidősebb korosztály is diplomás, a harminc-harmincöt éves századosok és őrnagyok pedig már a rendszerváltás után tűzhették fel a csillagot. Meglehetősen heterogén társaság a hivatásos katonáké, közös bennük, hogy számukra a haderő-átszervezés húsba vágó egzisztenciális kérdés. Mihez értenek ezek a katonák, ezek a potenciális munkanélküliek? Gyakorlatilag semmihez, bár bizonyos értelemben túlképzettek. Legszélesebb rendet a harmincöt-negyven évesek között vág a kasza, akik között már igen sok a kétdiplomás, rendelkeznek egy-két nyelvvizsgával, hébe-hóba külföldi tapasztalatokkal is. Megtanultak parancsolni és engedelmeskedni, a lehetetlen dolgokból is eredményt produkálni. Évtizedeken át hivatástudatot kértek tőlük számon, s ennyi év alatt az minden bizonnyal ki is alakult, sajátos kötelékké szilárdult. Nos, ezek az erények a laktanyakapukon belül közelítenek a reformcélokban megfogalmazott ideához, de odakinn a polgári munkaerőpiacon nem sokat érnek. Mondhatni, mire elkészül az ideális katona, az történik vele, hogy a hadsereg röviden túlad rajta. Kerülnek azonban szép számban a listára fiatalabbak is: harmincesztendős századosok, huszonéves főhadnagyok. Ők még nem értek be, idegennyelv-ismeretük gyérebb, tapasztalataik szerényebbek, szakértelmük életkoruknak megfelelő. Egy ifjú tiszt képzése állítólag többe kerül, mint egy atomfizikusé, a meghatározott létszámcsökkentési arányokat azonban tartani kell, ha beledöglünk is: kifelé hát velük, a főiskolán, a nemzetvédelmi egyetemen készül az utánpótlás! Érdemes lenne összevetni a haderő-átalakítások humán veszteségeit a katonai tanintézetek kibocsátási statisztikáival. Lehet, hogy a kapott eredmény felérne egy, hogy úgy mondjam, békebeli háborús katasztrófával? A katonai-szakmai megfontolásokkal nem lehet vitába szállni, ezen érdekek védelme a főkatonák felelőssége. Mert nem igaz ám, hogy a civil kontroll lényege a feltétlen kussolás, a politikai akarat kritikátlan végrehajtása, optimális döntések csak a szakma és a politika együttműködéséből születhetnek. A szakmai érvek érvényesítése, a haderő képességeinek fenntartása, a szükséges feltételrendszer megőrzése a generálisok dolga és felelőssége. Ha nem teszik, nyilván jó okuk van rá, bár itt-ott, szűk körben el- hangzik az óvatos reklamáció: meghatározó elemek tűnnek el, alapfunkciók sérülnek, amelyek felélesztése, újbóli létrehozása el-' kerülhetetlen lesz és sokba kerül majd. " Winston Churchill számos bölcs mondása között az egyik, hogy a hadsereg nem káefté, nem is lehet vele úgy bánni. Tönkretenni nagyon könnyű, helyrehozni hosszú idő, sok pénz és keserves erőfeszítés árán lehetséges. Nos, ő kipróbálta, higgyünk neki! Egyszóval lehetne ezt másképp is csinálni. Mármint az emberi oldalát. Hány ezer sorsot, egzisztenciát tesz tönkre egy haderő-átalakítás, mekkora szellemi és erkölcsi tőke megy évről évre veszendőbe? És milyen áron termeli ezt újra az ország, hogy aztán egy újabb haderő-átalakítás eltékozolja? Nem a célt vitatom, csupán a megvalósítás módját. A honvédség a legcentralizáltabb szervezetek egyike, humánrendszere, képzési és oktatási infrastruktúrája messze meghaladja azt, amit többszörösen csonkolt állapota indokol. Talán érdemes lett volna egy kicsit átgondolni, némileg higgadtabban végrehajtani az elkerülhetetlen csonkolást. Talán ezt a kivételes struktúrát felhasználva úgy is végre lehetne hajtani egy haderő-átalakítást, hogy az érintettek tömege és a társadalom a legkevesebbet veszítsék. Van, persze, humán csomag - állítják a HM illetékesei, a lapátra kerültek nagy többsége azonban csak a sajtóban találkozott e csomaggal. Sokan bizonyára részesülnek majd intézményes átképzésben, néhányan esetleg, a legbátrabbak, vállalkozni próbálnak. A nagy többség számára azonban marad az informális kapcsolatok rendszere, az ismerősi körben történő álláskeresés. És a sajnálkozó elutasítás, az annak arányában történő elbizonytalanodás és önleértékelődés - végül egy szerény biztonsági őri állás. Megéri ez nekünk? Ha a Magyar Honvédség valóban negyvenötezer fő, ha ennek több mint egyharmada hivatásos katona, akkor bizony több ezer képzett ember kerül az utcára. Érthetetlenül csendben, a civil társadalom közönye által kísérve. Vr.-yr- Szolgálati közlemény Disneyland Az újságíró, aki a közélet eseményeit szokta kommentálni, ne írjon önmagáról. Ha azonban ő, saját maga válik hírré, néha kénytelen kivételt tenni. így vagyok én most magammal: úgy érzem, meg kell magyaráznom, miért írtam egy erotikus tartalmú - egyesek szerint pornográf - regényt. Ráadásul úgy kell magyaráznom, hogy a könyv még nincs az olvasó kezében, ellenben olvashatott belőle néhány gusztustalannak ható, trágár mondatot egy nagy példányszámú bulvárlapban, amely a szöveget a hozzájárulásom nélkül közölte. És ebben a közlésben még csak nem is az a legnagyobb baj, hogy engem nem kérdeztek meg, hanem az, hogy ilyen szöveget magára valamit adó szerkesztő nem tesz közzé egy közkézen forgó újságban. Tilos. A könyv nemcsak azért más, mert talán elfogadhatóvá válik benne a kiragadott részlet, hanem azért, mert a könyv a privát szférába tartozik, az ember kettesben van vele, míg az újság lényege, hogy közszemlére teszik. Ezzel az indítással a könyv már akkor indulatokat keltett, amikor még meg sem jelent. Minden bizonnyal a személyem miatt. Elvégre néhány éve mindenféle visszhang nélkül jelenhetett meg nálunk a huszadik századi világirodalom egyik klasszikusa, Henry Miller Szexus című regénye, hasonló szövegekkel. Sokan nem értik, hogy miért kellett egyáltalán megírnom, és megértem, hogy nem értik. Azok sem mindig értik, akik közelebbről ismernek, és azok sem, akik csak távolabbról (hallgatóként, olvasóként), de valamiért kedvelnek. Hogy lehet az, hogy egy halk szavú, a közéleti közönségességet, bárdolatlanságot, durvaságot és agresszivitást rendszeresen bíráló újságíró olyasmit ír, ami megbotránkozást kelt? Lehet, hogy Bolgár nem az, akinek hittük? Először is nem pornográf irodalmat akartam írni (azt álnéven nyugodtan művelhetném, ha ez volna a passzióm), hanem az életnek olyan területére merészkedni, amely talán a legmeghatározóbb az emberben, és amelynek számos oldala mégis mélyen el van bennünk rejtve. Ez a magunk előtt is gondosan becsomagolt titok izgat. Miért ne lehetne irodalmi eszközökkel behatolni a szexualitás világába, a vágyba, legmélyebb ösztöneinkbe, a gyönyörökbe és a kínokba, a szenvedélyekbe és a szenvedésekbe? Az irodalomnak meg kell próbálnia megérteni és megmutatni azt, hogy mi vezérel bennünket, hová sodor, hogyan alakítja az életünket. Ezt nyilvánvalóan ezerféle módon megteheti, de az egyik ezek közül, hogy átlép a tabunak tartott határokon. Őszinteségből, fölfedezési vágyból, hogy közelebb kerülhessen tárgyához, az emberhez. Az író azért író, hogy olyanokat mondjon ki, írjon le, amiket más nem tudott, nem mert, de amiknek a kimondásával jobban megismerhetjük saját magunkat. Írói szemmel nézve számomra az a meghökkentő, hogy miközben az olcsó pornográfia elárasztotta az életünket a kemény pornót közvetítő tévécsatornától, amely több százezer magyar lakásban fogható, az ócska bulvárlapokig a művészet kissé idegen széplélekként vergődik ebben az új világban, gyakran panaszkodva arra, hogy nem érti, ahelyett hogy a saját eszközeivel adna választ az őt is kínzó kérdésekre. Lehet, hogy a regényem nem lesz erre képes, lehet, hogy a szexualitásról, a vágyról nem úgy kellett volna írni, ahogy én tettem, és egyszerűen nem elég jó, amit csináltam. Az is lehet, hogy számos olvasó érzékenységét, szemérmességét sérteni fogja, amit írok. Sajnálom. De azon az alapon eleve elítélni, hogy ilyen közönségesen és szókimondóan nem lehet a testi szerelemről írni, álszentség. Gondoljunk bele a saját életünkbe, a magánéletükben használt szavainkba, vagy legalább ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy az élet a közvetlen közelünkben hogy zajlik. Mindenesetre nem közfelháborodást akartam kiváltani, hanem magánérzelmeket és magángondolkodást. Jó, de miért éppen én? Tőlem nem ezt várták. Hogy lehetek annyira más, mint amilyennek feltételeztek? Hiszen én vágyokká közönséggel beszélgető rádiós újságíró, akit ezért a tevékenységéért szeretnek (és gyűlölnek) annyian. Ez a bélyegem, és ezzel az egyébként értékes bélyeggel a homlokán az ember ne is próbálkozzék valami egészen mással. Sokkolhatja vele a közönségét, az irodalomba pedig úgysem engedik belépni, hiszen rádiós újságíró maradjon a kaptafánál és a mikrofonnál. Tudom, ez is ellenem szól, ezért csupán félénken jegyzem meg, hogy a hetvenes évek közepétől jelennek meg verseskönyveim és prózai munkáim (az egyiknek a szerkesztője például a magyar irodalmi élet egyik legtekintélyesebb irodalomtörténészkritikusa volt), és kaptam nem kevés jó kritikát is a műveimre. Az irodalmi előélet persze nem mentség és feloldozás semmire, attól még ennek a regénynek önállóan kell megállnia a lábán, de anynyit akartam vele jelezni, hogy ez is én vagyok. Mint ahogy újságírói munkámban is az vezetett, hogy megpróbáljam a határokat átlépni, a szólásszabadság határait tágítani, az igazsághoz közelebb kerülni. Nem voltam hős, pláne nem kamikaze, de már a hetvenes évek közepén Azt beszélik címmel készítettem riportműsor-sorozatot a rádióban olyan hírekről, pletykákról, amelyek nemigen kerültek az akkori hivatalos nyilvánosságba. A Beszéljük meg! is ebbe a sorba illeszkedett, mint ahogy a hetvenes évek végétől megjelent írásaim az Élet és Irodalomban, amelyek - vissza lehet őket keresni - mind arról szóltak, hogy legyen nagyobb nyilvánosság, vita, szabadabb piacgazdaság. Nem mondtam ki azt, amit a szamizdatosok ki mertek, de a hivatalos nyilvánosságban sürgettem őszintébb szót. Ez a regény, ez a kitalált történet is őszinte szembenézés, őszinte beszéd akar lenni, és ezért annyira meghökkentő. A botrány árt neki. A könyvnek az olvasóval, az olvasónak a könyvvel kell szembenéznie. Bolgár György Jm* ■«. |||g NÉPSZAVA -------- 1Mans -------Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Felelős szerkesztő: HORVÁTH ISTVÁN Főszerkesztő-helyettes: DÉSI JÁNOS, KATONA JÓZSEF Lapigazgató: KOCSI ILONA Lapszerkesztők: HAHN PÉTER, TÓTH JENŐ ■ Vezető szerkesztők: MUZSLAI KATALIN, VERESS JENŐ ■ Vizuális szerkesztő: KIS ZOLTÁN ■ Képszerkesztő: WEBER LAJOS ■ Belföldi szerkesztőségvezető: FRANK RÓBERT, helyettes: SEBES GYÖRGY, szerkesztők: DUTKA NOÉMI, GYÉMÁNT MARIANN, HORVÁTH ÉVA, PODHORÁNYI ZSOLT, PÓR VILMOS, Kultúra, Mozaik: VÁRNAI IVÁN ■ Külpolitikai szerkesztőségvezető: RÓNAY TAMÁS ■ Sportszerkesztőség-vezető: BALLAI ATTILA ■ Publicisztika: PETRI LUKÁCS ÁDÁM ■ Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC, SZABÓ IRÉNÉ ■ Szép Szó: BOROS ISTVÁN ■ Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA ■ Vezető tervezőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja az Editorial Kft. ■ Ügyvezető igazgató: VÉRTES JÁNOS ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Kereskedelmi igazgató: BARÁTH MAYA ■ Marketingigazgató: MENCSER ÉVA ■ Terjesztési igazgató: FODRÓCZY ELVIRA ■ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST, PF. 4. Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 ■ Titkárság: 477-9037, telefax: 477-9038 ■ Elektronikus levélcím: (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Terjesztés, telefon: 477-9000/130, telefax: 477-9020. ■ Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu Terjeszti árusításban a LAPKER. Rt., előfizetésben a Magyar Posta Rt. Üzleti és Logisztikai Központja (ÜLK). Belföldi előfizetés: Budapesten a Budapesti Postaigazgatóság kerületi ügyfélszolgálati irodáinál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest Vili., Orczy tér 1. Levélcím HELIR 1900) és a kiadónál. Vidéken: a postáknál és a kézbesítőknél. ^ Külföldi előfizetés: a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest Vili., Orczy tér 1. Levélcím HELIA 1900) Előfizetési díj egy hónapra 1650 Ft, negyedévre 4710 Ft, fél évre 9240 Ft, egy évre 18 000 Ft. "Í/ÉRTESZ Nyomdai előállítás: Magyar Hivatalos Közlönykiadó Kft.^Lajosmizsei Nyomdája ■ Felelős vezető: BURJÁN NORBERT igazgató ■ ISSN 0133-1701 Vidék 1 2 4 81 6 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti ! NÉPSZAVA 2003. SZEPTEMBER 26., FENTEK VÉLEMÉNY Kondor, az alkalmatlan Mikor ezek a sorok íródnak, még nem látható és tudható, milyen hatással lesz a magyar közéletre és a politikára az a meglepő tény, amelyet immár dokumentumokkal is igazoltunk, azaz, hogy a közszolgálati rádió elnök asszonya mintegy kilenc éven át működött együtt a IIt-as főcsoportfőnökséggel. Egyedül a Magyar Televízió Éjjeli menedék című műsorának egyik készítője jelentkezett szerkesztőségünkben: a csütörtök délelőtt készülő műsor felvételére elvárja a Népszavát, a Kondor Katalinról szóló hírünket igazoló dokumentumokkal együtt. És ha elutasítjuk az egyébként szinte azonnalra szóló felkérést, ezt faxon tegyük, mert az ügynek biztosan lesz folytatása. Szóval, a jobboldal azonnal mozdult, a közszolgálati televízió Vasárnapi Újsághoz hasonló rangra törekvő produkciója feltételezésünk szerint nem a Népszava mellett kíván kiállni. Mellesleg: nem is kell. Már csak azért sem, mert lapunkat nem a személyes bosszúvágy, a politikai ellenfél legyőzése vezérelte, amikor úgy döntött: nyilvánosságra hozza Kondor Katalin eleddig eltitkolt múltját. Valljuk azt, amit korábban is vallottunk: nem vagyunk hajlandóak semmiféle boszorkányüldözés részesei lenni azon az alapon, hogy ki milyen szerepet vállalt a pártállami időkben. Azokat az éveket ki így, ki úgy vészelte, élte át vagy túl; mindannyian ebben az országban élve próbáltuk élhetővé tenni a mindennapjainkat. Ki meggyőződésből, ki opportunizmusból. Sem az előbbit, sem pedig az utóbbit nem akarjuk elítélni. De még csak megítélni sem. Kondor Katalin, mint a dokumentumból kiderül, „hazafias meggyőződésből” működött együtt a III/II-es főcsoportfőnökséggel. 1974-es beszervezése után 1983-ban, saját kérésére vált meg titkos megbízatásától. Hogy konkrétan mi volt e kilenc év alatt a feladata, milyen jelentéseket készített és kikről, szinte teljesen mindegy. Rádiós munkájáról, tehetséges riportjairól, szakértelméről ezen információ birtokában sem fogunk másként vélekedni. Kondor jó rádiós volt, műsorai éppen hogy nem a diktatúrával kollaboráló újságíró képét erősítették, ellenkezőleg: a reformokban érdekelt, azok mellett hitet tevő rádiósét. Ezért voltunk bizakodóak akkor, amikor hosszas huzavona után rádióelnökké választották. Abban reménykedtünk, hogy végre szakmai vezetője lesz az egyik legfontosabb közszolgálati médiumnak. Ám hamar kiderült, a rádióelnök Kondor Katalin politikailag elfogult. Sorra üldözte el a Magyar Rádióból azokat a nagy tekintélyű kollégákat, akik másként gondolkodtak, mint ő, akik komolyan vették, hogy harag és elfogultság nélkül kell tudósítaniuk az eseményekről. Akik nem voltak hajlandóak eltorzítani a híreket, csak azért, mert egyes politikusoknak az rokonszenvesebb lett volna. Állandó szerda reggeli interjúalanya, Orbán Viktor talán örült ennek, ám azok, akik őszintén hitték, egy demokráciában a közrádiónak függetlennek kell maradnia, nem. Kondor folyamatosan megvédte, megvédi Orbán „kedvenc műsorát”, a Vasárnapi Újságot, amely gyakran szélsőséges, kirekesztő, kisebbségellenes, s amely nemegyszer útszéli, provokatív hangnemben beszél a kormányzatról. Megvédi az ORTT határozataival szemben, a tisztességes, közszolgálatiságot elváró hallgatói igényekkel szemben. Kondor Katalinnal tehát nem az a bajunk, hogy a múlt rendszer titkosszolgálatának dolgozott, hanem az, hogy rossz rádióelnök. Mert a Magyar Rádió elnöke nem tehet politikai jellegű nyilatkozatokat (olvassák el a mostani közleményét, amely „kormánypárti bosszúról” beszél, amit egy „pártlap” kezdett ellene - mi ez, ha nem politikai megnyilatkozás). Felidézhetnénk a volt amerikai nagykövetre tett megengedhetetlen megjegyzését is, de nem tesszük. Mert mindebből talán világos már, Kondor Katalin alkalmatlan a közszolgálati rádió elnökének, s nem a múltja, hanem a jelene miatt. 7