Népszava, 2004. március (132. évfolyam, 51–76. sz.)
2004-03-05 / 55. szám
Szunyogh Szabolcs Ingyenvacsora Van egy ingyenes szolgáltatás, amely két részre osztja a magyar fiatalokat: első és másodosztályú magyarokra. Az első osztályú magyar fiatal állami egyetemen tanul, mégpedig - leszámítva a megélhetési költségeit -, lényegében ingyen. Egy felsőfokú végzettség ma minimum hatszázezer, maximum másfél millió forintba kerül félévente, attól függően, hogy mennyire laborigényes a képzés, mennyi kísérleti anyagot kell elhasználni s így tovább. A másodosztályú magyar fiatal költségtérítéses ágon tanuló tandíjat fizet, mégpedig az említett összegnél általában többet, mert ebben az esetben nem a laborigény, hanem a kereslet-kínálat törvényei szabják meg az árat. A különbség kettejük között egy kisebb lakás ára. Más érdemi különbség nincs közöttük. Ez a rendszer tökéletesen igazságtalan, de ha az ember kiejti a száján az általános tandíj gondolatát, eldördülnek a szónokágyak, és kiderül, már megint a nemzetellenes bankárlelkűek mesterkednek, a fiskális politika már megint prioritást kapott az emberi lélekkel szemben. Mert hát ugye ez a liberalizmus lényege: a lelketlenség. Kis hazánkban ez a vád politikailag a biztos bukás. Az igazságtalan szisztéma fenntartása nem fenyeget bukással. A hatékonyabbá és igazságosabbá tétele igen. Nemzeti okokra hivatkozva követeljük az ingyenvacsorát, pedig, mint köztudott, ingyenvacsora valójában nincs, legfeljebb más fizeti az árát. És ez a más mi vagyunk. Az adófizető adót fizet. Nem vitatkozhat, fizetnie kell. Az adó egy részét az állam a magyar ifjúság felsőfokú tanulmányainak finanszírozására fordítja, elvileg igen helyesen, gyakorlatilag igen helytelenül. Nemzetietlen, ha azok, akik adót fizetnek, megkérdezik, hogy édes barátaink, hát micsoda dolog ez? Megmondom, micsoda dolog. Buta, igazságtalan, bénító dolog. Aki ingyen tanul, nem mindig érzi az ajándék súlyát. Talán nem egészen motivált abban, hogy jól tanuljon. Az ingyenvacsorán kilötykölik a levest. Ugye, mindenki tud példákat sorolni arra, az (indokolatlan) tandíjmentesség miként vezet a - mondjuk így: kettősorientált tanulási stratégiához. Úgyhogy én azt gondolom, diák- és tudásszerető pedagógusként, talán mégis be kellene vezetni azt a tandíjat, mindenkire kiterjedően, általánosan - de ösztöndíjrendszerrel és diákhitelrendszerrel kiegészítve. A tandíj mellett gyakran hoznak fel közgazdasági érveket. Az általános, kivételeket nem ismerő tandíjra azonban nem takarékossági okokból van szükség, hanem azért, hogy tiszta és igazságos legyen a rendszer. Nem az a cél, hogy az állam kevesebbet költsön az egyetemekre, hanem hogy az a pénz jobb tudásban kamatozzon. Tandíjmentességet a jó tanulók kapjanak, ösztöndíjat a kiválóak. A többiek nézzenek szembe a dilemmával: vagy tanulok, vagy fizetek. És ha azt látja egy fiatal, hogy a A szerző oktatáskutató a jó tanulók kapjanak, ösztöndíjat család idén azért nem utazik el a szokásos nyaralásra, mert szülei az ő tandíjára gyűjtik a pénzt, akkor esetleg a következő szemeszterben összeszedi magát. Ettől függetlenül a közgazdasági természetű érvek is jogosak. Az utóbbi években ugrásszerűen emelkedett az egyetemi hallgatók száma (1990-ben száztízezer, idén négyszázezer volt), és hát bizony elég logikusan adódik az ötlet: vonjuk be a magánA többiek nézzenek szembe erőt. Azt mondja erre némely populista politikus: soha! És a társadalmi igazság szólamát lobogtatva harcol a jelenlegi (buta, igazságtalan, bénító) rendszer mellett. Nem az a kérdés, be kell-e vonni magánerőt, mert be van az már vonva, a diákok fele magánerőből tanul. Az a kérdés, miért ajándékozok két, egyforma eredménnyel tanuló egyetemi hallgató közül az egyiknek hat uszkve kilenc milliót? Biztosan az a jó válasz, hogy azért, mert a mi (paternalista) államunk empatikus és demokrata. De akik Ausztráliában élnek, köztudottan a világ egyik legempatikusabb és legdemokratikusabb államát működtetik, és ott mégis van tandíj, amelyet a hallgatók egy diákhitelre emlékeztető konstrikcióból finanszíroznak. Angliában is ugyanezt a szisztémát léptették most érvénybe, azzal a különbséggel, hogy csak annak kell törlesztenie a diákhitel részleteit, aki egy bizonyos összeg fölött keres. Más, nagyon gazdag országokban, Németországban, Norvégiában is azon vitatkoznak, hogyan lehetne úgy bevezetni az általános tandíjat, hogy az növelje az oktatás hatékonyságát, csökkentse az igazságtalanságot és finanszírozhatóvá tegye a tömeges felsőoktatást. Ez a kérdéskör az egész világon napirenden van.. Nálunk azonban joggal állapította meg Magyar Bálint szakminiszter, hogy erről a kérdésről képtelenség szakmai vitát kezdeményezni, mert ha csak felveti az ember a gondolatot, csípőből tüzet nyitnak rá. Egyébként Magyar Bálint nem győzi újra meg újra elmondani, hogy sem a kormány, sem az SZDSZ nem kívánja bevezetni a tandíjat, egyszerűen nem hisznek neki. Nem hisznek, mert szemmel látható, hogy a liberális miniszter piacbarát eszközökkel racionalizálni és modernizálni próbálja az oktatást. Csakhogy más dolog a tankönyvkiadás vagy a taneszközgyártás területén biztosítani a szabad versenyt a verseny segítségével leszorítva az árakat és javítva a minőséget, megtörni a monopóliumokat (például az állam monopóliumát) és más dolog hozzányúlni a tandíjhoz. A tandíj bevezetését ugyanis be kell ágyazni a felsőoktatás finanszírozásának általános reformjába. Előzetesen meg kell szerkeszteni a valóban standardizált, minden egyetemre érvényes kreditrendszert, és a tandíjösztöndíj-diákhitel triumvirátust mint a tanárt, diákot egyaránt motiváló, ösztönző tényezőt kell beilleszteni az átjárható, felszabadított egyetemi világ körforgásába, amelyet, per definitionem, átjárhatóvá és szabaddá kell emelni. Amint az egész társadalmat. Normális embernek nem célja, hogy a tandíj bevezetésével annak az államnak spóroljunk forintokat, amelyet már most is a gigantikus vízfej kifejezés jellemez legtalálóbban. A tandíj bevezetésének kézen fogva kell maga után húznia az adócsökkentést. Egyszer állítólag azt mondta Kohl kancellár, hogy amely országban magasabb az adó tizennyolc százaléknál, ott szocializmus van, pont. A szakmai vita során nyilván mást mondanak majd a liberális, mást a konzervatív vagy szocialista oktatásfilozófiák hívei, föltéve, ha szóhoz jutnak, és nem szorítják ki őket a pártpolitikai iszapbirkózás bajnokai - bajnokai? Istenem. Vajon bajnok-e az, aki bokán rúgásban mester és hátulról gáncsolásban? Én azt gondolom, ezt a vitát nem nagyon úszhatjuk meg. Megnyílnak a határok, magyar fiatalok tanulhatnak Berlinben és Párizsban, természetesen pénzért. Nekik miért nem jár majd az az adóhányad, amelyet alanyi jogon birtokba vesznek azok, akik itthon a térítésmentes ágon tanulnak? A magyar fiatalság alapvető érdeke, hogy az tanulhasson ingyen, aki jól tanul, és ez a mondat vége. Teremtsük meg felzárkóztató tanfolyamokkal a hátrányos helyzetűek esélyegyenlőségét, de az adóforintokból kifizetett egyetemi tanulási támogatás (értsd: tandíjmentesség) elosztása legyen szektorsemleges, aminthogy az adózás is az. Az állami ösztöndíjat kapja az, aki jól tanul, és vigye oda, ahová akarja: Párizsba, Jászberénybe, állami vagy magánegyetemre, egyháziba vagy alapítványiba, és kelljen neki évről évre megharcolni azért az ösztöndíjért. Nem azt mondom: költsünk többet az egyetemekre (szívem szerint persze ezt mondanám), de ha ennyi pénz van, hát ennyi van. Ezt a pénzt osszuk el a piacgazdaság teljesítményelvű automatizmusai szerint. Nem divat - nem trendi - ma piacbarát mondatokat mondani. A kapitalizmussal szemben úgyis mélyek a fenntartásaink. A globalizmusellenesek, a bankgyűlölők, a nemzeti kollektivizmusban hívők, a katarktikusan vallásosak és az összes romantikus lélek, tehát mi mindannyian utálunk mindenkit, aki különbséget akar tenni ember és ember között, és a piacgazdaság bizony különbséget tesz köztünk. Bár talán nemcsak a piacgazdaság tett ilyenfajta különbséget, hanem minden egyes társadalmi rendszer, ami eddig létezett, de azokban nem kellett különösebben sokat gondolkozni, sőt talán nem is volt tanácsos, ebben viszont viselni kell életünk felelősségét. Hát nem jobb azt mondani: „Csudába a nyilvános versennyel! Én elboldogulok a kiskapukon át, ahogy eddig!” Barátaim, biztos, hogy olyan nagyon jól elboldogultunk? , vagy tanulok, vagy fizetek Disneyland Elnökeink - Üdvözlöm, elnök úr, örülök, hogy elfogadta a meghívásomat. Csak nem történt valami baj útközben, hogy késett? Már aggódtunk itt a sajtó tisztelt képviselőivel: nézze, mennyien gyűltek össze. Jó napot kívánok, miniszterelnök úr, erőt, egészséget, jó magyar alkotmányt! Úgy látom a közvélemény-kutatásokból és a hírekből, hogy mindegyikre szüksége van. Ezért hoztam önnek egy példányt a mi becsületes alaptörvényünkből, hadd lássa a kilencven százalékban kormánypárti sajtó is, milyen könyveket bújok én és milyet nem ismer még hírből sem ön. Egyébként pedig miattam ne aggódjanak, én a Gallup meg a többiek szerint jól megvagyok és nem kések le semmiről. Nekem van időm, miniszterelnök úr. Remek, elnök úr, ennek igazán örülök, de nem venné le a kabátját? Itt ma igazán alaposan befűtünk önnek, nem szeretném, ha kimelegedne. - Ruhatári adó nincs? Ravasz dolgokat találnak ki újabban. - Még hogy ravasz? Kedves elnök úr, mi annyira nem ravaszkodunk, hogy azt javaslom önnek, ne zárt ajtók mögött beszélgessünk, hanem a nyilvánosság előtt, hadd lássa mindenki, hogy nincs takargatnivalónk, nem mutyizunk, hanem rendezzük végre közös dolgainkat, ahogy önök idézgetik mostanában kedvenc keresztény, konzervatív, polgári költőjüket. Na mit szól hozzá? - József Attilához? Nem rossz, és ha élne, az ünnepélyes évértékelő beszédem előtt minden bizonnyal elszavalta volna a Döntsd a tőkét és a bankárkormányt című legújabb versét. - Apropó, Munkácsy nem festi meg önöket? De speciel nem erre gondoltam, elnök úr: ahhoz mit szól, hogy itt most szépen leülünk, és az újságírókat nem küldjük ki, hanem hagyjuk, hogy használják a mikrofonjukat meg a kamerájukat, jó? - Ennyire rosszul áll a szénájuk, miniszterelnök úr? Nyílegyenesen rohan a vesztébe? Hát tudja ön, kivel áll szemben? A nemzet szónokával. A magyarság kommunikációs császárával. Szent István óta a... - Szóval igent mond. - Hát hogy is mondjam, erre azért nem készítettek föl, úgyhogy hadd keressem még a szavakat, tehát, ööö, szórakoztató az ötlet, márpedig én azt szeretem, ha a népem jól érzi magát. Foglaljon helyet. Bocsánat, én már elfoglaltam, elnök úr, majdnem két éve, inkább ön foglaljon helyet, tessék. És azt javaslom, mindjárt lássunk is munkához. Térjünk át a lényegre. Azt szeretném, ha elnök úr kifejtené a véleményét arról, hogyan működhetne együtt kormány és ellenzék az Európai Unióban, hiszen ott is össze leszünk zárva, ami, lássa be, nem kis tehertétel ennek az országnak. Egyetértek, miniszterelnök úr, éppen ezért a terhek csökkentése érdekében azt javaslom, hogy szüntessék meg a gyógyszerek áfáját. - De hát éppen önök hozták a nyakunkra ezt az áfát. - Na és? Ön a miniszterelnök, nem? Vagy szeretne távozni? - Tisztelt elnök úr, most állapodtunk meg abban, hogy a lényegről beszélünk. - Miért? Talán nem ez a lényeg? - Igaz, úgyhogy maradok, de ismételten kérem, tekintsük át, hogy mit lehetne közösen tenni az ország érdekében. - Mit? Merjünk nagyok lenni. - Ezt már hallottuk, láttuk, és az a baj vele, hogy mások nemcsak mernek nagyok lenni, de tényleg nagyok is. - Önt mindig csak a tények zavarják, miniszterelnök úr, pedig az emberek lelke a lényeg. Állítsák viszsza a Széchenyi-tervet, amellyel felvirágoztattuk a magyar gazdaságot! Csak nem tudták eladni a virágot, leállt az export, és most isszuk meg ennek a levét. — Nem csoda, hogy a gazdák is tüntetnek, mert önök tej helyett ezt a reggeli levet fogyasztják. Minden egyes nyelésük nemzetrontó, miniszterelnök úr. Nézzen körül, bizonytalanságban van az egész ország, mindenki a munkahelye elvesztésétől retteg. — De hát csökken a munkanélküliség, elnök úr, nem nő. — Ugyan, csak nem hisz a statisztikáknak! Járjon az emberek közé, miniszterelnök úr, az a lényeg, amit ők éreznek, nem a tények. Világos? — Hogyne, megyek is. Köszönöm a találkozót, elnök úr. — Menjen csak nyugodtan, én maradok. Otthon érzem magam. ipp©r Bolgár György NÉPSZAVA ------ALAPÍTVA 1873-BAN------Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Felelős szerkesztő: HORVÁTH ISTVÁN Főszerkesztő-helyettes: DÉSI JÁNOS, KATONA JÓZSEF Ügyvezető igazgató: KOCSI ILONA Lapszerkesztők: HAHN PÉTER, TÓTH JENŐ ■ Vezető szerkesztők: MIZSLAI KATALIN, VERESS JENŐ ■ Vizuális szerkesztő: KIS ZOLTÁN ■ Képszerkesztő: WEBER LAJOS ■ Belföldi szerkesztőségvezető: SEBES GYÖRGY, szerkesztők: DUTKA NOÉMI, GYÉMÁNT MARIANN, HORVÁTH ÉVA, POCHORÁNYI ZSOLT, PÓR VILMOS, Kultúra, Mozaik: VÁRNAI IVÁN ■ Külpolitikai szerkesztőségvezető: RÓNAY TAMÁS ■ Sportszerkesztőség-vezető: BALLAI ATTILA ■ Publicisztika: PETRI LUKÁCS ÁDÁM ■ Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC, SZABÓ IRÉNÉ ■ Szép Szó: BOROS ISTVÁN ■ Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA ■ Vezető tervezőszerkesztő: NAGYIÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja az Editorial Kft. ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Kereskedelmi igazgató: BARÁTH MAYA ■ Marketingigazgató: MENCSER ÉVA ■ Terjesztési igazgató: FODRÓCZY ELVIRA ■ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST, PF. 4, Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 ■ Titkárság: 477-9037, telefax: 477-9038 ■ Elektronikus levélcím: (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Terjesztés, telefon: 477-9000/130, telefax: 477-9020. ■ Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu *■ Terjeszti árusításban a LAPKER. Rt., előfizetésben a Magyar Posta Rt. Üzleti és Logisztikai Központja (ÜLK). Belföldi előfizetés: Budapesten a Budapesti Postaigazgatóság kerületi ügyfélszolgálati irodáinál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest Vili., Orczy tér 1. Levélcím HELIR 1900) és a kiadónál. Vidéken: a postáknál és a kézbesítőknél. Külföldi előfizetés: a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest Vili., Orczy tér 1. Levélcím HELIR 1900) Előfizetési díj egy hónapra 1932 Ft, negyedévre 5466 Ft, fél évre 10 764 Ft, egy évre 20 868 Ft. Nyomdai előállítás: Magyar Hivatalos Közlönykiadó Kft. Lajosmizsei Nyomdája ■ Felelős vezető: BURJÁN NORBERT igazgató ■ ISSN 0133-1701 Vidék 1 2 4 81 6 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti V ATESZ 1 Mítpsr Ttrrivtfléfz NÉPSZAVA 2004. MÁRCIUS 5., PÉNTEK VÉLEMÉNY Magyar virtus Szabálytalanul, lelkiismerettel Fegyelmit kell indítani egy szegedi orvos ellen, valamint kártérítést is fizetnie kell az egyetemi klinikának azért, mert egy rákos beteg aszszony életben tartása, gyógyulása érdekében olyan gyógyszert adtak neki, melyet nem lett volna szabad. Ezt állítja az egészségbiztosító, továbbá a szakminisztérium, és ettől hangos a média. Mentőápoló barátom jut eszembe,, aki egy évvel ezelőtt fegyelmi megrovást kapott, mert olyan injekciót adott be egy súlyos sérültnek, amire nem lett volna jogosultsága”. A beteg ennek a gyógyszernek köszönheti az életét, ugyanakkor nem volt a közelben rohamkocsi vagy orvos, akinek joga lett volna beadni a gyógyszert, a mentőápoló pedig nem akarta végignézni, ahogy betege meghal a kezei között. A szegedi onkológusprofesszor szabálytalanul járt el - pedig az orvos nem kézrátétellel vagy talpmasszázzsal, hanem egy Magyarországon is engedélyezett gyógyszerrel segített a szegedi asszonyon. Éppen csak a betegnek még nem volt súlyos áttétes a rákja, így nem kaphatta volna meg a készítményt. A papírforma szerint. Meggyőződésem, hogy a doktor irgalmatlanul nagyot hibázott. Meg kellett volna várnia, hogy a beteg állapota súlyosra forduljon, ezt alá kellett volna támasztania vizsgálatokkal, majd alapos adminisztráció után alkalmazhatta volna csak az említett gyógyszert. Az pedig egyszerűen megengedhetetlen, hogy a beteg érdekében eltérjenek az egészségbiztosító és a szaktárca hipokrita urai által hozott szabályoktól... Hipokritának az orvossal szembeni kritikákban az tűnik, hogy az egészségbiztosító súlyos szabálytalansággal vádolja a kezelőorvost azért, mert a több százezer forintos gyógyszert csak úgy volt módja odaadni a betegeknek, ha azok megtérítik az árát. Egyfelől igaza van a társadalombiztosítás szakembereinek, hiszen a szabály úgy szól, hogy a térítéses rendszerben fekvő betegosztályon gyógyuló betegnek a terápiához szükséges minden szert az egészségbiztosító finanszíroz meg. Másrészt a valóság sajnos másként fest: lapunknak adott interjújában Ajkay Zoltán, a Magyar Kórház Szövetség elnöke nemrég elismerte, hogy vannak még olyan kórházak, ahová a gyógyszert a betegnek magával kell vinnie. A szakma számtalanszor elmondta, hogy az idei költségvetés sem elég az üdvösséghez, az ágazat fenntartásához, és az új szabályzók közvetve veszélyeztetik a betegellátást. Véleményüket csaknem teljes egészében figyelmen kívül hagyták. Az egészségbiztosító gyógyszerkasszájának immár tradícióvá vált alultervezettsége pedig már nem hír, mondhatni közhellyé kopott. Az üdvözítő természetesen az lenne, ha az orvos valóban soha nem térhetne el a szabványos szabályzati és adminisztrációs kötelmektől, ugyanakkor a finanszírozási lehetőségek lehetővé tennék, hogy minden esetben összhangban legyenek a szabályozók, az egészségügy pénzügyi kondíciója és az orvos lelkiismerete, az életmentés, a gyógyítás szabadsága. A szegedi professzor kálváriája is bizonyítja a szomorú tényt: igen messze vagyunk ettől. Nagy P. Zoltán 7