Népszava, 2004. június (132. évfolyam, 126–151. sz.)
2004-06-26 / 148. szám
Lélek a forma mögött Jövőre lesz hetvenöt éves, és több mint hetvenöt önálló kiállítása volt szerte a világban. A Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél tanítványa volt, ő maga a Budapesti Műszaki Egyetemen tanít. 1959 óta Párizsban, majd 1985-től felváltva a francia fővárosban és Budapesten él. Munkássága elismeréseként 1998-ban Kossuth-díjat kapott. Konok Tamással egy budapesti kisgalériában beszélgettünk. A Kieselbach Galéria tavaszi árverésén kalapács alá került egy hagyományos csendélete. Ez a kép ugyanannyiért kelt el, mint a BÁV tavaly áprilisi kortárs aukcióján egy nonfiguratív, geometrikus műve. Melyik műtípusnak van ma nagyobb keletje a magyar piacon? Jelen pillanatban még biztos, hogy az a sikeresebb, ami „közérthető”, ezt persze idézőjelbe tenném; ez látszott a Monet-kiállítás sikerén éppúgy, mint akár éppen az aukciók kínálatán. A közönséghez, talán azt is lehet mondani, hogy a vizuálisan még nem eléggé pallérozott közönséghez, ugyanis az ábrázoló művészet közelebb áll, mert azon látja, hogy „mi van rajta”. Megjegyzem, ezen nem kell csodálkozni, hiszen talán csak az elmúlt tizenöt év volt az, amikor már más jellegű „behatások” is meg tudtak itthon jelenni; korábban kiesett ötven vagy még több év, amikor egy Miro, egy Picasso, egy Max Ernst és sorolhatnám a neveket, az absztrakt művészetről nem is beszélve, nem kerülhetett itthon bemutatásra. Márpedig a befogadásnak vannak bizonyos kihagyhatatlan lépcsőfokai, amelyek a tanulással, a tanítással, a miliőnek a formáló erejével fejlődnek lassan az emberekben. - Milyen különbséget lát a nyugat-európai és a hazai kortárs műkereskedelem között? - A legnagyobb itteni problémát ott érzem, hogy az a galériarendszer, ami ott már az 1700-as évek óta egy kialakult szellemi mesterség, az itt még nem polarizálódott; itt a galériák nagy részében nem válik külön a kínálatban a realistább vonal, az absztrakt művészet vagy a geometrikus művészet. Párizsban sokkal jobban specializálódnak a galériák. Én úgy látom, hogy előbb-utóbb ennek itt is meg kell történnie. A kortárs művészet befogadása ugyanis amúgy is még „nem kellően megemésztett” területe a mai magyar kultúrának, tehát itt sokkal nehezebb „rendet teremteni” az emberek fejében, hogy mi is az igazi érték. De nagyon bízom benne, hogy előbb-utóbb ez ki fog alakulni. Csakhogy a galériásnak addig is, amíg ez kialakul, fent kell tartania az intézményét. — Ez ugyanilyen probléma odakint is. Alapvetően három nagy galériatípus létezik. Van az a nyolc-tíz kiemelkedő galéria, amelyek, azt lehet mondani, meghatározzák az egész világ művészeti piacát. Aztán van egy meglehetősen jelentős számú nagyon jó galéria, amelyek művészileg is nagyon jók és nagyon jól is prosperálnak. És utána van az összes többi galéria, ami mondjuk olyan, hogy amikor az utcában meghal a hentes és üres lesz a hentesüzlet, akkor a fogorvos azt mondja a felségének, aki egész nap unatkozik, és már az összes körmét kilakkozta tízszer, hogy csinálj már valamit, itt van a hentes, vedd ki azt a nyomorult üzletet, kerül, amibe kerül, csak ne légy már folyton itthon. Erre az asszony boldogan nekiveselkedik, galériát csinál, rögtön elmegy egy csomó pénz, egy év után már egy vasuk sem marad, nemhogy meghívót nem tud nyomatni, de még a bélyeget sem tudja megvenni, azt is a művésznek kell fizetni, így aztán ebből szépen egy fizetős galéria lesz. A fizetős galéria meg csak a huszadrangú uruguayi festőnek lehet érdekes, mert beírhatja az életrajzába, hogy kiállított Párizsban az X Galériában. Azt persze Montevideóban nem tudják, hogy milyen is az az X Galéria. Vagy olyan „galéria” lesz belőle, ahol egy idő után már mindent árulnak, és a posztamensen, ahová eredetileg a szobor volt szánva, ott szobor helyett végül már dezodor van. - Önnek szerte a világon nagyon sok kiállítása volt, legutóbb Budapesten mégis az egészen kis Scheffer Galériában szerepelt egy művével. Miért érzi fontosnak, hogy egy budapesti kisgalériában is jelen legyen? - Nem a galéria mérete a lényeg. Ha arra gondolok, hogy az 1900-as évek elején Párizsban megnyílt egy akkora galéria, amelyikbe tényleg öt ember nem fért be egyszerre, de nem telt el két hónap, és abban a parányi galériában ott volt Juan Gris, Braque, Miro, Chagall, Braque és Picasso is ott állította ki az első kollázsképeit, amelyeknek láttán először óriási felháborodás volt: a közönség azt mondta, hogy miféle szemetet mutatnak itt nekünk, hiszen a képeken mindenféle összevissza ragasztott újságcikkek, borcímkék, papírdarabok voltak. De akkor jött Apollinaire, és azt a gyönyörűt mondta ezekre a képekre, hogy ezek „emberséggel átáztatott anyagokból vannak”. És amikor ezelőtt tíz vagy tizenkét évvel Baselben volt egy nagy Picasso-Bracquekiállítás, éppen ezekből a kollázsokból, hát szinte azt lehet mondani, hogy elállt az ember lélegzete, ahogy a régi reneszánsz keretekben megjelentek ezek a nagyszerű alkotások. És a kiállításban a közönség szinte lábujjhegyen járt, olyan hallatlan ereje, kisugárzása volt ezeknek a műveknek. Szóval nem a galéria mérete a lényeg, hanem hogy úgy mondjam, az emberi kvalitása a helynek. - Ez az említett budapesti kiállítás a húsvét ünnepéhez kapcsolódott, s a többi kiállító munkái első ránézésre is valóban hordoztak bizonyos szakrális jegyeket. Hogyan illeszkedhet ezekhez a művekhez az ön geometrikus világa? — Ez nagyon érdekes probléma, ugyanis maga a geometrikus festészet, az egész konstruktív művészet az egy nagyon is erősen racionális magból indult ki: egy jobb világképnek a megfogalmazása volt az alapideája, akár Mondrianra vagy El Liszickijre, vagy a többiekre gondolok. És érdekes, hogy ez a festészeti vonulat, ami az 1910-es években indult el Oroszországban, aztán később Hollandiában, ez valahol mindig fel-fel tudott támadni. Ami engem az utolsó tizenöt évben ebből érdekel, az az, hogy a geometria mögött egyfajta metafizikát keressek, illetve próbáljak megvalósítani. Úgy éreztem, hogy tovább kell lépnem azon, hogy a kép csupán forma, csupán szín, csupán egyensúly-összefüggés; kell mögötte legyen egy pulzáló, lüktető, ha szabad így mondanom, délek. Ami, azt hiszem, az ember idősödő korával egyre fontosabb. Martos Gábor Fotó: ágg Károly Kínai üzlet - Egyszer az utcán odamentem egy kínaihoz és azt kiabáltam, Chungoa! Chungoa!, közben mutogattam rá. Ő meg nézett, hogy mit akarok... Utólag tudtam meg, a szó nem kínai embert, hanem az országot, középső birodalmat jelent. Ez volt első - meséli Erdei László -, amit kínaiul megtanultam. A füstölő hamuja erőtlenül leesik, a kis üzletben kardok, tibeti imazászlók, szélcsengők, faragott szobrok. 1990-ben gyakran kimentem a Váci utcába, ahol kínaiak készítettek papírmaszkot, pólókra neveket, jeleket festettek, ezeket árulták. Ebben az időben hoztak először Magyarországra nagyobb mennyiségű árut, és nyitottak egy áruházat is. Bementem hosszú hajjal, farmerben, hippiként, és mondtam, adjanak bizományba árut, babakocsit. A tulajdonos ki akart zavarni, nem mentem. Addig erősködtem, amíg adott egyet Kivittem a szentendrei piacra, tíz percen belül eladtam, és indultam a következőért. Később már vihettem cipőket, ruhákat is. Piacoztam, beszélgettem a kínaiakkal, érdekelt a nyelvük. Tudatosan a Bruce Lee filmek hatására kezdtem el kínaiul tanulni, nem a verekedést néztem, a beszédre figyeltem. Közben nyitottam egy kínai büfét. Ekkor már megvolt az asszony, az is kínai. A Váci utcában ismertem meg, ott festegetett. Szerelem volt. 1991 novemberében összeházasodtunk. Ezután majdnem elvágták a torkom, mert náluk kínai nőnek nem lehet fehér férfi az életében, nem engedik, hogy „korcsok” születhessenek. Már a fiatal lányokra is nagyon vigyáznak. Ha az édesapa nem tud a lánya közelében lenni, rábízza egy másik férfira, hogy: „Te vagy az apja!” Ő állandóan mellette van, hazakíséri, ellenőrzi, rendben van-e minden. A lányok szeretnének kitörni, de nem mernek, mert könnyen kitagadják őket. Náluk a családi rendszer máshogy van felépítve. Viszont ha kínai férfi fehér nőt vesz el, gyakran dicsekszik vele, viszi étterembe, mindenhová. Úgy tartják, a férfi vére dominál, így kínai gyermekük fog születni. A feleségemmel bíztunk abban, hogy a családja felülemelkedik a hagyományokon, de nem tudtak, így ’94 elején visszamentek Kínába. A papa olyan ember volt, amilyen majd én is szeretnék lenni. Bölcs, nyugodt, ritkán beszél, de mikor megszólal, mindenki rá figyel. Elszakadásunkhoz a nevelőapámnak is köze volt. Akkoriban náluk éltünk, és mindig azt ismételgette, miért nem tudtam magyar lányt választani. Közben persze leste. Vén kecske megnyalta volna a sót. Van egy fiam, ’92. június 8-án született, Pap Lászlónak hívják, és Pekingben él az anyjával. Engem is Lászlónak hívnak, a Gábor név csak rám ragadt. Kínaiul a Laci ugyanis azt jelenti, hogy szemét. Amikor bemutatkoztam, hogy Laci, vagyis szemét vagyok, mindenki elröhögte magát. Utána Gabiként kezdtem bemutatkozni, ami azt jelenti, valamitől magasabb. A magyarok Gabinak hívtak, de sokan mondták, az olyan lányos, így Gábor lett belőle. A feleségem és a fiam hazamenetele óta egyszer találkoztunk. Pont egy kínai étteremben dolgoztam. Én máshogy nőttem fel, mint a fiam. A nevelőszüleim intézetből vettek ki. Kerestek valakit, és én annyira „nyüzüge” vékony voltam, hogy azt gondolták, velem nem lesz probléma. A nevelőapám uralkodott felettem. „Szíjat hasítok a hátadból!” - ordította. Középiskolásként gyakran eljöttem otthonról, haverokkal, rockzenészekkel voltam, náluk aludtam. Később a feleségemmel újra a szüleimhez kerültem, próbáltam rendbe hozni a kapcsolatunkat. Nem sikerült. Otthagytam nekik a büfét, de nem tudták továbbvinni, felszámolták, eladták. Azóta nem láttam őket. Utazgattam. Voltam Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban, Erdélyben. Hátizsákkal. Általában csöves életet éltem, de azért volt bennem annyi tartás, hogy ne olyan hajléktalan legyek, mint aki kint alszik a Nyugatiban. Én inkább nem ettem, ha kellett egy hétig sem, de nem kéregettem. Később, ’98-ban kimentem Londonba. A szerencse mellém szegődött, két nap után az egyik épület tetején magyar zászlót láttam, rátaláltam egy magyar büfére. Akkor még nem beszéltem angolul, a büfés lány, Évi nagyon sokat segített. Például ha valaki szendvicset vett, kapott ajándékba egy csokit, egy almát vagy egy narancsot. De az angolok nem olyanok, mint a magyarok. Ők megvették a szendvicset, és nem foglalkoztak a csokival, a gyümölccsel. Otthagyták. Évi meg nekem adta. Ettem annyi csokit, hogy egy idő után rá sem bírtam nézni. Két hónapig kint aludtam egy padon. Tél volt! Annyira átfagytam, hogy reggelente gyakran nem tudtam lábra állni. Kerestem munkát, heti hat fontért újságkihordó lettem egy indiainál. Öt font volt egy napra a kaja. Azutárt meg Évi jamaikai barátja egy építkezésen alkalmazott, hetente százötven fontot adott. Továbbra is az utcán aludtam, a McDonald’s-ban mostam hajat, zoknit. Volt olyan, hogy beültem egy kávézóba, hogy ne fagyjak meg. Rajzoltam. Angliában nem rúgják ki az embert, ha nem rendel. Lerajzoltam egy férfit, mérgesen odajött. Mivel nem tudtam angolul, annyit mondtam, szuvenír, szuvenír... Erre meghívott egy sörre, és adott nekem három fekete bogyót. Nem tudtam, hogy mi az, elvittem Évinek megmutatni. Ő sem tudta, mondta, mutassuk meg az arab ismerősének. Mikor az arab meglátta, majd kiugrott a szeme. Adott tíz fontot, és már melegítette is a kanállal. Kábítószer volt. Később egy magyar férfi éttermében dolgoztam szakácsként. Kezdetben a konyhában, majd az alkalmazottaknak bérelt közös lakásban aludtam, de hamarosan lejárt a vízumom, haza kellett jönnöm. Lassan már két éve, hogy egy teaházban és ebben a távol-keleti boltban dolgozom. Reggelente kung-fu, meg tai-chi edzésekre járok, és tanulom a hindit. Mert most az tetszik. Indiába vágyom. Ignéczi Hajnalka Különös történetek Az ötödik láb Nikodémot, a színész-költőt, akinek jó ideje a zakójában van a szállása, az asszonyok az ötödik lába miatt szeretik. - Ilyenre mixelődtem - mondta Nikodém -, s mivel a szüleimet nem én csináltam, nyilvánvaló, hogy ilyen selejt lettem. - Mikor, Nikodém? - Van egy olyan opusom, amibe bele van írva, hogy tizenhét már elmúltam, de hatvan még nem vagyok. Az ötvenediket taposom. - Hány éve hajléktalan, Nikodém? - Tizennyolc, tizenkilenc... dadogós dolog ez, mert amikor dolgozom, azért van ám hol laknom, csak mióta egészségügyileg lettem rendetlen... - Mi a baj, Nikodém? - Láb, sarok, mély vénás trombózis, múltkor három gerincem mondta azt, hogy reccs, most várom a hatodik szívinfarktusomat, mindkét kezem el van törve... hogy a pitymallatba ne fájna. Tetszik tudni, mit jelent, ha azt mondom, matekolás? Ütés, bele az éjszakába és nem mellé. - Szép verseket ír, Nikodém. - Ha jól emlékszem, először tizenhárom éves koromban ragadtam tollat, amikor rájöttem, mégsem belőlem lesz a világ legnagyobb orgonaművésze. Mert már akkor kénytelen voltam gályázni. Tetszik érteni, amit mondok? Nem járhattam se ide, a Zeneakadémiára, se Pécsre, akkoriban még csak ezen a két helyen volt orgonatanszék, hanem el kellett menni inasnak, amitől a burám akkora lett. Drehásnak álltam, gépi forgácsolónak, mert pont abban az évben kellett valakinek kitalálnia, hogy együtt tanítsák az esztergályozást, a marást, a köszörülést, a gyalulást meg a vésést. -A szülei kicsodák, Nikodém? - Édesatyám... ő még él, 1925-ben született, de hogy pontosan melyik hónapban, azt nem tudom. Vallásos ember, nagy rétor, lelkész volt. Sajnos idesanyám meghalt, bent van a bazilika aljában, ahol nekem is megvan a negyvenszer-negyvenszer-hatvanas lyukam, idősbik bátyámnak a neje által. -Asszonya van-e, Nikodém? - Ha nem mondja be a rádióba, akkor három is. A legfiatalabb tizenkilenc... Nem tudom, mit szeretnek rajtam, mert a hajam csomókban hull, a műfogam kiesik, meg kéne már csináltatni... Nem tudom, mit komálnak rajtam, gondolom az ötödik lábamat... Ismeri? A versikét. A kecskének négy lába van, / ötödik a farka, / farka alatt a dadogója, / a te orrod a bedugója... - Jaj, Nikodém, hol él maga? - Hát itt, a zakómban. Mert hajléktalanszállóra be nem megyek. Tavaly például ötször kellett megcsináltatnom az összes iratomat. Mert a hajléktalanszállókra a sittesek annyira beveszik magukat, hogy jobban tudják, mikor van nyugdíjam, aztán mikor kijövök a bankból, akkor ha másként nem megy, egy fél téglával és némi taposással elszedik tőlem, én meg lesek, mint Jenő a moziban. .. Ezért ha elfáradok, mint most is, akkor felülök egy vonatra és... - Merre megy, Nikodém? - Ahol valamilyen koncert van. Az ember előtte a Pesti Estet vagy valamelyik hírlapot fölüti, kinéz egy jó kis koncertet, a vonatra felül, aztán nem biztos, hogy oda is ér. Az orgonakoncert az nekem olyan, mintha a szívemet melengetnék, de arra nehéz bejutni. - És hova könnyű, Nikodém? - Sehova. De olyan koncerten még nem voltam, ahová valahogy be ne jutottam volna. - Mit mond olyankor, Nikodém? - Megállok a jegyszedőnő előtt, és egyszerre csak szegény, szerencsétlen rokkantnyugdíjassá változom. - Mennyi a nyugdíja, Nikodém? - A világ szégyene: harminchatezer kétszáz forint. - Tényleg az utcán él, Nikodém? - Most Szentendrén. Ott szeretnék venni egy kultúrkocsmát. Rendben van, ki tetszik mosolyogni, de én akkor is azon vagyok, hogy meglegyen. - És tesz-e a kocsmájáért, Nikodém? - Megcsinálok érte egy Oscar-díjas filmet. - Bolondozik itt nekem összevissza... - Hát színész is voltam! Tetszik emlékezni az Árvácskára? A filmre. Igaz, annak csak a zenéjét énekeltem. És a Szürkület? Megvan? Főszerep, főszerep, az sose voltam. Leginkább ajtófélfa szeretek lenni, csak megfizessék. - Vicces ember, maga, Nikodém. - Ha nem ilyen lennék, a fájdalomtól már rég nem élnék. - Az édesatyja nem mondta sose, lakjon inkább nála? - Édesatyám nagyon korrekt, nagyon vallásos ember, nincs ővele semmi hiba. Mindig csak velem. Mert már gyerekkoromban megszökdöstem. - Mi elől, Nikodém? - Nem elől, hanem miért. Szöktem három és fél évesen a cirkuszba. Mert meg akartam tudni, hogyan lehet az oroszlánt annyira fölhergelni, hogy még ne kaparjon meg. És sikerült. - Micsoda, Nikodém? - Hát megpiszkálni egy darab vassal. Szegénykém, aludt volna, én meg ütöttem a mancsát. Rám mordult. Akkor a vassal a bajszát kezdtem bizgatni. ideges lett. Odajött a rácshoz, én meg mondtam, kicsi vagyok én... Egy Okány nevű faluban történt ez, ahol élt egy bácsi. Őtőle hallottam a dalt, amit most eldúdolok. - Még egy kicsit ne, Nikodém. - Mit akar hallani? Hogy dolgoztam nyomdában, üveggyárban, szállodában? Hogy énekeltemjátsztam színházakban? A debreceni színháztól egy évig azért kaptam a fizetést, hogy be ne tegyem a lábamat. Aztán jött a Pécsi Nemzeti, aztán Miskolc, Szeged és Eger. Az utolsó szerződésem Győrbe szólított volna, de elütött a halottaskocsi, mikor egy asszonyállat férjül kért. Megnősültem tizennyolc perc alatt, és mikor erről a papírt megkapta, lerítt róla, hogy a tulajdona lettem. Mikorra pedig Szegedben megszületett a fiunk, az én asszonyállatom olyan szorosan próbálta volna a gyeplőt fogni... Azt a bácsit ott, Okányban, Haragos Józsi bácsinak hívták, és az volt a bánata, hogy ő egy mekkora nagy alkoholista, pedig olyan gyönyörűen tudta tárogatón eljátszani a dalt, amit most eldúdolok, Bözselinda, magának... Scipiades Erzsébet* Milos Nikodém Miklós Barnabás verseit az ünnepi könyvhéten megjelent Alkonyzóna című antológiában olvashatják.