Népszava, 2004. július (132. évfolyam, 152–178. sz.)

2004-07-17 / 166. szám

„Tudatos kétértelműség” Izrael akkor lesz hajlandó lemondani atomfegyverprogramjáról, ha ellenségei véglegesen beletörődnek állami létébe - körülbelül ez volt az értelme annak, amit Ariel Saron, a zsidó állam miniszterelnöke Mohamed el-Baradeijel, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatójával közölt, amikor az - a hónap első felében - Jeruzsálemben járt. Saron persze nem ezeket a szavakat használta. Úgy fogal­mazott, hogy ne térjen el attól, a már évtizedek óta érvényesülő alapelvtől, mely szerint Izrael nem ismeri el atomfegyverei létét, de nem is cáfolja azt. Izrael Állam még meg sem alakult, de jövendőbeli vezetőinek képzeletét már megragadta az atomfegyver birtoklásá­nak gondolata. Nagy hatással volt rájuk, hogy az a fanatikus japán tisztikar, amely 1945 nyarán még mindhalálig való har­cot hirdetett a fenyegető amerikai meg­szállás ellen, a hirosimai és nagaszaki atomtámadás után különösebb ellenállás nélkül beleegyezett a kapitulációba. Ilyen fegyverre, gondolták a zsidó veze­tők, nekik is szükségük lehet, hiszen megalapítandó államukat annak elpusztí­tására törő, hatalmas túlerőben lévő el­lenség veszi körül. Amellett azzal is tisz­tában voltak, hogy Izrael energiahordo­zókban szegény ország lesz, melynek szüksége lehet e pótlólagos erőforrásra. Az előkészületek már 1948-ban, a füg­getlenség kikiáltásának évében megkez­dődtek. A nácik elől sok zsidó mérnök és fizikus menekült Palesztinába, és a világ ekkor alakuló atomfizikai tanszékein is akadt elég olyan zsidó szakember, aki kész volt Izraelben folytatni tevékenysé­gét. A technológiai segítséget az ugyan­csak ekkor induló és egészen a hatvanas évek első feléig tartó francia-izraeli együttműködés biztosította. Ez az együttműködés rendkívül szoros volt. Az izraeli atomipar szívében, a Ne­gev sivatagban fekvő Dimonában francia szakemberek építették meg Izrael első atomreaktorát, izraeli kollégáik pedig csaknem valamennyi francia atomipari üzemben és az összes francia atomkísér­letnél jelen lehettek. Az első izraeli atombomba valamikor a hatvanas évek­ben készült el. A programot nagymérték­ben gyorsította, hogy 1956-ban, amikor Izrael Franciaországgal és Nagy-Britan­­niával szövetségben megszállta a Sínai­­félszigetet, a szovjet vezetők burkoltan, de azért nagyon is érthetően atomcsa­­pással fenyegették meg a zsidó államot, ha záros határidőn belül nem vonul ki onnan. Izrael az 1967-es, hatnapos háborút fölényesen megnyerte, de az 1973-as Jóm Kipur-i rosszul indult számára. Oly­annyira, hogy Mose Dajan védelmi mi­niszter azt találta mondani Golda Meir miniszterelnök asszonynak: ,,A harma­dik szentély pusztulása fenyeget!" Bár Dajannak nem volt kedve tréfálkozni, a kifejezés egyfajta szójáték volt: harma­dik szentélynek akkoriban Izrael államát nevezték (az első két ókori jeruzsálemi szentélyre utalva, melyeket a zsidó állam meghódítói elpusztítottak), ugyanakkor a „szentély” szó a dimonai atomtelep, il­letve az egész atomprogram titkos kód­szava is volt. . A Jóm Kipur-i háború október hatodi­­kán váratlan arab támadással kezdődött. Két nap sem telt el, és Izrael összeszerelt 13, egyenként húsz kilotonnás atom­bombát, s ennek hírét - a lélektani had­viselés azóta is sokat emlegetett példá­jaként - nyomban ki is szivárogtatták, mintegy a miheztartás végett az arab or­szágok számára. Meg nem erősített hí­rek szerint a Szovjetunió válaszul nukle­áris fegyverrel fölszerelt hadihajót kül­dött Alexandria kikötőjébe, és a térségbe irányított egy atom-tengeralattjárót is. (Ugyancsak a miheztartás végett.) A nukleáris erőegyensúly ily módon hely­­reállván a háborút a felek hagyományos fegyverekkel vívták meg. A végén, mint emlékezetes, ezt a menetet is Izrael nyerte. 1973 után az izraeli atompotenciál ugrásszerű fejlődésen ment át. Miniatűr, bőröndben is elférő atombombákat fej­lesztettek ki, melyeket könnyűszerrel bármely ellenséges országban be lehet csempészni, továbbá atomtöltetű tüzér­ségi gránátokat, nukleáris aknákat (az esetleges ellenséges harckocsitámadások megakasztására) és néhány hidrogén­bombát is. Hordozóeszközként az izraeli fejlesztésű Jerikó-1. és Jerikó-2. közép­hatótávolságú rakéták szolgáltak, továb­bá F-4-es amerikai Phantom vadászbom­bázók. Ezekkel Izrael nemcsak az arab fővárosokat volt képes elérni, de a Szov­jetunió déli területeit is. Ami a fejlesztéshez és a harckészült­ségben tartáshoz szükséges atomkísérle­teket illeti, ezeket Izrael elsősorban Dél- Afrikával együttműködve végezte. Több­ségüket sikerült eltitkolni a világ elől, ám 1979-ben egy amerikai kémhold hatal­mas villanást észlelt az Indiai-óceán déli vizei fölött. Közös izraeli-dél-afrikai robbantás volt, állítólag már a harmadik. (Az első kettőt úgy sikerült ideig-óráig titokban tartani, hogy egy-egy hatalmas felhő belsejében végezték el őket.) Izrael amellett - ugyancsak meg nem erősített hírek szerint - a Negev sivatagban is folytatott kísérleteket. Nem a zsidó állam volt azonban Sz. egyetlen a Közel-Keleten, amely atom­fegyverek birtoklására törekedett. Ilyen szándékai voltak Líbiának, Iránnak és Iraknak is. Mivel ezek Izrael legádázabb ellenfelei voltak - a zsidó állam meg­semmisítése kinyilvánított céljaik közé tartozott —, Jeruzsálemben első számú külpolitikai célnak tekintették atomfegy­verkezésük megakadályozását. Elsősor­ban is Irakéi, amely legközelebb jutott a bomba birtoklásához. Irakban a szövetségesek az elmúlt egy évben hiába kerestek tömegpusztító fegyvereket. Az 1991-es öbölháború előtt azonban Szaddám Huszein bizonyí­tottan rendelkezett ilyenekkel - vegyi és bakterológiai fegyverekkel -, és szakem­berei a legjobb úton voltak afelé, hogy a diktátort atombomba birtokába juttassák. Ez nemcsak Izrael számára jelentett vol­na halálos veszedelmet, de Irak szomszé­dai számára is. Végül is a zsidó állam szánta rá magát a cselekvésre. 1981. június hetedikén 14 izraeli va­dászbombázó emelkedett a levegőbe. Amerikai légi felderítési adatokat alapul véve elrepültek egészen az iraki Oszirak helységig, ahol a Tammuz-1 kódnevű rektor szinte már kulcsrakészen, átadásra várt. Ez a létesítmény szolgált volna az iraki atomfegyvergyártás bázisául. Az iz­raeli bombák átütötték a reaktor betonfa­lát, teljesen megsemmisítve a fontosabb berendezéseket. Ez volt a világon az első - és mindmáig egyetlen - atomlétesít­mény elleni támadás. Szaddám Huszein még soha nem adta fel nukleáris törekvé­seit, de célját már sohasem érte el. Az izraeli atomfegyverkezésre vonat­kozó adatok jó darabig teljességgel spe­kulatívak voltak. A zsidó állam ugyanis - érthető módon - titkolódzon. Erre egye­bek közt azért volt szükség, hogy ne hoz­za zavarba fő szövetségesét, az Egyesült Államokat. (Franciaország időközben, miután lemondott észak-afrikai gyarma­tairól, kibékült az arab világgal és elhide­­gült Izraeltől.) Washington az atomfegy­verek elterjedése elleni harc egyik fő szószólójává vált, és azóta is rendkívül energikusan lép fel azon államok ellen, amelyek ilyenek birtoklására töreksze­nek. Izraeli szövetségesének atomfegy­verkezése ezért roppant kínos számára­­ folyamatosan annak a szemrehányásnak teszi ki, hogy kettős mércével mér: Izra­elnek mindent elnéz, az arab és más mu­zulmán országoknak semmit. A zsidó ál­lam e helyzethez a „tudatos kétértelmű­ség” politikájával alkalmazkodott. Ez azt jelenti, hogy rendületlenül továbbfej­leszti atomfegyverzetét, és ezt nem is cá­folja, de nem is vallja be, így a szemrehá­nyásokat bezsebelő amerikai politikusok faarccal kérdezhettek vissza: mi bizonyít­ja azt, hogy Izraelnek atomfegyvere van? 1985 óta ezt a kérdést már nehezebb feltenni. Merthogy immár van bizonyí­ték. Ezzel egy Mordechaj Vanunu nevű izraeli technikus szolgált, miután elbo­csátották munkahelyéről, a dimonai atomipari központból. Vanunu emigrált, és a London Sunday Times című brit lap­ban részletes műszaki leírást és fényké­peket tett közzé, melyek nemcsak azt mutatják, hogy Izraelnek vannak nukleá­ris fegyverei és azok célba juttatásához szükséges eszközei, hanem azt is, hogy ezek mennyisége és fejlettsége messze túlhaladja azt a mértéket, melyről a vi­lágnak mindaddig tudomása volt. Vanu­­nut, aki időközben keresztény hitre tért, izraeli ügynökök elrabolták, odahaza bí­róság elé állították, és hazaárulásért 18 év börtönre ítélték. Idén áprilisban szaba­dult, de Izrael területét nem hagyhatja el. Az izraeli atomfegyverekkel kapcsola­tos „tudatos kétértelműségnek" egyéb­ként - a politikaiakon túl - lélektani okai is vannak. Hiszen e fegyvert alapvetően nem bevetésre, hanem elrettentésre szán­ják. A puszta tény, hogy nincsenek róla megbízható adatok, hogy mélységes titok­zatosság veszi körül, nagyobb félelmet vált ki Izrael ellenségeiből, mintha egy lényegesen nagyobb, de az ismert poten­ciálról lenne szó. 1991-ben, az első öbölháború idején atomriadó volt Izraelben. A zsidó állam felé iraki rakéták irányultak, és joggal le­hetett tartani attól, hogy ezeket tömeg­­pusztító töltettel látják el. Néhány tucat rakéta végül is becsapódott Izraelben, de - mivel csak hagyományos töltettel vol­tak ellátva - alig tettek kárt. Hogy így alakult, az nyilvánvalóan az izraeli atom­fegyvernek is köszönhető volt. Szaddám Huszein ugyanis tudta: Izrael azzal vála­szolna, ha tömegpusztító fegyverrel tá­madnának rá. A háború mindenesetre elég nagy riadalmat keltett a zsidó állam­ban. Felvetődött a gondolat, hogy a ha­gyományos eszközökkel végrehajtott tá­madásokat is atomfegyverrel torolják meg. Egy politikai kommentátor például azt írta: a kormány Szaddám értésére ad­hatná, hogy ha folytatja Izrael elleni ra­kétaháborúját, akkor „Irak könnyen Bag­dad nélkül maradhat”. Mint az iraki atomreaktor elleni táma­dás is mutatta, Izraelnek rendelkezésére álltak bizonyos amerikai felderítési ada­tok, főként műholdfelvételek. Ez utóbbi­ak közül Washington azokat bocsátotta a zsidó állam rendelkezésére, amelyek a határaitól számított 160 kilométeres tá­volságig mutattak földi objektumokat. De ezek már az iraki reaktor elleni táma­dáshoz sem voltak elegendőek, ezért új források után kellett nézni. Egy Jonathan Jay Pollard nevű, amerikai állampolgár­ságú, de az izraeli titkosszolgálatnak, a Moszadnak dolgozó férfi 1986-ig illegá­lis úton mintegy kétezer olyan műhold­­felvételt juttatott el Izraelnek, melyek a világ távoli célterületeit ábrázolták. Mi­után Pollardot letartóztatták és elítélték, a zsidó állam kénytelen volt e téren is a saját lábára állni. 1988-ban felbocsátotta az Ofek-1, 1990-ben pedig az Ofek-2 felderítő műholdakat, amelyek ugyan nem érik el a megfelelő amerikai beren­dezések hatékonyságát, de azért nagy felbontású fényképek készítésére és tele­fonlehallgatásokra alkalmasak. Izrael tehát mind nukleáris eszközök­kel, mind ezek hordozóival, mind pedig megfelelő felderítési lehetőségekkel ren­delkezik. Képes megsemmisítő erejű csapást mérni bármelyik ellenségére. A Vanunu-féle leleplezések után egy ame­rikai szakértő csodálkozva meg is je­gyezte: „az izraeliek ezek szerint meg tudják tenni mindazt, amiről eddig azt hittük, hogy csak mi vagyunk rá képesek meg az oroszok”. A világ országai - még az Egyesült Államok is - évtizedek óta követelik Izraeltől, hogy csatlakozzon az Atomso­rompó Szerződéshez. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy a zsidó állam meg­semmisíti nukleáris fegyverzetét, és le­hetővé teszi a Nemzetközi Atomenergia­ügynökség megbízottainak, hogy rend­szeres ellenőrzéseket végezzenek atom­ipari létesítményeiben. Simon Peresz erre már 1995-ben is úgy reagált, hogy Izrael ezt csak akkor teszi meg, ha a térség országai és különösen Irán megszűnnek fenyegetést jelenteni számára. Ám az az­óta eltelt csaknem egy évtizedben atom­ügyekben is jelentős változások történtek a Közel-Keleten. Irak már nem számít nukleáris veszélyforrásnak, Líbia le­mondott tömegpusztító fegyvereiről, és remény van arra is, hogy a világ atom­­fegyverkezési terveinek feladására kény­szerítheti Iránt. Izraelre ezért egy ideje már a korábbinál is nagyobb nyomás ne­hezedik annak érdekében, hogy csatla­kozzon a Közel-Kelet atomfegyvermen­tes övezetté alakításának tervéhez. A zsi­dó állam - mivel továbbra is veszélyben érzi magát - egyelőre nemet mond, bár a korábbiaknál kevésbé kategorikusan. Július nyolcadikán Izraelben tárgyalt Mohamed el-Baradei. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatója - még Jeruzsálembe érkezése előtt - prob­lematikusnak nevezte azt a helyzetet, hogy Izraelnek van atomfegyvere, szom­szédainak viszont nincs. Ennek orvoslá­sára egyfajta nukleáris leszerelési útiter­vet ajánlott a zsidó állam számára. Tárgyalásaik során Saron - korábbi merev álláspontját legalább formailag enyhítve - azzal válaszolt el-Baradei ajánlatára, hogy Izrael kész tárgyalni az atomfegyvermentes Közel-Kelet tervé­ről, ám csakis a békefolyamattal össze­függésben. Szavait később szóvivője ér­telmezte. Eszerint a tárgyalások akkor kezdődhetnek meg, ha megszűnik a pa­lesztin erőszak, ha helyreáll a térség nyu­galma és ha már Irán sem jelent fenye­getést Izrael számára. (Aharon Zeevi, az izraeli katonai hírszerzés főnöke nem sokkal el-Baradei érkezése előtt úgy nyi­latkozott, hogy „Teheránnak nincs szán­dékában leállítani nukleáris programját. Márpedig ha folytatja, 2007-re atom­fegyvere lesz".) Izrael igyekezett az eddigieknél rugal­masabbnak és nyitottabbnak mutatkozni. Szenzációként jelentették a hírügynöksé­gek például, hogy Dimonáról szóló hon­lapot tettek fel az internetre, amelyen még fénykép is látható. Konkrétumokról s különösen fegyverekről persze nincs szó. Nem is lehet, mert Saron két nappal el-Baradei látogatása előtt erősítette meg, hogy ez utóbbiakkal kapcsolatban Izrael kitart a „tudatos kétértelműség" politikája mellett. El-Baradei mindennek ellenére elégedett volt tárgyalásaival. Ami érthető is, hiszen elődei még ennyi engedményre sem tudták rábírni Izraelt. Kepecs Ferenc Vanunu tenyere, így hozta nyilvánosságra elrablásának körülményeit - a férfi elárulta az izraeli atomtitkokat Jog és jogérzék Vajon van-e joga Izraelnek az atomfegyverhez? Az érvényes nemzetközi megállapodások szerint nincs. Ezek értelmében ugyanis csak az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja, az Egyesült Államok, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína birtokolhat ilyen fegyvereket. Amikor ezeken kívül India és Pakisztán is megépítette a maga bombáit, ezt a világ elítélte, és az Egyesült Államok egy időre szankciókat is életbe léptetett e két állam ellen. De te­gyük féjre az érvényes nemzetközi jogot, és vegyük alapul a természetes jogérzéket. (Az Egyesült Álla­mok is ezt tette, amikor 1999-ben és 2003-ban érvé­nyes BT-határozat nélkül megtámadta Jugoszláviát, illetve Irakot.) Mi indokolhatja azt, hogy egy állam atomfegyvereket szerezzen be? Az semmiképpen sem, hogy állandó tagja a Biztonsági Tanácsnak. Ez ugyanis még messze nem garantálja azt, hogy e fegy­vert nem használja megengedhetetlen célokra. Némi garanciát e téren csak az adhat, ha az illető állam jog­állam, ha demokratikusan megválasztott parlamentje ellenőrzi a végrehajtó hatalmat és meg tudja akadá­lyozni abban, hogy alkalomadtán őrültségeket köves­sen el. E kritériumnak az Egyesült Államok, Nagy- Britannia és Franciaország megfelel; Oroszország csak félig-meddig, Kína pedig egyáltalán nem. Izrael azonban teljes mértékben. Egy másik, ugyancsak a józan ész által diktált kri­térium az lehet, hogy fenyegetve van-e létében vala­mely állam, vagyis hogy indokolja-e külső veszély, hogy ilyen pusztító fegyvert birtokoljon. Ha ebből in­dulunk ki, a Biztonsági Tanács egyetlen állandó tag­jának sem lehetne atomfegyvere. Ezen államok ugyan ki vannak téve veszélyeknek - nem annyira más államok, hanem inkább terrorszervezetek révén, melyek bizonyos célok elérése érdekében fenyegetik őket. Elpusztítani, megszüntetni azonban nem akar­ják ezeket az államokat, illetve ha akarnák is, esélyük lenne rá. Izrael esetében azonban - mint tudjuk - más a helyzet. Egy népes államcsoport - a muzulmán és ezen belül is főleg az arab országoké - évtizedeken belül másra sem törekedett, mint a zsidó állam el­pusztítására, és ezt teljesen nyíltan deklarálták. Mára a helyzet persze sokat változott, de még mindig akad­nak olyan országok - például Irán -, melyek kitarta­nak e cél mellett. Ilyen helyzetben Izrael vezetőinek egész egyszerűen hazafias kötelességük volt az atom­fegyver megszerzése. Ha ma a világ nagy része hall­gatólagosan elnézi a zsidó államnak, hogy e fegyver birtoklásával megsérti a nemzetközi jogot, akkor azt e körülmények figyelembe vételével teszi. Egy izraeli sajtókommentátor honfitársai hozzá­állását kifejezve azt írta: „a zsidó államnak képesnek kell lennie arra, hogy második Hirosimával fenyeges­sen annak érdekében, hogy elkerüljön egy második Auschwitzot". Az első öbölháború idején pedig, ami­kor iraki rakéták hullottak Izraelre, Saron így fenye­getőzött: „Lehet, hogy az araboknak olajuk van, de gyufánk nekünk van hozzá.” A munkapárti Simon Peresz később mérsékeltebb hangot ütött meg: „Atom­ütőerőnk kiépítésével nem Hirosima, hanem Oslo le­hetőségét akartuk megteremteni.” (Izrael Oslóban állapodott meg a palesztinokkal egymás elismerésé­ről és a békefolyamat megkezdéséről.) SZÉP SZÓ 2004. JÚLIUS 17., SZOMBAT NÉPSZAVA 19

Next