Népszava, 2004. július (132. évfolyam, 152–178. sz.)
2004-07-31 / 178. szám
SZÉP SZÓ 20 NÉPSZAVA 2004. JÚLIUS 31., SZOMBAT Varázslat Makón A Makói Videó- és Művészeti Műhely hivatalos bejegyzése 1994 májusára datálódik, de valójában már korábban is létezett. Lux Antal tanítványa, Czibolya Kálmán 1992-ben Makói Műhely néven küldte - felkérésre tanítványai munkáit a stuttgarti filmfesztiválra. Azóta a makói filmes csoport mind az öt földrészen gyűjtött elismeréseket és kapcsolatokat. Berlin, Wiesbaden, Hannover, Grado, Athén, Poznan, Varsó, London, Tromso, Szöul, Sydney, Seattle, Tunisze városok filmes fesztiváljain fordultak meg a makói gyerekek vagy az alkotásaik az elmúlt években. Legtöbbször nyertek is valamilyen kategóriában. Ennek ellenére Czibolya Kálmán, a csoport vezetője a leglényegesebbnek a szakmai alázatot tartja: senki nem gondolhatja, hogy nagy művész, mert van egy-két díja - egyébként a legtöbbjüknek van. — Minél sikeresebb az ember, annál szerényebben kell hozzáállnia a dolgokhoz - fogalmaz Czibolya. - Ez a mi vezérfonalunk, és úgy érzem, a fiatalok vevők erre. A makói videóműhely azt az utat választotta, hogy európai megmérettetésekre jár, hiszen - ahogy ezt a csoport vezetője mondta - itthon alig van lehetőség a bemutatkozásra. A hiányt enyhítendő rendezte meg a csapat tavaly és az idén a Zoom to Europe and the World fesztivált tavasszal a hagyma városában. A seregszemlét hagyományteremtőnek tervezik, azt szeretnék, ha néhány napra Makó lehetne a fiatal európai és Európán kívül filmesek fővárosa. A vetítésekre a legtöbben Németországból érkeztek, de idén először Dél-Koreából is jött filmes csoport. - A fesztivál kettőnk ötlete Kis Péter Csabával - emlékezik a műhelyvezető. - Igaz, kellettek ehhez a fiatalok is. A videóműhely tagjai ugyanis úgy látták az európai fesztiválok során, melyeken az elmúlt tíz évben megfordultunk, hogy arra a csapatmunkára, amivel egy ilyen rendezvény megszervezése jár, mi is képesek vagyunk. Merész vállalkozás volt egy olyan kisvárosban, mint Makó, ilyen nagy rendezvényt szervezni, de úgy éreztük, a kellő energia, fiatalos lendület és ötlet megvan bennünk, így vágtunk neki, és az első fesztivál nagyon jól sikerült. Sokat gondolkodtunk, mi lehetett ennek az oka. Rájöttünk, az, hogy más léptékben terveztük az eseményt. Nem akartuk - nem is tudtuk volna - felvenni a versenyt egy nagyváros, mint Hannover vagy Berlin fesztiváljával, ehelyett megpróbáltuk az emberi, a baráti oldalt erősíteni. Nemcsak vetítéseket szerveztünk, hanem kötetlen találkozókat, kirándulásokat is. Ennek hangulata, varázsa van: ez hat az emberekre, hiszen tavaly óta újabb filmesek kapcsolódtak be a fesztiválba, és a régiek is eljönnek persze. Európa „legcsipetebb” csapata, a makói filmes műhely idén is erre, az emberi tényezőre helyezte a hangsúlyt, amikor megtervezte a fesztivált. - Miért esett a választása épp a fiatalokra, amikor megszervezte filmes csapatát? - Azért, mert amikor elkezdtem ezt a műhelyt építeni, én is tíz évvel fiatalabb voltam. Komolyra fordítva a szót: talán mert ez a korosztály a legnyitottabb a világra, a változásokra. Persze ez a folyamat kétoldalú, hiszen én is sokat tanulok tőlük, és ezt nem csak szakmailag kell érteni. Olyan rezdüléseket, ötleteket kapok a fiataloktól, amelyek éltetnek engem, csupa olyasmit, amiből tovább lehet lépnem. Maga a csoport is úgy jött létre, hogy az egyik tanítványom, Márton Ádám munkáiból áradó tehetség láttán határoztam el, hogy komolyabban is foglalkoznom kell a fiatalokkal. 1993-ban egy különlegesen tehetséges makói gimnáziumi osztály döntötte el végérvényesen a makói műhely sorsát. Nekem nagyon fontos volt, hogy tudásunkat a legjobbaktól sajátítsuk el, így kerültünk Bánó András, Sára Sándor, Kovács Gyula, Zsigmond Vilmos, Gaál István és Koltai Lajos látómezejébe. Művészetünk nem underground, de mindenképpen egy új út. Én magam sosem kapcsolódtam semmilyen független vagy amatőr filmes mozgalomhoz, mert nagyon korán az európai fősodorba kerültem a szerencse, no meg tanárom, Lux Antal, a Berlinben élő képző- és videóművész segítségével. Emiatt nem volt szükségem sosem arra, hogy csatlakozzak valahová - mondja Czibolya Kálmán. A Makói Videó- és Művészeti Műhely legújabb sikere Rozsnyai Olivér díja. A Kistérségi és Kisközösségi Televíziók V. Filmszemléjén a Sára Sándor által vezetett zsűri a felnőtt mezőnyben negyvenegy versenyfilm közül a 14 esztendős makói alkotó Fiatal harcosok című dokumentumfilmjének ítélte a Krónika kategória fődíját, valamint különdíjban is részesítette a videóműhely alkotóját. - Egy iskolai fellépésemnél találkoztam először a kamerával - meséli Rozsnyai Olivér. - Az eszköz mögött pedig Czibolya Kálmán állt, és a műsor végén mondta, hogy akit érdekel a filmezés, keresse meg őt. Én így tettem. - Mikor történt ez a találkozás a kamerával? - 2003 januárjában, azaz több mint egy éve. - Hatan voltak a vele együtt indulók - teszi hozzá Czibolya Kálmán -, de csak ő maradt meg közülük. - Mi volt az első munka, amit a műhelyben kaptál? -Az első nem is olyan érdekes, csak apróság volt: felvettük, hogy az osztálytársaim felváltva beültek az iskolapadba, majd saját stílusuknak, egyéniségüknek megfelelően bemutatkoztak vagy mutattak valamit. Ez volt az első munka, amit én vágtam meg. - Mi az, amivel komolyan is foglalkozol? - Legjobban a számítógépes vágás foglalkoztat, azzal töltöm el a legtöbb időt a műhelyben. A fesztiválnyertes képeket is én vágtam: ez egy rövid dokumentumfilm tíz-tizennégy éves gyerekekről, akik a Szegedi VSE-ben versenyszerűen birkóznak. - Honnan jött az ötlet? - Kálmán mondta, hogy érdemes ott filmezni, mert a küzdelem, a harc mindig érdekes téma a képernyőn, jól lehet ábrázolni. - A műhely úgy működik - egészíti ki a fentieket Czibolya Kálmán -, hogy kezdetnek igyekszem mindig jó témákat találni a fiataloknak, amelyek mentén el tudnak önállóan indulni. - Százalékban kifejezhető, hogy ki mennyit tesz hozzá egy-egy film elkészültéhez? - Ez változó - feleli a műhely vezetője. - Van olyan, amelyiket kimondottan egyedül hoz létre az alkotó, másokat igazi csapatmunkával készítünk el, mint a „nagyok”. Olivér ebben a filmben operatőr és vágó volt, illetve ő állította össze a végleges filmet is, azaz ő szerkesztett. Az elnyert díj természetesen pénzjutalommal is jár, melyet - döntött a műhely - az alkotó teljes egészében megkap. Szeretne ugyanis egy digitális fényképezőgépet. A fotózáshoz szükséges témaérzékeny látással már biztosan rendelkezik a fiatal alkotó. Sarnyai Tibor Képkönyvtár Egy igazi. Van egy magyar grafikusművész, akinek a múlt század 30-as éveiben olyan híre volt, hogy még a pápa is vele akarta elkészíttetni az ex-librisét. Van aztán egy magyar könyvművész, aki többek között Petőfi, Vörösmarty, Ady írásait illusztrálta a versek hangulatát tükröző csodálatos munkáival. De van egy magyar színházi tervező is, aki a Nemzeti Színház előadásaihoz készített díszleteket és jelmezeket, s ez irányú munkái során ő volt az első, aki Magyarországon üvegdiára festett vetített képes hátteret alkalmazott. Ráadásul ő az a sokoldalú színházművész is, aki kísérleti mozgásszínházi előadásoktól kezdve avantgárd marionetteken át a népi eredetű bábszínházig a legkülönfélébb műfajokban dolgozott a hazai színházi életben. Aztán van egy magyar iparművész, akinek a munkáival a két világháború között nap mint nap bárki találkozhatott, ha mondjuk éppen levelet kapott vagy bármit vásárolt, hiszen az illető éppúgy tervezett bélyegeket, mint papírpénzeket. Az ilyen „apróságokkal” szemben van aztán egy magyar látványtervező, aki több mint 3200 résztvevővel álmodott meg csaknem másfél kilométer hosszú sorokban haladó jelmezes felvonulást az 1938-as magyarországi Eucharisztikus Világkongresszus alkalmából. De van egy, az akkori legmodernebb műfaj iránt érdeklődő filmes szakember is, aki ott bábáskodott a magyar animációs film megszületése körül, mi több, az egyik legelső magyar rajzfilm éppen az ő keze nyomán született meg. Mindezen alkotótevékenységek mellett pedig van egyfelől egy olyan szakíró, akinek számos művészetelméleti cikke jelent meg különféle hazai lapokban, másfelől meg egy olyan művészetpedagógus, aki kidolgozta a magyar iparoktatás és munkásnevelés reformjának tervét, akinek több száz tanítványa között éppúgy ott volt a keramikus Kovács Margit, mint a később külföldön világhírnevet szerzett szobrász Pierre Székely, vagy aki iskolájában először tanított idehaza színpadi díszletmakett-építést. Mindez persze régen volt. Mostanában viszont egyre gyakrabban szerepel a hazai aukciókon egy magyar festőművész, akinek képei sokszázezres, sőt nem ritkán millió feletti árakat érnek el - így aztán ma már talán egyre többen vannak, akiknek ha másért nem is, de legalább emiatt nem cseng teljesen ismeretlenül Jaschik Álmos neve. Pedig Jaschik Álmos, ez az 1885-ben, Bártfán született és 1950-ben, Budapesten elhunyt alkotóművész és művészpedagógus nemcsak ma sikeres aukciós szereplő, de természetesen azonos a fent felsorolt valamennyi elméleti és gyakorlati művészi tevékenység egykori művelőjével, így aztán aligha véletlen, hogy erről a sokoldalú emberről az elmúlt csaknem fél évszázad során (a róla megjelent cikkeken kívül) két emlékkönyv is készült - de talán az sem, hogy miért, miért nem, de végül is mindkettő kéziratban maradt. Most viszont alighanem mindkettőnek a tényanyagát magába foglalja az a hatalmas, Jaschikhoz valóban méltó album, amelyben a Nórán kiadó gyűjtött egybe szinte mindent erről a nagyszerű művészről és művészről. A Jachik Álmos a művész és pedagógus című kötet ugyanis nemcsak a „címszereplőről” írott tanulmányokat és a művész munkáinak csaknem kétszáz reprodukcióját foglalja magába, de közzéteszi írásait, sőt iskolájának tanulmányi terveit is, valamint tanítványainak névsorát, az iskola kiállításainak jegyzékét és a Jaschikról írott bibliográfiát is. Vagyis valóban szinte minden tudnivalót erről a kivételes alkotóról, hogy végre ne csak aukciós sikereiről ismerhessük. Martos Gábor Szabad lexikon I., álom „A felébredő ember naiv megítélése szerint az álom, még ha nem is származik a másvilágból, mégiscsak más világba varázsolja az alvót.” (Freud: Álomfejtés) * Olyan jó volt érezni hajnalban azt a friss istállószagot, amint meztéláb végigfutott a harmatos füvön. A pitypang szára hersegett a fogai alatt. Ahogy a pitvarhoz ért, hegyeset pökött, s így kiáltott be: hát anyjuk, ide azzal a fzüstökkel, téringettél! Szerény reggeli volt az, zsíros kenyér hagymával, s csuporból aludttej. A kenyér szikkadt, már vagy egyhetes, a hagyma tavalyról, kicsit rohadt, a csupor mára rég lekopott - de mégis milyen jó ez, így a kupica - na jó, két kupica - snapsz előtt. (Esetleg három kupica?) Szinte örömnek tűnt ezután a munka, élvezte, ahogy izmai megfeszülnek, amikor a vendégoldalt felteszi a kocsira, aztán vasvellával felhányja a szénát. Az izzadság patakokban folyt végig erős hátán. Nem is csoda, hiszen tüzesen sütött le a nyári nap sugara, az ég tetejéről teája. Persze, azt csak mi tudjuk, hogy fölösleges dolog volt sütnie oly nagyon, hiszen hősünknek úgyis nagy melege volt. Ugyanis szerelem tüze égett fiatal szívében. De erről nem illett beszélnie, mert akkor a végén még megtudja a felesége, és oda az idill. Az idill persze így is hamar széttört, mert jött bricskáján a gazdatiszt, és ordítozott, hogy így meg úgy disznó banda, majd én adok nektek, szerintetek ez itt egy mintagazdaság vagy egy szanatórium? És itt csak ne álmodozzanak munka helyett, mert kihajít innen mindenkit, és aztán koldusbotra jutnak és végük. Ezen persze nevettek, mert ennél koldusabb botra már nem lehet itt jutni. És különben is, süt a nap, langymeleg szél fú, és a lányok itt körülöttük a könnyű keszkenőkben mind oly kívánatosak. Ott megy az a legkívánatosabb, az a mindig mosolygós. Az az édes fekete. Hát akkor, mit ugrál ez a kis városi ember itten? Dik mán! De az a városi ember - talán mert látta, hogy különben vége a tekintélyének - úgy csapta hókon a logarlécével, hogy nyomban leszédült a talyigáról és beverte a fejét az itatóba. A csattanásra ébredt fel. Lefejelte a board üléstermének márvány asztalát. Ijedten nézett körül, csak nem pattant le róla az aranyozás. Az első aligazgató ugrott oda hozzá: Jajaj, elnök-vezérigazgató úr,csak nem ütötte meg magát, csak nincs rosszul. Jajaj. Egy pohár víz talán? - Egy lótüdőt! Egy snapszot, de íziben - hangzott a váratlan elnök-vezérigazgatói utasítás. - Ez annyira megütötte a fejét, hogy teljesen hülye lett - gondolták a különféle al- és ügyvezető igazgatók, le- és felkönyvelők. Ám megadóan hallgatták, immár sokadszor, hogy a kedves elnök-vezérigazgató úr már nem marad itt velük sokáig. Dobra veri ezt az egész diskulanciát. A pénzt szétosztja a szegények között, s visszavonul egy kis hegyi faluba, ahol esténként jódliszó remegteti meg a levegőt, szalonnás rántottét vacsoráznak és a fölsöpört istállóban táncoltatják meg a kihívó menyecskéket. Már csak ezen az egy akvizíción legyenek túl és bizonyisten. Mert a konkurenst még gyorsan tönkre kell tenni, és aztán kezdődhet a boldog szegénység. Itt abbahagyta, mert arra gondolt, hogy még holnapután is tönkre kell tennie egy másik versenytársat, úgy üzletileg, mind emberileg. Szóval, gyerünk haza inkább aludni. S talán álmodni. Dési János Hurka Erős Pista Az erős ember, név szerint Pista, vagy Pisti, másoknak Svarci, avagy Te, te, büdös állatom!, reggel likőr lement a konditerembe. Másfél órát gyúrt, először száz felülést csinált, aztán bicepszet erősített 25 kilós súlyzókkal. Ezután következett a hát- és a combizom, amitől könnyednek érezte magát, mintha csak röpdösött volna az izzadságszagú teremben. Nagyon szerette ezt az érzést. Éppen a nyomópadon feküdt, és 120 kilókat tolt a feje fölé, amikor odaállt elé egy cingár, szemüveges pofa, aki vasággyal együtt lehetett 70 kiló, és azt mondta neki: - Figyelj, öreg, abba kéne hagynod a kokszot, mert olyan a szagod, mint az újpesti bőrgyáré, kijön tőle a gálám. Pista köpni-nyelni sem tudott a meglepetéstől. - Tényleg - mondta a brigár -, te nem érzed, hogy milyen szagok jönnek ki belőled? Hogy a többiről már ne is beszéljek. Pisti hirtelen bénulást érzett tagjaiban, ütni sem tudott, szava is elakadt, egészen leforrázva nyúlt a törülközője után, szó nélkül fölállt, és ment zuhanyozni. A víz alatt némileg lenyugodott, és amikor beült az ő szeme fényébe, a BMW kabrióba, már újra a régi volt, igazi Svarci, aki izmaival, megjelenésével elkápráztatja a csajokat. Beugrott a Kanáriba enni egy salátát, aztán átment a Liszt Ferenc térre a csajokat nézegetni. Általában buktak rá a nők, soknak tetszett, hogy a karján táncolnak az izmok, gyakran meg is szólították, hogy „mizujs”, és neki semmit sem kellett tennie, hogy összejöjjenek a dolgok, így aztán ezek a találkozások általában az ágyban teljesedtek be. Ma viszont a szomszéd asztalnál két csajszi vihogott, minduntalan ránéztek, összesúgtak, fölröhögtek vagy éppen húzogatták a szájukat. Pista az újságjába temetkezett, a Story magazint nyálazta, hogy lépést tarthasson a legfrissebb eseményekkel, amikor meghallotta, hogy mit mondott rá a szép arcú lány. - Ez tök gáz. Nem is értem, hogy egyeseknek mi tetszik ebben? - Undorító - mondta a nagy mellű. - Rosszul lennék, ha csak hozzám érne. - Az agyánál feltehetően csak a micsodája kisebb - vihogott a szép arcú. A lányok jót nevettek, Pisti meg égett, mint a Reichstag, de mégsem állhatott a lányok elé, hogy figyúlszivi, mindent hallottam, és szeretnétek magatoknak akkora szerszámot, mint amilyen nekem van. Igyekezett hát könnyed és flegma lenni, látszólag nem törődni a beszólásokkal, szóval még öt percig ücsörgött, babrált a lapokkal, aztán hazagurult. De a lányok teljesen lelombozták. Bekapcsolta a tévét, üveges tekintettel bámult valami délutáni vetélkedőt, mire végre megjött a Baby. Babyval két éve voltak együtt. Jól megvoltak az ágyban és az asztalnál is, kapcsolatuk igazán bonyodalmak nélküli volt, nagy, mély érzelmeket egyikükben sem gerjesztett. Baby éppen telefonált, és pont a tévé előtt állt meg. Pisti nem látta a képernyőt, hiába nyújtogatta a nyakát, lemaradt a szerencsekerékről hiába intett Babynak, hogy söprés, na, de gyorsan, a lány nem reagált. - Húzzál arrébb, banyek! - vakkantott rá, s igazából a hangsúly volt bántó. - Otthon, anyukával - mondta Baby, hogy kivel és hol beszéljen Pista ilyen hangon, mire Svarci nem bírván magát türtőztetni, így az egész nap elszenvedett megaláztatások után kifakadt, mint egy kelés, erre persze fölpattant a tévé elől, megragadta a Baby karját, erősen megszorította, s adott neki egy tockost. Maga is meglepődött ezen, mert különben békés természetű volt, nőket csak a legvégső esetekben szokott pofozni, csak ha azok kiprovokálják a verést. Baby a döbbenetről szólni sem tudott. Hirtelen elhalkult, mint egy rossz rádió, némán az asztalra tette a mobilját, az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és csak annyit mondott Pistinek: - Látni sem akarlak többé! Szóval kirúgták Pistát. Akinek új volt ez a helyzet, mert eddig mindig ő rúgta ki a nőket. Annyira meglepődött ezen, hogy még napok múltán is értetlenkedett, s így egyre vonzóbbá vált számára a Baby, aki viszont hallani sem akart felőle, hívásaira, SMS-eire nem reagált, mondván, egy ilyen bunkóval többé nincs dolga. Pista végső kétségbeesésében a Sláger Rádió esti szerelmes műsorához fordult segítségért, a műsorvezetőnek élő adásban panaszolta el az ő nagy szívfájdalmát, meg hogy szánja-bánja a történteket, s arra kéri itt, mindenki előtt a Babyt, hogy bocsásson meg neki, megígéri, hogy soha többet, ez is csak véletlen volt és kisiklás, és igen, ő nagyon szereti, és megváltozik. Hisz milyen jól megvoltak két évig, és az nem lehet, hogy egy ilyen kis tasli miatt szakítsanak. Van az úgy, hogy férfiembernek eldurran a keze - mondta az éterbe. - Nincs igazam? A műsorvezető vállalkozott arra, hogy élőben fölhívja Babyt, hogy összebékítse Pistával. Tárcsázta is, ám Baby szó nélkül letette a telefont. A műsorvezető jobb híján a hallgatókhoz fordult tanácsért, hogy akkor most merre, hány óra, ők mit tennének, mit mondanának, akik hol Pisti vállát veregették, hogy fasza csávó vagy öreg, hol megbocsátottak neki, mert az ilyen „baleset” minden családban előfordul, hol elküldték a francba, mert nem férfi, de nem is ember az olyan, aki a nálánál gyengébbet megüti. Pista azóta sem ért semmit, kukán hallgat otthon, néha végigjárja a trendi helyeket, hátha összefut a Babyval, és néha teljesen váratlanul a felkarján megmegrándul az izom. Boros István