Népszava, 2004. július (132. évfolyam, 152–178. sz.)

2004-07-31 / 178. szám

SZÉP SZÓ 20 NÉPSZAVA 2004. JÚLIUS 31., SZOMBAT Varázslat Makón A Makói Videó- és Művészeti Műhely hivatalos bejegyzése 1994 májusára datálódik, de való­jában már korábban is létezett. Lux Antal tanít­ványa, Czibolya Kálmán 1992-ben Makói Mű­hely néven küldte - felkérésre­­ tanítványai munkáit a stuttgarti filmfesztiválra. Azóta a makói filmes csoport mind az öt földrészen gyűjtött elismeréseket és kapcsolatokat. Berlin, Wiesbaden, Hannover, Grado, Athén, Poz­nan, Varsó, London, Tromso, Szöul, Sydney, Seattle, Tunisz­­­e városok filmes fesztiváljain fordultak meg a makói gyerekek vagy az alkotá­saik az elmúlt években. Legtöbbször nyertek is valamilyen kategóriában. Ennek ellenére Czibo­lya Kálmán, a csoport vezetője a leglényegesebb­nek a szakmai alázatot tartja: senki nem gondol­hatja, hogy nagy művész, mert van egy-két díja - egyébként a legtöbbjüknek van. — Minél sikeresebb az ember, annál szerényeb­ben kell hozzáállnia a dolgokhoz - fogalmaz Czi­bolya. - Ez a mi vezérfonalunk, és úgy érzem, a fiatalok vevők erre. A makói videóműhely azt az utat választotta, hogy európai megmérettetésekre jár, hiszen - ahogy ezt a csoport vezetője mondta - itthon alig van lehetőség a bemutatkozásra. A hiányt enyhí­tendő rendezte meg a csapat tavaly és az idén a Zoom to Europe and the World fesztivált ta­vasszal a hagyma városában. A seregszemlét ha­gyományteremtőnek tervezik, azt szeretnék, ha néhány napra Makó lehetne a fiatal európai és Eu­rópán kívül filmesek fővárosa. A vetítésekre a leg­többen Németországból érkeztek, de idén először Dél-Koreából is jött filmes csoport. - A fesztivál kettőnk ötlete Kis Péter Csabával - emlékezik a műhelyvezető. - Igaz, kellettek ehhez a fiatalok is. A videóműhely tagjai ugyanis úgy lát­ták az európai fesztiválok során, melyeken az el­múlt tíz évben megfordultunk, hogy arra a csapat­munkára, amivel egy ilyen rendezvény megszer­vezése jár, mi is képesek vagyunk. Merész vállal­­­kozás volt egy olyan kisvárosban, mint Makó, ilyen nagy rendezvényt szervezni, de úgy éreztük, a kellő energia, fiatalos lendület és ötlet megvan bennünk, így vágtunk neki, és az első fesztivál na­gyon jól sikerült. Sokat gondolkodtunk, mi lehe­tett ennek az oka. Rájöttünk, az, hogy más lépték­ben terveztük az eseményt. Nem akartuk - nem is tudtuk volna - felvenni a versenyt egy nagyváros, mint Hannover vagy Berlin fesztiváljával, ehelyett megpróbáltuk az emberi, a baráti oldalt erősíteni. Nemcsak vetítéseket szerveztünk, hanem kötetlen találkozókat, kirándulásokat is. Ennek hangulata, varázsa van: ez hat az emberekre, hiszen tavaly óta újabb filmesek kapcsolódtak be a fesztiválba, és a régiek is eljönnek persze. Európa „legcsipetebb” csapata, a makói filmes műhely idén is erre, az emberi tényezőre helyezte a hangsúlyt, amikor megtervezte a fesztivált. - Miért esett a választása épp a fiatalokra, ami­kor megszervezte filmes csapatát? - Azért, mert amikor elkezdtem ezt a műhelyt építeni, én is tíz évvel fiatalabb voltam. Komoly­ra fordítva a szót: talán mert ez a korosztály a leg­nyitottabb a világra, a változásokra. Persze ez a folyamat kétoldalú, hiszen én is sokat tanulok tő­lük, és ezt nem csak szakmailag kell érteni. Olyan rezdüléseket, ötleteket kapok a fiataloktól, ame­lyek éltetnek engem, csupa olyasmit, amiből to­vább lehet lépnem. Maga a csoport is úgy jött lét­re, hogy az egyik tanítványom, Márton Ádám munkáiból áradó tehetség láttán határoztam el, hogy komolyabban is foglalkoznom kell a fiata­lokkal. 1993-ban egy különlegesen tehetséges ma­kói gimnáziumi osztály döntötte el végérvénye­sen a makói műhely sorsát. Nekem nagyon fontos volt, hogy tudásunkat a legjobbaktól sajátítsuk el, így kerültünk Bánó András, Sára Sándor, Kovács Gyula, Zsigmond Vilmos, Gaál István és Koltai Lajos látómezejébe. Művészetünk nem underg­round, de mindenképpen egy új út. Én magam so­sem kapcsolódtam semmilyen független vagy amatőr filmes mozgalomhoz, mert nagyon korán az európai fősodorba kerültem a szerencse, no meg tanárom, Lux Antal, a Berlinben élő képző- és videóművész segítségével. Emiatt nem volt szükségem sosem arra, hogy csatlakozzak valaho­vá - mondja Czibolya Kálmán. A Makói Videó- és Művészeti Műhely legújabb sikere Rozsnyai Olivér díja. A Kistérségi és Kis­közösségi Televíziók V. Filmszemléjén a Sára Sándor által vezetett zsűri a felnőtt mezőnyben negyvenegy versenyfilm közül a 14 esztendős makói alkotó Fiatal harcosok című dokumentum­filmjének ítélte a Krónika kategória fődíját, vala­mint különdíjban is részesítette a videóműhely al­kotóját. - Egy iskolai fellépésemnél találkoztam először a kamerával - meséli Rozsnyai Olivér. - Az esz­köz mögött pedig Czibolya Kálmán állt, és a mű­sor végén mondta, hogy akit érdekel a filmezés, keresse meg őt. Én így tettem. - Mikor történt ez a találkozás a kamerával? - 2003 januárjában, azaz több mint egy éve. - Hatan voltak a vele együtt indulók - teszi hozzá Czibolya Kálmán -, de csak ő maradt meg közülük. - Mi volt az első munka, amit a műhelyben kaptál? -Az első nem is olyan érdekes, csak apróság volt: felvettük, hogy az osztálytársaim felváltva beültek az iskolapadba, majd saját stílusuknak, egyéniségüknek megfelelően bemutatkoztak vagy mutattak valamit. Ez volt az első munka, amit én vágtam meg. - Mi az, amivel komolyan is foglalkozol? - Legjobban a számítógépes vágás foglalkoz­tat, azzal töltöm el a legtöbb időt a műhelyben. A fesztiválnyertes képeket is én vágtam: ez egy rövid dokumentumfilm tíz-tizennégy éves gyere­kekről, akik a Szegedi VSE-ben versenyszerűen birkóznak. - Honnan jött az ötlet? - Kálmán mondta, hogy érdemes ott filmezni, mert a küzdelem, a harc mindig érdekes téma a képernyőn, jól lehet ábrázolni. - A műhely úgy működik - egészíti ki a fentie­ket Czibolya Kálmán -, hogy kezdetnek igyek­szem mindig jó témákat találni a fiataloknak, amelyek mentén el tudnak önállóan indulni. - Százalékban kifejezhető, hogy ki mennyit tesz hozzá egy-egy film elkészültéhez? - Ez változó - feleli a műhely vezetője. - Van olyan, amelyiket kimondottan egyedül hoz létre az alkotó, másokat igazi csapatmunkával készí­tünk el, mint a „nagyok”. Olivér ebben a filmben operatőr és vágó volt, illetve ő állította össze a végleges filmet is, azaz ő szerkesztett. Az elnyert díj természetesen pénzjutalommal is jár, melyet - döntött a műhely - az alkotó teljes egészében megkap. Szeretne ugyanis egy digitális fényképezőgépet. A fotózáshoz szükséges téma­érzékeny látással már biztosan rendelkezik a fia­tal alkotó. Sarnyai Tibor Kép­könyv­tár Egy igazi. Van egy magyar grafikusművész, akinek a múlt század 30-as éveiben olyan híre volt, hogy még a pápa is vele akarta elkészíttetni az ex-libri­­sét. Van aztán egy magyar könyv­művész, aki többek között Petőfi, Vörösmarty, Ady írásait illusztrálta a versek hangulatát tükröző csodála­tos munkáival. De van egy magyar színházi tervező is, aki a Nemzeti Színház előadásaihoz készített dísz­leteket és jelmezeket, s ez irányú munkái során ő volt az első, aki Ma­gyarországon üvegdiára festett vetí­tett képes hátteret alkalmazott. Rá­adásul ő az a sokoldalú színházmű­vész is, aki kísérleti mozgásszínházi előadásoktól kezdve avantgárd ma­rionetteken át a népi eredetű báb­színházig a legkülönfélébb műfajok­ban dolgozott a hazai színházi élet­ben. Aztán van egy magyar iparmű­vész, akinek a munkáival a két vi­lágháború között nap mint nap bárki találkozhatott, ha mondjuk éppen le­velet kapott vagy bármit vásárolt, hi­szen az illető éppúgy tervezett bé­lyegeket, mint papírpénzeket. Az ilyen „apróságokkal” szemben van aztán egy magyar látványtervező, aki több mint 3200 résztvevővel ál­modott meg csaknem másfél kilo­méter hosszú sorokban haladó jel­mezes felvonulást az 1938-as ma­gyarországi Eucharisztikus Világ­­kongresszus alkalmából. De van egy, az akkori legmodernebb műfaj iránt érdeklődő filmes szakember is, aki ott bábáskodott a magyar animá­ciós film megszületése körül, mi több, az egyik legelső magyar rajz­film éppen az ő keze nyomán szüle­tett meg. Mindezen alkotótevékeny­ségek mellett pedig van egyfelől egy olyan szakíró, akinek számos művé­szetelméleti cikke jelent meg külön­féle hazai lapokban, másfelől meg egy olyan művészetpedagógus, aki kidolgozta a magyar iparoktatás és munkásnevelés reformjának tervét, akinek több száz tanítványa között éppúgy ott volt a keramikus Kovács Margit, mint a később külföldön vi­lághírnevet szerzett szobrász Pierre Székely, vagy aki iskolájában elő­ször tanított idehaza színpadi dísz­­letmakett-építést. Mindez persze régen volt. Mosta­nában viszont egyre gyakrabban szerepel a hazai aukciókon egy ma­gyar festőművész, akinek képei sok­százezres, sőt nem ritkán millió fe­letti árakat érnek el - így aztán ma már talán egyre többen vannak, akiknek ha másért nem is, de leg­alább emiatt nem cseng teljesen is­meretlenül Jaschik Álmos neve. Pedig Jaschik Álmos, ez az 1885-ben, Bártfán született és 1950-ben, Budapesten elhunyt alkotóművész és művészpedagógus nemcsak ma sike­res­ aukciós szereplő, de természete­­sen azonos a fent felsorolt vala­mennyi elméleti és gyakorlati művé­szi tevékenység egykori művelőjé­vel, így aztán aligha véletlen, hogy erről a sokoldalú emberről az elmúlt csaknem fél évszázad során (a róla megjelent cikkeken kívül) két em­lékkönyv is készült - de talán az sem, hogy miért, miért nem, de végül is mindkettő kéziratban maradt. Most viszont alighanem mindket­tőnek a tényanyagát magába foglalja az a hatalmas, Jaschikhoz valóban méltó album, amelyben a Nórán ki­adó gyűjtött egybe szinte mindent er­ről a nagyszerű művészről és mű­vészről. A Jachik Álmos a művész és pedagógus című kötet ugyanis nem­csak a „címszereplőről” írott tanul­mányokat és a művész munkáinak csaknem kétszáz reprodukcióját fog­lalja magába, de közzéteszi írásait, sőt iskolájának tanulmányi terveit is, valamint tanítványainak névsorát, az iskola kiállításainak jegyzékét és a Jaschikról írott bibliográfiát is. Vagy­is valóban szinte minden tudnivalót erről a kivételes alkotóról,­ hogy végre ne csak aukciós sikereiről is­merhessük. Martos Gábor Szabad lexikon I., álom­­ „A felébredő ember naiv megítélése szerint az álom, még ha nem is származik a más­világból, mégiscsak más világba varázsolja az alvót.” (Freud: Álomfejtés) * Olyan jó volt érezni hajnalban azt a friss istálló­szagot, amint m­eztéláb végigfutott a harmatos füvön. A pitypang szára hersegett a fogai alatt. Ahogy a pitvarhoz ért, hegyeset pökött, s így kiáltott be: hát anyjuk, ide azzal a fzüstökkel, té­ri­ngettél! Szerény reggeli volt az, zsíros kenyér hagy­mával, s csuporból aludttej. A kenyér szikkadt, már vagy egyhetes, a hagyma tavalyról, kicsit rohadt, a csupor mára rég lekopott - de mégis milyen jó ez, így a kupica - na jó, két kupica - snapsz előtt. (Esetleg három kupica?) Szinte örömnek tűnt ezután a munka, élvezte, ahogy izmai megfeszülnek, amikor a vendégol­dalt felteszi a kocsira, aztán vasvellával felhány­ja a szénát. Az izzadság patakokban folyt végig erős hátán. Nem is csoda, hiszen tüzesen sütött le a nyári nap sugara, az ég tetejéről teája. Per­sze, azt csak mi tudjuk, hogy fölösleges dolog volt sütnie oly nagyon, hiszen hősünknek úgyis nagy melege volt. Ugyanis szerelem tüze égett fiatal szívében. De erről nem illett beszélnie, mert akkor a végén még megtudja a felesége, és oda az idill. Az idill persze így is hamar széttört, mert jött bricskáján a gazdatiszt, és ordítozott, hogy így meg úgy disznó banda, majd én adok nektek, szerintetek ez itt egy mintagazdaság vagy egy szanatórium? És itt csak ne álmodozzanak mun­ka helyett, mert kihajít innen mindenkit, és aztán koldusbotra jutnak és végük. Ezen persze nevet­tek, mert ennél koldusabb botra már nem lehet itt jutni. És különben is, süt a nap, langymeleg szél fú, és a lányok itt körülöttük a könnyű kesz­kenőkben mind oly kívánatosak. Ott megy az a legkívánatosabb, az a mindig mosolygós. Az az édes fekete. Hát akkor, mit ugrál ez a kis városi ember itten? Dik mán! De az a városi ember - talán mert látta, hogy különben vége a tekinté­lyének - úgy csapta hókon a logarlécével, hogy nyomban leszédült a talyigáról és beverte a fejét az itatóba. A csattanásra ébredt fel. Lefejelte a board üléstermének márvány asztalát. Ijedten nézett körül, csak nem pattant le róla az aranyozás. Az első aligazgató ugrott oda hozzá:­­ Jajaj, elnök-vezérigazgató úr,­csak nem ütötte meg magát, csak nincs rosszul. Jajaj. Egy pohár víz talán? - Egy lótüdőt! Egy snapszot, de íziben - hang­zott a váratlan elnök-vezérigazgatói utasítás. - Ez annyira megütötte a fejét, hogy teljesen hülye lett - gondolták a különféle al- és ügyve­zető igazgatók, le- és felkönyvelők. Ám meg­­adóan hallgatták, immár sokadszor, hogy a ked­ves elnök-vezérigazgató úr már nem marad itt velük sokáig. Dobra veri ezt az egész diskulan­­ciát. A pénzt szétosztja a szegények között, s visszavonul egy kis hegyi faluba, ahol esténként jódliszó remegteti meg a levegőt, szalonnás rán­tottét vacsoráznak és a fölsöpört istállóban tán­coltatják meg a kihívó menyecskéket. Már csak ezen az egy akvizíción legyenek túl és bizonyis­ten. Mert a konkurenst még gyorsan tönkre kell tenni, és aztán kezdődhet a boldog szegénység. Itt abbahagyta, mert arra gondolt, hogy még holnapután is tönkre kell tennie egy másik ver­senytársat, úgy üzletileg, mind emberileg. Szóval, gyerünk haza inkább aludni. S talán ál­modni. Dési János Hurka Erős Pista Az erős ember, név szerint Pista, vagy Pisti, mások­nak Svarci, avagy Te, te, büdös állatom!, reggel li­kőr lement a konditerembe. Másfél órát gyúrt, elő­ször száz felülést csinált, aztán bicepszet erősített 25 kilós súlyzókkal. Ezután következett a hát- és a combizom, amitől könnyednek érezte magát, mintha csak röpdösött volna az izzadságszagú teremben. Nagyon szerette ezt az érzést. Éppen a nyomópadon feküdt, és 120 kilókat tolt a feje fölé, amikor odaállt elé egy cingár, szemüveges pofa, aki vasággyal együtt lehetett 70 kiló, és azt mondta neki: - Figyelj, öreg, abba kéne hagynod a kokszot, mert olyan a szagod, mint az újpesti bőrgyáré, kijön tőle a gálám. Pista köpni-nyelni sem tudott a meglepetéstől. - Tényleg - mondta a b­rigár -, te nem érzed, hogy milyen szagok jönnek ki belőled? Hogy a többiről már ne is beszéljek. Pisti hirtelen bénulást érzett tagjaiban, ütni sem tudott, szava is elakadt, egészen leforrázva nyúlt a törülközője után, szó nélkül fölállt, és ment zuha­nyozni. A víz alatt némileg lenyugodott, és amikor beült az ő szeme fényébe, a BMW kabrióba, már újra a régi volt, igazi Svarci, aki izmaival, megjelenésével el­kápráztatja a csajokat. Beugrott a Kanáriba enni egy salátát, aztán átment a Liszt Ferenc térre a csajokat nézegetni. Általában buktak rá a nők, soknak tet­szett, hogy a karján táncolnak az izmok, gyakran meg is szólították, hogy „mizujs”, és neki semmit sem kellett tennie, hogy összejöjjenek a dolgok, így aztán ezek a találkozások általában az ágyban telje­sedtek be. Ma viszont a szomszéd asztalnál két csajszi viho­gott, minduntalan ránéztek, összesúgtak, fölröhögtek vagy éppen húzogatták a szájukat. Pista az újságjába temetkezett, a Story magazint nyálazta, hogy lépést tarthasson a legfrissebb esemé­nyekkel, amikor meghallotta, hogy mit mondott rá a szép arcú lány. - Ez tök gáz. Nem is értem, hogy egyeseknek mi tetszik ebben? - Undorító - mondta a nagy mellű. - Rosszul len­nék, ha csak hozzám érne. - Az agyánál feltehetően csak a micsodája kisebb - vihogott a szép arcú. A lányok jót nevettek, Pisti meg égett, mint a Re­ichstag, de mégsem állhatott a lányok elé, hogy fi­­gyúl­szivi, mindent hallottam, és szeretnétek maga­toknak akkora szerszámot, mint amilyen nekem van. Igyekezett hát könnyed és flegma lenni, látszólag nem törődni a beszólásokkal, szóval még öt percig ücsörgött, babrált a lapokkal, aztán hazagurult. De a lányok teljesen lelombozták. Bekapcsolta a tévét, üveges tekintettel bámult valami délutáni vetélkedőt, mire végre megjött a Baby. Babyval két éve voltak együtt. Jól megvoltak az ágyban és az asztalnál is, kapcsolatuk igazán bonyo­dalmak nélküli volt, nagy, mély érzelmeket egyikük­ben sem gerjesztett. Baby éppen telefonált, és pont a tévé előtt állt meg. Pisti nem látta a képernyőt, hiába nyújtogatta a nyakát, lemaradt a szerencsekerékről hiába intett Babynak, hogy söprés, na, de gyorsan, a lány nem reagált. - Húzzál arrébb, banyek! - vakkantott rá, s igazá­ból a hangsúly volt bántó. - Otthon, anyukával - mondta Baby, hogy kivel és hol beszéljen Pista ilyen hangon, mire Svarci nem bír­ván magát türtőztetni, így az egész nap elszenvedett megaláztatások után kifakadt, mint egy kelés, erre persze fölpattant a tévé elől, megragadta a Baby kar­ját, erősen megszorította, s adott neki egy tockost. Maga is meglepődött ezen, mert különben békés természetű volt, nőket csak a legvégső esetekben szokott pofozni, csak ha azok kiprovokálják a verést. Baby a döbbenetről szólni sem tudott. Hirtelen el­halkult, mint egy rossz rádió, némán az asztalra tette a mobilját, az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és csak annyit mondott Pistinek: - Látni sem akarlak többé! Szóval kirúgták Pistát. Akinek új volt ez a helyzet, mert eddig mindig ő rúgta ki a nőket. Annyira meg­lepődött ezen, hogy még napok múltán is értetlenke­dett, s így egyre vonzóbbá vált számára a Baby, aki viszont hallani sem akart felőle, hívásaira, SMS-eire nem reagált, mondván, egy ilyen bunkóval többé nincs dolga. Pista végső kétségbeesésében a Sláger Rádió esti szerelmes műsorához fordult segítségért, a műsorve­zetőnek élő adásban panaszolta el az ő nagy szívfáj­dalmát, meg hogy szánja-bánja a történteket, s arra kéri itt, mindenki előtt a Babyt, hogy bocsásson meg neki, megígéri, hogy soha többet, ez is csak véletlen volt és kisiklás, és igen, ő nagyon szereti, és megvál­tozik. Hisz milyen jól megvoltak két évig, és az nem lehet, hogy egy ilyen kis tasli miatt szakítsanak.­­ Van az úgy, hogy férfiembernek eldurran a keze - mondta az éterbe. - Nincs igazam? A műsorvezető vállalkozott arra, hogy élőben föl­hívja Babyt, hogy összebékítse Pistával. Tárcsázta is, ám Baby szó nélkül letette a telefont. A műsorvezető jobb híján a hallgatókhoz fordult ta­nácsért, hogy akkor most merre, hány óra, ők mit ten­nének, mit mondanának, akik hol Pisti vállát vereget­ték, hogy fasza csávó vagy öreg, hol megbocsátottak neki, mert az ilyen „baleset” minden családban előfor­dul, hol elküldték a francba, mert nem férfi, de nem is ember az olyan, aki a nálánál gyengébbet megüti. Pista azóta sem ért semmit, kukán hallgat otthon, néha végigjárja a trendi helyeket, hátha összefut a Babyval, és néha teljesen váratlanul a felkarján meg­megrándul az izom. Boros István

Next