Népszava, 2005. szeptember (132. évfolyam, 204-229. szám)
2005-09-23 / 223. szám
A szerző újságíró NÉPSZAVA 2005. SZEPTEMBER 23., PÉNTEK VÉLEMÉNY Bolgár György Kolbászos rántotta a fantomházban Szép, megnyerő család, valóban. Ott ülnek kertjükben a legnagyobb példányszámú magyar (bulvár)napilap címoldalán, öt helyes, kedves gyerekkel, a két legkisebb közülük a papa és a mama ölében. Bárki büszke lehetne ilyen családra, bár természetesen nem ezért kerültek a címlapra, hanem azért, mert apuka miniszterelnök volt, és nagy esélye van, hogy négy év szünet után újból az legyen. „Orbán: végre együtt a családom” - ezt ordítja a főcím (nem értem, mire is vonatkozik ez a „végre”, aztán később megtudom, hogy egész nyáron mindenki máshol nyaralt), majd belül, a teljes második és a fél harmadik oldalon a papa reggelit készít, valamint az Orbán család reggelizik. Egész pontosan, ahogy a néhány hete megjelent, de csak most kezembe került cikk címe jelzi: „Orbán rántottával várta a Blikket”. Lehet, hogy azzal várta, de az asztalon ennek nemigen látni a nyomát. Van ugyan két üres tányér, mellesleg evőeszköz nélkül, de abból feltehetőleg az egyik a legnagyobb lányé, aki a képen, állva, kenyérrel kínálja édesapját. Hogy a laptól kit vártak reggelivel, már csak azért sem derül ki, mert a cikk íróján kívül a helyszínen járt egy fotóriporter is, ám valamelyiküknek még evőeszköz nélküli tányér sem jutott. Nem baj, nem ez a lényeg, csak a cím után kissé feltűnő. Maga a bájos tudósítás mindazonáltal megér néhány keresett szót. Az újságíró például nem restelli bevallani, hogy a megbeszéltnél néhány perccel korábban csöngetett be, nyolc óra előtt tehát, ami nemcsak azért kínos, mert egy volt miniszterelnök lakására nem érkezünk előbb, hanem azért is, mert sehová sem. Nem illendő. Bulvárlapnál ez, úgy látszik, nem számít, mint ahogy az az érdekfeszítő információ sem ér meg egy „pót”-kérdést, hogy Orbán hajnalban rétesért is elment a közeli cukrászdába. Nem lehet azt állítani, hogy a mi emberünk lusta volna, de a hajnalban nyitva tartó cukrászda sem az. Na mindegy, talán pékség volt, legyünk nagyvonalúak. De ez még nem minden. Mind ez idáig csak arról lehetett tudomásunk, hogy a volt miniszterelnök kiválóan focizik, ám most az is kiderült, hogy hegyi kerékpárosnak sem akármilyen. „Gáspár fiammal egy 3700 méter magas hegyre tekertünk föl biciklivel - újságolta a politikus, majd csodálkozásunkat látva elismerte: az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1600 méter magasról indultak.” Superman, nem kétséges. Nem vagyok sem hegyi, sem városi biciklista, de azért ennek olvastán azt mondtam magamban, hogy egy ilyen fantasztikus teljesítményre csak a legnagyobbak képesek. Lance Armstrong, Széchenyi, Szent István, vagy talán még ők sem. Ám ha Orbán majdnem négyezer méter magasságban még büszkén kerekezett, miután előzőleg kétezer méteres szintkülönbséget gyűrt le, akkor le a kalappal és le a hitetlenkedéssel, tamáskodással, zsigeri Fidesz-ellenességgel. Látatlanban megérdemli bármely ország miniszterelnöki posztját, és jó utat a jövő évi Tour de France-ra is. Amíg a magyar nyilvánosság nem kényszeríti rá a közélet szereplőit a színvallásra, a tételes elszámolásra, addig minden politikus és maga az egész demokrácia is gyanús marad Még nem vagyunk a végén, ugyanis ez is mellékes. Egyetlen dolog nem lett volna mellékes, az viszont hiányzik a képregényből. A ház. Orbán Viktor háza. A magyar belpolitika legvitatottabb háza. Amelyet a volt miniszterelnök érdekes körülmények között eladott belvárosi lakásának árából és némi kölcsönből vett meg. Amelyet ingatlanosok - látatlanban, persze, csupán a helyből, a környékből ítélve - igen jó vételnek minősítenek. Amelyet 2002 óta folyamatosan felújítottak. Amelyet egyetlen nézetből - maga Orbán is föltett honlapjára, közvetlenül az Orbán-bizottság meghallgatása előtt, jól sejtve természetesen, hogy lakáscseréi és -vételei komoly szerepet játszanak majd a vagyonosodási vizsgálatban. Amelyet azonban fölmérhetően, értékelhetően még így sem láthatott senki illetéktelen. Kivéve a bulvárlap riportereit. Hogy Orbán azért hívta-e meg őket, hogy alkalmat adjon a szárnyra kelt rémhírek megcáfolására, vagy épp ellenkezőleg, kifejezetten megtiltotta a fotósnak, hogy a házra fókuszálja kameráját, nem tudjuk. Ám egy biztos: akármilyen újság akármilyen riportere kerül egy belpolitikai vita kellős közepébe, nem az a szakmai kötelessége, hogy a lencsét szemérmesen elfordítsa a kolbászos rántottára, hanem az, hogy engedélyt kérjen a ház - legalább külső - szemrevételezésére. És ha ezt nem kapja meg, akkor ezt is megírja. Ez ugyanis alapvető hír és információ. Lett volna. A fotózás ebben az esetben nem a magánéletbe való illetéktelen behatolás (lett volna), hanem az igazság kiderítése egy homályos, egyben alapvető fontosságú, Orbán sorsát és a választásokat is érintő ügyben. Mert nem mindegy, hogy Orbán Viktor a rendelkezésre állt legális jövedelméből mindenki által követhető módon vett-e és újított-e fel egy svábhegyi házat, vagy esetleg a látottak (pontosabban még mindig nem látottak) alapján követhetetlenül. Hogy mindenki értse: nem az a baj, hogy Orbánnak szép háza van. Ha megkereste, megérdemli. Már miért ne lakhatna Magyarország egyik vezető politikusa a főváros egyik legszebb környékén egy normális házban, szép kertben? Kizárólag az a kérdés, hogy vajon ehhez nem a miniszterelnöki tisztségével összefüggő kapcsolatok igénybevételével jutott-e hozzá. Nem kapott-e olyan szívességeket, amelyeket vagy ő, vagy a másik fél az ő hatalmi befolyásának érvényesítésével, csereszívességekkel vélt viszonozhatónak. Ha tetszenek érteni, mire gondolok. És itt óhatatlanul belép az összehasonlítás Gyurcsánnyal. Neki is voltak és vannak kapcsolatai, persze. Nyilván barátiak is, üzletiek is, politikaiak is. Az ő esetében ugyanez a kérdés, hogy tudniillik a közhatalmi befolyását felhasználta-e a saját gyarapodására vagy sem. Mert ha üzletemberként vetett latba kapcsolatokat, akkor ezzel semmi kifogásolhatót nem követett el: nyilván minden üzletember ezt teszi, bolond az, aki nem, és csak akkor volna tisztességtelen, ha korrumpálná, megvesztegetné őket. Ámde ezt Gyurcsányról senki nem állítja. Mint ahogy a felesége lakásának most nyilvánosságra került bérbeadását is csak annyiból érdemes összehasonlítani Orbánék belvárosi lakásának bérbeadásával, hogy törvényesen adóztak vagy törvényesen nem adóztak-e utána, mert a mindennapi, általános ügyeskedést már mindkettejüknél be- és letudta a közvélemény. Azt akarom mondani, hogy amíg a magyar nyilvánosság nem kényszeríti rá a közélet szereplőit a színvallásra, ez esetben a bevételekkel és kiadásokkal való tételes elszámolásra, addig minden politikus és maga az egész demokrácia is gyanús marad. Orbán jól érzékeli, hogy a magyar demokrácia elvesztette hitelét vagy annak jelentős részét, de éppen ő tehetne sokat azért, hogy visszanyerje. Például nem a kolbászos rántotta készítésében való jártasságát kellett volna megmutatnia, hanem a házát, hogy mindenki láthassa, és utána levonhassa a következtetést (akár azt is, hogy nincs mit róla tovább kérdezni). Egyébként ház vagy nem ház, kérdés akad újabb is. Mert ha igaz az, hogy a felcsúti Orbán-földek azóta és amiatt értékelődtek föl jelentős mértékben, hogy az Orbán-kormány hatalmas állami pénzt adott a térségben vízelvezetésre, és ha igaz az, hogy nemrégiben ő maga szólt a falu önkormányzatának, nehogy véletlenül belterületté nyilvánítsák az ő, egyébként is szépen felértékelődött földjeit (hiszen azzal rögtön a sokszorosukat érnék), akkor íme, még egy példa arra, hogyan nem függhet össze a személyes gyarapodás a hivatali hatalommal, így. Ha igaz. A barátság Ma csak azért lehetünk itt, mert huszonöt évvel ezelőtt voltak magyarok, akik szembefordultak a hivatalos propagandával és készek és képesek voltak a hagyományos lengyel-magyar barátságért és szolidaritásért cselekedni. Akkor ez nem volt éppen veszélytelen, s valljuk be, akkoriban nem volt éppen a legnépszerűbb. Utólag elmondhatjuk, hogy ezek a bátor férfiak és nők átmentették a lengyel-magyar barátságot és szolidaritást a legnehezebb időszakban. Egy kicsit megmentették Magyarország és a magyarok becsületét Lengyelországban is. Az akkori pártvezető, Kádár János a Hazafias Népfront 1981. márciusi kongresszusán beszélt a lengyelországi változásokról. Megvető lekicsinyléssel szólt a Szolidaritás hatására megélénkült - a lengyelekkel szolidáris - hazai ellenzéki megmozdulásokról. A pártállam teljhatalmú feje - miközben az 1956-os forradalom 25. évfordulójának évében jól átmentés esően nyugtázta a javában kiüresedő kádári közmegegyezés meglétét - határozottan fellépett azok ellen, akik - mint mondta - „destruktívat támadták” a pártállami rendszer vívmányait. Kádár és a hatalom a nevéhez köthető társadalmi egyezséget minden eszközzel fenn kívánta tartani, miközben tudjuk, hogy a magabiztos hatalmi arrogancia mögött valódi félelmek álltak. Leginkább az döbbentette meg a vezetést, hogy Kelet-Európa leghatalmasabb, autonóm mozgalma alapvetően munkásmozgalom volt. Vagyis nem imperialista ügynökök, nem „osztály- és nemzetidegen” értelmiségiek aknamunkájának következtében jött létre és vált sosem látott méretűvé a szovjet blokk leghatalmasabb autonóm mozgalma, a Szolidaritás szakszervezet. Az akkori vezetés értetlenségében elsősorban a zsigerekbe mindörökre beivódott 1956-os emlékek játszottak szerepet, ahogy a korszak egészében, 80- ban is. Ennek megfelelően határozottan és minden eszközzel felléptek azok ellen, akik elutasították a kádári közmegegyezést, akik valóban mertek szolidárisak lenni kelet-európai sorstársaik iránt. Hogy ez a fellépés mit is takart valójában, milyen is volt az államszocialista rendszerek titkosszolgálatainak szolidaritása, azt éppenséggel a ma kitüntetendők tudják a legjobban. Az államszocialista kádári reformok belső - pszichológiai korlátait épp 1980-81 mutatta meg a leghatározottabban. A gazdasági reformok politikai változások nélkül hatékonyan már nem voltak folytathatók. Ez a hatalmon lévő generációt, amelynek meghatározó élménye épp 1956 októbere-novembere volt, félelemmel töltötte el. Érezték a zsigereikben, hogy Lengyelországról, a Szolidaritásról beszélve Magyarországról, 1956-ról és a kádári rendszerről szólnak. Ezért vált a Lengyelországról való hivatalos propaganda olyan álságossá és hangossá, különösen a hadiállapot bevezetését követően. A híradóktól a kabaréig minden hivatalos hullámhosszon folyt a rosszhiszemű lengyel- és Szolidaritásellenes propaganda. Akadtak olyan magyarok, akik ellenálltak a propagandának, szembe mertek menni a hazugságokkal. Tájékozódtak és tájékoztattak Lengyelországban és Lengyelországról Magyarországon, szervezetten éppúgy, mint magányosan segíteni igyekeztek a hadiállapot sújtotta Lengyelországon, lengyel gyerekeken, ismerős és ismeretlen családokon. A lengyel állam, a lengyel politika e kitüntetéssel elismeri az akkori ellenzékiek bátorságát, tevékenységét. Nekünk is nyilvánvalóvá kell tennünk: egyszer és mindenkorra szakítottunk a kádárizmura jellemző mentalitással, és az egykori Kádár-Jaruzelski, a magyar-lengyel belügyi szolidaritás számunkra visszamenőleg is vállalhatatlan. Bármit gondoljunk is az 1989— 90 utáni Szolidaritásról, 1980-81- ben - és egész a rendszerváltásig - nélküle nem lett volna rendszerváltás Magyarországon, vagy ha mégis, nem így zajlik az átmenet. S még két dolgot hadd jegyezzek meg az évforduló kapcsán. Az egyik, hogy bár a Szolidaritás mozgalom politikai szabadságot hozott, de a szolidaritás értékének társadalmi érvényesítéséért a szabadság elérése után is folyamatosan küzdeni kell. A másik, hogy lehet egy ünnepet méltóságteljesen, higgadtan, történelmi érzékkel, a napi politikai aktualitásoktól mentesen is ünnepelni. Remélem, jövőre mi is ezt követjük majd, az 1956-os forradalom és szabadságharc fél évszázadik évfordulóján. Szili Katalin (Az Országgyűlés elnök asszonyának, a lengyel-magyar szolidaritás 25. évfordulóján elmondott beszédéből.) 7 Hősök?! Végre kisütött a nap, az idő is megenyhült. A békés délutáni sétának az újságosstandra kitett, egyébként Orbán Viktor által ajánlott Magyar Demokrata legújabb számának címlapja vet véget. A magát konzervatívnak nevező hetilap ugyanis egy fejét kendővel álcázó férfit talált méltónak arra, hogy hősnek titulálja. Azt írta a fotó fölé: „Hősök útja”, s hogy ne legyen senkinek kétsége, miről van szó, meg is magyarázza, amikor az iraki ellenállás valódi arcáról, a megszállók elleni szabadságharcról, hősi halálról ígér exkluzív interjút. Azzal a kifejezett céllal, hogy az információk végre ne az európai és amerikai hírügynökségek szűrőjén keresztül jussanak el hozzánk, hanem meghalljuk a másik oldal hangját is. „A Demokrata olvasóinak most Magyarországon - s talán Európában is - elsőként nyílik lehetőségük arra, hogy betekintsenek a hírek mögé, és megértsék, hogy mi is zajlik valójában Irakban” - írja a lap. Rögtön szögezzük le, minden olyan törekvést üdvözölni kell, amely megpróbál mélyebbre ásni, és feltárni az irakiakat az amerikaiakkal és egymással is szembeállító ellenségeskedés gyökereit és valós okait. Csakhogy a Demokrata nem ezt teszi. Igyekszik rokonszenvet kelteni azok iránt, akik nap, mint nap szörnyű terrorcselekményekkel, ártatlan emberek, asszonyok és gyerekek lemészárlásával akarják megakadályozni a kibontakozást, és ezzel tulajdonképpen a külföldi csapatok távozását is. A megszólaltatott 19 éves mudzsahedet Szíriából dobták át Irakba. Harcostársai között sincsenek irakiak. A lap úgy véli, segítségével kerek képet kaphatunk az iraki ellenállásról, a sorsokról, érzelmekről és indítékokról. Szavai azonban csak a gyűlöletről és az elszántságról árulkodnak. Arról, hogy csak azt sajnálja, hiába áll készen a halálra, nem robbanthatja fel magát, mert rajta kívül még ezrek várnak önmaguk felrobbantására. Még azt sem tudja, kik szervezték be, s kik állnak a háttérben. Mégsem habozik, amikor ölni kell. Megölni az általa amerikainak vagy zsidónak nevezett ellenséget. Mert hogy szerinte „mindenki tudja, hogy ők mozgatják a megszállókat. Aki nekik dolgozik, eggyé válik velük”. Ez volna a másik oldal hangja, amelyre oda kell figyelni? A 19 éves mudzsahed útja lenne hősi?! Mindenre elszánt, fanatikus társai képviselnék a jobbik oldalt az iraki drámában? Barabás Péter Biztató, hogy az autómentes nap és a biciklisták felvonulásával kapcsolatban eddig egyetlen említést érdemlő botrány keletkezett: biciklisek elleni támadásokra szólított fel a Bumeráng című rádióműsor két műsorvezetője. Majd megtudjuk, hogy közösség elleni izgatás vagy minősített időtlenség arra biztatni az embereket, hogy drótot húzzunk ki a bringások elé - így lehet jól levágni a fejüket -, vagy üssük el őket, netán az a leghatékonyabb módszer, ha bezárjuk szegényeket a garázsunkba, és beindítjuk az autót. Ha már a két kiválóság nincs tekintettel azokra a százakra és ezrekre, akiket az utóbbi években autókkal öltek meg az utakon, tovább is fejleszthetik a gázos módszert: dobozos teherautóra kell rakni a biciklistákat, a kipufogógázt be kell vezetni a dobozba, és máris lehet őket vinni a tömegsírokhoz. A náci halálgyártás kezdetleges technikája volt ez, a gázkamrák föltalálásáig. Jó lenne, ha a sajtó nem segítené azt a tendenciát, amelyben a bringások lassan a közlekedés zsidajai lesznek azon az alapon, mint amit Boros és Bochkor oly felkészülten mond: a biciklisták nem valók egy világvárosba. Szerintem meg az autók nem valók, hogy mást ne mondjak, dacára annak, hogy autóval járok. A biciklisták előbb voltak itt, most csak szeretnék visszaszerezni a jogaikat, ami adott esetben - és ezt minden dramatizálás nélkül mondom - az élethez való jog. A mi fővárosunk tragédiája, hogy területének jelentős részét nem autókra, pláne nem ekkora autóforgalomra tervezték. Hanem lovas kocsikra. A múlt század végén készült is egy tanulmány, amelyben a szerző azon aggódik, hogy mi lesz, ha az addigi ütemben növekszik a lovas kocsik gyarapodása. Arra a következtetésre jut, hogy hamarosan az egész várost félméteres magasságban lótrágya fedi majd. Ezt amúgy művelt szerzők a fejlődés jóslásának lehetetlenségére szokták példaként említeni. „Szerencsére” jöttek az autók, és így csak a kutyatrágyával kell számolnunk - bár látva, amit azzal kezdünk, el se tudom képzelni, mi lenne itt, ha az eredeti jóslat bejön. Az autók a szerves ürüléknél ravaszabb módon szennyeznek és valódi gyilkosok akkor is, ha vezetőik egyáltalán nem fülelik a Bumerángot, és nem elmebetegek, hogy hallgassanak a tréfamesterekre. Ezért van szükség ilyen napokra. Hogy legalább néha lássuk, hogy igenis otthon lehet hagyni az autót, és levegősebb lehet a város. És talán az is jót tesz, ha biciklisták ezreit látjuk együtt, egy dugómentes világvárosban, és fölismerjük, hogy van abban valami méltatlan, ha ennyi ember sem képes az érdekeit érvényesíteni. Andrassew Iván NÉPSZAVA -----IS1 1873-BAN----Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Felelős szerkesztő: HORVÁTH ISTVÁN Főszerkesztő-helyettes: DÉSI JÁNOS, KATONA JÓZSEF Lapigazgató: MUZSLAI KATALIN ■ Lapszerkesztők: HAHN PÉTER, TÓTH JENŐ ■ Vizuális szerkesztő: KIS ZOLTÁN ■ Képszerkesztő: WEBER LAJOS ■ Belföldi szerkesztőségvezető: SEBES GYÖRGY, helyettese: HORVÁTH ÉVA, szerkesztők: GYÉMÁNT MARIANN (Mozaik), PODHORÁNYI ZSOLT (Kultúra), PÓR VILMOS ■ Külpolitikai szerkesztőségvezető: RÓNAY TAMÁS ■ Publicisztika: ANDRASSEW IVÁN ■ Sportszerkesztőség vezető: SIMON ANDREA, A Sportszerkesztőség partnere: MobilPress ■ Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC, KOCSI ILONA, SZABÓ IRÉNÉ ■ Szép Szó: VERESS JENŐ ■ Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA ■ Vezető tervezőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja az Editorial Kft. ■ Ügyvezető igazgató: RAJCSNÉ BUJNYIK ÉVA ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Marketingvezető: KOVÁCS MÁRTA ■ Terjesztési igazgató: FODRÓCZY ELVIRA ■ Hirdetési igazgató: VITKOVICS MERCÉDESZ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST, PF. 4, Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 ■ Elektronikus levélcím: (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Terjesztés, telefon: 477-9000/130, telefax: 477-9020. ■ Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu ■ Terjeszti árusításban a LAPKER. Rt., előfizetésben a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága. Előfizethető az ország bármely postáján, a hírlapkézbesítőknél, Budapesten a Hírlap Területi képviseleteken és a kiadónál. További információ: hirlapelofizetes@posta.hu, 06/80-444-444 vagy 06/80-200-502. Előfizetési díj egy hónapra 1932 Ft, negyedévre 5466 Ft, fél évre 10 764 Ft, egy évre 20 868 Ft. Nyomdai előállítás: Magyar Hivatalos Közlönykiadó Kft. Lajosmizsei Nyomdája ■ Felelős vezető: BURJÁN NORBERT vezérigazgató-helyettes ■ ISSN 0133-1701 Vidék 124816 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti iwESZ