Népszava, 2007. június (134. évfolyam, 126-151. szám)

2007-06-30 / 151. szám

30., SZOMBAT SZÉP SZÓ m tör ránk, akárcsak a filmek” vetítésén ismerkedtek meg egymással. Apám a sötét moziteremben kezdett udvarolni anyámnak. Egyszersmind a mozi jelentette számomra a menedéket, hiszen zsidó lévén a német megszállás idején anyám abban a moziban rejtege­tett, ahol pénztáros volt. Vélhetően az anyatejjel együtt szívtam magamba a fil­mes szenvedélyt. Nem tudom a véletlen számlájára írni, hogy 1966-ban, harminc évvel a szüleim megismerkedése után Fred Astaire és Ginger Rogers kezéből vehettem át az Oscar-szobrot. Mi ez, ha nem sorsszerűség, ami végighúzódik az egész életemen? - Legtöbb filmjében szeret eljátszani a látszólagos véletlenek és sorsszerű ta­lálkozások misztériumával. Hisz abban, hogy a rendelt időben, a rendelt helyen találnak ránk barátok, szerelmek? - Szerintem mind az élet, mind a filmezés a folyamatos bizonytalanság állapotában tartja az embert. Egyedül két dologban lehetünk biztosak, abban, hogy megszülettünk és hogy valamikor meghalunk. A kettő között pedig még bármi megtörténhet. Nos, ezt a bármit éljük, ragozzuk, tesszük ide-oda, pró­bálunk meg következtetéseket levon­ni, aztán oda jutunk, hogy elismerjük, képtelenek vagyunk belátni a belátha­­tatlant. Az élet sok műfajban tör ránk, akárcsak a filmek. Talán inkább abban hiszek, hogy minden kószálásunk, kere­sésünk célja annak a valaminek vagy valakinek a megtalálása, aki már vala­hol, valamikor elindult felénk. Fia úgy tetszik, ezt nevezem én sorsnak. - Huszonnyolc évesen szinte a sem­miből startolva érte az Egy férfi és egy nő bombasztikus sikere: az Arany Pál­ma, majd az Oscar-díj. Mai szemmel hogyan emlékszik vissza a film cannes-i diadalmenetére? - Kész blamázsnak indult. A reggeli sajtóvetítésen elszakadt a kópia. Ami­kor a tengerparti jelenetnél elsötétült a mozivászon, sokan fütyültek vagy el­hagyták a termet. Estére olyan izgalmi állapotba kerültem, hogy zavaromban az akkori fesztiválpalota kulisszái mö­gött tébláboltam, és köszönés nélkül el­mentem Orson Welles mellett. Később a díjátadáskor nem győztem exkuzálni magam előtte. A díjkiosztás napján Jean-Louis Trintignant-nal kószáltam a Croisette-en, majd a Carlton Flotelhez érve egy ismeretlen férfi odakiabálta nekünk: „Az Arany Pálmát az Egy férfi és egy nő nyerte!” A mai napig nem tu­dom, ki volt a jól informált egyén. Tény­leg olyan volt az egész, mint egy álom.­­ Egy nagyot ugorva, az elmúlt évek­ben rendezői minőségében nem mond­hatja el magáról, hogy a szerencse kegyeltje. Az amerikai tragédiára reflek­táló kollektív alkotás, a 010911 epizódján kívül nemigen találtak meleg fogadtatás­ra filmjei. Miben látja ennek okát? - Mi tagadás, nehéz idők járnak a szer­zői filmekre. Manapság a látványmozi, a videojátékokból adaptált sztorik, az ak­ciófilmek korszakát éljük. A producerek is biztosra akarnak menni, a nézettségi adatok mindenhatósága felülírja a sze­­mélyes hangvételű kísérletezéseket. Gigá­szi harc folyik a moziipar gépezetében a közönség megnyerésére. A filmkészítők nem feltétlenül a minőségre mennek. Mindez nem mentség arra, hogy bizony egyre nehezebbé vált eltalálni, mi kell a nézőknek. A magam részéről változatla­nul kitartok amellett, hogy olyan filme­ket készítek, amiket magam is szívesen néznék. Meglehet, az én kis egoizmu­somból fakad, hogy nagy anyagi kocká­zattal és lelki izgalommal kezdek neki minden filmemnek. -És némi csellel is, hiszen a Pályaud­vari regény című utolsó filmjét művészi álnéven rendezte. Mi volt a célja ezzel? - Játékos természet vagyok. Kiagyal­tam egy kissé őrült tervet. Mindenki­vel elhitettem, hogy a saját produkci­ómban készült film rendezője Hervé Picard pályakezdő rendező. Valójában ő az egyik legjobb barátom, ifjúsági dzsúdóvilágbajnok, aki belement ebbe a játékba. Hogy mindez mire volt jó? Hát elsősorban arra, hogy a forgatás és az utómunkálatok egy éve alatt békén hagytak. Vissza akartam találni a kez­deti évek lelkesedéséhez. Igyekeztem a végsőkig megőrizni a titkot. Már fel is készültem arra, hogy mit mondok majd Gilles Jacobnak, a cannes-i fesztivál elnökének: „Van egy tehetséges fiatal rendező, csinált egy fantasztikus filmet, aminek én vagyok a producere. Feltétle­nül válogassák be a versenybe!” - Végül valaki leleplezte? - Én magamat. A színészek, a stáb­tagok, Picard barátomat is beleértve, aki végig jelen volt a forgatáson, reme­kül állták a sarat, semmit nem szellőz­tettek ki. Pályafutásom ötvenedik évfor­dulójának tiszteletére a Pályaudvari regényt is beválogatták a hatvanadik fesztiválra. Ez a film egy olyan férfiról szól többek között, aki el akar tűnni, másnak akar látszani, mint aki valójá­ban. A hiúságom azt mondatta velem, hogy feladjam az anonimitásomat, még mielőtt maguktól is rájönnének a cselre. Elvégre a motívumok, amiket haszná­lok, lelepleznek: csalások, eskük, hűség, hűtlenség, érzelmi gubancok. Szeretek egyidejűleg több szálat mozgatni, több műfajt keresztezni a drámától a melo­drámáig, a komédiától a road movie-ig. Azt a fajta regényességet keresem a fil­mekben, amivel az életet is megélem. Végső soron egy nagy kalandnak fogom fel az egészet. Martos Gábor „Új hely, új képek, új élmény. És­ jó élmény” - írtam legutóbb másfél éve ugyanitt Fehér László akkori kiállítá­sáról. Az a tárlat egy régi ferencvárosi malomépületben éppen akkoriban meg­nyílt kisgalériában volt - most meg csak át kell sétálni onnan a Soroksári úton, és máris ott lehetünk a Művészetek Pa­lotájában, abban is a (véletlenül ugyan­csak majdnem pont két éve ott működő) Kortárs­ Ludwig Múzeumban, amely intézményben tizenkét év után (persze az akkor még a múzeum régi helyén, a budai Várban volt) rendeztek újra Fehér László-kiállítást. Méghozzá az ak­kori Új képek című helyett most retro­spektívat, tehát ez­úttal nemcsak az el­múlt időben, hanem a kezdettől készült összes művekből szemezgetve végig az egyik legtermé­kenyebb hazai festő hatalmas életművét. Tehát most „ré­gi-új” hely, régi és új képek és valami furcsa „régi-új” él­mény. Régi, mert­hogy itt vannak (megint) a kezdeti, még klasszikusan fotórealista munkák (miközben éppen ezek közül hiányzik például az a Bri­gádkirándulás című 1979-es festmény, amely 2003-tól egé­szen tavalyig vezet­te a kortárs magyar aukciós leütési lis­tát az érte akkor megadott hatmillió forinttal, ez a kép ma egy amerikai magángyűjteményben képviseli Fehér László művészetét), aztán azok a nagy gesztusokkal festett „átmeneti” mű­vek, amelyeken először jelennek meg a később Fehérnek szinte „névjegyévé” vált, csak fehér körvonalakkal jelzett figurák, aztán a jellegzetes fehér-szür­­ke-fekete, ismét, de már nagyon is más­képpen „fotószerű” képek (köztük az egyetlen kortárs magyar festményként a Sotheby’s egyik New York-i árveré­sét is megjárt Kisfiú-portré, amelyhez a tengerentúli aukciós katalógusba Kertész Imre írt - most itt a kiállítá­son is olvasható - ajánló sorokat­ vagy az ugyancsak fotók alapján készült, de már nagyon tiszta, éles színfoltokra leredukált önarcképek, vagy egyéb, hol közismert emberekről, hol isme­retlen hajléktalanokról készített port­rék, vagy az ugyanilyen kiragadott­­kimerevített családi jelenetek. És új, merthogy ezúttal jó pár olyan, amúgy különböző közgyűjteményekből ös­­­szehordott vagy magángyűjtemények­ben található, vagy éppen egyenesen a festő műterméből a tárlatra elhozott, szinte még alig megszáradt Fehér-fest­mény is a nézők elé került, amelyeket korábban egyáltalán nem vagy hát így együtt nemigen láthattunk. És persze nem vagy nemigen láthat­tuk így egyben az eddigi életművet sem (leszámítva mondjuk a tíz évvel ez­előtti, a bécsi Liechtenstein-palotában megrendezett, korábban egyetlen retro­spektívnak tekinthető Fehér-tárlatot), a főiskolától kezdődő nagyjából három évtized termését, na jó, annak legalábbis egy töredékét, de legalább töredékeiben is átfogó keresztmetszetét. Most még a Ludwig termeiben (szeptember 16-ig) végigkövethetők a festői stílusváltások, az egymásból fejlődő korszakok, a lá­tásmód változásai, a színek redukciója, majd újrafelfedezése, a formák előbb finom elmosása, majd más, már „kemé­nyebben” történő újrafogalmazása. És persze látszik az is, ami a válto­zások közepette is szinte mindig ál­landó: ahogyan Fehér következetesen vizsgálja saját arcát, ahogyan szinte folyamatosan örökíti meg legszűkebb családjának tagjait, persze mindezt festő feladatként felfogva, az a már­­már monomániás önreflexió, amely bizonyos pontokon már eljut addig a kérdésig is, hogy vajon szabad-e ne­kem mint idegennek olyan mélységig bepillantanom a művész családjának legprivátabb életébe, hogy láthassam a festő lányának zsilettpengével össze­vagdalt karjait? Hogy van-e határa a művészi kiárusításnak vagy nincs, s ha nincs, akkor az már végkiárusítás-e? Lehet-e annyira vég, vagyis végletes, hogy az már zavarba hoz? S lehet-e így ugyanaz az élmény? Fehér-fehér-fehér Az egyik leghíresebb kép: Judit, aki már nem csak fehér-fehér-fehér Ambrus Judit Élni... Idézzük olykor, nagy örömmel, ha pontatlanul is, ha már a mi szánk íze szerint át is alakítva az aforizmákat, hiszen az aforizmáknak ez a soruk, helyzetre alakítjuk őket, így lesznek még miénkebbek a sorok, a gondolatok, meglovagoljuk, magunkévá tesszük őket, így járunk el Tandori aforisztikus soraival is, a címben idézettel és má­sokkal is, a verseiből kimetszettekkel és azokkal, amelyek jelen kötet darab­jai. Idézzük és átalakítjuk, hogy pél­dául: „Ha örülsz, hogy élsz, nem lehet olyan nagy öröm számodra az élet.” Idézzük a Tandori-sorokat, a nyelv nagy játékosait, az olykor léhákat és a nyelv felszínén úszó finom szójátékha­bokat kanalazókat vagy a mélyeket és elgondolkodtatókat, vagy azokat, ame­lyek azt mutatják fel, mennyire saját ellentétébe tud átcsúszni egy szó, egy kifejezés, egy gondolat. Tandori jelen „aforizma, képvers és vélemény” gyűjteménye, mint azt az alcím mutatja, „50+1 év válogatása” közöl régi-régi nagy slágereket, mint például a „A gyalog lépésének jelöl­hetetlensége osztatlan mezőn” című képverset?, aforizmát?, véleményt? vagy „A versreszelőt”, az előbbi egy üres lap osztatlanságával tesz lehetet­lenné minden lépést, az üresség moz­dulatlanságába rémít bele, az utóbbi pedig verslábakon keresztül reszeli le a nyelv versanyagát, a szavakat, kifejezése­ket: a nyelvi elemek, mielőtt verssé formá­lódnának, átreszelőd­­nek az anapesztus, daktilus, molosszus, a jambus vagy más verslábak reszelőjén, s aztán aláhull a szé­pen szabályozott, a megművelt, a formá­ba szelt mű. A Múzsa csókját nem élveteg percek égi örömei, hanem nagyon is földi, konyhai műveletek követik, leg­alábbis Tandori e tréfás versszerszá­ma szerint. Aztán van olyan régi Tandori-sláger, amelyet átírva, átformálva láthatunk itt, ebben a nagyon szép, tandorírt kötetben, ilyen például a továbbszőtt: „Olyan a jó vesztés, / meg a jó té­vesztés, / mint a halálpontos, / örök aranymetszés.” De találhatunk a kö­tetben igazi, régi vágású aforizmákat, olyanokat, amelyeket sokat kell ízlel­getni, amelyeken el lehet gondolkod­ni, afféle mondat-megállókat, mon­­dat-botlatóköveket, melyek egy időre megtorpantanak és/ vagy visszaemlé­keztetnek valamire, afféle emlékkövek. „Lehetőségek halála, hogy élni kell velük.” - aforizmázza egy helyütt TD, td, s itt egyik kedves mód­szerével él, a szavak ellentéteit játssza egymásba, kijátssza egymás ellen a szavakat, játszik ve­lük, mint nyelvelő macska a szó egere­ivel, egy szó egyszerre két szómacska, egymást egymással álmodják. „Csak legközelebb van, nincs közelebb” - ke­veredik a tér az idővel, idő a térrel, az elérhetetlenség az elérhetővel. A „Vagy vagy, / vagy nem vagy!” — sor a Ham­let rezüméje, Hamlet monológjának párlata kíván lenni, felidézi az egész gondolatfutamot, kicsit persze hoz­záidézi a már-már rágógumiszerűen agyonidézett „Vagy-vagy”-ot, aztán itthagy minket ezzel az összeszőtt sorral, keresztezi az agyonidézettet a meghökkentővé tett-tel, hogy neves­sük ki, fontolgassuk, vessük el vagy idézzük újra majd fel. „Ami van: / kész katasztrófa. / Ami lesz: / félkész katasztrófa” vagy „Fá­radhatatlannak lenni a legfárasztóbb”, mondogatnánk tovább ezeket a nagy­szerű sorokat, raknánk elő a gyűjte­mény darabjait, ezt a Tandori-elegyest, de hát nem mutathatjuk fel minden mondatát, pedig a könyvnek számos sora aforizmatársul befészkeli magát az emberbe, s egyszerre előlép: „Kön­­­nyek csalódtak a szemembe. / Könnyek csalódtak a szememben.” Olykor kiszól a Szerző, s bár Olva­sóját barátjává avatja a műből sugárzó nyelv­játék öröme és a lét ócskasága, hányavetisége feletti borongás­­ a ki­szólások távolító gesztusok. A Szerző, miután Olvasóját könyvének társává, gondolkodótárssá tette, kiűzi őt a kötet Paradicsomából. Eztán a szerző szán­déka szerint már nem fogunk együtt borongani példának okáért a Hirtelen halál képtelen voltán, a pimf utolsó gondolatokon. Szerző kéri, válnánk inkább hirtelen el. „E könyvvel elké­szülve teljesen magányos lettem. Íme, érezhettem végre, senki se gondolko­dik így, nincs így, mint én. Honnan tudtam? Ez egy könyv rejtelmes hatása. Nem az, hogy másokhoz elér. Hanem, hogy tudom: igazi a NINCS ELÉRÉS.” „NEM AKAROM, HOGY EZZEL A KÖNYVVEL BÁRKI IS BOLDOG LEGYEN. AKI MÉGIS, ANNAK MÁR NEM IS VOLT SZÜKSÉGE ERRE A KÖNYVRE.” Hát jó, legyen így, akkor bár boldogok vagyunk ezzel a könyvvel, ezzel a Tandori-atlasszal, szükségünk tényleg nem volt rá, nem szükség vitt az olvasására, de végtelen öröm, hogy lehetőségünk van rá. Tandori Dezső: Ördöglakat Pro Die, 2990 Ft | Mit kell Érden mesélni? Hogy érdemes

Next