Népszava, 2007. június (134. évfolyam, 126-151. szám)
2007-06-30 / 151. szám
30., SZOMBAT SZÉP SZÓ m tör ránk, akárcsak a filmek” vetítésén ismerkedtek meg egymással. Apám a sötét moziteremben kezdett udvarolni anyámnak. Egyszersmind a mozi jelentette számomra a menedéket, hiszen zsidó lévén a német megszállás idején anyám abban a moziban rejtegetett, ahol pénztáros volt. Vélhetően az anyatejjel együtt szívtam magamba a filmes szenvedélyt. Nem tudom a véletlen számlájára írni, hogy 1966-ban, harminc évvel a szüleim megismerkedése után Fred Astaire és Ginger Rogers kezéből vehettem át az Oscar-szobrot. Mi ez, ha nem sorsszerűség, ami végighúzódik az egész életemen? - Legtöbb filmjében szeret eljátszani a látszólagos véletlenek és sorsszerű találkozások misztériumával. Hisz abban, hogy a rendelt időben, a rendelt helyen találnak ránk barátok, szerelmek? - Szerintem mind az élet, mind a filmezés a folyamatos bizonytalanság állapotában tartja az embert. Egyedül két dologban lehetünk biztosak, abban, hogy megszülettünk és hogy valamikor meghalunk. A kettő között pedig még bármi megtörténhet. Nos, ezt a bármit éljük, ragozzuk, tesszük ide-oda, próbálunk meg következtetéseket levonni, aztán oda jutunk, hogy elismerjük, képtelenek vagyunk belátni a beláthatatlant. Az élet sok műfajban tör ránk, akárcsak a filmek. Talán inkább abban hiszek, hogy minden kószálásunk, keresésünk célja annak a valaminek vagy valakinek a megtalálása, aki már valahol, valamikor elindult felénk. Fia úgy tetszik, ezt nevezem én sorsnak. - Huszonnyolc évesen szinte a semmiből startolva érte az Egy férfi és egy nő bombasztikus sikere: az Arany Pálma, majd az Oscar-díj. Mai szemmel hogyan emlékszik vissza a film cannes-i diadalmenetére? - Kész blamázsnak indult. A reggeli sajtóvetítésen elszakadt a kópia. Amikor a tengerparti jelenetnél elsötétült a mozivászon, sokan fütyültek vagy elhagyták a termet. Estére olyan izgalmi állapotba kerültem, hogy zavaromban az akkori fesztiválpalota kulisszái mögött tébláboltam, és köszönés nélkül elmentem Orson Welles mellett. Később a díjátadáskor nem győztem exkuzálni magam előtte. A díjkiosztás napján Jean-Louis Trintignant-nal kószáltam a Croisette-en, majd a Carlton Flotelhez érve egy ismeretlen férfi odakiabálta nekünk: „Az Arany Pálmát az Egy férfi és egy nő nyerte!” A mai napig nem tudom, ki volt a jól informált egyén. Tényleg olyan volt az egész, mint egy álom. Egy nagyot ugorva, az elmúlt években rendezői minőségében nem mondhatja el magáról, hogy a szerencse kegyeltje. Az amerikai tragédiára reflektáló kollektív alkotás, a 010911 epizódján kívül nemigen találtak meleg fogadtatásra filmjei. Miben látja ennek okát? - Mi tagadás, nehéz idők járnak a szerzői filmekre. Manapság a látványmozi, a videojátékokból adaptált sztorik, az akciófilmek korszakát éljük. A producerek is biztosra akarnak menni, a nézettségi adatok mindenhatósága felülírja a személyes hangvételű kísérletezéseket. Gigászi harc folyik a moziipar gépezetében a közönség megnyerésére. A filmkészítők nem feltétlenül a minőségre mennek. Mindez nem mentség arra, hogy bizony egyre nehezebbé vált eltalálni, mi kell a nézőknek. A magam részéről változatlanul kitartok amellett, hogy olyan filmeket készítek, amiket magam is szívesen néznék. Meglehet, az én kis egoizmusomból fakad, hogy nagy anyagi kockázattal és lelki izgalommal kezdek neki minden filmemnek. -És némi csellel is, hiszen a Pályaudvari regény című utolsó filmjét művészi álnéven rendezte. Mi volt a célja ezzel? - Játékos természet vagyok. Kiagyaltam egy kissé őrült tervet. Mindenkivel elhitettem, hogy a saját produkciómban készült film rendezője Hervé Picard pályakezdő rendező. Valójában ő az egyik legjobb barátom, ifjúsági dzsúdóvilágbajnok, aki belement ebbe a játékba. Hogy mindez mire volt jó? Hát elsősorban arra, hogy a forgatás és az utómunkálatok egy éve alatt békén hagytak. Vissza akartam találni a kezdeti évek lelkesedéséhez. Igyekeztem a végsőkig megőrizni a titkot. Már fel is készültem arra, hogy mit mondok majd Gilles Jacobnak, a cannes-i fesztivál elnökének: „Van egy tehetséges fiatal rendező, csinált egy fantasztikus filmet, aminek én vagyok a producere. Feltétlenül válogassák be a versenybe!” - Végül valaki leleplezte? - Én magamat. A színészek, a stábtagok, Picard barátomat is beleértve, aki végig jelen volt a forgatáson, remekül állták a sarat, semmit nem szellőztettek ki. Pályafutásom ötvenedik évfordulójának tiszteletére a Pályaudvari regényt is beválogatták a hatvanadik fesztiválra. Ez a film egy olyan férfiról szól többek között, aki el akar tűnni, másnak akar látszani, mint aki valójában. A hiúságom azt mondatta velem, hogy feladjam az anonimitásomat, még mielőtt maguktól is rájönnének a cselre. Elvégre a motívumok, amiket használok, lelepleznek: csalások, eskük, hűség, hűtlenség, érzelmi gubancok. Szeretek egyidejűleg több szálat mozgatni, több műfajt keresztezni a drámától a melodrámáig, a komédiától a road movie-ig. Azt a fajta regényességet keresem a filmekben, amivel az életet is megélem. Végső soron egy nagy kalandnak fogom fel az egészet. Martos Gábor „Új hely, új képek, új élmény. És jó élmény” - írtam legutóbb másfél éve ugyanitt Fehér László akkori kiállításáról. Az a tárlat egy régi ferencvárosi malomépületben éppen akkoriban megnyílt kisgalériában volt - most meg csak át kell sétálni onnan a Soroksári úton, és máris ott lehetünk a Művészetek Palotájában, abban is a (véletlenül ugyancsak majdnem pont két éve ott működő) Kortárs Ludwig Múzeumban, amely intézményben tizenkét év után (persze az akkor még a múzeum régi helyén, a budai Várban volt) rendeztek újra Fehér László-kiállítást. Méghozzá az akkori Új képek című helyett most retrospektívat, tehát ezúttal nemcsak az elmúlt időben, hanem a kezdettől készült összes művekből szemezgetve végig az egyik legtermékenyebb hazai festő hatalmas életművét. Tehát most „régi-új” hely, régi és új képek és valami furcsa „régi-új” élmény. Régi, merthogy itt vannak (megint) a kezdeti, még klasszikusan fotórealista munkák (miközben éppen ezek közül hiányzik például az a Brigádkirándulás című 1979-es festmény, amely 2003-tól egészen tavalyig vezette a kortárs magyar aukciós leütési listát az érte akkor megadott hatmillió forinttal, ez a kép ma egy amerikai magángyűjteményben képviseli Fehér László művészetét), aztán azok a nagy gesztusokkal festett „átmeneti” művek, amelyeken először jelennek meg a később Fehérnek szinte „névjegyévé” vált, csak fehér körvonalakkal jelzett figurák, aztán a jellegzetes fehér-szürke-fekete, ismét, de már nagyon is másképpen „fotószerű” képek (köztük az egyetlen kortárs magyar festményként a Sotheby’s egyik New York-i árverését is megjárt Kisfiú-portré, amelyhez a tengerentúli aukciós katalógusba Kertész Imre írt - most itt a kiállításon is olvasható - ajánló sorokat vagy az ugyancsak fotók alapján készült, de már nagyon tiszta, éles színfoltokra leredukált önarcképek, vagy egyéb, hol közismert emberekről, hol ismeretlen hajléktalanokról készített portrék, vagy az ugyanilyen kiragadottkimerevített családi jelenetek. És új, merthogy ezúttal jó pár olyan, amúgy különböző közgyűjteményekből összehordott vagy magángyűjteményekben található, vagy éppen egyenesen a festő műterméből a tárlatra elhozott, szinte még alig megszáradt Fehér-festmény is a nézők elé került, amelyeket korábban egyáltalán nem vagy hát így együtt nemigen láthattunk. És persze nem vagy nemigen láthattuk így egyben az eddigi életművet sem (leszámítva mondjuk a tíz évvel ezelőtti, a bécsi Liechtenstein-palotában megrendezett, korábban egyetlen retrospektívnak tekinthető Fehér-tárlatot), a főiskolától kezdődő nagyjából három évtized termését, na jó, annak legalábbis egy töredékét, de legalább töredékeiben is átfogó keresztmetszetét. Most még a Ludwig termeiben (szeptember 16-ig) végigkövethetők a festői stílusváltások, az egymásból fejlődő korszakok, a látásmód változásai, a színek redukciója, majd újrafelfedezése, a formák előbb finom elmosása, majd más, már „keményebben” történő újrafogalmazása. És persze látszik az is, ami a változások közepette is szinte mindig állandó: ahogyan Fehér következetesen vizsgálja saját arcát, ahogyan szinte folyamatosan örökíti meg legszűkebb családjának tagjait, persze mindezt festő feladatként felfogva, az a mármár monomániás önreflexió, amely bizonyos pontokon már eljut addig a kérdésig is, hogy vajon szabad-e nekem mint idegennek olyan mélységig bepillantanom a művész családjának legprivátabb életébe, hogy láthassam a festő lányának zsilettpengével összevagdalt karjait? Hogy van-e határa a művészi kiárusításnak vagy nincs, s ha nincs, akkor az már végkiárusítás-e? Lehet-e annyira vég, vagyis végletes, hogy az már zavarba hoz? S lehet-e így ugyanaz az élmény? Fehér-fehér-fehér Az egyik leghíresebb kép: Judit, aki már nem csak fehér-fehér-fehér Ambrus Judit Élni... Idézzük olykor, nagy örömmel, ha pontatlanul is, ha már a mi szánk íze szerint át is alakítva az aforizmákat, hiszen az aforizmáknak ez a soruk, helyzetre alakítjuk őket, így lesznek még miénkebbek a sorok, a gondolatok, meglovagoljuk, magunkévá tesszük őket, így járunk el Tandori aforisztikus soraival is, a címben idézettel és másokkal is, a verseiből kimetszettekkel és azokkal, amelyek jelen kötet darabjai. Idézzük és átalakítjuk, hogy például: „Ha örülsz, hogy élsz, nem lehet olyan nagy öröm számodra az élet.” Idézzük a Tandori-sorokat, a nyelv nagy játékosait, az olykor léhákat és a nyelv felszínén úszó finom szójátékhabokat kanalazókat vagy a mélyeket és elgondolkodtatókat, vagy azokat, amelyek azt mutatják fel, mennyire saját ellentétébe tud átcsúszni egy szó, egy kifejezés, egy gondolat. Tandori jelen „aforizma, képvers és vélemény” gyűjteménye, mint azt az alcím mutatja, „50+1 év válogatása” közöl régi-régi nagy slágereket, mint például a „A gyalog lépésének jelölhetetlensége osztatlan mezőn” című képverset?, aforizmát?, véleményt? vagy „A versreszelőt”, az előbbi egy üres lap osztatlanságával tesz lehetetlenné minden lépést, az üresség mozdulatlanságába rémít bele, az utóbbi pedig verslábakon keresztül reszeli le a nyelv versanyagát, a szavakat, kifejezéseket: a nyelvi elemek, mielőtt verssé formálódnának, átreszelődnek az anapesztus, daktilus, molosszus, a jambus vagy más verslábak reszelőjén, s aztán aláhull a szépen szabályozott, a megművelt, a formába szelt mű. A Múzsa csókját nem élveteg percek égi örömei, hanem nagyon is földi, konyhai műveletek követik, legalábbis Tandori e tréfás versszerszáma szerint. Aztán van olyan régi Tandori-sláger, amelyet átírva, átformálva láthatunk itt, ebben a nagyon szép, tandorírt kötetben, ilyen például a továbbszőtt: „Olyan a jó vesztés, / meg a jó tévesztés, / mint a halálpontos, / örök aranymetszés.” De találhatunk a kötetben igazi, régi vágású aforizmákat, olyanokat, amelyeket sokat kell ízlelgetni, amelyeken el lehet gondolkodni, afféle mondat-megállókat, mondat-botlatóköveket, melyek egy időre megtorpantanak és/ vagy visszaemlékeztetnek valamire, afféle emlékkövek. „Lehetőségek halála, hogy élni kell velük.” - aforizmázza egy helyütt TD, td, s itt egyik kedves módszerével él, a szavak ellentéteit játssza egymásba, kijátssza egymás ellen a szavakat, játszik velük, mint nyelvelő macska a szó egereivel, egy szó egyszerre két szómacska, egymást egymással álmodják. „Csak legközelebb van, nincs közelebb” - keveredik a tér az idővel, idő a térrel, az elérhetetlenség az elérhetővel. A „Vagy vagy, / vagy nem vagy!” — sor a Hamlet rezüméje, Hamlet monológjának párlata kíván lenni, felidézi az egész gondolatfutamot, kicsit persze hozzáidézi a már-már rágógumiszerűen agyonidézett „Vagy-vagy”-ot, aztán itthagy minket ezzel az összeszőtt sorral, keresztezi az agyonidézettet a meghökkentővé tett-tel, hogy nevessük ki, fontolgassuk, vessük el vagy idézzük újra majd fel. „Ami van: / kész katasztrófa. / Ami lesz: / félkész katasztrófa” vagy „Fáradhatatlannak lenni a legfárasztóbb”, mondogatnánk tovább ezeket a nagyszerű sorokat, raknánk elő a gyűjtemény darabjait, ezt a Tandori-elegyest, de hát nem mutathatjuk fel minden mondatát, pedig a könyvnek számos sora aforizmatársul befészkeli magát az emberbe, s egyszerre előlép: „Könnyek csalódtak a szemembe. / Könnyek csalódtak a szememben.” Olykor kiszól a Szerző, s bár Olvasóját barátjává avatja a műből sugárzó nyelvjáték öröme és a lét ócskasága, hányavetisége feletti borongás a kiszólások távolító gesztusok. A Szerző, miután Olvasóját könyvének társává, gondolkodótárssá tette, kiűzi őt a kötet Paradicsomából. Eztán a szerző szándéka szerint már nem fogunk együtt borongani példának okáért a Hirtelen halál képtelen voltán, a pimf utolsó gondolatokon. Szerző kéri, válnánk inkább hirtelen el. „E könyvvel elkészülve teljesen magányos lettem. Íme, érezhettem végre, senki se gondolkodik így, nincs így, mint én. Honnan tudtam? Ez egy könyv rejtelmes hatása. Nem az, hogy másokhoz elér. Hanem, hogy tudom: igazi a NINCS ELÉRÉS.” „NEM AKAROM, HOGY EZZEL A KÖNYVVEL BÁRKI IS BOLDOG LEGYEN. AKI MÉGIS, ANNAK MÁR NEM IS VOLT SZÜKSÉGE ERRE A KÖNYVRE.” Hát jó, legyen így, akkor bár boldogok vagyunk ezzel a könyvvel, ezzel a Tandori-atlasszal, szükségünk tényleg nem volt rá, nem szükség vitt az olvasására, de végtelen öröm, hogy lehetőségünk van rá. Tandori Dezső: Ördöglakat Pro Die, 2990 Ft | Mit kell Érden mesélni? Hogy érdemes