Népszava, 2008. április (135. évfolyam, 76-101. szám)

2008-04-15 / 88. szám

NÉPSZAVA 2008. ÁPRILIS 15., KEDD VÉLEMÉNY publicisztika@nepszava.hu 7 Bersényi Iván Riasztó mélység Félek! Hogy mire képes sok félrevezetett és feltüzelt ember, azt már közvetítette szá­munkra a televízió a budapesti utcákról és például a Heves megyei közgyűlésről. Ez azonban rendőrségi eszközökkel ke­zelhető kisebbség. A közelmúltban azon­ban a politikai fondorlatnak az emberi tudatlanságra és előítéletekre alapozott, eddig el sem képzelt mély bugyrai tá­rultak fel előttem. Alkalmam volt meg­tapasztalni, és ez az, ami megrémisztett, hogy az előítéletektől elvakultan milyen szörnyű ostobaságokat tudnak, még akár egyébként tanult emberek magukévá tenni, és hogy milyen gátlástala­nul merészkednek egyesek önös érdekeik szolgálatára aljas fondorlattal hamis, de logikusra mázolt kép­telenségekkel embereket manipulálni. Olyan riasztó elfogultság, a társadalmi és erkölcsi sza­bályok olyan mérvű semmibe vevése csa­pott arcul, hogy alapjaiban rendült meg a jövőbe vetett hitem. Megrémültem, hogy, József Attilával szólva, „mi lesz még, honnan uszulnak ránk új ordas eszmék, fő-e új méreg, mely közénk hatol”. Már nem bízok abban, hogy a józan, gondol­kodó többség jóvoltából szükségszerűen (bár lassan) bekövetkezik az egészsége­sebb jövő, fokozatosan, de biztosan meg­valósul a társadalmi béke. Bármennyire hihetetlen és valószínűt­lennek is tűnik, de sajnos igaz! Egyetemi oktató, a jövő nemzedékének egyik felelős (?) formálója beszélt nekem arról, és min­den érvet elhessegetve védte elkeseredett hittel és elszántsággal: 2001. szeptember 11-én nem is volt az USA-ban terrortá­madás. Azt valójában az amerikai CIA és az izraeli Moszad tervelte ki és hajtotta végre. Ha igazi terroristaakció lett volna, állítja az egyetemi oktató, akkor nem a munkaidő kezdete előtt, 7 óra 59 perckor csapódnak a repülőgépek a tornyokba, hanem legalább 3 perccel később, ami­kor már nem 4, hanem legalább 12 ezer ember hal meg. És szerinte az már csak természetes, hogy a támadásról előre ér­tesítették a zsidókat. A tornyok elleni tá­madás után elrendelt légtérzár ideje alatt pedig, folytatódik a rémmese, egyetlen repülőgép felszállását engedélyezték. Azét, amelyiken Oszama bin Laden ap­ja, az olajvagyonból az Izraelt támogató USA-t nagy összegekkel pénzelő öreg Bin Laden (?) repült haza. Az már nem befolyásolja az antiszemitizmust szító hazug agyrémek kiagyalóit, hiszen az emberek túlnyomó többségének fogalma sincs a valóságról, arról, hogy Oszama apja, akinek 52 gyereke közül ő volt a 17., már rég meghalt, és fia, Oszama épp a tőle örökölt, általunk elképzelhetetlenül nagy vagyonból támogatta már a 80-as évek közepén a Szovjetunió ellen harcoló afgán mudzsahedineket. Ez a torz vélekedés árulkodik azokról a szándékokról is, amelyek a kiagyalóit vezérlik, és ugyancsak félelemmel kell, hogy eltöltsenek minden demokratikus elkötelezettségű embert. Önmagukban kínálják annak felismerését, leplezik le, hogy az agyrémek kimódolói milyen alantas eszközökkel gondolják meg­szerezni azt a támogatást, ami ahhoz szükséges, hogy ők lehessenek a hatalom urai. Egyik közelmúltbeli előadásában legnagyobb élő történészeink egyike, Ormos Mária akadémikus hívta fel ismét a figyelmet arra, hogy az antiszemitiz­mus gyökere és mozgatója évezredek óta a bűnbakgyártás. (Az Akadémia által 2003-ban kiadott Magyar értelme­ző kéziszótár szerint bűnbak, „Akire - noha ártatlan - ráfogják mások bűnét”.) Hogyan lehetne alkalmasabb és célirá­nyosabb bűnbakot találni annál, hogy az Egyesült Államokat és az általa megtes­tesített globalizációt a zsidó tőke uralja és vezérli. Ezt pedig már kevés választja el attól a szándéktól, hogy elhitessék: a globalizáció „nemzeti nagy létünk nagy temetője” lesz. Hogy ez a hatalmat bármi áron meg­szerezni akaró törekvés sikerre vezes­sen, hogy az ezt támogató tömegek kellő nagyságban sorakozzanak fel mögötte, annak csak egy akadálya lehet: a ki­művelt emberfők sokasága. Ezért töre­kednek a hatalomra éhes, nemzetmentő elhivatottságukba belerészegedett, megszállott csoportok, a tömegtájékoz­tatás minden általuk elérhető eszközét is megragadva, hogy megakadályozzák a valós tényeknek a nyilvánosság által történő megismertetést. Ezt pedig két úton vélik elérhetőnek: az igaz tények elhallgatásával, elferdítésével, illetve a nyilvánosságra kerülő valóság hitelének aláásásával. Sajnos az írott és az elektronikus sajtó, szeretném remélni és hinni, hogy akarat­lanul, ebben szövetségessé silányul! A sajtó munkatársai jelentős részé­nek mind szakmai, mind általános felkészültsége köztudottan alacsony. Oktatásunk szétdaraboltsága miatt már az iskola sem vértezi fel azokkal az is­meretekkel a kikerülő diákokat, melyek alkalmassá tennék őket, hogy a valóság védelmében vitatkozni tudjanak. A napi hírvadászatban pedig nem marad idejük és erejük arra, hogy még ha akarnák is, pótolni tudják hiányosságaikat. (Hogy írta József Attila? „...az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötét­ben vagyunk.” A szakmai felkészültség hiányossá­gait jól szemlélteti ezért az a példa, hogy a sajtó munkatársai igazat szólnak, amikor azt mondják, hogy a második világhá­borúban elpusztultak Budapest hídjai. De szakmai felkészültségük már nem készteti őket arra, hogy mérlegeljék, ez a megfogalmazás napjainkban már mennyire elfedi a közvéleményben azt az igazságot, hogy nem az angol-ame­rikai légierő bombázta le vagy a szov­jet hadsereg ágyúzta szét a budapesti Duna-hidakat, hanem a fasiszta német csapatok robbantották fel valamennyit.) A sajtó „pártatlanságáról” kialakult torz felfogás pedig azt a valóságot szin­tén elfedő, az emberek kártékony tudati befolyásolására vezető üres mennyiségi szemléletet tette követendővé, hogy minden politikai hír mellett ott kell lenni egy, a másik oldalról származó hírnek. Újságírói állásfoglalás nélkül egyenérté­kűvé téve őket még akkor is, ha az egyik igaz, a másik pedig hazug, a társadalmi tudatot mérgező. Az álhírek kiagyalásának egy irányba mutató kiterveltségét, célzott körben tör­ténő terjesztésének tudatos (és sajnos nem eredménytelen) összehangoltságát tapasz­talva, már kénytelen vagyok feltételezni, hogy nem elszigetelt torz személyiségek, hanem valamiféle szervezett erő (hogy ne mondjam: maffia) áll a háttérben. Félek tehát. Nem látok arra tényleges lehetőséget, hogy bármi, még az iskola vagy a sajtó sem, megvédje demokráciánkat, a ma­gyar társadalmat ettől a mind pökhen­dibb nyíltsággal ólálkodó veszélytől. Ezért kiáltok! Remélem, kiáltásomat sokan meghallják, és sokan kiriadnak tétlen visszahúzódásukból. A sajtó munkatársai jelentős részének mind szakmai, mind általános felkészültsége köztudottan alacsony A szerző közíró Jót s jól A világban nagy hagyománya van a jótékonysági árveréseknek, s ez a hagyomány egyre jobban hozzánk is „begyűrűzni” látszik Hetvenötmillió forint­­ ke­reken ennyivel fogja tudni támogatni a közeljövőben a hazai kultúrát és a mű­vészeteket az azokért már eddig sem keveset áldozott Soros György (pontosabban az általa létrehozott Nyitott Társadalom Intézet Magyar Művészeti Programja) azok után, hogy az üzletember a korábban egy New York-i magyar származású galériás segítségével éveken át gyűj­tött képzőművészeti kollekci­ójának - amelyből tizenkilenc kiemelkedő művet már koráb­ban hazai múzeumoknak ado­mányozott - több mint száz­harminc darabját az elmúlt hét végén árverésen értékesíttette az egyik hazai aukciósházzal, s a bevételt az említett célra szánja fordítani. Csaknem harmincötmillió forint - ennyi gyűlt össze pon­tosan egy héttel a Soros-auk­ció előtt azon a jótékonysági árverésen, amelyet két buda­pesti galéria szervezésében a daganatos és más krónikus betegséggel élő gyermekek és családjaik részére komplex terápiás és rekreációs prog­ramokat nyújtó Bátor Tábor Alapítvány javára rendeztek, s amelyen kortárs hazai kép­zőművészeknek a nemes cél érdekében felajánlott alkotá­saira lehetett licitálni. (Ennek az árverésnek amúgy már komoly hagyománya van: ez volt a negyedik ilyen alkalom, s az ezeken elért összbevétel már meghaladja a százmil­lió forintot. De volt hasonló „gyógyító” festményárverés az Egészség Hídja Összefogás keretében a női emlőrák meg­előzése érdekében is - tavaly szeptemberben azon Yoko Ono egy művéért a szerencsés licitnyertes például 2,4 millió forintot fizetett -, vagy éppen egy néhány éve megbénult fiatal magyar képzőművész gyógykezelésére is.) Ugyanazon az előző Bátor Tábor-árveréses hétvégén amúgy a budapesti Faik Art Fórumon is zajlott egy jóté­konysági árverés: azon a Má­tyás-templomnak a felújítás során leszedett festett majoli­ka tetőcserepeire lehetett lici­tálni, s a bevételt a templom további felújításának finan­szírozására fordítják. De hogy ne csak a múltba nézzünk: éppen holnap este is egy budapesti galériában a Tibetet Segítő Társaság Alapítvány javára rendeznek árverést; ezen a már egy hete megtekinthető tárlat végén ugyancsak neves ha­zai kortárs képzőművészek munkáiból válogathatnak a gyűjtők és/vagy a segíteni akarók. Tudjuk, a világban régóta nagy hagyománya van a legkülönfélébb jótékonysá­gi árveréseknek, s lám, ez a hagyomány, úgy tűnik, sze­rencsére egyre jobban hoz­zánk is „begyűrűzni” látszik. Úgyhogy reméljük, a jövőben egyre gyakrabban fogunk majd hasonló rendezvények­kel találkozni a hazai galéri­ákban és árverezőházakban, s azokon egyre nagyobb számú közönséggel is (csak jelzem, hogy a Soros-árverésen a hét végén a Budapest Kong­resszusi Központ nagyter­mében saccra már legalább félezren voltak). Azokkal az emberekkel, akiket ezekben az esetekben nemcsak az hajthat, hogy egy-egy nekik tetsző, az otthonukat díszítő, a gyűjteményüket gyarapító, sőt szerencsés esetben az idő előrehaladtával akár az érté­küket is jelentősen növelni képes alkotásokat szerezze­nek meg maguknak, hanem az is, hogy az azokért kifize­tett pénzzel egyúttal valami jó ügyet is támogassanak. Hi­szen a költő is megmondta... Martos Gábor, publicisztika@nepszava.hu Válság, felelősség Már csak 27 nap és nem lesz háziorvosi ellátás Magyarorszá­gon, s ez bizony komolyabb gondot okoz majd, mint bármilyen koalíciós válság, amit a kormánypártok össze tudnak hozni. A két dolog között csak látszólag nincs összefüggés, hiszen az MSZP és az SZDSZ békeidőben is decensen példás, szeretet­teljes, és egyáltalán nem nyögvenyelős együttműködésének megrontója részben a vizitdíjat is eltörlő márciusi népszavazás volt, annak velejárója pedig, hogy a háziorvosoktól hárommil­lió szavazó elvett havonta 180-200 ezer magyar forintot. Ez a pénz egyébként a doktorok többségének (?) amúgy sem kellett, mert beszedésének módja - mármint, hogy az ember kézbe, de számláért fizet - megrontja a gyógyító és a gyógyulni kívánó közötti sérülékeny viszonyt. A háziorvosok jól látják, vannak dolgok, amik bizony fe­szültséget keltenek a betegben, ilyen lehet például, ha a doktor felbontja a szerződését, bezárja a rendelőt, beül az autójába és elmegy külföldre (dolgozni persze) vagy nyugdíjba, mert elege van. Ez egy olyan helyzet, amikor az amúgy sérülékeny viszony valószínűleg sérül. Ugyan senki nem vitatja az orvosoktól a jo­got, hogy tárgyaljanak a kormányzattal arról, hogyan tudnak (az őket egyébként megillető) rendes pénzt kapni a becsületes munkáért, hiszen ez minden dolgozó elvárása, a kukásautó ve­zetőjétől az állami cég felügyelőbizottságában ülő politikuson át az orvosig. A társadalmi felelősséget azonban sajátosan értelmezik a doktorok, akik azt állítják, hogy őket nem vezérli más, mint az, hogy az alapellátás „az egyik legfontosabb lakossági köz­szolgáltatásként” megbízhatóan, jó színvonalon működhes­sen. Húha. A megbízhatóság és a magas színvonal látszólag legalábbis azt feltételezi, hogy a rendelők egyáltalán nyitva vannak. Az orvosok saját magukkal szembeni elvárását az pe­dig elég nehézkesen teljesíti, ha az embereket „A kormányzati politika miatt a praxis bezárt. Ne keressen másik háziorvost, mert nincs. Menjen kórházba. Megértését köszönjük!” feliratú tábla várja a rendelő előtt. A nyomásgyakorlásnak megvannak a maga eszközei. Ezek között van olyan is, ami morálisan elfogadható. Losonczi Gergely, losonczig@nepszava.hu Hol van Nepál? Voltak amerikai elnökök, akik­nek nem volt szerencséjük nem­zetbiztonsági tanácsadójukkal. Akiknek csak egy Zbigniew Brzezinski vagy csak egy Henry Kissinger jutott, de nem Stephen Hadley, mint George W. Bush­­nak. Az a Hadley, aki teljes lelki és szellemi felkészültségben odaáll az ABC televízió kamerái elé, és szenzációs kijelentéseket tesz. Egyfelől közli, hogy Bush hosszú habozás után elszánta magát, végül úgy döntött, csak elmegy Pekingbe az olimpia ünnepélyes megnyitójára. Vagyis nem bojkottál, elfelejti egyszerűen Tibetet, amiről an­­­nyit hallhatott és olvashatott az elmúlt hetekben. Elfelejti, hogy morfondírozott, menjen vagy ne menjen, mint Angela Merkel és Nicolas Sarkozy is. Hadley sze­rint annyi álmatlan éjszaka után Bush arra ébredt, ő mégis megy. Mindez azonban hagyján. A Fehér Ház felkészült nemzet­­biztonsági tanácsadója forra­dalmasította a világ földrajzát. Tibetet akart mondani, de valami váratlan görcs folytán Nepál jött ki a száján. Részletek nem ismeretesek, de érdekes le­hetne tudni, sajnálta-e a nepáli buddhista boncokat, az ellenük indított rendőri támadásokat, egyáltalán mi járhatott az eszé­ben. Vagy félreolvasta az elmúlt napok más híreit, amelyek arról szóltak, Nepálban detronizálják az uralkodót, köztársaságot akarnak. A nyelvbotlás ébreszt más gyanút is. Vajon nem történt-e ugyancsak földrajzi tévedés esztendőkkel ezelőtt Irak eseté­ben? Bush és környezete akkor nem tévesztette-e össze Bagda­­dot más fővárossal, Szaddám Huszeint más államfővel? Van példa a világtörténelemben arra, hogy dilettánsok kerültek hatalomra valamelyik ország­ban. Rossz rágondolni, vajon ezek közé tartozik a mai Egye­sült Államok is? Várkonyi Tibor, varkonyit@nepszava.hu NÉPSZAVA SZOCIÁLDEMOKRATA NAPILAP ALAPÍTVA 1873-BAN Tiszteletbeli főszerkesztő: FEJTŐ FERENC Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Szerkesztőbizottság: HORVÁTH ISTVÁN, DÉSI JÁNOS, KATONA JÓZSEF Lapszerkesztők: HAHN PÉTER, MUZSLAI KATALIN, TÓTH JENŐ ■ Belföldi rovatvezető: SEBES GYÖRGY, helyettese: HORVÁTH ÉVA, SIMON ZOLTÁN, szerkesztők: FÜSI PIROSKA, GYÉMÁNT MARIANN, BALOGH GYULA, PÓR VILMOS ■ Fotórovat-vezető: WEBER LAJOS ■ Külpolitikai rovatvezető: RÓNAY TAMÁS ■ Publicisztika, Szép Szó: ANDRASSEW IVÁN, KOZÁR ALEXANDRA ■ Sportrovatvezető: VARGA T. RÓBERT Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC, SZABÓ IRÉNÉ, VERESS JENŐ ■ Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA ■ Vezető tördelőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja az Editorial Kft. ■ Ügyvezető igazgató: RAJOSNÉ BUJNYIK ÉVA ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Terjesztés: FODRÓCZY ELVIRA ■ Hirdetés: VITKOVICS MERCÉDESZ ■ Marketing: MENCSER ÉVA Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 Budapest, Pf. 4. Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 ■ Elektronikus levélcím (e-mailcím): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés, telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu ■ Terjeszti árusításban a LAPKERt Zrt., előfizetésben a MédiaLOG Zrt. Megrendelés és reklamáció: 06/80-106-000, fax: 06-46-815-800 ■ Kiadói megrendelés, reklamáció: 06/80-200-502,477-9000/130, 118, telefax: 477-9025. ■ Előfizetési díj egy hónapra 2150 Ft, negyedévre 6450 Ft, fél évre 12 900 Ft, egy évre 25 800 Ft. Nyomdai előállítás: Magyar Közlöny Lap-és Könyvkiadó Kft. Lajosmizsei Nyomdája ■ Felelős vezető: BURJÁN NORBERT igazgató ■ www.hirnyomda.hu ■ ISSN Bp 0133-1701 ISSN Vidék 0237-3785 ■ A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti MŰTESZ prtai-ai­ílt

Next