Népszava, 2008. április (135. évfolyam, 76-101. szám)
2008-04-19 / 92. szám
SZÉP SZÓ Fekete zongorák Lipcséből Martos Gábor Ritkán fordul elő, hogy egy kiállítóhely homlokzatára ne egy vagy több művész, netán egy stílusirányzat, egy kor vagy egy művészeti mozgalom neve kerüljön fel mint „hívószó”, hanem egy városé. A budapesti Műcsarnok oszlopaira kifeszített molinón most mégis Lipcse vonzza hatalmas betűkkel a tekintetet. Persze még ez is érthető lehet, hiszen nyilván az is sokat mond a művészetszerető közönségnek, ha egy tárlatot jelző plakáton mondjuk a Nagybánya vagy a Szentendre helységneveket látná, hiszen tudja, hogy ott minden bizonnyal a városban működő művésztelep alkotóinak műveiből láthat válogatást. És így van ez kicsit természetesen ezzel a Lipcsével is. Persze amikor a szászországi városban 1764-ben megalapították a Kunstakademie-t - amely 1876-tól már a nevében is mint Königliche, azaz királyi intézmény működött, egészen 1947-ig, amikor is „trónfosztották”, és azóta Hochschule für Grafik und Buchkunst (Grafikai és Könyvművészeti Főiskola) néven oktatja a fiatal német művészeket, aligha sejthették, hogy 1972-ben egy Eduard Beaucamp nevű kritikus a Frankfurter Allgemeine Zeitungban majd először Lipcsei Iskolának fogja nevezni az akkor éppen NDK-főiskola három mesterének, Bernhard Heisignek (1925), Wolfgang Mattheuernek (1927- 2004) és Werner Tübkének(1929-2004) közös művészeti látás- és festésmódját. Aztán történt, ami történt, például hogy megszűnt az NDK, és a német újraegyesítés után az a különös jelenség fordult elő, hogy miközben Lipcséből (mint ahogyan a keleti területek sok más városából is) az emberek tízezrével költöztek át a nagyobb lehetőségekkel kecsegtető „nyugatra”, a képzőművészet iránt érdeklődő német fiatalok közül meg - nyilván a jó hírű „iskola” mestereinek vonzására is - egyre többen jöttek onnan is az itteni főiskolára tanulni. A kilencvenes évek végétől kezdve aztán egyre gyakrabban kezdték rájuk, tehát az innen már frissiben kikerülő művészekre is használni a Neue Leipziger Schule, azaz az Új Lipcsei Iskola megnevezést, s azóta egy, a világ kortárs képzőművészetében igencsak jelentőssé vált művészkör ezen a néven vált ismertté és elismertté. (Ismertségüket számos egyéni és csoportos kiállításuk, elismertségüket pedig az aukciókon elért sikereik bizonyítják; utóbbiról csak annyit, hogy az Artprice nevű műkereskedelmi szaklap tavalyi éves összeállítása szerint Matthias Weischer az 52., Neo Rauch pedig a 61. legjobban eladható kortárs képzőművész a nemzetközi műtárgypiacon.) Nos, ebből a „Lipcse-jelenségből” hozott most el egy alapos válogatást Budapestre a Műcsarnok, ahol az érdeklődők (május 18-ig) végre nálunk is megismerkedhetnek ezzel a sajátosan „lokális” művészkörrel, az ebbe tartozó alkotók munkáival. És hogy milyennek is mutatkozik meg ez a Lipcsei Iskola, azaz milyenek is ezek a munkák? Első ránézésre nagyok. (Persze tudjuk: valamirevaló kép ma a világban kéthárom méternél kezdődik. ..) Meg színesek. Meg olyan „festem kép ahogy jön”-szerűek (nevezzük őket mondjuk szürrealisztikusan expresszívnek). És mindeközben, sőt mindenekelőtt: nagyon festőiek. Vonzók. Olyanok tehát, mint Ady Fekete zongorája Ignotus szerint: „Akasszanak fel, ha értem, de akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni, sok vers akad ilyen egész értelmű”. Na, pont ilyen „egész értelműen érthetetlenek” ezek a képek is. Mert hogy mit keres például Neo Rauch (ő ráadásul éppen az átmenet a „régi” és az „új” lipcsei iskola tagjai között) Lépjünk tovább című festményén egy véres kötényes, összekötözött kezű férfi egy miniszoknyás lánnyal együtt a műanyag székben ülő, aktatáskában kotorászó napóleoni (?) tiszt (?) asztala előtt, háttérben a már felvirágzott guillotint (?) ácsoló munkásokkal és a szép kis falusi házakkal...? Ne kérdezzük. De nézzük, mert érdemes. „Akasszanak fel, ha értem, de..." tovább című képe Neo Rauch: Lépjünk Bossányi Kati 60 r V. Bálint Éva Katikám, először is Isten éltessen a hatvanadik születésnapodon. Amit, ugye nem értél meg, mert kilencvenkilencben jól elszálltál. Hogy Istennel milyen viszonyban lennél, ha most kérdeznélek, nem tudom. Az ember, ha megéli az idő múlását, sokat változik. Hatvanéves nőnek lenni, Katikám, hidd el, nem majális, még akkor sem, ha szépen mennek a dolgok. Márpedig ahogy nézem — s hidd el, annyit hordok napszemüveget, valóság elleni kenőcsöt, immunerősítőt, amennyit csak lehet, a dolgok rosszabbul állnak, mint mikor te abbahagytad egyszer és mindenkorra a valóságfeltárást. Rosszabbul áll a valóság, a tények, a feltárás. S nem csak nálunk. A világon, ha úgy tetszik. Tehát még azzal sem büszkélkedhetünk, hogy a mi válságunk a legtöbb, a mi antiszemitánk a leggusztustalanabb, a mi klímánk a legrosszabb, a mi országunk a legkorruptabb, mert nem igaz. Gyenge középmezőny. (Ha levonjuk a bármelyik oldalról bealkalmazható hisztériafaktort.) Vagy a negatív nemzeti büszkeséget. Volt lapunkról nem is akarok írni, se aláírni. Nem miattad, hiszen otthagytad, hogy képviselősködj, meg a Népszabinál folytasd, hanem az úristen miatt. Ma kezdődik a Pészah, a „zsidó húsvét, ” a szabadulásünnep, amikor felolvassák a Haggadát. Ebben a legbutább az, aki még kérdezni se tud. Ennyit az újságírásról, politikáról, parlamentről. A rólad elnevezett díjat azért évente odaítélik, s ez rendjén is van. Jobb lenne persze Taorminában ülni a tengerparton, mint régen, s vitatkozni a világ megválthatóságán. Találtam neked egy verset, Beney Zsuzsa írta, Simone Weil emlékére. Rólad is szól. Azt hiszem. „Az angyal adta izzó parazsat / addig forgatta morzsás, lepedékes / nyelvén, míg végül véres és fekélyes / és fojtogató sebbé lett a szája. / Mert nem mondhatta ki a szavakat: / hiszen sejtette - tudta, hogy hiába. ” 2008. ÁPRILIS Várkonyi Tibor Budapest szívében kezdődött, a Terézvárosban, ugrásnyira a Magyar Királyi Operaháztól. Az első világháború kellős közepén. Kölykök játszottak színházasdit egy Liszt Ferenc téri bérház udvarán. A mester, a tréfacsináló egy kissrác, korban nem idősebb a többieknél, legföljebb abban tűnt ki, hogy páratlan a humorérzéke. És az utánozóképessége. A némafilm kora volt ez, a gesztusok művészetéé, szó még semmi a vásznon, csak mozdulat és fintor. Ez a kölyök Charlie Chaplinért rajongott, a bálványa volt, a Liszt Ferenc téri produkciókban kezdetben az imitálásé a főszerep. Illetve annál sokkal többé. Az önálló megfigyelésé, a jellemábrázolásé, a lélek jellegzetessége formálódjék meg a mozdulatokban, de az arcon is. Aminek ugye a tánchoz kevés a köze, bár a világhírű orosz balett már ezzel tűnt ki mindenütt a világon, különösen a korabeli Nyugat-Európában. És a fiúnak, aki kispajtásait szervezte, mutatványait rendezte a VI. kerületi bérház udvarán, fogalma sem volt még arról, mi a tánc, nem is álmodott róla. Harangozó Gyulának hívták. Esztendők múltán, de nem sokkal később, ő lett a pesti Opera vezető koreográfusa. Ma, születésének pontosan a századik évfordulóján (1908. április 19.) gálaesttel emlékeznek meg róla tanítványai, utódai az Ybl-palotában. Két olyan táncjátékkal, amely minden tekintetben az ő nevéhez fűződik, Bartók Csodálatos mandarinjával és a Johann Strauss-muzsikákra komponált Térzenével. Mindkettőnek ő tervezte a koreográfiáját, ő rendezte hűséges asszisztensével, Hamala Irénnel, partnernőjével, aki alkotótársa, a magánéletben pedig felesége volt: együtt formálták a határokon túl is elismert magyar táncművészetet. A magyar nemzeti balett megteremtőjének Harangozó Gyulát tekintik, aki jóllehet valójában nem is akart táncos lenni, mégis tizennyolc éves korában a Diótörő Trepakjában köszönhette meg az első tapsokat. Hamarosan szólista lett, de eközben hű maradt gyerekkori szenvedélyéhez, a színházhoz. Drámákat, vígjátékokat figyelt, leste el nagy színpadi figurák alakításait, és miközben kollégái a próbateremben zongorakíséretre kecsesen rakták lábaikat, ő rögtönzött, grimaszokat vágott, derűre fakasztotta társait. Ennek ellenére első főszerepként tragikus figurát bíztak rá, a Csodálatos mandarin szenvedélytől égő, haláláig kielégületlen alakját, magát a Mandarint. Amit még nagyon sokáig nem táncolhatott el közönség előtt, legföljebb a próbákon. Akkor 1931-et írtak, és a kor prüdériája megtiltotta a bemutatót. Örömlány a muzsika szentélyében, őrületig vágyakozó férfi, aki csak akkor hal meg, ha megkapta végre a leányt? A Mandarin Budapesten még sokáig tilalmas volt, akárcsak az első külföldi próbálkozáson, a húszas évek derekán Kölnben. A német város polgármesterét akkor Konrad Adenauernek hívták, már akkor is csontkemény konzervatív, mint két évtizeddel később a szövetségi köztársaság kancellárjaként, de ebben a minőségében joggal nemzetközi hírnévre és tekintélyre tett szert. A Mandarin premierjét viszont késleltette, megbotránkozott rajta. Harangozónak idehaza 1945-ig kellett várnia, amíg a már királyság nélküli Operában végre bemutathatta a pantomimot. Önmagára ezúttal már nem a Mandarin szerepét osztotta, hanem az öreg gavallérét. Noha már közel járt negyvenedik esztendejéhez, mégsem a kora miatt, ugyanolyan fürge és hajlékony volt, mint korábban, de ekkorra már kijegecesedett a A magyar balett felejthe Harangozó Gyulának, a magyar balett megteremtőjének több mint egy évtizedet kellett várnia arra, ha nem a szenvedélytől égő Mandarint, hanem az öreg gavallért osztotta magára, partnere pedig a szintér Yvonne Tudom, szokatlan, ha lagzin eszel, még írj is róla. Nem te fizeted a cechet, szavad se lehet, leginkább az ifjú pár szépségén tűnődsz, a lelkész beszédét analizálod, miegyéb, amikor mégis feltámad benned a kisördög. Miért is ne? Pedig maradhatnál csak Szila esküvőjénél élményileg, minek még összekeverni a kulináris kalanddal? Tényleg, olyan szép volt Szila, arca, sminkje, ruhája gyönyörű, haverjai a kórusból összeálltak, s a templomban énekeltek nekik. Az egyik szoprán még szoptatott is közben, cici ki, félre, két szívás a babától, garantáltan csendben marad. Duna-parti fényképezés s már szivárgás is a szállodába. Násznép szivárog. Ezt jól veszi le a személyzet. A Rákóczi úti Novotelben vagyunk, szépen felújítva, négy csillag, az ifjú pár bónuszként még egy nászéjszakát is kap, ha már a Zsolnay teremben eteti a násznépet. A rendszerültetős svédasztal, a rajta lévő kínálatról a szépen formatervezett kiadvány (feltehetően az ifjú pár munkája) informál. A költség per kopoltyú kilencezer-ötszáz forint, amiért is doszt lehet dáridózni. A levesevőket Újházy-tyúkleves vagy vargányakrémleves várja. Utóbbi igazán kellemesen, rafináltan finom, az egycsészés fogyasztást nem a szűkösség adja, hanem a bölcs előrelátás a menüsor okán. Légy fegyelmezett, mondja a költő. Csipegetnivalók: pirított, szeletelt fokhagyma, szárított paradicsom, fekete zöld olíva, reszelt sárgarépa, ezeket az alternatív csipegetőknek szánták, a régivágásúak, s ötven felettiek a pogácsákat csipegetik. A hideg előételekből a ricottatortát választom, szárított paradicsommal, kicsi és finom, míg a narancsba pácolt kacsamell mindenféle (akár narancsaromát is nélkülöző) gumizárvány. A füstölthal-ízelítőből, ki tudja, miért, csak a makréla akar folyton a tányérba mászni. Négyféle főételt (bár a barackos-rokfortos szeletből csak a barackot és a rokfortot nem érezni, a panír stimmel), négyféle desszert (nyer az aranygaluska vaníliamártással) táplálja a bendőt, folynak a jó borok (ők tényleg jók), pukkannak a pezsgősüvegek. Több filozofikus beállítottságú pincért is látok, akik az élet értelmén töprengenek. Nyilván ezért lepődnek meg halálosan, ha valamit kérünk tőlük. Hetedhét lakodalom Hotel Novotel VII., Rákóczi út 43-45. Esküvői fogyasztás egy személyre 9500 Ft.