Népszava, 2008. április (135. évfolyam, 76-101. szám)
2008-04-19 / 92. szám
2 SZÉP SZÓ 2008. ÁPRILIS 19., SZOMBAT Bonckés Dr. Kende Péter Sokféle elfogultsággal vádolnak, politikai téren is, de azt még senki sem állította, hogy jobboldali pártok, például a kisgazdapárt felé húzna a szívem. Torgyán József például sosem volt a kedvencem, kártékony pojácának tartottam, undorított például, ahogy családtagjaival pakolta tele az állami cégek zsíros állásait, ahogy egy hamisított önéletrajzzal lett Orbán Viktor kormányának tagja. Környezete többségén kínomban kacagtam, a Pepó-, Bánk-, Ligetvári- és Turi-Kovács-féle elképesztő figurák viszont elszomorítottak. Azt gondoltam, ebben az országban már tényleg minden lehetséges. Aztán Védtelen igazság című könyvem megjelenése után fölhívott Székely Zoltán, a Gellért téren húsz „dokumentummal” lebukott, rabszíjon vezetett, hat évre ítélt kisgazda képviselő, és én hitetlenkedve hümmögtem. Beszélgetésünk végén ugyanis megkérdezte, érdekel-e koncepciós perének története. Érdekelt, hiszen a koncepciós per kifejezés hallatán olyan lettem, mint harci paripa a dobpergésre. Elmentem Székelyhez, és elhoztam tőle az összes iratot: a nyomozati anyagokat, a lehallgatási jegyzőkönyveket, a vádiratot, az elsőfokú ítéletet, a fellebbezéseket, a másodfokú ítéletet. Nekiestem, végigolvastam mindent. Bűzlött. Újrakezdtem az egészet. Napokon, heteken át jegyzeteltem, különösen az ítéleti indoklásokat jelölgettem: összevetettem az egymásnak ellentmondó tényeket és érveket, összehasonlítottam az ítélet megállapításait a korábbi iratokkal. Már nem nevetgéltem kajánul a húsz „dokumentum” marhaságán, s lassan meggyőződésemmé vált, hogy az egész vád nem stimmel. Ma már biztos vagyok benne, hogy Székely Zoltánt olyan bűnökért ítélték el, amelyeket nem ő követett el. Meggyőződésem - s ezt részletesen bizonyítani is fogom -, hogy Varga bíró úr ugyanazokat a hibákat követte el Székely Zoltán esetében, mint a móri ügyben. Szubjektivitása elvakulttá tette. Már a per elején eldöntötte, kinek hisz és kinek nem, és véleményén se isten, se ember nem változtathatott. Úgy nyilvánította szavahihetőnek az egyik tanút, hogy bizonyított hazugságait nem vette figyelembe, ugyanakkor hiteltelennek minősített olyanokat, akiknek soha nem kérdőjeleződött meg az igaza. Döntő jelentőségűnek szánt bizonyítási indítványokat söpört le az asztalról indoklás nélkül, ám napokig szöszmötölt olyan körülményekkel, amelyeknek az égadta világon semmi köze nem volt a tényálláshoz. Minden olyan bizonyítékot semmibe vett, amely nem a vádlott bűnösségét, hanem az ártatlanságát támasztotta alá. Félreértés ne essék: egy pillanatig sem vádolom Varga bíró urat azzal, hogy olyan koncepciós pert vitt végig, mint annak idején kollégái, Jankó Péter, Tutsek Gusztáv és Vida Ferenc - ők pontosan tudták, hogy koholt vádak alapján ítélkeznek. Nem, én ezt nem állítom. Azt azonban igen, hogy Varga bíró úr nem volt kellően gondos, és nem gyakorolta a rendőrök, ügyészek munkája fölött azt a kontrollt, amely pedig a bíróság feladata lenne szemben az ostobán aljas hivatkozással, miszerint ők, mármint a bírók hozott anyagból dolgoznak). Ennek bizonyítása előtt idézzük föl röptében az ügy politikai hátterét! 1998-ban Orbán Viktor - túl Csurka MIÉP-jének segítségén - kizárólag úgy léphetett kormányra, hogy „összefeküdt” azzal a Torgyán Józseffel, akivel korábban kizárt minden együttműködést. Ám hamarost civakodni kezdtek egymással. Márpedig marakodás idején az a döntő, kinek van több terhelő információja a másikról, vagy politikai szóhasználattal: kinek nagyobb a zsarolási potenciálja. A kisgazdáké csekélyke volt. A Fidesz irányította a rendőrséget, az ügyészséget, a titkosszolgálatokat, sőt az APEH-et és a VPOP-t is - márpedig arról, hogy ki hol mennyit lopott, mennyit „kapott vissza”, ezek a szervek adhatták a legfontosabb „füleseket”. Ezt akarta ellensúlyozni a kisgazda vezetés, amikor kitalálta a közbeszerzéseket vizsgáló parlamenti bizottságot, illetve a KAC (Környezetvédelmi Alap Célelőirányzat) ellenőrző albizottságát. Mindkét bizottságnak Székely lett az elnöke, azzal a politikai feladattal, hogy szállítson elegendő mennyiségű információt a Fidesz lopásairól, vagyis elegendő muníciót a nagyobbik kormánypárt esetleges zsarolására, illetve visszazsarolására. S ha az MDF, az SZDSZ vagy az MSZP disznóságait tárja föl a két bizottság - az is tiszta haszon. Székely Zoltán nem habozott sokáig, elfogadta a felajánlott pozíciókat. Neki már nem volt szüksége pénzre: cége nagy ipari hűtőgépeket gyártott, s a kezdetben öt alkalmazottal működő üzemben immár kétszázötvenen dolgoztak. Rég milliomos volt, mire képviselő lett belőle. Undorodott attól a telhetetlen pénzhajhászástól, amit maga körül látott, s új posztja arra szolgált: tegyen is ellene. Nekifogott. Olyan lavinát indított el, amely azonban nem a tolvajokat temette maga alá, hanem őt. Azt a Székelyt, akinek időközben halálosan elege lett saját párttársaiból is. Elege lett hatalom- és pénzéhségükből, ostobaságukból, pitiánerségükből. Torgyánnal és a körülötte lebzselő banditákkal is egyre jobban elmérgesedett a viszonya, így aztán Torgyánék hamarosan Székelyt tartották a legkönnyebben feláldozható gyalognak, majd később - amikor rájuk nézve is veszélyessé vált - az azonnal likvidálandó ellenségnek. Addigra a Fidesz vezetése elhatározta, hogy megszabadul a kisgazdáktól, legfőképpen azoktól, akik árthatnak a Fidesznek. Például Székelytől, aki vizsgálni kezdte a Szolnok-Zagyvarékas-Újszász csatornaberuházást, amelyet az egykor Várhegyi Attila elnökölte cég nyert el. Eldöntötték, hogy megszavaztatják a kétéves költségvetést, vagyis nem lesz többé szükségük a kisgazdák szavazataira. Orbán természetesen gondosan járt el: bűntársává tette magát Torgyánt is, és beavatta a titokba, a Székely ellen készülő eljárásba. A bírósági ítéletek három vádpontban marasztalták el Székelyt. Az első szerint Székely az emődi csatornaberuházás során Lehóczki István emődi polgármestertől visszakövetelte magának a KAC (Környezetvédelmi Alap Célelőirányzat) harminc százalékát. Sültbolond lett volna, ha tényleg ezzel próbálkozik. A támogatást ugyanis csak a beruházás befejezése és a kivitelező által leadott számlák igazolása után utalta át a minisztérium az önkormányzatnak. Vagyis mire a pénz megérkezett, az önkormányzatnál már ott volt a kivitelező jóváhagyott, és főként igazolt számlája. Aki a számla ellenértékéből máshová is akar adni, annak hiánya keletkezik, hiszen az igazolt ellenértéket teljes egészében ki kell fizetni. Ebből a pénzből tehát nem lehet juttatni másnak is. A második vád az volt: ugyancsak az emődi csatornázás során Székely jogtalanul követelte, hogy a polgármester adja át neki a beruházás iratait. Az ítéletek aztán figyelmen kívül hagyták mind a képviselői jogállásról szóló törvényt (miszerint „az állami szervek kötelesek az országgyűlési képviselőket megbízatásuk ellátásában támogatni, és részükre a munkájukhoz szükséges felvilágosítást megadni”), mind a KAC-albizottság ügyrendjét. Mindkét vád kivédésére Székely és ügyvédje mintegy tizenöt bizonyítási indítványt tett - Varga bíró úr mindet elutasította, így a tények nem kellett hogy megzavarják döntését. A harmadik vádpont volt a sokat emlegetett „húszdokumentumos” ügy, amelyben Bálla Dániel csatornázó vállalkozó feljelentésében azt állította: a szigethalmi csatornaberuházás összegéből Székely húszmilliót követelt tőle. Az ítéletek Bálla - három tanú által egzaktan cáfolt - vádjára és a titokban készített hangfelvételekre támaszkodtak. A három tanú vallomásáról Varga bíró úr megelégedett így dönteni: „Nem fogadta el a bíróság a vádlott ellentmondásos védekezését azért sem, mert Balla Dániel tanú az eljárás során mindvégig következetes vallomást tett, és szavahihetőségéhez kétség nem fért, és azt a vádlott és más tanú sem tudta megingatni, annak ellenére, hogy némely tanú, dr. Buda György, Nagy Gábor látszólag cáfolni látszott Balla Dániel vallomását.” Noha Székely nem ellentmondásosan, hanem végig következetesen ugyanazt állítva védekezett. Balla - bármilyen vádalkut is kötött az ügyészséggel - nem következetes vallomást tett, hanem többször változtatta azt, szavahihetősége tehát alaposan megkérdőjeleződött; nem e két, hanem három tanú vallomása pedig nem cáfolni látszott, hanem egyértelműen és kétséget kizáróan cáfolta Balla állításait. A hangfelvételek pedig egészen mást tartalmaztak, mint ami az ítéletekbe került. A Görög Taverna étteremben fölvett Balla-Székely-beszélgetés leiratából csak az derül ki, amit Székely mindig is állított: Balla olyasmiről próbált ővele egyezkedni, amiről előtte másokkal tárgyalt, Székely tehát mindenre csak azt felelte: Átadom, megmondom az uraknak. A közismert Gellért téri „tettenérés” előzményét pedig így írta le Varga bíró úr ítéletében: „A presszóban közömbös dolgokról beszélgettek, majd Székely Zoltán közölte, hogy a pénzt vigyék ki a Gellért téren parkoló gépkocsijához...” (Fővárosi Bíróság 4. B. 277/2001/57.) Azt nem tudhatjuk, honnan vette Varga bíró úr, hogy „Székely Zoltán közölte, hogy a pénzt vigyék ki a Gellért téren parkoló gépkocsijához” - ilyen ugyanis nem hangzott el. Bizonyára onnan, ahonnan például azt, hogy Kaiser Ede a móri bank ajtajában - miközben a háta mögött szabályos tömegmészárlás folyt - hol föltett a fejére egy baseballsapkát, hol levette azt, hol parókát biggyesztett az üstökére, hol azt is lekapta. Költött, kitalált, konfabulált. Egy biztos: nem az iratokban olvasta. Ott ugyanis ilyesmi nem szerepelt. Mindkét perben egyetlen tanú vallott egyértelműen a vádlottak ellen - a móri történetben Kiglics Attila, Székely perében pedig Balla Dániel. Mindketten érdekeltek voltak az ügyben, Varga bíró úr mégis kizárólag őket minősítette szavahihetőnek, dacára annak, hogy állításaikat többen cáfolták, ráadásul a vádlottak következetes tagadásával egybehangzóan. Ezután a Balla Dániel vállalkozó ruhájába rejtett rendőrségi magnó az alábbi beszélgetést rögzítette a Gellért téren: „Bállá: Nézze, itt van, fogom. Székely: Menjünk a kocsimhoz, jó? Bállá: Rendben van. ... (nem érthető szöveg) Bállá: Nem hiszem. Dokumentáció. Székely: Dokumentáció. Annak bizonyítékaként, hogy mi történt.” (Dr. Nerpel Zsolt mb. csoportvezető ügyész „hangfelvétel-leírása”. Fővárosi Ügyészségi Nyomozóhivatal Nyom. 1376/2000. 2. oldal) Balla és Székely rögzített beszélgetésében (sem a korábbi, sem a későbbi részben) tehát egyetlenegyszer sem fordult elő a pénz, a millió vagy ezekre emlékeztető kifejezés. Székely Zoltán csupán azt mondta: annak bizonyítékaként, hogy mi történt, így válaszolt, amikor elhangzott a dokumentáció kifejezés. Ráadásul Varga bíró úr sajátosan intézte el azt a kérdést is, miszerint ezek az egyébként Székelyre cseppet sem terhelő hangfelvételek törvénytelenül készültek-e, tehát nem is használhatók a büntetőeljárás során. Balla feljelentését ugyanis a rendőrök először nem adták át az ügyészségnek - amelynek kizárólagos hatásköre van parlamenti képviselőkkel szemben -, hanem mindkétszer ők maguk szerelték föl Ballát a lehallgatóberendezéssel, és küldték be a Székellyel való találkozóra. A bírósági tárgyalásra meg is idézték a két rendőrt, akik azonban közölték: semmit nem mondanak, mert minden államtitok. Székelyék kérték az államtitok alóli fölmentésüket. Varga Zoltán a következő tárgyaláson bejelentette: kiderült, semmi sem államtitok. Székelyék indítványozták tehát a rendőrök újbóli megidézését - ám Varga ezt már elutasította. Nem is hallgatta ki őket. Valamint Varga bíró úr nem oldotta fel megfelelően a „képviselői mentelmi jog kontra Székely elleni nyomozás” dilemmáját sem. Itt most nincs hely hosszadalmas jogi fejtegetésekre (új könyvemben természetesen megtalálható), legyen elég csupán a következtetés: az ügyészség eljárása több ponton törvénysértő, például az emődi ügy nyomozását a Fővárosi Ügyészségi Nyomozó Hivatal Székely mentelmi jogának felfüggesztése előtt negyvenkilenc nappal rendelte el, noha az nem tettenéréssel indult, tehát annak felfüggesztéséig törvényesen el sem indulhatott volna. Amiként elutasítani javasolta azt az elfogultsági kifogást is, amelyben Székely Zoltán őt elfogultnak, prejudikálónak, célirányosan vádlottellenesnek és még néhány olyasminek titulálta, amit idézni sem illik. Noha olyan hibákat kétségkívül elkövetett, mint hogy érkeztetés, iktatás és oldalszámozás nélkül hagyott az iratok között olyan papírt, amely arról szólt: Balla Dánielt bizonyos ukrán bérgyilkosok meg akarják ölni. Másodfokon a Legfelsőbb Bíróságon Völgyesi Miklós tanácselnök, Schäfer Annamária előadó bíró és Demeter Ferencné bíró az ítéletet helybenhagyta, de ráadásként plusz kilencmillió forint pénzbüntetést is kiszabott (Legfelsőbb Bíróság Bf. 1. 2. 782/2002/21.). Székely két teljes évet töltött előzetes letartóztatásban a Gyorskocsi, illetve a Markó utcában; nyolc hónapot házi őrizetben, majd újabb két évet a tököli fogházban. Ő volt az EP 1189-es számú elítélt. Állítom: ártatlanul. (A cikk részletesebb változata a szerzőnek a jövő heti Budapesti Könyvfesztiválra megjelenő, Elorzott igazság - újabb röpirat bírókról, ítéletekről című könyvében olvasható.) Amikor a vád nem stimmel Varga bíró úr ugyanazokat a hibákat követte el Székely Zoltán esetében, mint a móri ügyben. Szubjektivitása elvakulttá tette. Már a per elején eldöntötte, kinek hisz és kinek nem, és véleményén se isten, se ember nem változtathatott