Népszava, 2009. szeptember (136. évfolyam, 204-229. sz.)

2009-09-26 / 226. szám

szép szó A NÉPSZAVA kulturális és társadalomkritikai melléklete Szerkeszti: Kozár Alexandra 2009. SZEPTEMBER 26., SZOMBAT Dési János, Horváth Ildikó írása Anna egy osztálya Háborús bűnösök 3., 7. oldal A világhírű Roncalli 2. oldal 4. oldal 8. oldal BÓTA GÁBOR É­vek óta bizonytalan a Pesti Magyar Színház sorsa, nem írják ki az igazgatói pályázatot, nem tudni, átveszi-e a mi­nisztériumtól a főváros. A teátrum rég­óta küzd azzal is, hogy sokak szerint bojkott sújtja, kevesen nézik a szakmából a produkcióikat, alig jelenik meg róluk kritika, akár a jó előadások is észrevétlenek maradhatnak. A problémák, tisztázatlanságok, sértődések va­lószínűleg akkor kezdődtek – vagy tán csak foly­tatódtak –, amikor Várhegyi Attila államtitkár 2000-ben egy társulati ülésen bejelentette, hogy az addigi Nemzeti Színháztól, vagyis a Hevesi Sándor téren található épülettől elveszik a Nem­zeti nevet, és Pesti Magyar Színházzá keresztelik. Persze eredetileg ideiglenesen költözött a Nemzeti a Hevesi térre, aminek Blaha Lujza téri épületét a metróépítésre hivatkozva, valójában teljesen értel­metlenül fölrobbantották. Ígérték, hogy hamaro­san áll majd az új teátrum, több helyszín is szóba került, még lakossági közadakozás is folyt, hogy aztán, ahogy nálunk ez lenni szokott és ahogy ép­pen a bezárt Erkel Színházzal történik, minden eltolódjon-halasztódjon, az ígéretek és a felelősök feledésbe merüljenek, a társulat pedig egy nemze­tihez méltatlan, 1966 óta lényegében felújítatlan, lerobbant épületben játsszon. És persze, ahogy az a Nemzeti esetében dí­vik, a politika rendszeresen beleszól az életébe, hol csak hozzáértés nélkül belekotyog, máskor drasztikus intézkedésekre szánja el magát. Meg­határozó változást jelentett, amikor 1978-ban, szintén felső utasításra jeles vidéki műhelyekből, a kaposvári és a szolnoki teátrumból kerültek színészek és meghatározó rendezőegyéniségek, Ascher Tamás, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor a Nemzetibe, amiből születtek igen nívós előadá­sok, de botrány is keletkezett. A más munkatem­pó és játékstílus viharokat kavart, 1982-ben meg is alapították az önálló Katona József Színházat, és a társulat egy részét magukkal vitték. Olyan meghatározó művészek tartottak velük, mint például Major Tamás, Gobbi Hilda, Máté Erzsi vagy Sinkó László. A Nemzeti társulata tulajdon­képpen ekkor vált némiképp szárnyaszegetté. És jelentősen megcsappant a nimbusza. Onnantól kezdve igazgatók jöttek-mentek, mindenki hozta a saját embereit, és amikor továbbállt vagy éppen leváltották a direktort, sokan ott maradtak azok, akiket az előbbi színházvezető hozott. Gyakran a tehetségesebbek álltak odébb. Így nem feltétlenül tervszerű, alaposan átgondolt társulatépítés folyt, a nagy formátumú művészek, mint Kállai Ferenc, Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Lukács Margit, Béres Ilona akár sokadrangú színészekkel is összekerülhettek. Amikor pedig a hatalom, a néhány éve ott lévő – szintén rapid módon a teátrum élére kerülő –, a miskolci direk­tori széket a Nemzeti vezetői posztjára felcseré­lő és Miskolcról színészeket hozó Csiszár Imrét ripsz-ropsz leváltotta, és helyére Ablonczy László újságírót ültette 1991–99-ig, akkor lényegében bojkott kezdődött a színház ellen. A szakma nem vagy alig látogatta az előadásokat, a kritikusok még kevésbé. Akár jó produkciók is észrevétle­nek maradhattak. Béres Ilonát, aki mindennek dacára kitartott a színház mellett, arról faggatom, jól látom-e, hogy ez a bojkott, ugyan sokkal enyhébb formában, de a mai napig tart. Azonnal rávágja, ez bizony így van. Még arról is hallott, hogy azoknak, akik a Pé­csi Országos Színházi Találkozóra produkciókat válogattak be a Pesti Magyar Színházból, utólag mentegetőzniük kellett. Ő maga azt mondja, azért maradt, mert ez volt a Nemzeti, és jeles kollégái közül is sokan kitartottak a régi társulatok mellett. Bár ő úgy volt hűséges, hogy szabad lehetett, az elmúlt években is többfelé játszott, az Örkényben, a Pesti Színházban, a Bárkában, a Tháliában, de emlékszik arra, hogy amikor hosszabb ideig más­hol nem szerepelt, és egyszerre csak a Radnóti Színházban is fellépett, sokan úgy csodálkoztak rá a szakmából, mintha a Marsról érkezett volna. Pedig csupán néhány utcával odébb kellett volna menni, és láthatták volna őt a Hevesi Sándor téren, ott is játszott jókat, ott is ment vastapsra a függöny elé, csak erről rengetegen nem vettek tudomást, és ez máig így van. Mint a művészeti tanács tagja is mondja, úgy igen nehéz megtervezni egy szín­ház műsorát, ha nem tudják, mikor lesz és lesz-e új igazgató. Félnek, nem tudják, ki kerül a szín­ház élére, és az megtartja-e a társulatot vagy szél­nek ereszti. Béres már valahogy ellesz, de idézi Makláry Zoltánt, aki azt mondta, „nem irigylem az ifjúságot, mert övék a jövő”. Az idősek sem feltétlenül irigyelték magukat. Azt követően, hogy Várhegyi bejelentette, a He­vesi Sándor téri épületet megfosztották attól, hogy használja a Nemzeti nevet, Bessenyei például a színház folyosóján felháborodottan kérte ezt ki magának, nem tartotta elfogadható eljárásnak. Kállai pedig, aki valószínűleg szerződhetett vol­na az új Nemzetibe, feltételül szabta, hogy még jó néhány kollégáját igazolják át oda. Az átigazo­lásban egyébként többen reménykedtek. De az új Nemzeti nem vált a régivel jogfolytonossá – csak annyiban, hogy a jelmez- és bútorzárból temérdek érték átkerült oda –, ami azóta be nem gyógyult sebeket okozott. És eléggé meghatározhatatlanná tette a Pesti Magyar Színház státusát. Nem lehetett tudni, hogy ezentúl tőle is egy Nemzeti Színházé­hoz hasonlatos programot várnak el vagy valami egészen mást. Kezdetben a kiemelt költségvetése is megmaradt, bár abból elvonták azt a háromszáz­­milliót, amit a Várszínház működtetésére adtak, ugyanis az addig a Nemzeti kamaraszínházaként játszó teátrumot leválasztották róla, és Nemzeti Táncszínházként üzemeltették tovább. Ami azt jelentette, hogy még kevesebb fellépési alkalmuk maradt a Magyar Színház művészeinek, bár há­zon belül kialakítottak egy stúdiót, de ebben nem adhatók elő olyan nagy létszámú darabok, mint a Várszínházban. Azt viszont Pollák Magdolna gaz­dasági igazgatótól tudom, hogy színészt soha nem bocsátottak el a Pesti Magyar Színházból, ha ma­gától elment valaki, hagyták. Igyekeznek minden­kit foglalkoztatni, de ez azért gondot okoz, hiszen csökkenteni kénytelenek a bemutatók számát, a hétfőt is már szünnapnak nevezték ki, és májusban már befejezik az évadot, ugyanis 2006 óta minden évben tízszázaléknyit elvonnak a támogatásukból, ami az infl­ációt is számítva jelentős érvágás. Már csak októberben kezdik a szezont, és májusban befejezik. Abból tudnak még bevételt generálni, hogy a nyári és a téli szünetben kiadják a színhá­zat a Vámpírok bálja című produkciónak. Ennek létrehozói kicsit helyre is pofozták az épületet, de az utolsó, 1964–66-os jelentős rekonstrukció óta toldozgatás-foltozgatás folyik, eléggé lepusztult állapotban van a 665 nézőt befogadni képes szín­ház, és az erkélyen sok olyan hely van, ahonnan rosszul lehet látni, és olyanok is akadnak, ahonnan rosszul lehet hallani. Mint Horváth Csaba kulturális ügyekért felelős főpolgármester-helyettes kifejti, a minisztériumtól a fővároshoz való átvétel azért is húzódik már rég­óta, mert garanciavállalást szeretnének arra, hogy a következő években lesz pénz a felújítására. És arra is biztosítékra van szükségük, hogy nemcsak most kapnák meg azt az összeget, amit a minisztérium a színházra fordít, ennek a summának be kellene épülnie a város költségvetésébe. A főpolgármester­helyettes a Játékszín és a Budapesti Kamaraszín­ház átvételét könnyebben megoldhatónak látja, de ha megfelelő feltételeket biztosítanak számukra, nem zárkóznak el a Magyar Színház átvételétől sem. Schneider Márta szakállamtitkár szerint ez ügyben a tárgyalások folynak, de úgy látja, most éppen megtorpantak. Ők mindenképpen át akarják adni a Pesti Magyar Színházat, mert már semmi nem indokolja, hogy a minisztériumhoz tartozzon. Igyekeznek megegyezni. Szerinte hamarosan kiír­hatják a pályázatot. Téri Tibor ügyvezető igazgató kesernyésen vic­ces anekdotaként elmeséli, hogy amikor a fővárosi tanácsnál dolgozott színházi főelőadóként, 1984-ben neki kellett először hivatalos előterjesztést ír­nia a Játékszín átvételéről. Azóta folyik a tilitoli. Több évnek kellett eltelnie szerinte, mire a Várszín­ház leválasztása, a Nemzeti névtől való megfosz­tás után Iglódi István igazgatásával stabilizálódott a helyzet. Azóta tart a színház elbizonytalanítása. Ami kezdődött az elvonásokkal, aztán azzal, hogy össze akarták vonni a Nemzetivel, majd ennek elmúltával direktívába kapták, bocsássanak el hu­szonnyolc embert, és most folytatódik azzal, hogy évek óta nem írják ki a pályázatot. Iglódinak elő­ször egy évvel hosszabbították meg a mandátumát, aztán ez év decemberéig, nemrég arról kaptak ér­tesítést, hogy addig kell ellátnia a direktori felada­tokat, ameddig le nem zajlik a pályázati procedúra. Ő, amikor erről kérdezik, rendszerint csak annyit mond, nem tehetnek mást, mint hogy ilyen körül­mények között is dolgoznak, tájékoztatták őket ar­ról, hogy tárgyalások folynak, de ezekbe a színház vezetőségét nem vonták be. Pletykák persze szép számmal keringenek arról, kik pályáznak, ami biztos, hogy Őze Áron színész – aki már rendez is, éppen a Cyranót állítja szín­padra – és Guelmino Sándor rendező pályáznak házon belülről. Őze azt mondja, a társulat bizal­mat szavazott nekik. Programját még nem szeret­né ismertetni, de elkötelezett ezzel a színházzal kapcsolatban, ahol maga is régóta dolgozik és ahol édesapja, Őze Lajos is játszott. A társulat be­lülről szeretne igazgatót, mert ebben látja együtt maradásának zálogát. Gémes Antos, a két éve a teátrumhoz szerződött fi­atal színész például azért szeret a Magyar Színházban játszani, mert ope­rettben, musicalben, vígjátékban, tragédiában, kí­sérleti produkcióban egyaránt részt vehet, mintha vidéken lenne. Rancsó Dezső 1999-ben szerződött a társulathoz, arra emlékszik, hogy azóta mindig fölröppentek pletykák arról, hogy megszüntetik a színházat vagy olyan igazgató jön, aki egészen mást akar, mint amit eddig csináltak. Nekik a mun­kájukra kell koncentrálniuk, de persze nem tudnak ezekre a híresztelésekre nem gondolni. Mihályi Győzőt még Csiszár Imre hozta magával Miskolc­ról, Csiszárral együtt ő is elment, majd Iglódi hívta először vendégnek, öt-hat éve közalkalmazottként az együttes tagja. Szerinte több fi­atalra lenne szükség, és tehetséges rendezőből is többet hívhat­nának, de komoly értékeket lát a társulatban. Így van ezzel Moór Marianna is, aki szerint igaz, hogy az évtizedek során sokan jöttek-mentek, de ő már az újakat is megszerette, összeszoktak. Jó lenne, ha együtt maradhatnának. Hogy mi történik majd, azt lehet, hogy senki nem tudja, mert mintha még mindig nem lenne gondosan kiérlelt koncepció. Ennek hiányában pedig tovább tart a félelem a jövőtől, a bizonyta­lanság. És így meglehetősen nehéz alkotómunkát végezni. Pesti, Magyar Őze Áron az igazgatói posztra pályázik, Béres Ilona pedig a szinte állandósult bizonytalanságban is kitartott a színháza mellett FOTÓ: KORNISS PÉTER A Szép Szó megjelenését a Kelemen Gyula Alapítvány támogatja A Szép Szó megjelenését a Kelemen Gyula Alapítvány támogatja

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék