Népszava, 2009. szeptember (136. évfolyam, 204-229. szám)

2009-09-26 / 226. szám

2009. SZEPTEMBER 26., SZOMBAT SZÉP SZÓ Nagyító N. Sándor László Magyarországot is elérte az a történelemha­misítási hullám, amely most, a második vi­lágháború kitörésének hetvenedik évfordu­lóján különösen szembetűnővé vált. Már-már egyenlőségjel kerül Hitler és Sztálin, a náci Németország és a Szovjetunió közé, mint­ha azonos vagy csaknem azonos mértékben lennének felelősek a második világháború rémségeiért, az addig soha nem látott ember­áldozatért, a népirtásokért. E történelemha­misítás hátteréről kérdeztük Krausz Tamás történészprofesszort. - Jöjjön csak közelebb az internethez, és kattan­junk rá közösen - kezdte a történész­­ egy friss közleményre, amely jellegzetes eleme az „ünnepi” évfordulós vitának. A brit Guardian jeles újságíró­ja, Seumas Milne hívta fel nem régen a figyelmet, hogy két ismert történész, N. Ferguson és Orlando Figes már ott tart, hogy közel egyenlő mértékű a náci Németország és a szovjet „agresszor” felelős­sége a második világháború kirobbanásáért, sőt az utóbbi a holokauszthoz vezető kapuk „kinyitásá­val” is Sztálint vádolja. A világsajtó és a hazai saj­tó jelentős része is hasonló hangulatban „ünnepel”. Eközben Oroszországban soha nem látott men­­­nyiségben kerülnek napvilágra azok a történelmi dokumentumok, amelyek tükrében már nagyon is differenciált történelemkép lenne megformálható.­­ A történészek jelentős része remélhetőleg csak­­csak szembeszegül ezzel a „konszenzusosnak ” lát­szó véleménnyel.­­ Természetesen nem tartunk nemzetközi tör­ténész-népszavazást. De azért a józanul gondol­kodók talán még többségben vannak világszerte­­ nálunk, Magyarországon például az Eszmélet című folyóirat számos cikket, dokumentumot kö­zölt arról, hogy mi célból és milyen eszközökkel hamisítják meg a II. világháború történetét, mi cél­ból számolják fel a hóhér és az áldozat, a rabló és a felszabadító, vagyis egyfelől a náci Németország és csatlósai, másfelől a Szovjetunió és szövetsége­sei közötti különbséget.­­ A történészek viszont alighanem joggal emle­getik, hogy „lepaktált” a Szovjetunió a nácikkal a három balti ország és Lengyelország rovására, s bekebelezte Észtországot, Lettországot és Litvá­niát.­­ Mindennél fontosabb, hogy a tényeket nem lehet önkényesen előrángatni egy meghatáro­zott történelmi folyamatból, amelynek azok ré­szei és következményei voltak. Nem megy az, hogy a történelem értelmezésben a kelet-euró­pai kisállamok hatalmi elitjeinek legitimációs ideológiáját szolgáljuk ki. Ez lehet a bértollno­­kok feladata, de nem a komoly történészeké. A Molotov-Ribbentrop-paktum sem elemezhető anélkül, hogy ne látnánk: már azt megelőzően a nyugati hatalmak és a kelet-európai kishatal­­mak többsége lepaktált a nácikkal és a nyugati hatalmak 1939 augusztusában sem voltak készek katonailag együttműködni a Szovjetunióval. Még a lengyel és a balti hatalmi elit is a Szovjetuniót tartotta fő ellenségének a 30-as években, nem a náci Németországot. Lengyelország Csehszlová­kia feldarabolásából maga is részesedett, meg sem várta, hogy az „egyezményeken” megszáradjon a tinta, „integrálta” Teschent... Később Churchill nem véletlenül mondta, hogy még mindig jobb, hogy a Vörös Hadsereg állomásozott a vitatott határoknál és nem a Wehrmacht került közelebb a szovjet területekhez.­­ Kérem, emlékeztessen bennünket mégis, mi nem menthető a Szovjetunió magatartásában? - A paktum titkos záradéka, amelyet a szovjetek nem véletlenül titkoltak a közvélemény elől évtize­deken keresztül, erkölcsileg a maga idejében sem volt védhető, a katonai-stratégiai szempontok ma­guk alá gyűrtek minden más szempontot, érdeket és értéket. Ezen a héten német történészek nyilvá­nosságra hozták egy moszkvai konferencián azt a tényt, hogy még a szerződés aláírásának napján a titkos záradékról az amerikaiak is tudomást sze­reztek egy a moszkvai német követségen dolgozó amerikai hírszerző jóvoltából. A paktum szovjet részről a náci fenyegetés, a nyugati izolálás és a saját előfeltételeik közös terméke volt, amely után néhány héttel megkötött „barátsági szerződés” a hitleri Németországgal azonban a nemzetközi baloldal és a Szovjetunió számára is csak kataszt­rofális következményekkel járt, hiszen elterelte a figyelmet a náci fenyegetésről, gáz volt az antifa­siszta harcban.­­ Tehát fel lehet menteni a szovjet katonák ha­talmas véráldozatára hivatkozva a sztálini Szov­jetuniót a Hitlerrel való cimborálás vádja alól, és mégiscsak azoknak van igazuk, akik szerint Sztá­lin korbáccsal hajtatta és felelőtlenül áldozta fel a harcosainak százezreit uralmának védelmében?­­ Az ilyen kérdések szinte sugallják a rossz vála­szokat, mert azt a benyomást keltik, mintha Sztálin egyedül paktált volna Hitlerrel, miközben a valóság az, hogy éppen utoljára kötött vele paktumot. Meg­hamisítják a háború jellegét. Nem lehet kettős mér­cével mérni: a Nyugat önvédelemből paktált Hit­lerrel­­ a szovjetek „cimboráltak”. A Szovjetunió vezetői azért szövetkeztek Hitlerrel, hogy kitolják a német támadás időpontját, hiszen a Nyugat akko­riban nem volt hajlandó a Szovjetunióval a katonai együttműködésre. Ha pedig valaki azt gondolja, hogy a Vörös Hadsereg világtörténelmi győzelme a „sztálini korbáccsal” magyarázható, és pusztán Sztálin, illetve hívei uralmáról volt szó, betévednek a legközhelyesebb szélsőjobboldali propaganda út­vesztőibe. A Szovjetunió népei, a Vörös Hadsereg katonái nemzeti felszabadító háborút folytattak a „világtörténelmi gonosz” ellen, amely az ipari civi­lizáció egy magasabb szintjén állt a háború küszö­bén. Mégsem történelmi véletlen, hogy Babel és Sosztakovics, Szimonov és Csuhraj, Ehrenburg és Solohov és hosszan sorolhatnánk a neveket, akik alapján meg tudjuk különböztetni a kommunizmust és a nácizmust. Ilyen kultúrát a nácik nem hagytak az utókorra, a fasizmus és általában a náci Német­ország története nem lép ki a rablás, a gyilkolás és a népirtás keretei közül.­­ Úgy tetszik, az évfordulón a Kelet- és Közép- Európában ismert russzofóbia terjedt át Nyugat­ra, miután letörölték a hidegháborús eredetű, ún. to­talitarianizmuselméletekről a port. A mai Uk­rajnában nem egy történeti jellegű munka mérgezi a szellemi légkört, olyan szemléletet sugározva, amelynek célja bizonyítani, hogy a kommuniz­mus ugyanakkora emberáldozatot követelt, mint a holokauszt, sőt sokkal többet... - Ez már kizárólag a politika területéhez tartozó kérdés. A máig egyetlen tudományos mű, ame­lyet Magyarországon elkészítettünk a Gulagról, a szovjet táborrendszer történetéről amerikai, né­met, orosz, magyar történészek segítségével, már tíz évvel ezelőtt leleplezte az ostoba legendákat és kitalációkat. Közreadtuk az egykori szovjet titkos levéltárak adatait, anyagait, még doktori disszer­táció is született a témában (Czéh Zoltán tollából). De hiába, a tudomány nem fog a politikai logiká­kon, nem dönti le magától a hamisítások falait.­­ A politikai indulat odáig ment nálunk is, hogy a tárgyszerű történetírást kezdték Gulag-tagadás­­ként minősíteni a szélsőjobboldalon, hogy mentsék a náci mundért, és néhányan ezt a vádat felkapták még a liberális-konzervatív táborban is.­­ Egyesek politikai szenvedélyből nem tudnak megbékülni azzal a ténnyel, hogy a náci megsem­misítő táborok és a szovjet büntető-munkatáborok között világos különbözőség volt, ami a Gulagra került bűntelen milliók áldozatait természetesen nem teszi semmissé. A nácizmus és a kommuniz­mus azonosítása végső soron a holokauszttagadók malmára hajtja a vizet. A Gulag áldozatainak is akkor állítunk tisztes emléket, ha az igazságot mondjuk el. Hogyan is érthetné meg másképpen egy mai fiatal, hogy a Gulagról hatszázezer fogoly önkéntesen ment a frontra a náci Wehrmacht ka­tonái ellen? Sosem fogjuk elfelejteni és megbo­csátani a Sztálin nevéhez köthető politikai tömeg­gyilkosságokat, de sohasem fogjuk hagyni, hogy az igaz ügyért harcoló Vörös Hadsereget ezen bűnök „képviselőiként” ábrázolják. A humanista értékrend szerint az Auschwitzot felszabadító Vö­rös Hadsereg történelmi jelentősége egész Európa szempontjából megkérdőjelezhetetlen marad. A náci Németország és a szovjet agresszor Aláírják a Molotov-Ribbentrop-paktumot Most akkor fogom a listát, hogy kiket kell még felhívni, meg vá­laszolni a leveleikre, és a Háy Jánost kihúzom. Szépen átfirkálom a nevét, mert nyilván mindjárt feltárcsázom, vagy dobok neki egy e-mailt, hogy akkor mikor is megyünk sörözni egy jót megint. Nem kell izgulni, marad még elég név a cetlin, nagy a restancia. Csak a Háy János lesz elintézve, na persze nem úgy, hanem lelkiismere­­tileg. Azt hiszem, utoljára jó két éve leveleztük le, hogy majd itthon is elmegyünk egyet inni, aztán persze az egész a feledés homályában maradt volna. Ha nem lenne nekem ez a felírós dolog, hogy kik miatt furdaljon a lelkiismeret. A gyerek című könyve jelent meg éppen. És én egy szuszra ki­olvastam a Balatonon. Mondjuk nálam az egy szuszra azt jelenti, két éjszaka alatt. Persze fröc­­­csöket ittam hozzá. De aki szintén végigélvezte ezt a könyvet, az tudja. A gyereket legjobb bor-, esetleg fröccsivás közben abszolválni. És ami­kor a második nap hajnalára a végére értem, már jócskán pirkadt, akkor félretoltam az utamba álló palackokat, elbotorkáltam a telefonomig, és írtam neki egy sms-t, hogy hú, ez igazán nagyon-na­­gyon jó könyv. Ez A gyerek meg van ám írva és hogy gratulálok, meg ilyesmik. És akkor tényleg fussunk már össze, ahogy megbeszéltük, ott fent, északon. Hamar válaszolt, hogy nagyon köszöni, és most lelkileg is nagyon jól jött neki ez a bizta­tás, már nem is emlékszem, miért, és persze fussunk össze - vagy valami ilyesmi, mert a telefon a nagy író keze sms-ével eltűnt azóta a világ forgatagában. Mindenesetre ha előjön egy új regénnyel, és én elolvasom, és me­gint tetszik, és még a számát is megtalálom, talán megint sms-ezek neki valami ilyesmit. Egyszer biztosan azért még összejön. Azért az irodalomtörténet-összeállítók későbbi nemzedékeinek munkáját megkönnyítendő, jegyezzük fel, hogy csak egyetlenegy este ültünk be pár vidám helyre. Tallinnban történt mindez néhány éve. Afféle kis magyar művészeti fesztivált szervezett az ottani ma­gyar kulturális intézet Dávid Gyula vezetésével. Na és a Tallinni Drámai Színházban Háy egyik művét adták elő, az illusztris szerző jelenlétében. Nem eljátszották, csak felolvasták, de ez is nagyon hatásos volt, tapsoltunk is. Bár az első felvonásból én mondjuk egy szót sem értettem, ezzel is cáfolva, hogy az észt és magyar olyan nagyon hasonlítana. Aztán a második felvonástól hozzájutottam egy magyar szövegkönyvhöz, innentől kezdve felettébb élveztem A Géza gyereket. Az előadás után komoly dilemmát kellett eldön­tenünk. Ugyanis éppen május 9-e volt, azok a na­pok, amikor a szovjet bronzkatonát eltávolították a város főteréről, és minden hozzáértő tisztes bot­rányt jósolt a győzelem napjára. Menjünk megnézni a ribilliót vagy kóstoljuk meg a helyi italokat? A gordiuszi csomót átvágva egy, a feltételezett ribillió helyéhez közeli kocsmá­ba ültünk be, azzal, ha kitör a spontán népfelkelés, odamegyünk, és megnézzük. Addig is hasznosan töltjük az időt, és iszunk. Később újabb, de földrajzilag igazán közel eső ifjúsági mulatóhelyekre mentünk át. A forradalom nem tört ki, mi megismerkedtünk a tallinni he­lyek legjobbjaival. Még haza is bírtunk menni - ki-ki ahol lakott —, és a hírek szerint János még arra is képes volt másnap, hogy nekiinduljon egy nagyobb felfedező kirándulásnak. Ami csak azt igazolja, hogy a jó irodalom éppen úgy elpusztíthatatlan, mint a jó író. Akkor egyeztünk egyébként meg, hogy folytatjuk. A kocsmai beszélgetést is. Talán küldenem kellene egy sms-t? Ezeket az írásokat megtalálják a fotolexikon.blogspot.com weboldalon is A ribillió elmaradt, a kocsmázás még jön Dési János

Next