Népszava, 2009. szeptember (136. évfolyam, 204-229. szám)

2009-09-26 / 226. szám

SZÉP SZÓ 2009. SZEPTEMBER 26., SZOMBAT Nagyító Várkonyi Tibor Érdemes elsétálni ma, szombaton este az Andrássy útra, az operaházhoz. Az operabarátoknak min­denképpen. Ahol tavaly még szélsőjobboldali dú­­vadok abban lelték örömüket, hogy kinyitották a vízcsapokat, elárasztották ezt a gyönyörű sugár­­utat, most az Ybl-palotával átellenben hatalmas kivetítőn gálaestben lehet részük a kíváncsiaknak. Mozart, Verdi, Bizet, Wagner és természetesen Erkel Ferenc legszebb melódiái lesznek láthatók és hallhatók, a magyar ének­művészet jeleseinek az előadásában. Mert születésnap van. Holnap, vasárnap lesz 125 éve, hogy ez a mesés épü­let, Ybl Miklósnak remekbe sikerült alkotása megnyitot­ta kapuit a közönség előtt. Szombaton gálaest, az évfor­duló pontos napján, vasárnap az 1884. szeptember 27-én el­hangzott műsor hűséges ismét­lése: Erkel Bánk bánjának első felvonása és a Hunyadi László nyitány Kovács János vezény­letével, majd a Lohengrin teljes első felvonása Fischer Ádám, ma a világon az egyik leghitelesebb Wagner-tolmácsolónak tartott mester dirigálásával. Azon az 1884-es szeptemberi estén bécsi vendég is volt a nézőté­ren: I. Ferenc József császár és ki­rály, aki, amikor kiderült, hogy az eredetileg tervezett pénz nem elég a befejezéshez (magyar betegség), maga is adakozott valamennyit, és a legenda szerint az épületbe belépve kicsit bosszús is volt. Legenda, mert írásos bizonyíték nincs rá, bosszús volt, mert a pesti Opera valamivel szebbre, kecsesebbre is sikerült a bé­csinél. Neoreneszánsz stílus barokkos elemekkel, három jeles magyar festő, Lotz Károly, Székely Bertalan és Thán Mór képei. A jubileumi megemlékezés után még hónapokig gyönyörködhetnek a nézők az épület emlékeiben: Wellmann Nóra, a dalszínház muzeológusa minden helyet kihasználva kiállításon mutatja be a történelmi ereklyéket. Köztük egy becses értéket is, amelyre a kiállítás ter­vezése közben bukkant: Erkel Ferenc kar­mesteri pálcáját. A zenetörténet kicsit mostoha és talán sznob is a 125 éves operaház egyes korsza­kainak megítélésében. Minduntalan vissza­térnek az „aranykorra”, amely csakugyan az volt a XIX. század végén, Gustav Mahler háromesztendős igazgatása alatt. Brahms azért jött Budapestre, hogy a jeles cseh-oszt­­rák Maestro vezényletével gyönyörködhessék a Don Giovanninak szerinte a világon legtö­­­­kéletesebb előadásában. De volt még ilyen három év, már a XX. század derekán, amikor a jeles zenetörténész, Tóth Aladár igazgatta a dal­színházát. Tóth merész volt nagyon: Pestre csábí­totta a klasszikus nagy német karmesternemzedék egyik óriását, Otto Klemperert. Merész volt, mert Klemperer Dél-Amerikában végrehajtott súlyos agyműtétje után éppen csak lábadozott, a betegség nyomai kívülről is láthatók voltak. Csakhamar ki­derült azonban, hogy ez a titán lehet, hogy testileg rokkant, de szellemében tökéletes, s olyan három évvel ajándékozta meg a pesti közönséget, kivált a Mozart-Da Ponte hármassal (Figaro házassága, Don Giovanni, Cosi fan tutte), hogy Brahms, ha él még, robogott volna ezúttal is Budapestre. Robogott volna, de nem csak Klempererért, hanem Ferencsikért és a remek énekesgárdáért is. Énekelt még Osváth Júlia, akit a háború előtt Toscanini hívott meg Salzburgba Éj királynőnek, énekelt Székely Mihály, a legendás Ozmin és Leporello, Losonczi György, aki feleségével, Rigó Magdával páratlan Telramund és Ortrud volt a Lohengrinben, Rosier Endre Mozart tenorszerepeinek elhivatott tolmácsolója, és Delli Rózsi, a fenséges Izolda, Eboli hercegnő a Don Carlosban, és annyian má­sok. Az ilyen fölsorolás mindig igaztalan, mert miért is maradna ki a nagy magyar díva, Báthy Anna, Orosz Júlia, az orgonahang-búgású Basilides Mária, nem szólva a náci megszállás elől menekült, eredetileg huszártiszt Pataky Kálmánról, aki azért ment el, mert Beregi Oszkár színművész leánya, Beregi Lea volt a felesége. Pataky varázsosan hajlé­kony tenorját a mai napig is őrzi a világon a legtökéletesebbnek tartott Fritz Busch-féle Glyndebourne-i Don Giovanni-fölvétel, amelyről őt tartják az „igazi” Don Ottaviónak. Miként egykori pesti partnerét, az operaszínpadról a zsidótörvények miatt száműzött Székely Mihályt a Richard Straussi bugást basso profondójával híven kiéneklő Ochs bárónak. Hát ez a mai 125 éves pesti dalszínház, amelyet azért meré­szeltem „öregifjúnak” elkeresz­telni, mert szerencsére a tisztes kort, a nyugodt születésnapot elérte, de a matuzsálemi tehe­tetlenségtől, ugyancsak sze­rencsére, messze van. Joggal mondhatjuk hát ifjúnak. Ta­núskodnak erről az elmúlt­­ esztendők, de a tervezett kö­zeljövőbeliek is: a most kez­dődő 2009-2010-es évad­nak több jelentős eseménye ígérkezik. Például az a Fischer Ádám megálmod­ta Bartók Kékszakállú - hamarosan, már október elején-közepén amely egyetlen estén kétszer is elhangzik majd: egyszer a herceg, másodszor a végleg éjszakába vándo­rolt Judit szellemében. És lesz Sári József új magyar operája, amely eredeti módon Arthur Koe­stier életét eleve­níti majd meg, a XX. század nagy magyar művészeinek a zenei föltámasztásával. És lesz márciusban ismét Rózsalovag, méghozzá csaknem két évtized után az akkori karmes­ter, Kovács János fölelevenítésében, amikor is a marsallné a Maestro felesége, Sudlik Mária volt. Érdekes, az elmúlt hónapokban több világhírű magyar szoprán művésznővel volt alkalmam inter­jút készíteni, és legtöbbjük nagy szerepálmaként éppen a tábornagynét jelölte meg. Közülük egy lett a „nyerő”, Sümegi Eszter, aki tavasszal éne­kelni fogja, olyan világsztárok után, mint a mün­cheni Carlos Kleiberrel fellépett Gwyneth Jones. Azt az előadást azért is kedvelem, mert az egyik operai „szerelmem”, Brigitte Fassbaeder alakítja a DVD-n Octavian grófot. Mondtam is Wiedemann Bernadett művésznőnek, milyen szívesen látnám viszont őt márciusban Octavianként, de ő szeré­nyen azzal hárította el, nincs olyan hajlékony kolo­­ratúrája, de ha netán emlékeznék rá, annak idején a Kovács-féle Rosenkavalierben ő volt Annina, az intrikus olasz Valzacchi partnere. Mindezt azért is érdemes elmondani, mert kide­rül, ennek a mai, immár százhuszonhatodik éves Magyar Állami Operaháznak mennyi remek, a nagyvilágban is ismert és keresett művésze van. Akik boldogan, sőt szívesen elsősorban itthon sze­repelnek, jóllehet nem könnyű a színház helyzete. Mint a kákán is csomót kereső újságíró, elsősorban három, úgynevezett kényes kérdésről próbáltam faggatni a jubileumot is vezénylő Vass Lajos fő­igazgatót. Legelőször az ország gazdasági állapo­tát is tükröző anyagi körülményekről. Nem kertelt. Elmondta, hogy ezek nagyon nehezek, mert amikor miniszteri biztosként átvette az intézmény vezeté­sét, évi 6,5 milliárdos, igencsak szerény költség­­vetéssel kecsegtették. Most azt mondták, szeptem­bertől már csak 5,05 milliárddal gazdálkodhatnak, ami nem könnyű. Elképzelhető - mondta ho­gyan lehet így operát csinálni, és az új évadban mégis tizenegy dalmű- és balettbemutatójuk, há­rom felújításuk lesz. Ez a kényszertakarékosság persze világjelenség, és október 16-tól, két napon át éppen a jubileumi esztendőre tekintettel száz­tíz operaház vezetője lesznek a vendégeik (nem akármilyen esemény), és az alkalmat felhasználva igyekszik majd tájékozódni a tapasztalataikról. Szóba került aztán az úgynevezett Fischer Ádám-ügy - egy esztendő után a nagy művész leköszönt a főzeneigazgatói sarzsiról. Több a szó­beszéd, a találgatás — mondta Vass Lajos­­, mint a nem létező konfliktus. Amikor a Maestro elvál­lalta, az „irodakukacok” (miképpen fogalmazta), csak úgy tudták elképzelni a munkakört, hogy Fischer Ádám közszolgálati alkalmazott lesz. Vagyis a vártnál sokkal kevesebb ideje juthat az igazi művészi munkára, a hosszú távú műsorpoli­tika tervezésére és kivitelezésére, viszont sokkal több a más által is elvégezhető bürokratikus pisz­­mogásra. Például leülni tárgyalni arról, hogy az énekesnek van-e kottája. Fischer Ádám úgy vélte, ő nem erre szerződött, lemondott a sarzsiról, de marad a Magyar Állami Operaháznál, mint igazi művészeti vezető. Vezényelni is fog, a Kéksza­kállút ő mutatja be, miként az új „kamaraszín­házba”, a Vígszínházba átvándorló Varázsfuvola egyes előadásait is. És ha már itt tartunk, a harmadik „kényes kér­dés” az Erkel Színház sorsa. Van olyan vélemény - mondtam Vass Lajos főigazgatónak-, hogy az ál­lapota nem is olyan tragikus, mint ahogyan állítják, ez csak ürügy volt a bezárásra. Először is - így a főigazgató - az Erkel színpada rendben van, most is zömében ott próbálnak, így tehermentesítik az operaházat. Ami pedig az állapotát illeti, a színpad­dal nincs baj, ott lehet dolgozni, de a nézőtéren, a falakon belül egyes helyeken az elektromos veze­tékek vízben úsznak, ki vállalná a felelősséget egy esetleges tragédiáért. Mellesleg most ősszel Hiller István miniszter a kormány elé terjeszti az Erkel Színház jövőjét: erről még korai bármit mondani, de várhatóan multifunkcionális központot tervez­nek ide, ahol a rekonstrukció után az operaháznak évi százhúsz előadásnapja lesz. Így tehát - kérdeztem Vass Lajost a százhuszon­ötödik évfordulón - a nehézségek ellenére is de­rűsen látja-e házának a jövőjét? Hát évi tizenegy bemutató és három fölújítás­­ kérdezett vissza -, vajon nem derűlátásra ad-e alkalmat? • •Öreg ifjú operaház I „Mi vagyunk a valaha kifejlődött leg­intelligensebb teremtmény, és még­is mi fogjuk a geológiai időszámítás legnagyobb hülyeségét elkövetni” - Franny Armstrong, A hülyeség kora (Age of Stupid) című film rendezője. Ez egy megrázó dokumentumfilm a klímaváltozásról, amelyet szeptember 22-én a világ negyvenöt országában egyszerre mutattak be. Már van ma­gyar nyelvű internetes oldala is: www. ahulyesegkora.com. A hülyeség korát még nem láttam, de azt olvasom, arról szól, hogy tud­juk, látjuk, már érezzük is, hogy itt a klímaváltozás, de csak nézünk, és nem teszünk semmit. Vagy teszünk, de nem eleget. Személyesen, mi magunk pedig szinte semmit. Pedig ma már bizonyos, hogy a kor­mányok tehetnek bármit, ha személye­sen nem gondoljuk végig a dolgokat, ha nem változtatunk az életformán­kon, akkor teljesen értelmetlen volt például gyerekeket csinálni, mert az, ami rájuk vár, sokkal rosszabb, mint ha meg se születtek volna. Nemcsak az időjárási viszonyok miatti szenvedé­sekre gondolok, hanem például arra is, hogy a természeti kincsek szűkössége, az elosztás megszervezése, a rablási kényszer és a megélhetési háborúzás következtében jobb- vagy baloldali diktatúrák várnak rájuk. Rendkívül gyorsan lehetne eredmé­nyeket elérni, ha akarnánk. Mondok példát: ha én Budapest vezetője len­nék, közölném, hogy minden olyan autó, amelyik öt liternél kevesebbet fogyaszt, nem adóztatható és ingyen parkolhat. Nem az a baj ugyanis, ha egy autó megy, gurul, hanem az, ha sok káros anyagot pöfög ki magából. És minél kevesebb benzint fogyaszt, annál kevesebbet pöfög. Perceken be­lül tele lennének az autókereskedések kisfogyasztású kocsikkal, és azokat vennék az emberek. Aztán már csak egy lépés, hogy ezt a budapesti ötle­tet egész Európa átvegye. Azzal, hogy mondjuk három év múlva már csak azokat az autósokat mentesíti a terhek alól, akik négy liter alatt égetnek. Egy európai piac elég nagy ahhoz, hogy az így keletkező igényeket az autóipar is figyelembe vegye. (Meg vagyok arról győződve, hogy a mai technikai isme­reteink mellett egy átlagos autónak városban nem szabadna három liter­nél többet fogyasztania. Ma olvastam: „nem adta fel elődje, Ferdinand Piech álmát a Volkswagen-konszern jelenle­gi elnöke, Martin Winterkorn. Vissza­tér az egyliteres autó. Piech még 2002- ben mutatta be a tanulmányt, amellyel normál forgalmi körülmények között Wolsburgból Hamburgba autózott, 0,89 literes átlagfogyasztást elérve.”­ Vannak persze olyan témák is, ame­lyekről már beszélni is hazaárulás, vér­­förtelem. Mert ugye ha azt mondjuk, hogy egy nyilvánvalóan túlnépesedett világban talán csökkenteni kellene a né­pességet, akkor a vérmes hazafi elkezd számolgatni, és egyszer csak fölordít, hogy „nemzethalál!” Na de ha az egész emberiség létszámát csökkentjük? És ráadásul ez legkevésbé Európát, pláne Magyarországot érintené, hiszen mi magunktól is fogyunk? Vállalva minden következményt, a figyelmükbe ajánlok pár gondolatot. Simonyi Gyula úr, a BOCS Alapítvány elnöke (www.bocs.eu) jóvoltából ol­vastam egy tanulmányt, ebből idézek: „Ötször olcsóbbak a fogamzásgátlók a konvencionális zöld technológiáknál - áll a London School of Economics kutatói által szeptember 9-én közzé­tett tanulmányban. A következő négy évtizedben minden 7 dollár, amit csa­ládtervezésre költenek, több mint egy tonnával csökkenti a szén-dioxid kibo­csátást. Konvencionális zöld technoló­giákkal hasonló eredményt minimum 32 dollár befektetéssel lehet elérni. Az ENSZ adatai szerint világszin­ten a foganások 40 százaléka a párok szándéka ellenére következik be - ér­velnek a kutatók. Ha a családtervezés min­denki számára elérhe­tő lenne, a következő négy évtized alatt 34 milliárd tonnával ke­vesebb lenne a CO-­­kibocsátás, ami hat teljes évnyi USA-, 60 évnyi UK-kibocsátás­­nak felel meg. Mindig is világos volt, hogy a szén-dioxid kibocsátás függ a népességszámtól. A szén-dio­xid kibocsátásnak zuhannia kellene, de ez lehetetlen, amíg a népesség rob­banásszerűen nő. A megoldásnak ez a része igen egyszerű és olcsó, és nagyon sok szo­ciális és gazdasági előnye is van az egészségügytől az oktatáson át a nők egyenjogúságáig. Az összes környeze­ti probléma szorításán is enyhít, a ter­mőföld, a víz, az erdők, a halállomány, az élővilág és az olaj szűkösségétől az élelemválságig. Ezek megoldása könnyebb kevesebb emberrel, többel pedig egyenesen lehetetlen. Jelenlegi becslések szerint világ­szerte legalább 200 millió nő szeretne fogamzásgátlást használni, de az el­érhetetlen számára. Az ENSZ-adatok szerint a családtervezés lehetőségének elterjesztése negye­dére csökkenthetné a szülők szándéka el­lenére született gyer­mekek számát. Ezáltal 2050-re a jelenlegi becsléseknél félmil­­liárddal alacsonyabb, 8,6 milliárd körüli le­hetne a népességszám, s e négy évtized során 338 milliárd »ember­év« helyett 326 mil­liárd zajlana.” Lehet ezeken csöndesen elmélkedni. Az se lenne baj, ha például a politiku­sok és a vallási vezetők is elgondolkod­nának azon, hogy a hülyeség korában nem kellene-e kicsit emlékezni Lenin híres kérdésére: „Sto gyélaty?” Mi a teendő? Ma. Most. Itt. Nekem. Önnek. A személyes hülyeség kor. (részletek egy internetes naplóból)

Next