Népszava, 2010. június (137. évfolyam, 125-150. sz.)

2010-06-28 / 148. szám

NÉPSZAVA 2010. JÚNIUS 28., HÉTFŐ VÉLEMÉNY publicisztika@nepszava.hu 7 A miniszterelnök 200 milliárd forintos különadót vetne ki a biztosító- és lízing-, valamint a bankszektorra. Ebből informá­cióink szerint az idén legalább 136 milliárd forintot kellene a bankoknak kipengetniük. Hálás mindenért a pénzintézeteket felelőssé tenni. A kormányfő egyebek mellett arra is hivatko­zott, hogy a válság kitörésekor az állam hatalmas összegekkel sietett a bankok megsegítésére. A bejelentésből egy jelenték­telen apróság kimaradt: ezt a segítséget egyetlen bank vette igénybe, a többi nem, és az az egy is visszafi­zette már a támo­gatás összegét. Orbán a „nemzeti közmeg­egyezést” megint úgy értette, hogy voltaképpen ő képviseli a nemzetet, tehát elég, ha meg­egyezik önmagával, viszont esze ágában sem volt előzetesen tár­gyalni az érintettekkel. Azóta a mamelukjai imamalomsze rűen mondogatják, a 200 mil liárd „kőbe van vésve”. Mondják ezt akkor, amikor a lízingcégek kö­zül már több is a talpon maradá­sáért küzd, hiszen szinte leállt a lízingpiac, amikor a biztosítók ma még nem tudni, hány tíz­­vagy százmilliárdos kártérítést fi­zethetnek ki az ár- és viharká­rosultaknak, amikor a fi­deszes politikusok korábbi kijelenté­sei miatt amúgy is drámaian meggyöngült forint még egy mélyütést kapott a svájci frank erősödése miatt, így tömegesen válhatnak fi­zetésképtelenné a ma még utolsó tartalékaikat felélő devizahitelesek. De valami szintén nagyon fontos megint fi­gyelmen kívül maradt. Az Európai Bankszö­vetség levélben fi­gyelmeztette az Orbán-kormányt, hogy a szerinte diszkriminatív adóki­vetés több hitelezőcéget veszte­ségessé tehet, és ez gátolhatja a gazdasági növekedést. Hallgat­nak majd rá, vagy elszáll a fülek mellett? Bankdöntő Kiképzés ik Most már a sportlövők is tudhatják, hogy a forradalom – bizony – áldozatokat is követel. Pedig nyilván ők is örültek, hogy olyan ember lett a miniszterelnök, aki – maga is futballista – gyakran látható sporteseményeken. Ez az ember nemrégen – még ellen­zékben, de már reménybeli győztesként – több költségvetési pénzt ígért a magyar sportnak. Azt is mondta, hogy a sport stra­tégiai ágazat, és nemzeti ügy, hogy Magyarország az olimpiai éremtáblázat első tíz helyezettje között szerepeljen. Minderről a Magyar Olimpiai Bizottságnál beszélt, ahová a testület elnöke hívta. Az az ember, aki kétszeres olimpiai bajnok, most pedig a köztársasági elnöki poszt várományosa. A sportlövők bizonyára azt gondolták, hogy ennél több pozití­vum nem is kell a sportnak. Az feltehetően nem jutott eszükbe, hogy az ő kőbányai lőterük – ahol a július végi világbajnokság­ra is gyakorolnak – éppen megfelel egy specális belügyi alaku­lat speciális kiképzésére. Azt meg aztán végképp különösnek találták volna, hogy ez az alakulat egy olyan testőrgárda, amely a sportot elsődleges szívügyének tartó miniszterelnököt és a jövendő államfőt védi majd. Ám az élet – mint közismert – mindig felülmúlja a képzeletet. j A sportlövők tehát mehetnek bázisukról isten hírével, mert ott, és csakis ott lehet kiképezni a közrendet és a közbiztonságot – valamint főleg a közjogi méltóságokat – oly magas szinten óvó testőröket. Azért a bajban van jó hír is. Az egyik, hogy eddig használt eszközeiket magukkal vihetik, nem kobozzák el tőlük (pedig, meglehet, a testőrök kiképzéséhez is jól jönnének). Mi több, a világbajnokságig maradhatnak is, csak utána kell költözniük. Ez utóbbi – szerénytelenül állíthatjuk – a lapunk által kiváltott sajtónyilvánosságnak is köszönhető. S miközben a sportlövők lázasan keresik új bázisukat, ne keserítse őket el, hogy a miniszterelnök nem foglalkozott gond­jaikkal. Valamint az se, hogy a MOB elnöke – a leendő államfő – nem válaszolt segélykérő levelükre. Azért – elméletileg – ve­lük, s – szavakban – a magyar sporttal vannak. Gyakorlatilag viszont most a forradalom foglalja le őket, s a forradalom – mint tudjuk – felfalja lőtereit. A másokét. Sebes György, sebesgy@nepszava.hu Bihari Tamás, biharit@nepszava.hu PÁPAI GÁBOR RAJZA FEJTŐ FERENC 1909�2008 Főszerkesztő: NÉMETHPÉTER Szerkesztőbizottság: DÉSI JÁNOS, SEBES GYÖRGY Lapszerkesztők: MUZSLAI KATALIN, PODHORÁNYI ZSOLT, TÓTH JENŐ�Belföldi rovatvezető:SIMON ZOLTÁN,szerkesztők: FÜSI PIROSKA, GYÉMÁNT MARIANN,BALOGH GYULA, BONTA MIKLÓS, MARKOTAYCSABA, PÓR VILMOS �Parlamenti stábvezető: FAZEKAS ÁGNES�Fotórovat-vezető: WEBER LAJOS�Külpolitikai rovatvezető:RÓNAY TAMÁS�Publicisztika: ANDRASSEWIVÁN�Szép Szó: KOZÁR ALEXANDRA�Sportrovatvezető:VARGA T. RÓBERT Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC,SZABÓ IRÉNE, VERESS JENŐ�Vezető tördelőszerkesztő:NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT �On-line szerkesztőségvezető: HERPAI ATTILA Kiadja aNÉPSZAVA Lapkiadó Kft.�Ügyvezető igazgató:LÁPOSI ELZA�Technikai igazgató:TÓTH JENŐ�Terjesztés: FODRÓCZY ELVIRA�Hirdetés:VITKOVICS MERCÉDESZ�Marketing:MENCSER ÉVA Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76.�Postacím: 1430 Budapest, Pf. 4.Telefon: 477-9000, központi telefax:477-9020�Elektronikus levélcím (e-mail cím):nepszava@nepszava.hu�Hirdetés, telefon: 477-9030,telefax:477-9033 �Internet URL-cím:http://www.nepszava.hu�Terjeszti árusításban a LAPKER. Zrt., előfi zetésben a MédiaLOG Zrt.Megrendelés és reklamáció: 06/80-106-000, fax: 06-46-815-800 �Kiadói megrendelés, reklamáció:06/80-200-502, 477-9000/130, 118,telefax: 477-9025.�Előfi zetési díj egy hónapra 2500 Ft, negyedévre 7500 Ft,fél évre15 000 Ft,egy évre 30 000 Ft. Nyomdai előállítás: Ringier Kiadó Kft. Nyomda�Felelős vezető:BERTALAN LÁSZLÓ nyomdaigazgató�www.ringier.hu, kiado@ringier.hu�ISSN Bp 0133-1701ISSN Vidék 0237-3785 �A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti SZOCIÁLDEMOKRATA NAPILAP ALAPÍTVA 1873-BAN Szagtalan, színtelen, mond­hatjuk úgy is, szívtelenül kurta közlemény adta tudtul, hogy a Magyar Állami Ope­y , raház megválik Kovalik Ba­lázstól, művészeti igazgató­jától. Kopogó paragrafusokra hivatkoznak, hogy ilyen és ilyen bekezdések alapján lejárt a szerződése, és az ér­vényes jogszabályok szerint az nem meghosszabbítható. Pont. Ilyen korban, amikor a légtér tele van röpködő fölmondólevelekkel, ame­lyeket ráadásul nem is kell indokolni, elküldik, átadják, vége mindennek, a rosszin­dulatú megfi­gyelő hajlamos lehetne azt vélni, valami politikai szándék sejthető a háttérben. Aki azonban kicsit is ismeri az operaházat, és benne Kovalik Balázs tevé­kenységét, az tudja, hogy a jeles, hazai és európai hírű főrendezőtől fényévnyire van a politika. Ő nem politizál, yy viszont voltak és vannak, akik megpróbálják őt begyö­möszölni a politikába. A közelmúltban egy mű­vésznő, nemzetközi büszke­ségünk, megsértődött egy szereposztási vita miatt, és valószínűleg végig sem gon­dolva a következményeit, az egyik vezető jobboldali lapnak adott nyilatkozatában zsörtölődött. Kovalik elegáns reagálása az volt, sajnálja, hogy a tisztán művészeti kér­dés politikai síkra terelődött. Aztán ugyannak a lapnak a hírlapírója később kissé kétértelműen utalt arra, hogy Kovalik Balázs a közelgő Erkel-évforduló alkalmából nem teljesen osztja nemzeti zeneszerzőnk politikai jellegű besorolását, tiszteli, becsüli, nagyra tartja, de szerinte nem a Bellini-Verdi vonulatba so­rolható. Az illető újságíró úr közvetve, de egyértelműen sugallta, hogy ez a vélemény csaknem a „hazaárulás” kategóriájába tartozik, és Kovalik Balázs egy nyilvá­nos sajtóértekezleten fájlalta a publikációt. Minősítés nélkül. Ő tartózkodott a vé­p leménynyilvánítástól, e sorok írója azonban élettapasztalata okán tudja, hogy az ilyen inszinuálás akár a „följelen­tés” műfaját is kimerítheti; akit foglalkoztat, kivágja az újságból a hírt, fölragasztja, hogy alkalmasint elővehesse, fölhasználja. De mellőzzük a politikát, annál is inkább, mert Kovalik Balázs ahhoz a művésznem­zedékhez tartozik, amely a XXI. században élve egyenes folytatója a Nádasdy Kálmán-Oláh Gusztáv vonulatnak, természetesen a korszellem követőjeként. Egyes rendezé­seivel lehet vitatkozni (ilyen volt Beethoven Fideliójának a színrevitele), de Kovalik az a rendező, aki a műnek nem csupán tartalmából, cselekményéből indul ki, hanem mindenekelőtt zenei mondanivalójából, a kevesek egyike, aki partitúrát olvas, elsősorban a muzsika ihleti meg. Csak a közelmúltból, ez érződött Elektra- és Xerxes­rendezésén. Ennél sokkal többről is szó van. Kovalik nagy műveltségű művészem­ber, fi­lozófi­ai észjárású is; egy-egy sajtóértekezletén a bemutatásra váró művet ele­mezve valóságos kis esszét ad elő, szép, csiszolt, szabatos magyar nyelven, nyomda­készen. Sajnálatos, hogy a mostoha sajtóviszonyok, éppen a túlpolitizáltság nem teszi lehetővé a közlésüket, de nem vesznek kárba, mert az őt hallgató kritikusok gaz­dagodva távoznak. Hát bürokratikus, üres érvekre hivatkozva ettől az európai méretű művésztől készül megválni a pesti Ope­ra. Kovalik nemzetközileg ismert, talán már vannak is csábító ajánlatai. Csak az em­ber elgondolkodik, miért kell mindig „száműzni” nemzeti értékeinket? Valami gyógyít­hatatlan betegség? Brüsszeli munkatársai és ismerősei kö­rében derűvel vegyes örömöt váltott ki John Monks előterjesztése a lordi címre. Monks jelenleg az Európai Szakszerveze­ti Szövetség főtitkára, előtte sokáig a brit szakszervezetek vezetője volt, s immár négy évtizede dolgozik fő hivatású ér­dekvédőként. A frissen lorddá kinevezett munkásvezérnek először Andor László magyar biztos gratulálhatott a szakszer­vezetekkel tartott megbeszélésén. Az európai szakszervezetek a gazda­sági válság idején többféle eszközzel is próbálják védeni a munkavállalókat, a munkahelyeket és álta­lában a szociális békét. A brüsszeli uniós intéz­mények előtt gyakran kerül sor hol békés, hol viharosabb tüntetésekre. A szakszervezeti képviselők folyamatosan tárgyalnak és kapcsolatot tartanak az Európai Bizottsággal, aminek uniós rész­ről éppen Andor László az egyik fő fele­lőse. A szellemi háttér is biztosítva van, a szakszervezeti mozgalom szakértői hatékonyabb érdekképviseletet biztosító politikai és gazdasági-pénzügyi elemzé­seket készítenek. A szociális párbeszéd az Európai Unió alapértékei közé tartozik, és bizonyos tekintetben mérsékelni tudja a válság hatását a munkavállalókra. Ugyanakkor tévedés lenne azt állíta­ni, hogy az európai dolgozók jövedelme kizárólag a pénzügyi válság miatt került veszélybe. Az európai országokban az el­múlt huszonöt-harminc évben példátlan átrendeződés történt a munka- és a tőke­jövedelmek között. A nemzeti jövedelmen belül átlagosan 73 százalékról 63 száza­lékra csökkent a munkajövedelmek ará­nya, s ezzel arányosan nőtt a tőke haszna, illetve a tőkeigényes fejlesztés költsége. (Sokak szerint az európai kommunista rendszerek bukása is közrejátszott abban, hogy a tőke egyre szabadabban érvénye­sítheti érdekeit a dolgozó emberekkel szemben.) Ilyen körülmények között még inkább szükség van a szociális piacgaz­daság elvei szerint működő, a párbeszéd­re és a békés erődemonstrációra egyaránt képes szakszervezetekre. Az elmúlt évtizedekben bizonyos érte­lemben a nyugat-európai munkavállalók is elkényelmesedtek. Egyre kevesebb dolgozó lépett be a szakszervezetekbe, azok vezetői mindinkább beépültek az üzemszerűen működő érdekegyeztetés­be, s a mozgalmi jelleget nemegyszer a hivatali szellem váltotta fel. Különbö­ző okok, így elsősorban a neoliberális gazdaságpolitika miatt meggyengült a szocialista-szociáldemokrata pártok és a szakszervezetek természetes szövetsége, és csökkent a kereszténydemokrácia szo­ciális elkötelezettsége is. A neoliberális kurzus ráadásul egybeesett Európa kele­ti felének nagy fordulatával. Az újonnan kapitalista útra tért országok olcsó bé­rekkel és szakszervezetmentes munka­helyekkel várták a nyugati befektetőket, akik anyaországuk szociális vívmányait előbb otthon felejtették, majd otthon is igyekeztek minél többet lefaragni belő­lük. A nyugati szakszervezetek – nem kis részben a bulvársajtó hangulatkeltésének engedve – olykor mégis a kelet-európai dolgozókat, s nem a nagytőkét okolták mindezért. Ilyen körülmények között az európai szakszervezeti szövetség nehéz munkát vállal az egységes érdekkép­viselettel, de hosszabb távon csakis a nemzetközi szakszervezeti szolidaritás mentheti meg a szociális békét és a jóléti társadalom értékeit. Az elmúlt húsz évben a szakszerve­zeti mozgalom Magyarországon még jobban meggyengült, mint a nyugati demokráciákban. Nyilvánvalóan köz­rejátszott ebben a mesterségesen keltett bizalmatlanság a régi rendszerhez kö­tődő intézménnyel szemben. (Holott a szakszervezetek a XIX. század végén jöttek létre, és szabad működésüket az államszocialista rendszer jelentősen korlátozta.) De az igazi csapást mégis az úgynevezett „szakszervezeti háború” és az 1990–1994 közti parlamenti ciklus törvényhozása jelentette. A régi rend­szerrel és az MSZP-vel azonosított nagy szakszervezeti szövetséget a jobboldali és liberális pártok egyaránt ellenfélnek tekintették, s a hozzájuk kötődő új szak­szervezetek fő energiáját az MSZOSZ elleni harc kötötte le. (És természetesen gjj az MSZOSZ is erre a harcra koncentrált.) Holott ma már világos, hogy az új szak­szervezeteknek abban a gyorsan erősödő magánszférában kellett volna gyökeret verniük, ahol a „régi szakszervezet” je­len sem volt, vagy magától is kiszorult. Az új jogszabályok azonban elősegítet­ték a szakszervezetek mellőzését a privát szférában. A „szakszervezetmentes” magánszfé­ra létrejötte meggyengítette a dolgozói érdekvédelmet, és nemzetközileg is kiszolgáltatta az országot a befektetői mohóságnak. Az egymással vetélkedő szakszervezetek visszaszorultak az egyre zsugorodó állami szférába (mint a vesz­teséges vasút), és bérharcuk egyre inkább politikai küzdelemmé torzult. Szükségszerűen, hiszen egy veszteséges állami munkahelyen a bérharcnak csak korláto­zott értelme van, a gazda­sági érdek a tevékenység megszüntetését diktálná, s csak a szolgáltatás fenn­tartásában érdekelt poli­tikától kényszeríthető ki bármilyen engedmény. Most új korszak kezdődik Magyaror­szágon. A dolgok sok tekintetben vissza­rázódnak a hagyományos kerékvágásba, hiszen a jobboldali többség programja lett egy tőkebarát és a munkavállalói érdekeket korlátozó gazdaságpolitika érvényesítése. A baloldali ellenzék pro­minens személyiségei ugyanakkor nehe­zen szabadulnak a neoliberális korszak nyelvezetétől és saját múltjuktól. Ilyen körülmények között különösen fontos, hogy húszéves késéssel végre Magyaror­szágon is erősödjön meg a szakszervezeti mozgalom. Elsősorban és döntően azért, hogy a saját munkájukból élő emberek ne maradjanak védtelenek a hazai és nemzetközi tőke markáns érdekérvénye­sítésével szemben. Ebben természetesen nem a múltra, hanem a nyugat-európai szakszervezetek tapasztalataira kell épí­teniük. A szakszervezetek megerősítése politikailag elsősorban a helyét kereső baloldal érdeke, melynek megújulásában a jövőben döntő szerepe lehet a mun­kahelyekről, a hétköznapok világából érkező szakszervezeti aktivistáknak. De nemcsak a szocialista elkötelezettségből, hanem a keresztény szolidaritásból is le­vezethető a szakszervezeti mozgalomban való aktív részvétel. S akik számára az emberi jogok nemcsak elvont szabadság­jogokat, hanem a tisztességes munkához, jövedelemhez, lakáshoz és művelődéshez való hozzáférést is jelentik, azok nem csodálkoznak azon, miért látni Belgium­ban olyan sok helyen a magyar szemnek oly meglepő táblát: Liberale Vakbond, Liberális Szakszervezet. Hegyi Gyula Vissza a szakszervezetbe Kovalik Várkonyi Tibor, varkonyit@nepszava.hu Európai méretű művésztől készül megválni az Opera. Az ember elgondolkodik, miért kell mindig „száműzni” nemzeti értékeinket? A szerző közíró Különösen fontos, hogy húszéves késéssel végre Magyarországon is erősödjön meg a szakszervezeti mozgalom

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék