Népszava, 2011. július (138. évfolyam, 152-177. szám)

2011-07-09 / 159. szám

2SZÉP SZÓ 2011. július 9., szombat Portré SCIPIADES ERZSÉBET A kilencvenedik életévében járó Ádám György jogászprofesszor utoljára május elején állt a Főváro­si Ítélőtábla előtt. Egy hetvenéves ma­gyar zsidó asszony jogi képviseletét lát­ta el, aki azt szerette volna, ha a bíróság bocsánatkérésre kötelezi a magyar álla­mot, amiért édesapját, Weisz Józsefet, a Goldberger gyár egykori géplakatosát a dachaui haláltáborba vitette. Ádám György ítélőtábla előtti megjelenése megrendítő volt. Merthogy ő is egy túl­élő, aki, amíg bírta, a hátán cipelte az öccsét... Erről is beszélt ott, a tisztelt ítélőtábla előtt, s amikor a tanácselnök bírónő kijelentette, állami bocsánatké­résnek nincs helye, az egykori deportált azt mondta, „ez egy gyáva bíróság”. Önök most valóban egy utolsó inter­jút olvashatnak. Ádám György ugyan­is az ítélet után nem sokkal kórházba került. Temetése 2011. július 6-án volt. - A magam részéről - mondta budai lakásában Ádám György - nem tartom magam zsidónak. Következetes ateista vagyok. Az a véleményem, hogy Isten nem létezik, hogy Istent az emberek ta­lálták ki, és hogy a vallás az emberiség fejlődéséhez volt nélkülözhetetlen. Szá­momra az Isten az emberiség. Már a szüleim is ateisták voltak. De az első elemiben a tanító bácsi azt mondta: „Ádám Gyuri, te külön mégy, mert te izraelita vagy”. Otthon megkér­deztem az anyukámat, mit jelent a szó, izraelita. Azt válaszolta, hogy zsidó. És mit jelent a zsidó, kérdeztem, mire azt mondta, ne törődj vele. Reál­gimnázi­umba jártam, ahol a tanáraim egy ré­sze hivatalból tanította az antiszemitiz­must. A matematikatanárom például úgy, hogy azt mondta, a zsidók min­dent el akarnak venni és meg akarják hódítani a világot. A magyartanárunk­tól meg azt tanultuk, a zsidóknak nem volna szabad másokkal elegyedni. Amikor a haláltáborból visszajöttem, a volt tanáraim felkerestek, azt magya­rázták, értsem meg, az antiszemitiz­must ők is úgy tanulták, nem lehetett előle kitérni, és intézzem el, ne rúgják ki őket. Emlékszem, ahogy a tornata­nárunk a gimnázium udvarán arra ta­nította a leventéket, hogyan üssék-ver­­jék a zsidókat. Aztán behívtak Galán­­tára munkaszolgálatosnak, és onnan mentünk Ungvár mellé, Turjaremetére. Ahonnan a feleségem is származik, és ahol egy véletlen folytán teherautót ve­zethettem. Mert volt jogosítványom, amit meg annak köszönhettem, hogy nagyapám, Ádám Miksa meglehetősen tehetős ember volt. A száz leggazda­gabb magyar közé tartozott, ám az egyetemi tanulmányaimat csakis úgy ! Utolsó beszélgetés Ádám György jogászprofesszorral Amikor a túlélő is meghal finanszírozta, ha közben a cégénél so­főrködöm, így voltam egyszerre teher­autó-sofőr, egyetemi hallgató és a ma­gyar teniszválogatott második játéko­sa vagy húsz éven át. Munkaszolgálatosként teherautóval köveket szállítottunk az úthoz, amit, ahogy a századparancsnok magyaráz­ta, azért építettünk, hogy a magyarok ezen vonulhassanak be Oroszországba. A faluban laktam, ott ismerkedtem meg Magdával, aki később a feleségem lett. A munkatáborban a keretlegények ütöt­­ték-verték a munkaszolgálatosokat. A parancsnokuk egy Szántó nevű em­ber volt, aki egy nap azt mondta nekem, az írnoknak, hogy: „Ide figyelj, Ádám. Én egy tisztességes, becsületes keresz­tény vagyok, te meg egy rohadt zsidó. Te zsidó vagy és művelt, én meg egy műveletlen keresztény. Taníts engem.” S attól fogva napi két órán át tanítot­tam. Főleg nyelvtanra és történelemre. És Szántó szakaszvezető naponta leg­alább kétszer elismételte, hogy egyetlen embernek hisz a világon, Vitéz Nagy­bányai Horthy Miklós őfőméltóságá­­nak. S amikor Szálasi került a hatalom­ra, azt mondta: „Ádám, szökünk!” Ki­vettem akkor az irodából két biankó menlevelet, egyet kitöltöttem a szakasz­vezető részére, egyet a magam nevére, és feljöttünk Pestre. Anyámék akkor már gettóban, sárga csillagos házban laktak az Amerikai úton, vagyis apám már az óbudai téglagyárban volt, aho­vá beszöktem. Nem ki, hanem be. Meg­találtam, mondtam neki, apa, meg fo­gunk szökni, mert el akarnak vinni a haláltáborba. És egyszer csak jött egy magas rangú rendőrtiszt. Lovon. Meg­látta az apámat, kiabált: Mit keres itt ez a vén f.. .sz? Takarodj, üvöltötte, és el­kezdte apám hátát ütni, így vezettette ki az óbudai táborból. Kis idő múlva nekem is be kellett állnom a sorba. Gép­­pisztolyosok kísértek a Margit híd bu­dai hídfőjéig. Ott a parancsnok elordí­totta magát: „Oszolj!”, és rohantam ha­za. Apám már otthon volt, anyám sírt, azt mondta, baj van az Andrissal, elvit­ték. Két öcsém volt, István és Andris. István, fiatal kora ellenére tanársegéd a Pázmány Péter Egyetemen; SS-katonák verték agyon. Andris öcsémet, aki csel­lóművész volt, egy Visegrádi utcai zsi­nagógába vitték. Beszöktem hozzá. A zsinagógából az óbudai téglagyárba vittek minket, onnan nyilasok és csend­őrök kíséretében a Józsefvárosi pálya­udvarra, ahol kilencvenesével raktak bennünket a tehervagonokba. Három napon át utaztunk Kőszegre, a haláltá­borba, a sörgyár területére, ahol gáz­kamra is volt, csak ezt kevesen tudják, mert elhallgatják. Barna inges pártszol­gálatosok felügyeltek ránk, rendkívül kegyetlenek. Volt egy jó barátom, Róth Pál. Vele együtt támogattuk az öcsémet. Róth Pali egyszer azt mondta, nézd, ott, a kerítésen túl kidobott krumplihéjak vannak, kaparjuk be az öcsédnek. Csakhogy egy barna inges meglátta, és főbe lőtte. Aztán intett a hullaszállítók­nak, vihetik. Aztán megállította őket, mert észrevette, hogy Róth Pálnak jó a cipője. Jól beszéltem németül. És egy­szer az egyik barna ingestől megkér­deztem, miért bántják a zsidókat. Mert gonoszak, volt a válasz, és mert meg akarják gyilkolni az egész emberiséget. Magam sem értem, hogyan, de beszél­getni kezdtünk, és attól fogva jobb volt hozzánk. Amikor Kőszegről el kellett indulnunk, az öcsémnek már mind a tíz lábujja letörött. Elfagyott a hideg­ben. Ezért a hátamon cipeltem, és ami­kor már nem bírtam, Andrist, az öcsé­met agyonlőtték. Közben elérkeztünk Grazba. Gyalog. Lager Libenau. Onnan indultunk volna Mauthausenba, de megszöktem. Kikapartam a kerítés alatt a földet. Hajlékony voltam, amit a te­nisznek köszönhettem. Az úton össze­találkoztam egy magyar honvéd alaku­lattal, kaptam tőlük bakaruhát. Gon­doltam, kihúzom a háború végéig, de egy német rám kiáltott: „Állj, kezeket magasba!”. Fölvettek lókezelőnek az is­tállójukba, de mert másnap bevallot­tam, hiába vagyok magyar, lovat közel­ről életemben nem láttam, a parancs­nok elengedett, még írást is adott. Kó­száltam egy darabon, míg össze nem estem. Flekktífusz. Fölraktak egy kór­házvonatra, Bad-Ischlben kiraktak, be­vittek egy kórházba. Egy nap a profes­­­szor kinyitotta az ajtót, és azt kiáltotta: „Hitler meghalt!” Mentem vissza Ma­gyarországra. Sopronban megint ros­­­szul lettem, egy hónap fekvés követke­zett, de hazajutottam. Apámat, anyá­mat, Magda barátnőmet megtaláltam. A munkatáborok és a haláltáborok nem egyéni akciók voltak. Emlékszem 1944. március 19-re. Munkaszolgála­tosként épp eltávozáson voltam, ami­kor a németek bevonultak. Mi az Er­zsébet királyné úton laktunk, kirohan­tam a Thököly útra, láttam a német ka­tonákat, amint tankokkal és minden­féle gépjárművel vonulnak, a lakosság meg kint áll az utcán és éljenez. Torkuk szakadtából üvöltötték, hogy Heil Hitler! Fiatal lányok ugráltak fel a tankokra, összevissza csókolták a né­met katonákat; olyan ünneplést, mint akkor, sem azelőtt, sem azóta nem láttam. A Fővárosi Ítélőtábla előtt arról be­széltem, arra akartam felhívni a figyel­met, hogy a magyar állam a saját állam­polgáraiból egymilliót deportált. És tő­lem sem kértek bocsánatot. Volt egyszer egy magyar elnökség • FOLYTATÁS A SZÉP SZÓ 1. OLDALÁRÓL A „gazdasági kormányzás” bevezetésé­vel 2011 első fele igazi történelmi idő­szak, a Nagy Változások kora volt az unió történetében. Már korábban is el­vált egymástól a két szempont, hogy a soros elnökség „idején” vagy az elnök­ség „által”. Máskor is nagy volt ez a kü­lönbség, no de ennyire, mint a magyar elnökség idején? Az IBM csoportos elnökséggel na­gyon jó társaságba csöppentünk. Az összeállítás elve minden esetben az volt, hogy kisebb és nagyobb, régi és új tagállamokból álljon össze a trió. Ám­bátor már a franciák és a csehek kutya­macska barátsága, azaz a franciák vad dirigizmusának és a csehek kényelmes euroszkepticizmusának állandó ütkö­zése is megmutatta, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen országok kény­szerülnek kooperációra. A spanyolokkal és a belgákkal való együttműködés felhőtlennek ígérkezett, és tartós napsütést ígért, mert akkor még mindhárom ország - így hazánk is - az uniós integráció elmélyítésének a híve volt, ezért a közös program előké­szítése során nem jelentkeztek lényeges érdekellentétek sem. A hazai válságos időszak és a mindjobban betörő globá­lis válság ellenére Magyarországon már 2007-től komoly előkészületek folytak a csoportos elnökség előkészítésére a há­rom partner ország között, mégpedig kormányzati és szakértői szinten egy­aránt. 2007 szeptemberében a spanyol és belga szakértők Lillafüreden kezdtek megismerkedni az országunkkal és an­nak sajátos problémáival. Még a spanyol elnökség előtt megpróbálták Gödöllő nevét is megtanulni, mert szakértői szinten a magyar záró konferenciát 2009 őszén már a Gödöllői Királyi Kastély­ban rendezték meg. Még intenzívebben és szervezettebben folyt persze az együttműködés kormányzati szinten, de ez a két szint össze is kapcsolódott, hi­szen a hazánkban rendezett szakértői konferenciákat az illetékes államtitkár nyitotta meg, és a kormányzati tisztvi­selők is képviseltették magukat, akár­csak a spanyoloknál és a belgáknál ren­dezett konferenciákon. A hazai kormányzati előkészületek 2007 elején az „Elnökség 2011” kor­mánybizottság létrehozásával kezdőd­tek (2007. február 28.), majd a humán­­erőforrás igények felmérésével folyta­tódtak (2007. május 31.) és 2007-ben a képzési terv elkészítésével (2007. októ­ber 31.) zárultak. A következő évben történt meg az elnökségi prioritások meghatározása (2008. április 30.), az­tán a szervezeti struktúra létrehozása (2008. június 30.), és 2009-re végül az elnökség lebonyolításának ütemterve is elkészült (2009. május 31.). A 2079/2007 (V. 11.) kormányhatározat alapján 2008 folyamán létrejöttek és 2009-2010-ben már rendszeresen működtek az uniós elnökséggel kapcsolatos kormányzati intézmények. Nevezetesen először is az elnökség kormánybizottsága a minisz­terelnök vezetésével, másodszor az ál­lamtitkári értekezlet a folyó uniós ügyek megtárgyalására és végül az Eu­rópai Koordinációs Tárcaközi Bizott­ság (EKTB) a minisztériumok közötti együttműködés irányítására. Nem cso­da tehát, hogy a magyar adminisztrá­ció kitűnően vizsgázott az elnökség idején, hiszen a Fidesz-kormány belé­péséig már három év komoly előkészü­let volt mögötte. Magyarországon már a 2007. évi CXXXIX. törvény (XI. 12.) rendezte a kormány és a parlament vi­szonyát az uniós ügyekben, beleértve az elnökségi felkészülést is. Az ötpárti megállapodás alapján megszerveződött egy uniós elnökségi parlamenti bizott­ság, az Országgyűlés elnökségi mun­kacsoportja. Egyetértés volt abban, hogy három kérdésben (prioritások, szimbólumok és személyi kiválasztás) együttdöntést, három másik kérdésben (kommunikáció, költségvetés és konk­rét programok) pedig konzultációs el­járást alkalmaznak. A 2008. február 21-én létrejött megállapodásnak meg­felelően ez év folyamán a parlamenti elnökségi munkacsoport még négy to­vábbi ülést tartott, míg 2009-ben még ennél is intenzívebben tevékenykedett. A 2009. november 11-i ülésen például hangsúlyosan megfogalmazódott, hogy „A magyar EU-elnökség idején elfoga­dandó Duna Stratégia kiemelt jelentő­séggel bír Magyarország számára.”, s ez egyben tükrözi a 2009-es év egyik leg­fontosabb fejleményét, a Duna Straté­gia - a magyar uniós elnökség „zász­lóshajója” - középpontba állítását. A komoly előkészületek után a 2009-es éven keresztül vonultak a gyakori egyeztetések a csoportos elnökségen belül, főleg az illetékes államtitkárok szintjén, de időről időre a külügymi­niszterek és a miniszterelnökök között is, amelyekről a hazai elnökségi intéz­mények részletes tájékoztatást kaptak. A 18 hónapos csoportos elnökségi program részletes kidolgozása és egyeztetése az uniós államtitkárok gya­kori találkozójának feladata volt, ami egyrészt külön találkozókon, másrészt más uniós programokhoz kapcsolódva történt. Az Általános Ügyek Tanácsa 2009. december 7-én tárgyalta a cso­portos elnökségi programot, amelyet az EiT a december 10—11-i ülésén foga­dott el, majd az Európai Parlament is jóváhagyott. Az egyeztetések köre az­zal zárult, hogy amikor 2009. október 6-án Budapesten a csoportos elnökség külügyminiszterei megvitatták az el­nökség programját, egyben előkészítet­ték a következő csoportos elnökséggel - Lengyelország, Dánia és Ciprus - va­ló állandó programegyeztetést is, amit végül 2011. június elsején zártak le Budapesten az illetékes három-három államtitkár „átadási” találkozóján. Európa eljött hozzánk, hiszen az idei év első felében Magyarország volt az unió soros elnöke. Mégpedig a legviha­rosabb időszakban, amikor az unió egésze is súlyos válságkezelésen esett át, és Magyarország az önsorsrontás útjára sodródva amúgy is befelé for­dult. A magyar elnökség befejezése után elkészült a nemzetközi sajtóban a gyorsmérleg: az országunk kitűnően intézte az uniós ügyeket, de fideszes politikusok a fülkeforradalomtól meg­­részegülve ültek az unió kormánykere­kénél, és a menetiránnyal szembeni őrült száguldozással évekre lerontották az országunk jó hírét.

Next