Népszava, 2011. július (138. évfolyam, 152-177. szám)

2011-07-30 / 177. szám

Bulvárkomédiák dömpingje BÓTA GÁBOR H­ódít az egy díszletben játszható, néhány személyes bulvárdarab. Ettől féltettük a magyar színházat, hogy majd nagy mennyiségben betódul a romlott Nyugatról, és kiszorítja a drá­gábban kiállítható, jóval több színészt igénylő, jelentősebb alkotásokat. Hát most már kiszorítja rendesen, és a fo­lyamat egyáltalán nem állt meg, ahogy csökkenteni kell a költségeket, netán ahogy társulatok szűnnek meg, mindin­kább jön a különösebb kísérletezést nem igénylő, ismert színészekkel szinte biz­tosan kasszát töltő bulvár áradata. Az ítészek egy része átkozódik, más részük mentegetni igyekszik a produkciókat, hogy a rendező meg a színészek hú, de mi mindent beleláttak a sekélyes szöveg­be, sokkal többet kihoztak belőle, mint ami benne volt, már-már éteri magassá­gokba emelték. Persze ilyenkor dilem­ma, miért nem lehet eleve olyan darabot választani, ami éteri magasságokban van, valószínűleg azért, mert annak gaz­dasági és művészeti kockázata jelentő­sebb. Nagy művészek valóban többet tudnak belejátszani az ilyen típusú szö­vegekbe, mint ami bennük van, de ha si­kert is akarnak, ezt olyan rafináltan te­szik, hogy megmaradjon az előadás könnyedsége, laza, szórakoztató jellege, de azért mégis jelen legyenek azok a gondolat- és érzelemcsírák, amelyek mé­lyebb tartalmakat sejtetnek. Igazán mélyre menni persze tilos, akkor a kö­zönség nem azt kapná, amit elvár, és ez negatívan mutatkozna meg a jegyeladás­ban. Tehát patikamérleg is szükséges az ilyen produkciók színreviteléhez. Vagy legalábbis egy olyan hetedik érzék, mint amilyennel például K­án Eldad rendező meg Vári Éva és Kulka János színészek rendelkeznek, akik úgy mutatták be a Hat hét, hat tánc című, sziruposságba hajló kommerszt, amivel a 250. előadás felé menetelnek, hogy szinte mindenki azt mondta, ja, ha ők csinálják, az más. Elviszik a megrendülésig a nézőt, hite­lesen beszélnek magányról, másságról, halálról, de mindezt némiképp úgy te­szik, végtelen tehetséggel, mint Karin­thy Frigyes közismert A cirkusz című novellájának főhőse, aki mindenféle kunsztok árán felakrobatikázza magát a kupolába, hogy ott végre elhegedül­hesse a lelkéből leledzett dallamot. Ennek az előadásnak is a producere Orlai Tibor, az Orlai Produkciós Iroda vezetője, jó szimattal választ vagy fogad el darabot. Van közönség- és színészér­zékenysége. És nem kedveli, ha csak habkönnyű viháncolás folyik a deszká­kon, miközben persze a saját pénzét kockára téve figyelnie kell a telt házak­ra. Úgy tudom, a Gyógyír északi szélre című művet is ő választotta. Harminc nyelven, több mint egymillió kötet je­lent meg Daniel Glattauer írásából. Az­tán darabváltozat is készült belőle, fit­­­tyet hányva arra, hogy színpadra elég­gé alkalmatlan. Ezt mutatta be Orlai az Óbudai Társaskörben, a Kultkikötővel összefogva. Egy nő és egy férfi csücsül a számítógépnél. A nő, Emmi Rothner e-mailben le szeretné mondani a Like magazint, de csaknem végzetszerűen rendszeresen melléüt egy betűt, és ál­landóan Leo Leikénél landol az üzene­te. Levelezni kezdenek. Alapvetően jó házasságban élő, de igazán kibontakoz­ni mégsem tudó nő, meg éppen régi kapcsolatától egészen elszakadni nem képes, nyűglődő férfi. Távszerelembe esnek interneten keresztül. Buzgón nyomkodják a billentyűket. Állandóan tervezgetik a találkozást, de halasztgat­­ják és halasztgatják. Hogy miért nem hívják fel egymást legalább telefonon, az rejtély, nyilván azért nem, mert ez internetes komédia. Ami jár némi rög­höz kötöttséggel. Túl hosszan kell a szá­mítógép előtt gubbasztaniuk. Még a masina képernyőjét is illik figyelniük. Vagyis nincsenek igazi drámai szituáci­ók, inkább monológszerű önvallomá­­socskák vannak. Volt már, legalábbis látszatra, hasonló darab a magyar iro­dalomban is. Jobb a mostaninál. Karin­thy Ferenc írta Bösendorfer címmel. A kilencvenévesnél is idősebb és még ak­kor is gyönyörű Makay Margit adta a Játékszínben, Márton Andrással. Szin­tén a színpad két térfelén dekkoltak, és telefonon alkudtak a márkás zongorá­ra, miközben sajátos, furcsa kapcsolat, függőségi viszony jött közöttük létre. Most szerepük szerint Fullajtár Andrea és Őze Áron ismerkednek egymással a távolból. Találgatják, hogyan is néznek ki. Egyszer még randit is megbeszélnek, zsúfolt helyre. Eljátszanak azzal a gon­dolattal, hogy felismerik-e a másikat, de nem, rendületlenül tovább folyik az e­­mailek küldözgetése. Túl logikus kérdés lenne, hogy legalább fényképet miért nem szkennelnek be és továbbítanak magukról. Valószínűleg azért nem, mert megtörne a varázs. Ez a darab az ábrándképek kergetéséről szól. Látat­­­lanban mindketten olyan fantáziaképet építenek fel maguknak a másikról, ami­re vágynak. A találkozástól pedig féltik ezt a szép ábrándot. Fullajtár és Őze is nagyon jó. Ügye­sen kerülik el a csöpögősen nyálas ér­­zelmességet, de hatásosan adagolják az érzelmeket. Fullajtár Emmiként a Sebő Rózsa által tervezett számtalan ruhá­ban parádézik, eljátssza a jelmezeihez illő hangulatot. Reménykedő vagy csa­lódott, kitörő az öröme vagy búvalbélel­­ten letargikus. Kihívóan nőies vagy ma­gába zuhantan tád. Őze Leóként mun­kájába bőszen beletemetkező értelmisé­gi. Igyekszik leplezni érzéseit, amelyek azért csak kitörnek belőle. Tipródik, rá­gódik, és hozzá agyal. Hamarabb levet­né gátlásait, mint a nő, aki miatt végül nem jön össze a nagy találkozás, elma­rad az egymás karjaiba borulós boldog végkifejlet. Leo megváltoztatja az e­­mail címét, így mindketten maradnak egyedül. Göttinger Pál profi módon, az érzelmi hullámzásokat biztos kézzel adagolva, amennyire ez ebben az eset­ben lehetséges, pergő ritmusban ren­dezte meg a produkciót. Kevésbé biztos kezű rendezés Szántó Erikáé a Thália Színházban, ahol Neil Simon Ölelj át! című bulvárvígjátékát mutatták be nyári könnyedségként. Nem mennek feltétlenül flottul a párbe­szédek. Nem mindig az érzelmek hul­­lámzanak, hanem a játék intenzitása, ami amikor lanyhul, lanyhul a nézői fi­gyelem is, magamon azt veszem észre, hogy le-lecsukódik a szemem. De van­nak hangosabb részek is. Meg kidolgo­zottabbak is. És ebben az esetben is jók a színészek. Akik gyakran telefonon be­szélnek, sokszor szintén a színpad két szélére szorulva, úgy látszik, ez már konvenció. Számítógépet kevésbé hasz­nálnak, bár az egyik szereplő író, aki­nek a kezében előbukkan, például ma­gával viszi, amikor sértődötten elutazik. Gálffi László alakítja George-ot, akinek meghalt a hőn szeretett felesége, és kép­telen felejteni, elvégezni a gyászmunkát, búvalbéleltsége állandó tulajdonságává vált. Takács Katalin pedig Jennie, soha nem volt szerencséje a pasikkal, és George-ban látja meg a nagy lehetősé­get. A férfi testvére, Leo­­ nem azonos az előző darab egyetemi oktatójával­­, kerítőként működik Görög László meg­formálásában, ahogy a nő barátnője, Faye is, akik aztán „véletlenül” szintén egymásba habarodnak, hogy legvégül jöhessen az ásó, kapa, nagyharang. Neil Simon elsőrangú darabgyáros. Kitűnő párbeszédeket, remek szerepe­ket ír, gondoljunk csak a Furcsa pár, A Napsugár fiúk, a Mezítláb a parkban, a Hotel Plaza című örökbecsűire, melyek Magyarországon is jókora sikert arat­tak, akár több szériában is. Az Ölelj át! is siker lesz, ha nem is olyan kiugró, mint mondjuk A Napsugárfiúk Feleki Kamillal vagy a Furcsa pár Darvas Ivánnal és Garas Dezsővel. Ők azonban tényleg „megemelték” Neil Simon szö­vegeit. A mostani produkció inkább csak működteti, amit a kiváló mester­ember megírt. Kakasülő Darvas Iván az „előzetesben” SÁRDI MÁRIA A történet: a Magyar Ifjúságnál dolgoz­tam, és 1957 tavaszán lehetőséget kap­tunk Sólyom Jóska kollegámmal együtt, hogy az „előzetesben” felkeres­sük Darvas Ivánt. Főszerkesztőnktől kaptuk a megbízást. (Egyikük sincs már közöttünk.) Én szinte bekönyörög­tem magam a brigádba. Csodáltam Darvas Ivánt, és ezzel nem voltam egyedül. Tehát bementünk a Gyorsko­csi utcába. Darvas Iván „különbejáratú” kihallgató tisztjéhez kísértek, és csak­hamar megjelent a „rab”. Amolyan darvasivánosan. Elnézést kértünk, hogy zavarjuk, mire ő: ugyan, ez ne­kem inkább kellemes a nagy unalmam­ban. Rágyújthatok? - kérdezni sem kel­lett, folytatta: látják az öltözékemet? Ezt a pocsék nadrágot, inget és ezt az ócska cipőt nem véletlenül vettem fel. Riportot olvastam a Népszabadságban egy középiskolai KISZ-szervezet meg­alakulásáról. Ebben szólalt meg egy lány arról, hogy ő „azokban a napok­ban” vállamon fegyverrel látott engem az utcán. Ekkor öltöztem ebbe az ócs­kaságba, és vártam, mikor jönnek ér­tem. Nem kellett soká várni, és most itt vagyok. Elmondom, mi történt. A leányka valóban láthatott engem fegyverrel a vállamon. (Amúgy fogalmam sincs, hogy kell használni, de úgy véltem, il­lik az alkatomhoz.) Hallottam, hogy a Fő utcából, a fogházból engedik ki a politikaiakat. Tudtam, hogy a bátyám ott ül. Nem „értelmetlenül”. „Postalá­da volt.” Ugye tudják, ez mit jelent? Bi­zonyos illegális iratokat az ő lakásán adtak le, és valakik onnan vitték to­vább. Tehát ott álltam sokadmagammal, vállamon azzal a bizonyos puskával, amikor lekezdték ábécésorrendben ki­engedni a politikaiakat. Nem kellett so­kat várnom, hiszen a „D” betű elöl van az ábécében. Jött is a bátyám, és egy­mást átkarolva indultunk hazafelé. En­­nyi volt a történet. A folytatáshoz tarto­zik, hogy néhány nap múlva a bátyámék értem jöttek egy autóval, szedjem össze, ami kell, és indulunk Bécs felé. Nem sokat gondolkodtam, egyszerű­en rávágtam: „Kösz, tesó, de nem me­gyek, járjatok szerencsével!” Pillanatra csend lett. Iván elnyomta a cigarettáját, és Jóska kollegám megszó­lalt: - De hát miért volt ennyire határozott abban, hogy marad? Darvas Iván a jól ismert, kissé elgon­­dolkodós mosolyával folytatta: Azért vol­tam határozott, mert én magyar színész vagyok. Most már folytatódott a hármas pár­beszéd: - Nem számított büntetésre? Újabb mosoly, újabb cigi: - Persze, számítottam. Nem is a pus­kás kirándulásért, hanem azért, mert a színházban megválasztottak a munkás­­tanács vezetőjének. - És most mire számít? - Lehet, hogy ülök egy keveset, aztán vidéki színész leszek. -És? - És nem sokáig. Visszajövök Pestre. Amíg a beszélgetés folyt, a kihallgató­ja csendben mosolyogva figyelt, de érző­dött a levegőben, hogy nincsenek rossz­viszonyban egymással. Nem tudom, mi­ért, a nyomozó éppen a szobában lévő kézmosócsapnál működött, de most megszólalt: - Várjon csak, jut eszembe, hogy van maga ellen még egy vádpont... Ezzel visszaült a helyére. Iván velünk együtt érdeklődve figyelt. A nyomozó egy papírból folytatta: - Forintkiajánlás. A művész kissé értetlenül csodálko­zott: - Forintkiajánlás??? - Az bizony­­ volt a válasz. - Ön a múlt nyáron egy színészekkel teli hajón kiment Bécsbe. - Ez stimmel - bólintott a „forintki­ajánló”. - Igen ám, de a hajó utasai csak a meg­szabott, nem túl nagy összegű valutát kapták. - így igaz­­ volt a válasz, és jött a foly­tatás. - Ön pedig a bécsi „magyar bazárban” legalább tízszer ennyit költött. Iván elmosolyodott: - Ez igaz, de én inkább azt büntetném meg, aki egy hajónyi anyagiakkal rendel­kező színészt ilyen kevés valutával enged ki. - Tehát elismeri, hogy sokkal többet költött? - Elismerem, de szó sincs forintki­ajánlásról. - Iván most már hangosan nevetett. - Én hitelbe vásároltam, és itt, ezen a helyen jobban védve érzem ma­gam a hitelezőmtől, mint bárhol má­sutt. Ezzel végződött az igen kellemes be­szélgetés. Darvas Iván látnok volt. A mi írásunk a témáról azonban nem jelent meg. Ki tudja, miért?!

Next