Népszava, 2011. július (138. évfolyam, 152-177. szám)
2011-07-30 / 177. szám
Bulvárkomédiák dömpingje BÓTA GÁBOR Hódít az egy díszletben játszható, néhány személyes bulvárdarab. Ettől féltettük a magyar színházat, hogy majd nagy mennyiségben betódul a romlott Nyugatról, és kiszorítja a drágábban kiállítható, jóval több színészt igénylő, jelentősebb alkotásokat. Hát most már kiszorítja rendesen, és a folyamat egyáltalán nem állt meg, ahogy csökkenteni kell a költségeket, netán ahogy társulatok szűnnek meg, mindinkább jön a különösebb kísérletezést nem igénylő, ismert színészekkel szinte biztosan kasszát töltő bulvár áradata. Az ítészek egy része átkozódik, más részük mentegetni igyekszik a produkciókat, hogy a rendező meg a színészek hú, de mi mindent beleláttak a sekélyes szövegbe, sokkal többet kihoztak belőle, mint ami benne volt, már-már éteri magasságokba emelték. Persze ilyenkor dilemma, miért nem lehet eleve olyan darabot választani, ami éteri magasságokban van, valószínűleg azért, mert annak gazdasági és művészeti kockázata jelentősebb. Nagy művészek valóban többet tudnak belejátszani az ilyen típusú szövegekbe, mint ami bennük van, de ha sikert is akarnak, ezt olyan rafináltan teszik, hogy megmaradjon az előadás könnyedsége, laza, szórakoztató jellege, de azért mégis jelen legyenek azok a gondolat- és érzelemcsírák, amelyek mélyebb tartalmakat sejtetnek. Igazán mélyre menni persze tilos, akkor a közönség nem azt kapná, amit elvár, és ez negatívan mutatkozna meg a jegyeladásban. Tehát patikamérleg is szükséges az ilyen produkciók színreviteléhez. Vagy legalábbis egy olyan hetedik érzék, mint amilyennel például Kán Eldad rendező meg Vári Éva és Kulka János színészek rendelkeznek, akik úgy mutatták be a Hat hét, hat tánc című, sziruposságba hajló kommerszt, amivel a 250. előadás felé menetelnek, hogy szinte mindenki azt mondta, ja, ha ők csinálják, az más. Elviszik a megrendülésig a nézőt, hitelesen beszélnek magányról, másságról, halálról, de mindezt némiképp úgy teszik, végtelen tehetséggel, mint Karinthy Frigyes közismert A cirkusz című novellájának főhőse, aki mindenféle kunsztok árán felakrobatikázza magát a kupolába, hogy ott végre elhegedülhesse a lelkéből leledzett dallamot. Ennek az előadásnak is a producere Orlai Tibor, az Orlai Produkciós Iroda vezetője, jó szimattal választ vagy fogad el darabot. Van közönség- és színészérzékenysége. És nem kedveli, ha csak habkönnyű viháncolás folyik a deszkákon, miközben persze a saját pénzét kockára téve figyelnie kell a telt házakra. Úgy tudom, a Gyógyír északi szélre című művet is ő választotta. Harminc nyelven, több mint egymillió kötet jelent meg Daniel Glattauer írásából. Aztán darabváltozat is készült belőle, fittyet hányva arra, hogy színpadra eléggé alkalmatlan. Ezt mutatta be Orlai az Óbudai Társaskörben, a Kultkikötővel összefogva. Egy nő és egy férfi csücsül a számítógépnél. A nő, Emmi Rothner e-mailben le szeretné mondani a Like magazint, de csaknem végzetszerűen rendszeresen melléüt egy betűt, és állandóan Leo Leikénél landol az üzenete. Levelezni kezdenek. Alapvetően jó házasságban élő, de igazán kibontakozni mégsem tudó nő, meg éppen régi kapcsolatától egészen elszakadni nem képes, nyűglődő férfi. Távszerelembe esnek interneten keresztül. Buzgón nyomkodják a billentyűket. Állandóan tervezgetik a találkozást, de halasztgatják és halasztgatják. Hogy miért nem hívják fel egymást legalább telefonon, az rejtély, nyilván azért nem, mert ez internetes komédia. Ami jár némi röghöz kötöttséggel. Túl hosszan kell a számítógép előtt gubbasztaniuk. Még a masina képernyőjét is illik figyelniük. Vagyis nincsenek igazi drámai szituációk, inkább monológszerű önvallomásocskák vannak. Volt már, legalábbis látszatra, hasonló darab a magyar irodalomban is. Jobb a mostaninál. Karinthy Ferenc írta Bösendorfer címmel. A kilencvenévesnél is idősebb és még akkor is gyönyörű Makay Margit adta a Játékszínben, Márton Andrással. Szintén a színpad két térfelén dekkoltak, és telefonon alkudtak a márkás zongorára, miközben sajátos, furcsa kapcsolat, függőségi viszony jött közöttük létre. Most szerepük szerint Fullajtár Andrea és Őze Áron ismerkednek egymással a távolból. Találgatják, hogyan is néznek ki. Egyszer még randit is megbeszélnek, zsúfolt helyre. Eljátszanak azzal a gondolattal, hogy felismerik-e a másikat, de nem, rendületlenül tovább folyik az emailek küldözgetése. Túl logikus kérdés lenne, hogy legalább fényképet miért nem szkennelnek be és továbbítanak magukról. Valószínűleg azért nem, mert megtörne a varázs. Ez a darab az ábrándképek kergetéséről szól. Látatlanban mindketten olyan fantáziaképet építenek fel maguknak a másikról, amire vágynak. A találkozástól pedig féltik ezt a szép ábrándot. Fullajtár és Őze is nagyon jó. Ügyesen kerülik el a csöpögősen nyálas érzelmességet, de hatásosan adagolják az érzelmeket. Fullajtár Emmiként a Sebő Rózsa által tervezett számtalan ruhában parádézik, eljátssza a jelmezeihez illő hangulatot. Reménykedő vagy csalódott, kitörő az öröme vagy búvalbélelten letargikus. Kihívóan nőies vagy magába zuhantan tád. Őze Leóként munkájába bőszen beletemetkező értelmiségi. Igyekszik leplezni érzéseit, amelyek azért csak kitörnek belőle. Tipródik, rágódik, és hozzá agyal. Hamarabb levetné gátlásait, mint a nő, aki miatt végül nem jön össze a nagy találkozás, elmarad az egymás karjaiba borulós boldog végkifejlet. Leo megváltoztatja az email címét, így mindketten maradnak egyedül. Göttinger Pál profi módon, az érzelmi hullámzásokat biztos kézzel adagolva, amennyire ez ebben az esetben lehetséges, pergő ritmusban rendezte meg a produkciót. Kevésbé biztos kezű rendezés Szántó Erikáé a Thália Színházban, ahol Neil Simon Ölelj át! című bulvárvígjátékát mutatták be nyári könnyedségként. Nem mennek feltétlenül flottul a párbeszédek. Nem mindig az érzelmek hullámzanak, hanem a játék intenzitása, ami amikor lanyhul, lanyhul a nézői figyelem is, magamon azt veszem észre, hogy le-lecsukódik a szemem. De vannak hangosabb részek is. Meg kidolgozottabbak is. És ebben az esetben is jók a színészek. Akik gyakran telefonon beszélnek, sokszor szintén a színpad két szélére szorulva, úgy látszik, ez már konvenció. Számítógépet kevésbé használnak, bár az egyik szereplő író, akinek a kezében előbukkan, például magával viszi, amikor sértődötten elutazik. Gálffi László alakítja George-ot, akinek meghalt a hőn szeretett felesége, és képtelen felejteni, elvégezni a gyászmunkát, búvalbéleltsége állandó tulajdonságává vált. Takács Katalin pedig Jennie, soha nem volt szerencséje a pasikkal, és George-ban látja meg a nagy lehetőséget. A férfi testvére, Leo nem azonos az előző darab egyetemi oktatójával, kerítőként működik Görög László megformálásában, ahogy a nő barátnője, Faye is, akik aztán „véletlenül” szintén egymásba habarodnak, hogy legvégül jöhessen az ásó, kapa, nagyharang. Neil Simon elsőrangú darabgyáros. Kitűnő párbeszédeket, remek szerepeket ír, gondoljunk csak a Furcsa pár, A Napsugár fiúk, a Mezítláb a parkban, a Hotel Plaza című örökbecsűire, melyek Magyarországon is jókora sikert arattak, akár több szériában is. Az Ölelj át! is siker lesz, ha nem is olyan kiugró, mint mondjuk A Napsugárfiúk Feleki Kamillal vagy a Furcsa pár Darvas Ivánnal és Garas Dezsővel. Ők azonban tényleg „megemelték” Neil Simon szövegeit. A mostani produkció inkább csak működteti, amit a kiváló mesterember megírt. Kakasülő Darvas Iván az „előzetesben” SÁRDI MÁRIA A történet: a Magyar Ifjúságnál dolgoztam, és 1957 tavaszán lehetőséget kaptunk Sólyom Jóska kollegámmal együtt, hogy az „előzetesben” felkeressük Darvas Ivánt. Főszerkesztőnktől kaptuk a megbízást. (Egyikük sincs már közöttünk.) Én szinte bekönyörögtem magam a brigádba. Csodáltam Darvas Ivánt, és ezzel nem voltam egyedül. Tehát bementünk a Gyorskocsi utcába. Darvas Iván „különbejáratú” kihallgató tisztjéhez kísértek, és csakhamar megjelent a „rab”. Amolyan darvasivánosan. Elnézést kértünk, hogy zavarjuk, mire ő: ugyan, ez nekem inkább kellemes a nagy unalmamban. Rágyújthatok? - kérdezni sem kellett, folytatta: látják az öltözékemet? Ezt a pocsék nadrágot, inget és ezt az ócska cipőt nem véletlenül vettem fel. Riportot olvastam a Népszabadságban egy középiskolai KISZ-szervezet megalakulásáról. Ebben szólalt meg egy lány arról, hogy ő „azokban a napokban” vállamon fegyverrel látott engem az utcán. Ekkor öltöztem ebbe az ócskaságba, és vártam, mikor jönnek értem. Nem kellett soká várni, és most itt vagyok. Elmondom, mi történt. A leányka valóban láthatott engem fegyverrel a vállamon. (Amúgy fogalmam sincs, hogy kell használni, de úgy véltem, illik az alkatomhoz.) Hallottam, hogy a Fő utcából, a fogházból engedik ki a politikaiakat. Tudtam, hogy a bátyám ott ül. Nem „értelmetlenül”. „Postaláda volt.” Ugye tudják, ez mit jelent? Bizonyos illegális iratokat az ő lakásán adtak le, és valakik onnan vitték tovább. Tehát ott álltam sokadmagammal, vállamon azzal a bizonyos puskával, amikor lekezdték ábécésorrendben kiengedni a politikaiakat. Nem kellett sokat várnom, hiszen a „D” betű elöl van az ábécében. Jött is a bátyám, és egymást átkarolva indultunk hazafelé. Ennyi volt a történet. A folytatáshoz tartozik, hogy néhány nap múlva a bátyámék értem jöttek egy autóval, szedjem össze, ami kell, és indulunk Bécs felé. Nem sokat gondolkodtam, egyszerűen rávágtam: „Kösz, tesó, de nem megyek, járjatok szerencsével!” Pillanatra csend lett. Iván elnyomta a cigarettáját, és Jóska kollegám megszólalt: - De hát miért volt ennyire határozott abban, hogy marad? Darvas Iván a jól ismert, kissé elgondolkodós mosolyával folytatta: Azért voltam határozott, mert én magyar színész vagyok. Most már folytatódott a hármas párbeszéd: - Nem számított büntetésre? Újabb mosoly, újabb cigi: - Persze, számítottam. Nem is a puskás kirándulásért, hanem azért, mert a színházban megválasztottak a munkástanács vezetőjének. - És most mire számít? - Lehet, hogy ülök egy keveset, aztán vidéki színész leszek. -És? - És nem sokáig. Visszajövök Pestre. Amíg a beszélgetés folyt, a kihallgatója csendben mosolyogva figyelt, de érződött a levegőben, hogy nincsenek rosszviszonyban egymással. Nem tudom, miért, a nyomozó éppen a szobában lévő kézmosócsapnál működött, de most megszólalt: - Várjon csak, jut eszembe, hogy van maga ellen még egy vádpont... Ezzel visszaült a helyére. Iván velünk együtt érdeklődve figyelt. A nyomozó egy papírból folytatta: - Forintkiajánlás. A művész kissé értetlenül csodálkozott: - Forintkiajánlás??? - Az bizony volt a válasz. - Ön a múlt nyáron egy színészekkel teli hajón kiment Bécsbe. - Ez stimmel - bólintott a „forintkiajánló”. - Igen ám, de a hajó utasai csak a megszabott, nem túl nagy összegű valutát kapták. - így igaz volt a válasz, és jött a folytatás. - Ön pedig a bécsi „magyar bazárban” legalább tízszer ennyit költött. Iván elmosolyodott: - Ez igaz, de én inkább azt büntetném meg, aki egy hajónyi anyagiakkal rendelkező színészt ilyen kevés valutával enged ki. - Tehát elismeri, hogy sokkal többet költött? - Elismerem, de szó sincs forintkiajánlásról. - Iván most már hangosan nevetett. - Én hitelbe vásároltam, és itt, ezen a helyen jobban védve érzem magam a hitelezőmtől, mint bárhol másutt. Ezzel végződött az igen kellemes beszélgetés. Darvas Iván látnok volt. A mi írásunk a témáról azonban nem jelent meg. Ki tudja, miért?!