Népszava, 2013. április (140. évfolyam, 76-100. sz.)
2013-04-09 / 82. szám
Rólunk, nélkülünk? – A részvételi demokráciáról Kísértet járja be Európát. A részvételi demokrácia kísértete. Ez a mondat persze túl hangzatos, de Ágh Attila e témáról a Népszavában megjelent cikksorozatát olvasva tudhatjuk: van benne igazság. Persze, az ismert idézet átköltése a részvételi demokrácia esetére nézve kissé pontatlan. Már csak azért is, mert ez a bizonyos „kísértet” most nemcsak Európát járja be, hanem az Egyesült Államokat, sőt más földrészeket is. Ráadásul ez a „kísértet” nem most bukkant fel, hanem például már az Orbánék által nem véletlenül elátkozott 1968-as mozgalmakban is. De tény: a részvételi demokrácia vonzása manapság nemcsak felerősödött, de újfajta követelésekben is kiteljesedett. A címben idézett jelmondat („Semmit rólunk, nélkülünk!”) nekünk a tavalyi és idei diákmozgalmakból lehet ismerős. Nem véletlen, hogy ugyanezt a mondatot használták az ún. „Occupy” mozgalom amerikai felbukkanásában is, amely szintén a formális demokrácia döntéseiből kihagyott többség nevében követelt részvételt. Az sem véletlen, hogy másik kedvelt jelszavuk a „Mi vagyunk a 99 százalék” volt, hasonlóképpen az egyiptomi tüntetőkhöz, akik persze nem a hagyományos képviseleti demokrácia elégtelensége, hanem jórészt annak hiánya miatt mentek az utcára. De az Egyiptomtól térben és kultúrában igencsak távoli Németországban is új erőre kapott a közvetlenebb beleszólást követelő „Omnibusz a Közvetlen Demokráciáért” mozgalom, amelynek jelképes és valódi járművével Werner Küppers, Manfred G. Schmidt és társai az országot járják, és a piactereken (az egykori agórák közvetlen demokráciáját felidézve) támogatókat gyűjtenek a népszavazások szerepének növelésére. Ami tehát nálunk történik, akár a Milla, akár újabban a hallgatói és oktatói hálózatok esetében, az meszsze nem elszigetelt jelenség. Akár használják, akár nem a „részvételi demokrácia” terminusát, ezek a mozgalmak is azt feszegetik, alkalmasak-e a hagyományos képviseleti demokrácia eddigi intézményei arra, hogy valóságosan és folyamatosan kifejezzék a társadalmi akaratot és érdekeket. Az ő válaszuk nyilvánvalóan a „nem”, ezért is közös jellemzőjük a gyakran túlzott és kontra produktív párt- és politikaielit-ellenesség. Konkrét követeléseik mellett ezért fejeznek ki általános bizalmatlanságot a fennálló politikai rendszerrel, az „establishment”-tel szemben, ezért akarják maguk elfoglalni, okkupálni a köztereket és a közéletet. Érthető, hogy a „részvételi demokrácia” követeléseinek radikalizálódása egybeesik a gazdasági válsággal, ami általános bizalmi válsággá terebélyesedve megkérdőjelezte a piacgazdaság és a demokrácia egész eddigi teljesítményét. Jobbról is, balról is. Nem véletlen az sem, hogy az „Occupy” mozgalom hívei sok helyen, persze különösen Angliában, azt a Guy Fawkest tekintik ősüknek (gyakran az ő álarcában vonulnak fel), aki annak idején az egész angol parlamentet mint a rendszer jelképét akarta felrobbantani. A képviseleti demokrácia és az állampolgárok közvetlenebb beleszólását igénylő részvételi demokrácia szerencsére nem feltétlenül állnak ilyen éles harcban egymással. A képviseleti demokrácia a fejlett országokban egyre inkább kitágul, rugalmasan befogadja azokat is, akik a falait döngetik, és egyre több helyet ad a közvetlenebb részvétel és ellenőrzés lehetőségének. A valódi cél az, hogy a választók képviselete, a parlamenti és önkormányzati választások a politikában való állampolgári részvétel egyik, de nem egyetlen formájává váljanak. Ágh Attila érdekes írásai alapján a nyugati típusú demokrácia három szakasza rajzolódik ki. Az első a hagyományos képviseleti demokrácia parlamenttel és többpártrendszerrel, amelyben a pártok persze éppen arra valók, hogy a különösen aktív és érdeklődő, a párttagságot is vállaló választóknak megadják a folyamatos és személyes beleszólás élményét, és artikulálják az ennél szélesebb érdekeket is. De mi ne tudnánk Magyarországon, hogy a pártok könnyen válhatnak a közvélemény szemében a nyitottság és szolgálat helyett az elzárkózás és önérdek eszközévé? Ez a kritika vezetett Nyugat-Európában a demokrácia következő szakaszához, amely a képviseleti demokrácia eredményei és eszközei mellett egyre nagyobb teret biztosított a részvételi demokrácia első változatának, a civil szervezetek részvételének és beleszólásának. Ez a korszak volt Európa „civilesedése”, amelyben minden állampolMagyarországon egyszerre kell megvédeni a kormánnyal szemben a képviseleti demokrácia megsebzett intézményeit, helyreállítani az érdekegyeztetés és a társadalmi párbeszéd rendszerét gárt az önszerveződésre, a pártoktól független érdek-képviseleti és civil szervezetekben való egyesülésre biztatnak, és e szervezetek (nemcsak az egyes államokban, hanem az Európai Unióban is) egyre több formalizált jogosítványt szereznek a döntések előkészítésében, megszületésében és ellenőrzésében való részvételre. A harmadik korszak már nem elégszik meg a részvétel ilyenfajta közösségi, szervezeti formáival Sőt, hajlamos a rendszerbe már beépült szervezetekkel, pl. a hagyományos szakszervezetekkel is elégedetlennek lenni, és helyettük a közvetlen egyéni beleszólás jogát kikövetelni. Jelszavai és gyökerei 1968-ból származnak, amikor a diák- és értelmiségi mozgalmak az egyéni szabadságjogok nevében indítottak valóságos kulturális forradalmat a fennálló rendszer és elit ellen. Ennek a követelésnek újabban nagyon is kezére játszott a modern technika, hiszen az internet tálcán kínálta a lehetőséget arra, hogy az egyének formalizált szervezet nélkül is, alkalmilag mozgósítható laza hálózatot alkossanak. A képlet megintcsak ismerős: számos mozgalom, így a Milla is internetes véleményközösségként született. Ismerős lehet nekünk a legfrissebb diákmozgalmakból az ilyen típusú laza, nem hierarchizált közösségek „bázis demokratának” nevezett eszköztára is, egyszerre rokonszenves és nehézkes folytonos szavazgatásaival és közgyűléseivel, vezető nélküli működésével. Jól mutatja a harmadik szakasz új mozgalmainak kulturális különbségeit a második szakasz formális szervezetekre épülő aktivitásához képest az az eltérés, amely a mi diákmozgalmainkban a „hivatalos” érdekképviseleti tárgyalópartnerré vált HÖOK és a Hallgatói Hálózat működése között van. A harang tehát értünk, rólunk is szól. Remélhetőleg nem abban az értelemben, hogy temetnünk kell a parlamenti demokráciát. Mert a hagyományos demokrácia működésével való elégedetlenség vagy az iránta tanúsított össznépi közöny jó és rossz megoldásokhoz is vezethet. Vagy mindenfajta demokrácia leépítéséhez, vagy ezzel szemben a demokrácia kiszélesítéséhez és élettel való megtöltéséhez. Válaszúton állunk, és ezért sem nem elégséges, sem nem vonzó az 1989-es intézményes keretekhez való szimpla visszatérés. A Fidesz a hagyományos nyugati gazdasági és politikai rendszer megkérdőjeleződését, a gazdasági válság okozta változásigényt és az „úgyis a fejem fölött döntenek” élményét használta ki. A demokrácia szélesítése és reformálása helyett a demokrácia visszavételének útját választotta. Ebben bűnös ugyan, de nem egyedül felelős. Alkalom szülte a tolvajt. A még oly gondosan kiépített demokratikus intézményrendszer a maga fékjeivel és ellensúlyaival nem volt képes a valódi részvétel tömeges élményét nyújtani. A sok millió választó csak négyévenként élhette meg (ha megélte), az ő kezében van a jövőről való döntés. Ágh Attila ezt így fogalmazta meg: „A formális demokrácia vastraverzei befejezetlenül maradtak a részvételi demokrácia belsőépítészei nélkül.” Így állhatott elő az a helyzet, hogy Magyarországon a feladatok egymásra torlódtak. Egyszerre kell megvédeni a kormánnyal szemben a képviseleti demokrácia megsebzett intézményeit, helyreállítani az érdekegyeztetés és a társadalmi párbeszéd rendszerét az egyre inkább jogfosztott civil szervezetekkel, szakszervezetekkel, és új csatornákat találni a személyes állampolgári aktivitás számára. Ezt hívnák részvételi demokráciának, amely a maga közvetlenebb formáival nem helyettesíti, de ellenőrzötté és elevenné teszi a plurális parlamenti demokrácia kereteit és pártjait. Nem lehet, hogy a demokratikus ellenzék olykor egymással is „pávatáncot” járó erőinek inkább azon kellene együttesen a fejüket törniük, mit jelenthetne mindez Magyarországon? Hiszen a demokratikus oldalon a résztvevők közös tudássá egyesíthetik tapasztalataikat: az MSZP és a többi pártpolitikus behozhatja a „közösbe” a többpártrendszer mozgásterének ismeretét, a civil és szakszervezetek, a szervezett szellemi műhelyek a maguk érdek- és értékképviseletét, az „újfajta” civilek a személyes aktivitás és szabadságtörekvések hálózattá formálását. Kik, ha ők nem? Kik, ha mi nem? LENDVAI ILDIKÓ országgyűlési képviselő (MSZP) FEJTŐ FERENC 1909–2008 Főszerkesztő:NÉMETH PÉTER Szerkesztőbizottság: BOCSKAY ZSOLT (ONLINE), S DÉSI JÁNOS, SEBES GYÖRGY Lapszerkesztők: MUZSLAI KATALIN, PODHORÁNYI ZSOLT, TÓTH JENŐ�Belföldi rovatvezető:SIMON ZOLTÁN, helyettes: TÖRŐ ANDRÁS, szerkesztők: BALOGH GYULA, BONTA MIKLÓS, FÜSI PIROSKA, GALGÓCZY ÉVA, MARKOTAY CSABA, �Parlamenti stábvezető: FAZEKAS ÁGNES� Képszerkesztő: SZALMÁS PÉTER�Külpolitikai rovatvezető: RÓNAY TAMÁS �Publicisztika: ANDRASSEW IVÁN� Sportrovatvezető: VARGA T. RÓBERT Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA,ELEKES ÉVA, VERESS JENŐ�Vezető tördelőszerkesztő: GASZT DÓRA,ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja a NÉPSZAVA Lapkiadó Kft. � Ügyvezető igazgató:LÁPOSI ELZA�Technikai igazgató: TÓTH JENŐ�Terjesztés: FODRÓCZY ELVIRA � Hirdetés: VITKOVICS MERCÉDESZ�Marketing: SIMON ZSUZSA�Szerkesztőség: 1146 Budapest, Thököly út 127.� Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020�Elektronikus levélcím (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu � Hirdetés, telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 �Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu� Terjeszti árusításban a LAPKER. Zrt., előfizetésben a MédiaLOG Zrt. Megrendelés és reklamáció: 06/80-106-000, fax: 06-46-815-800� Kiadói megrendelés, reklamáció: 06/80-200-502, 477-9000/130, 118, telefax: 477-9025.� Előfizetési díj egy hónapra 2900 Ft, negyedévre 8700 Ft, fél évre 17 400 Ft, egy évre 34 800 Ft. Nyomdai előállítás: Ringier Kiadó Kft. Nyomda�Felelős vezető: BERTALAN LÁSZLÓ nyomdaigazgató� www.ringier.hu, kiado@ringier.hu� ISSN Bp 0133-1701 ISSN Vidék 0237-3785 � A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti VÉLEMÉNYE 2013. ÁPRILIS 9., KEDD Vonulók SEBES GYÖRGY sebesgy@nepszava.hu Újra örülhetnénk, még sincs okunk rá. Inkább szomorú a történet, keserű a szánk íze. Pedig alig 72 óra alatt elértük, amit lehetett. Szombati számunkban írtuk meg – a magyar sajtóban elsőként –, hogy mire készülnek a magukat nemzetinek nevező motorosok. Hogy április 21-én, az Élet menete napján ők is felvonulnának „Adj gázt” jelszóval. Értse mindenki, ahogy akarja. Értették. Értettük. És hétfőn délután a parlamentben a miniszterelnök bejelentette, hogy utasította a belügyminisztert, azon a napon ne lehessen olyan „politikai természetű rendezvényeket tartani, amelyek sérthetnék a felvonulók emberi méltóságát”. Ez is világos beszéd. És csak üdvözölni lehet. Itt akár ki is kapcsolhatnánk a számítógépet, amelyen dolgozunk. Ismét bebizonyosodott, a sajtó nagyhatalom, hiszen felár megoldandó ügyeket, a miniszterelnök pedig a lehető leggyorsabban intézkedik. Noha előtte már azon morfondíroztunk, hogy civileket és szervezeteket, pártokat és egyházakat közös akcióra szólítunk, mert ezt azért már senki sem nézheti tétlenül. Hogy egy cinikus, embertelen horda uralhat egy fővárost, s megalázhatja egyik legnagyobb nemzeti tragédiánk emlékét. Be kellett volna bizonyítani, hogy ebben az országban többségben vannak a jóérzésű és tisztességes emberek, akik ezt nem tűrik. Erre az akcióra a jelek szerint nincs szükség. De milyen országban élünk, ahol mindez megtörténhet? Ahol a belügyminisztert utasítani kell, nehogy megsérthessék a holokauszt áldozatainak emlékét. Ahol egy politikai párt képviselői még mindig nyíltan zsidózhatnak a parlamentben, és a miniszterelnök, mint valami tanítóbácsi, magyarázza nekik, hogy ez mégsem helyes. Ebben az országban valaha élt majdnem félmillió magyar zsidó, akiket módszeresen meggyilkoltak. S ebben az országban ma is lehet nyilvánosan zsidózni, cigányozni, büntetlenül antiszemitának és rasszistának lenni. A miniszterelnök most karakánul kiállt. De ő, meg a pártja, meg a többi demokratikus politikai erő hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Valamennyiük felelőssége, hogy a szellem kiszabadult a palackból, és önálló életre kelt. Csurka és a MIÉP felbukkanása és bukása már szinte csak nosztalgikus emlék ahhoz képest, amit a Jobbik jelent a mai Magyarországon. És nyomában a gárdák, a bakancsok, az alakzatok. Jól mondta a tegnap megjelent interjúban Ungvári Tamás, ez már Übü király országa lett. És ez nem a 21. század, és nem Európa. Ide jutottunk. A nemzeti motorosok és az „Adj gázt” jelszó figyelmeztetés. És attól, hogy a miniszterelnök utasít, és a belügyminiszter majd megtalálja a módját, hogy illetéktelenek ne zavarják az Élet menetét, ezek még itt vannak. És itt is maradnak. Az utcán is, meg a politikában is. Ha április 21-én nem vonulnak, hát majd vonulnak máskor. Másnap, vagy éppen május elsején. Tömegesen. És amíg itt vannak, és vonulhatnak, nem lehet igazán örülni. Királyi búcsú BONTA MIKLÓS bontam@nepszava.hu Nem szokásom önmagamtól idézni. Bár ez a legbiztosabb módja annak, hogy a plágium vádját elkerüljük. Már csak azért is tartózkodom az ilyen megoldásoktól, mert jogosan a szememre hányhatják, hogy az új gondolatok hiánya miatt fanyalodok a már beválthoz. Ezúttal mégis kivételt teszek. Tavaly májusban jelent meg a Népszavában a nyár közepére összetákolt idei költségvetés kapcsán: „Matolcsy György nevezetes elődje, bizonyos Grigorij Alekszandrovics Patyomkin miniszter »álfalvakat« állíttatott fel 1787-ben a Dnyeper folyó partján, hogy II. Katalin cárnőt megtévessze. A díszesre festett, kizárólag homlokzatból álló »házak« gazdagságával akarták elkápráztatni az uralkodót. Bár a történészek szerint ez csak a fantázia szüleménye, és a miniszter ellenfelei találták ki, a legenda máig él. A mi Grigorijunk ugyancsak valóságos személy.” Király Júlia, a Magyar Nemzeti Bank hétfőn lemondását bejelentő alelnöke Áder János köztársasági elnökhöz – és másolatban a kormányfőhöz, valamint a Fideszfrakcióvezető-gazdasági bizottsági elnökhöz – eljuttatott levelében így indokol: „A Patyomkin-megoldások legfeljebb ideig-óráig segítenek. Attól még nem jó a monetáris politika, ha olyan döntések születnek, amelyek ugyan sok hasznot nem hajtanak, de nem döntik össze a forintot – ez nem lehet sikerkritérium.” A neves közgazdász visszaigazolja, amit oly sokan sejtettünk, Matolcsy György miniszterként, jegybankelnökként semmit sem változott. A kedves vezető számára ez a vonzereje. Bátran vállalom az indián körökben járatos szakértők kritikáját, Király Júliával a jegybanki hitelesség utolsó mohikánja távozott. A világ nemzeti bankjai környékén a hitelesség alapkövetelmény, a Matolcsy-éra számára viszont teher. Csurka István elhíresült mondásával, „a szakértelem bolsevista trükk”. Aki rendelkezik vele a Szabadság téri palotában, azt vagy évekig próbálták ellehetetleníteni (Simor András volt elnök), vagy a váltás után elzavarták (a szakértői stáb java része), de olyan is akadt, aki egzisztenciáját féltve behódolt, korábbi távolságtartó függetlenségét feladva (elenyésző kisebbség). Király Júlia felállt, pártkatona dilettánsokkal nem akar egy levegőt szívni. Nincs kétségünk afelől, hogy a kormánypárt háza táján már készen áll valaki, akit a miniszterelnök majd megjutalmaz a közel kétmillió forintos jövedelemmel. Király Júlia jogköreitől amúgy is megfosztva drukkol azért, hogy székét átadhassa, mert egy alelnökkel nem működhet a jegybank. Matolcsyék rapid munkát végeztek, Magyarország korábban elismert, szükségszerűen konzervatív, hosszú távú monetáris politikája romokban hever. Egyetlen kamatdöntő ülés nyomán sikerült elérni, hogy a végeredmény senkit sem érdekel. A növekedés hajszolása úgyis mindent felülír.