Népszava, 2013. április (140. évfolyam, 76-100. szám)

2013-04-09 / 82. szám

Rólunk, nélkülünk? - A részvételi demokráciáról K­ísértet járja be Európát. A rész­vételi demokrácia kísértete. Ez a mondat persze túl hangzatos, de Ágh Attila e témáról a Népszavá­ban megjelent cikksorozatát olvasva tudhatjuk: van benne igazság. Per­sze, az ismert idézet átköltése a rész­vételi demokrácia esetére nézve kis­sé pontatlan. Már csak azért is, mert ez a bizonyos „kísértet” most nem­csak Európát járja be, hanem az Egyesült Államokat, sőt más földré­szeket is. Ráadásul ez a „kísértet” nem most bukkant fel, hanem pél­dául már az Orbánék által nem vé­letlenül elátkozott 1968-as mozgal­makban is. De tény: a részvételi demokrácia vonzása manapság nemcsak felerő­södött, de újfajta követelésekben is kiteljesedett. A címben idézett jelmondat („Sem­mit rólunk, nélkülünk!”) nekünk a tavalyi és idei diákmozgalmakból le­het ismerős. Nem véletlen, hogy ugyanezt a mondatot használták az ún. „Occupy” mozgalom amerikai fel­bukkanásában is, amely szintén a formális demokrácia döntéseiből ki­hagyott többség nevében követelt részvételt. Az sem véletlen, hogy má­sik kedvelt jelszavuk a „Mi vagyunk a 99 százaléka volt, hasonlóképpen az egyiptomi tüntetőkhöz, akik per­sze nem a hagyományos képviseleti demokrácia elégtelensége, hanem jó­részt annak hiánya miatt mentek az utcára. De az Egyiptomtól térben és kultúrában igencsak távoli Németor­szágban is új erőre kapott a közvet­lenebb beleszólást követelő „Omni­busz a Közvetlen Demokráciáért” mozgalom, amelynek jelképes és va­lódi járművével Werner Küppers, Manfred G. Schmidt és társai az or­szágot járják, és a piactereken (az egykori agórák közvetlen demokrá­ciáját felidézve) támogatókat gyűjte­nek a népszavazások szerepének nö­velésére. Ami tehát nálunk történik, akár a Milla, akár újabban a hallgatói és oktatói hálózatok esetében, az mes­­­sze nem elszigetelt jelenség. Akár használják, akár nem a „részvételi demokrácia” terminusát, ezek a moz­galmak is azt feszegetik, alkalma­­sak-e a hagyományos képviseleti de­mokrácia eddigi intézményei arra, hogy valóságosan és folyamatosan kifejezzék a társadalmi akaratot és érdekeket. Az ő válaszuk nyilvánva­lóan a „nem”, ezért is közös jellemző­jük a gyakran túlzott és kontrapro­duktív párt- és politikaielit-ellenes­­ség. Konkrét követeléseik mellett ezért fejeznek ki általános bizalmat­lanságot a fennálló politikai rend­szerrel, az „establishment”-tel szem­ben, ezért akarják maguk elfoglalni, okkupálni a köztereket és a közéle­tet. Érthető, hogy a „részvételi demok­rácia” követeléseinek radikalizálódá­­sa egybeesik a gazdasági válsággal, ami általános bizalmi válsággá tere­bélyesedve megkérdőjelezte a piac­­gazdaság és a demokrácia egész ed­digi teljesítményét. Jobbról is, balról is. Nem véletlen az sem, hogy az „Occupy” mozgalom hívei sok helyen, persze különösen Angliában, azt a Guy Fawkest tekintik ősüknek (gyak­ran az ő álarcában vonulnak fel), aki annak idején az egész angol parla­mentet mint a rendszer jelképét akarta felrobbantani. A képviseleti demokrácia és az ál­lampolgárok közvetlenebb beleszólá­sát igénylő részvételi demokrácia sze­rencsére nem feltétlenül állnak ilyen éles harcban egymással. A képvise­leti demokrácia a fejlett országokban egyre inkább kitágul, rugalmasan befogadja azokat is, akik a falait dön­getik, és egyre több helyet ad a köz­vetlenebb részvétel és ellenőrzés le­hetőségének. A valódi cél az, hogy a választók képviselete, a parlamenti és önkormányzati választások a po­litikában való állampolgári részvétel egyik, de nem egyetlen formájává váljanak. Ágh Attila érdekes írásai alapján a nyugati típusú demokrácia három szakasza rajzolódik ki. Az első a ha­gyományos képviseleti demokrácia parlamenttel és többpártrendszerrel, amelyben a pártok persze éppen ar­ra valók, hogy a különösen aktív és érdeklődő, a párttagságot is vállaló választóknak megadják a folyamatos és személyes beleszólás élményét, és artikulálják az ennél szélesebb érde­keket is. De mi ne tudnánk Magyar­­országon, hogy a pártok könnyen válhatnak a közvélemény szemében a nyitottság és szolgálat helyett az el­zárkózás és önérdek eszközévé? Ez a kritika vezetett Nyugat-Európában a demokrácia következő szakaszához, amely a képviseleti demokrácia ered­ményei és eszközei mellett egyre na­gyobb teret biztosított a részvételi de­mokrácia első változatának, a civil szervezetek részvételének és beleszó­lásának. Ez a korszak volt Európa „civilese­­dése”, amelyben minden állampol­ Magyarországon egyszerre kell megvédeni a kormánnyal szemben a képviseleti demokrácia megsebzett intézményeit, helyreállítani az érdekegyeztetés és a társadalmi párbeszéd rendszerét gárt az önszerveződésre, a pártoktól független érdek-képviseleti és civil szervezetekben való egyesülésre biz­tatnak, és e szervezetek (nemcsak az egyes államokban, hanem az Euró­pai Unióban is) egyre több formali­zált jogosítványt szereznek a dönté­sek előkészítésében, megszületésé­ben és ellenőrzésében való részvétel­re. A harmadik korszak már nem elégszik meg a részvétel ilyenfajta kö­zösségi, szervezeti formáival Sőt: haj­lamos a rendszerbe már beépült szervezetekkel, pl. a hagyományos szakszervezetekkel is elégedetlennek lenni, és helyettük a közvetlen egyé­ni beleszólás jogát kikövetelni. Jel­szavai és gyökerei 1968-ból származ­nak, amikor a diák- és értelmiségi mozgalmak az egyéni szabadságjo­gok nevében indítottak valóságos kulturális forradalmat a fennálló rendszer és elit ellen. Ennek a követelésnek újabban na­gyon is kezére játszott a modern technika, hiszen az internet tálcán kínálta a lehetőséget arra, hogy az egyének formalizált szervezet nélkül is, alkalmilag mozgósítható laza há­lózatot alkossanak. A képlet megint­­csak ismerős: számos mozgalom, így a Milla is internetes véleményközös­ségként született. Ismerős lehet ne­künk a legfrissebb diákmozgalmak­ból az ilyen típusú laza, nem hie­­rarchizált közösségek „bázisdemok­ratának” nevezett eszköztára is, egy­szerre rokonszenves és nehézkes folytonos szavazgatásaival és köz­gyűléseivel, vezető nélküli működé­sével. Jól mutatja a harmadik szakasz új mozgalmainak kulturális különbsé­geit a második szakasz formális szer­vezetekre épülő aktivitásához képest az az eltérés, amely a mi diákmoz­galmainkban a „hivatalos” érdekkép­viseleti tárgyalópartnerré vált HÖOK és a Hallgatói Hálózat működése kö­zött van. A harang tehát értünk, rólunk is szól. Remélhetőleg nem abban az ér­telemben, hogy temetnünk kell a parlamenti demokráciát. Mert a ha­gyományos demokrácia működésével való elégedetlenség vagy az iránta ta­núsított össznépi közöny jó és rossz megoldásokhoz is vezethet. Vagy mindenfajta demokrácia leépítésé­hez, vagy ezzel szemben a demokrá­cia kiszélesítéséhez és élettel való megtöltéséhez. Válaszúton állunk, és ezért sem nem elégséges, sem nem vonzó az 1989-es intézményes keretekhez va­ló szimpla visszatérés. A Fidesz a hagyományos nyugati gazdasági és politikai rendszer meg­­kérdőjeleződését, a gazdasági válság okozta változásigényt és az „úgyis a fejem fölött döntenek” élményét hasz­nálta ki. A demokrácia szélesítése és reformálása helyett a demokrácia visszavételének útját választotta. Eb­ben bűnös ugyan, de nem egyedül felelős. Alkalom szülte a tolvajt. A még oly gondosan kiépített demokra­tikus intézményrendszer a maga fék­jeivel és ellensúlyaival nem volt ké­pes a valódi részvétel tömeges élmé­nyét nyújtani. A sok millió választó csak négyévenként élhette meg (ha megélte), az ő kezében van a jövőről való döntés. Ágh Attila ezt így fogal­mazta meg: „A formális demokrácia vastraverzei befejezetlenül maradtak a részvételi demokrácia belsőépíté­szei nélkül.” Így állhatott elő az a helyzet, hogy Magyarországon a feladatok egymás­ra torlódtak. Egyszerre kell megvédeni a kor­mánnyal szemben a képviseleti de­mokrácia megsebzett intézményeit, helyreállítani az érdekegyeztetés és a társadalmi párbeszéd rendszerét az egyre inkább jogfosztott civil szer­vezetekkel, szakszervezetekkel, és új csatornákat találni a személyes ál­lampolgári aktivitás számára. Ezt hívnák részvételi demokráciának, amely a maga közvetlenebb formái­val nem helyettesíti, de ellenőrzötté és elevenné teszi a plurális parla­menti demokrácia kereteit és párt­jait. Nem lehet, hogy a demokratikus ellenzék olykor egymással is „páva­táncot” járó erőinek inkább azon kel­lene együttesen a fejüket törniük, mit jelenthetne mindez Magyarorszá­gon? Hiszen a demokratikus oldalon a résztvevők közös tudássá egyesít­hetik tapasztalataikat: az MSZP és a többi pártpolitikus behozhatja a „kö­zösbe” a többpártrendszer mozgáste­rének ismeretét, a civil és szakszer­vezetek, a szervezett szellemi műhe­lyek a maguk érdek- és értékképvi­seletét, az „újfajta” civilek a szemé­lyes aktivitás és szabadságtörekvé­sek hálózattá formálását. Kik, ha ők nem? Kik, ha mi nem? LENDVAI ILDIKÓ országgyűlési képviselő (MSZP) VÉLEMÉNY NÉPSZAVA 7 2013. ÁPRILIS 9., KEDD Vonulók !Ú­jta örülhetnénk, még sincs okunk rá. Inkább szomorú a történet, ke­serű a szánk íze. Pedig alig 72 óra alatt elértük, amit lehetett. Szom­bati számunkban írtuk meg­­ a magyar sajtóban elsőként hogy mi­re készülnek a magukat nemzetinek nevező motorosok. Hogy április 21-én, az Élet menete napján ők is felvonulnának „Adj gázt” jelszóval. Értse min­denki, ahogy akarja. Értették. Értettük. És hétfőn délután a parlamentben a miniszterelnök bejelentette, hogy utasította a belügyminisztert, azon a napon ne lehessen olyan „politikai természetű rendezvényeket tartani, amelyek sérthetnék a felvonulók em­beri méltóságát”. Ez is világos beszéd. És csak üdvözölni lehet. Itt akár ki is kapcsolhatnánk a számítógépet, amelyen dolgozunk. Ismét bebizonyosodott, a sajtó nagyhatalom, hiszen feltár megoldandó ügyeket, a miniszterelnök pedig a lehető leggyorsabban intézkedik. Noha előtte már azon morfondíroztunk, hogy civileket és szervezeteket, pártokat és egyhá­zakat közös akcióra szólítunk, mert ezt azért már senki sem nézheti tétle­nül. Hogy egy cinikus, embertelen horda uralhat egy fővárost, s megaláz­hatja egyik legnagyobb nemzeti tragédiánk emlékét. Be kellett volna bizo­nyítani, hogy ebben az országban többségben vannak a jóérzésű és tisztes­séges emberek, akik ezt nem tűrik. Erre az akcióra a jelek szerint nincs szükség. De milyen országban élünk, ahol mindez megtörténhet? Ahol a belügyminisztert utasítani kell, nehogy megsérthessék a holokauszt áldozatainak emlékét. Ahol egy politikai párt képviselői még mindig nyíltan zsidózhatnak a parlamentben, és a minisz­terelnök, mint valami tanítóbácsi, magyarázza nekik, hogy ez mégsem he­lyes. Ebben az országban valaha élt majdnem félmillió magyar zsidó, aki­ket módszeresen meggyilkoltak. S ebben az országban ma is lehet nyilvá­nosan zsidózni, cigányozni, büntetlenül antiszemitának és rasszistának lenni. A miniszterelnök most karakánul kiállt. De ő, meg a pártja, meg a többi demokratikus politikai erő hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Valamennyiük felelőssége, hogy a szellem kiszabadult a palackból, és önál­ló életre kelt. Csurka és a MIÉP felbukkanása és bukása már szinte csak nosztalgikus emlék ahhoz képest, amit a Jobbik jelent a mai Magyarorszá­gon. És nyomában a gárdák, a bakancsok, az alakzatok. Jól mondta a teg­nap megjelent interjúban Ungvári Tamás, ez már Übü király országa lett. És ez nem a 21. század, és nem Európa. Ide jutottunk. A nemzeti motorosok és az „Adj gázt” jelszó figyelmezte­tés. És attól, hogy a miniszterelnök utasít, és a belügyminiszter majd meg­találja a módját, hogy illetéktelenek ne zavarják az Élet menetét, ezek még itt vannak. És itt is maradnak. Az utcán is, meg a politikában is. Ha ápri­lis 21-én nem vonulnak, hát majd vonulnak máskor. Másnap, vagy éppen május elsején. Tömegesen. És amíg itt vannak, és vonulhatnak, nem lehet igazán örülni. SEBES GYÖRGY sebesgy@nepszava.hu Királyi búcsú BONTA MIKLÓS bontam@nepszava.hu N­em szokásom önmagamtól idézni. Bár ez a legbiztosabb módja an­nak, hogy a plágium vádját elkerüljük. Már csak azért is tartózko­dom az ilyen megoldásoktól, mert jogosan a szememre hányhatják, hogy az új gondolatok hiánya miatt fanyalodok a már beválthoz. Ezúttal mégis kivételt teszek. Tavaly májusban jelent meg a Népszavában a nyár közepére összetákolt idei költségvetés kapcsán: „Matolcsy György neveze­tes elődje, bizonyos Grigorij Alekszandrovics Patyomkin miniszter »álfalva­kat« állíttatott fel 1787-ben a Dnyeper folyó partján, hogy II. Katalin cárnőt megtévessze. A díszesre festett, kizárólag homlokzatból álló »házak« gaz­dagságával akarták elkápráztatni az uralkodót. Bár a történészek szerint ez csak a fantázia szüleménye, és a miniszter ellenfelei találták ki, a legen­da máig él. A mi Grigorijunk ugyancsak valóságos személy.” Király Júlia, a Magyar Nemzeti Bank hétfőn lemondását bejelentő alelnöke Áder János köztársasági elnökhöz - és másolatban a kormányfőhöz, valamint a Fidesz­­frakcióvezető-gazdasági bizottsági elnökhöz - eljuttatott levelében így in­dokol: „A Patyomkin-megoldások legfeljebb ideig-óráig segítenek. Attól még nem jó a monetáris politika, ha olyan döntések születnek, amelyek ugyan sok hasznot nem hajtanak, de nem döntik össze a forintot - ez nem lehet sikerkritérium.” A neves közgazdász visszaigazolja, amit oly sokan sejtet­tünk, Matolcsy György miniszterként, jegybankelnökként semmit sem vál­tozott. A kedves vezető számára ez a vonzereje. Bátran vállalom az indián körökben járatos szakértők kritikáját, Király Júliával a jegybanki hitelesség utolsó mohikánja távozott. A világ nemzeti bankjai környékén a hitelesség alapkövetelmény, a Matolcsy-éra számára viszont teher. Csurka István elhíresült mondásával, „a szakértelem bolse­vista trükk”. Aki rendelkezik vele a Szabadság téri palotában, azt vagy éve­kig próbálták ellehetetleníteni (Simor András volt elnök), vagy a váltás után elzavarták (a szakértői stáb java része), de olyan is akadt, aki egzisztenciá­ját féltve behódolt, korábbi távolságtartó függetlenségét feladva (elenyésző kisebbség). Király Júlia felállt, pártkatona dilettánsokkal nem akar egy le­vegőt szívni. Nincs kétségünk afelől, hogy a kormánypárt háza táján már készen áll valaki, akit a miniszterelnök majd megjutalmaz a közel kétmil­lió forintos jövedelemmel. Király Júlia jogköreitől amúgy is megfosztva druk­kol azért, hogy székét átadhassa, mert egy alelnökkel nem működhet a jegy­bank. Matolcsyék rapid munkát végeztek, Magyarország korábban elismert, szükségszerűen konzervatív, hosszú távú monetáris politikája romokban hever. Egyetlen kamatdöntő ülés nyomán sikerült elérni, hogy a végered­mény senkit sem érdekel. A növekedés hajszolása úgyis mindent felülír. NÉPSZAVA FEJTŐ FERENC 1909-2008 . Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER 1 Szerkesztőbizottság: BOCSKAY ZSOLT (ONLINE), DÉSI JÁNOS, SEBES GYÖRGY Lapszerkesztők: MUZSLAI KATALIN, PODHORÁNYI ZSOLT,TÓTH JENŐ • Belföldi rovatvezető: SIMON ZOLTÁN, helyettes:TÖRŐ ANDRÁS, szerkesztők: BALOGH GYULA, BONTA MIKLÓS, FÜSI PIROSKA, GALGÓCZY ÉVA, MARKOTAY CSABA, • Parlamenti stábvezető: FAZEKAS ÁGNES • Képszerkesztő: SZALMÁS PÉTER • Külpolitikai rovatvezető: RÓNAY TAMÁS • Publicisztika: ANDRASSEW IVÁN • Sportrovatvezető: VARGA T. RÓBERT Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA,VERESS JENŐ •Vezető tördelőszerkesztő: GASZT DÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja a NÉPSZAVA Lapkiadó Kft. • Ügyvezető igazgató: LÁPOSI ELZA »Technikai igazgató:TÓTH JENŐ »Terjesztés: FODRÓCZY ELVIRA • Hirdetés: VITKOVICS MERCÉDESZ • Marketing: SIMON ZSUZSA • Szerkesztőség: 1146 Budapest, Thököly út 127. • Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 • Elektronikus levélcím (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu • Hirdetés, telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 • Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu • Terjeszti árusításban a LAPKER. Zrt., előfizetésben a MédiaLOG Zrt. Megrendelés és reklamáció: 06/80-106-000, fax: 06-46-815-800 • Kiadói megrendelés, reklamáció: 06/80-200-502, 477-9000/130,118, telefax: 477-9025. • Előfizetési díj egy hónapra 2900 Ft, negyedévre 8700 Ft, fél évre 17 400 Ft, egy évre 34 800 Ft. Nyomdai előállítás: Ringier Kiadó Kft. Nyomda • Felelős vezető: BERTALAN LÁSZLÓ nyomdaigazgató • www.ringier.hu, kiado@ringier.hu • ISSN Bp 0133-1701 ISSN Vidék 0237-3785 • A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti

Next