Népszava, 2013. augusztus (140. évfolyam, 178-203. sz.)

2013-08-24 / 197. szám

2013. augusztus 24., szombat 2 SZÉP SZÓ Évforduló Mi történt a tervezett Gábor–Rónai múzeummal? Rónai Mihály András 100 éve Csaknem fél évszázada tudtam róluk, de csak 2003-ban jutottam el hozzájuk: Gábor Marianne-hoz, a modern magyar festészet egyik legkiválóbb alkotójához és fér­jéhez, a „Mityunak” becézett Rónai Mihály Andráshoz, a talán legnagyszerűbb magyar italianistához, a sokol­dalú és művelt költőhöz, újságíróhoz. DR. RÉTI GYÖRGY A férjet ismertem meg előbb – bár ez csak egyoldalú „szellemi talál­kozó” volt –, hiszen az 50-es és a 60-as évek fordulóján végzett italianisz­tikai tanulmányaimhoz és vizsgáimhoz alapműként szolgált a 600-nál több ol­dalas nagyszerű gyűjteménye, a „Nyolc évszázad olasz költészete”, amelyről ké­sőbb még bővebben kívánok szólni. Negyven éven keresztül akartam ez­után személyes kapcsolatokat teremte­ni vele, de külföldi diplomáciai szolgá­lataim, majd halála megakadályozott ebben. Emlékének adóztam azzal, hogy az említett könyvének címlapját és mél­tatását bevettem a magyar–olasz kap­csolatok ezeréves történetét ismertető, kétnyelvű „Képes krónikámba”. Akár szép szimbólumnak is felfog­ható, hogy Rónai Mihály András nevé­nek kezdőbetűi azonosak a magyar kul­túra római fellegvára, a Római Magyar Akadémia rövidítésével. Nevezzük hát mi is őt RMA-nak. Rónai Mihály András 1913. március 14-én született, egy asszimilálódott zsi­dó család sarjaként, akárcsak Marianne. Volt kitől örökölni irodalmi vénáját, hi­szen édesapja a századforduló neves no­vellistája volt. Itáliai útjáról szóló ere­deti és élvezetes úti beszámolójával, a budapesti Berzsenyi Gimnázium 14 éves tanulója 1927-ben megnyerte egy irodalmi pályázat első díját. Szegeden jogot végzett, de a legszívesebben Sík Sándor és Zolnai Béla irodalomóráira járt. 1935–38 között a talán legfonto­sabb polgári baloldali napilap, a Pesti Napló római tudósítójaként tevékeny­kedett. A zsidótörvények először szilen­ciumot mértek rá, majd a háború viha­rait munkaszolgálatosként élte át. Ezek­ben az években íróasztala fi­ókjának írta csak jóval később megjelent esszéit a magyar és az olasz irodalom nagyjairól, valamint készítette fordításait ez utób­biak legjobb műveiből. A Rákosi­korszak újabb szilenciumot mért rá, és az igazi „szellemi felszabadulás” csak 1957-ben következett be, amikor a Nép­szabadság vezető munkatársaként ír­hatta csaknem mindig nagy feltűnést keltő cikkeit a magyar és a nemzetközi kulturális élet legkülönbözőbb kérdé­seiről és szereplőiről. Rehabilitálása után a Magyar Pen Klub és a Magyarok Világszövetsége el­nökségi tagjaként sokat tett a magyar kultúra külföldi népszerűsítése érde­kében. Újságíróként harcos, meg nem­­­alkuvó debatter (és „hithű” kommu­nista) volt. Gyakran osztott és kapott sebeket. Híres, nagy vitái közül itt csak kettőt említünk meg: terjedelmes ta­nulmányában védte meg Madáchot Lukács György doktriner haragjától; egy másik kérdésben viszont ő maradt holtáig doktriner: mindvégig kitartott a Horthy-rendszer fasiszta jellegéről szóló állítás mellett. Költőként a csodá­latos magyar költészet egyik jelentős alakja volt, még ha nem is a legismer­tebbek közül. 18 éves korában, 1931-ben megjelent első verseskötete az „Első ének”. Dsida Jenő, a kitűnő költőtárs így lelkendezett e könyv kapcsán: „Annyi bizonyos: csillagai a tehetség, bátorság, eredetiség jegyében állnak. Horoszkóp­ja minden széppel biztató”. Tehetségére Babits Mihály is felfi­gyelt, 1932-ben publikálta „Találkozásom tejtestvé­remmel” című versét a Nyugatban. Talán e vázlatos leírásból is kitűnik, hogy RMA jelentős költő és újságíró volt, de a magyar kultúrának a legna­gyobb szolgálatot valószínűleg a beve­zetőmben már említett, hatalmas olasz költészeti antológiájával tette. Tudta ezt ő maga is, amikor az 1957-ben először megjelent antológiájának előszavában az ő emelkedett, „renais” stílusában, jo­gos büszkeséggel imigyen mutatta be életének egyik fő művét: „Egy nemzet költészetét – 201 költő 418 versében és eposzi részletében, s az első nyelvemlékektől a mai napig –, egy nemzet jó nyolcszáz esztendejének köl­tészetét tartja kezében az olvasó. Azét a nemzetét, amely mintegy ezer évvel azután, hogy az antik Róma a népván­dorlás hullámában elmerült, először ra­gyogtatta fel, adta vissza a világnak a nagy költészetet. Nemcsak magam vá­logattam, de magam is fordítottam az egészet. S ha le merem írni, hogy egy teljes külföldi költészetet próbálok erőmhöz képest s elfogódott mozdulat­tal átnyújtani a magyar Múzsának, megszolgálandó a megszolgálhatatlant, életem legszebb perceit, amelyet a ma­gyar költészetnek köszönhetek: koránt­sem hivalkodás ez, csak az önként el­végzett munka jó érzése – és a fi­úi kérés: fogadja tőlem el. Húsz évig éltem e nagy feladattal szemközt, s épp e meghittség­ben tanultam meg iránta az alázatot... Hasonló szabású s teljességű gyűjte­ményt valamely nagy nemzeti költé­szetből... irodalmunk eddig nem mondhat magáénak... Ami pedig kü­lön az olasz költészetet illeti, mennyi­ségileg s perspektivikusan ehhez fog­ható tolmácsolásban ez külföldön sem részesült még sehol, beleértve még Rosetti Early Italian Poetsjait is. S hogy mindez egyetlen ember munkája, eb­ben, gondolom, a gyűjtemény művészi és tudományos egységének az a szeren­csés és ritkán elérhető esete valósul meg, az a szerves és forró egység, amely a szerelemből végzett egyéni munka hevében mindenesetre megszületik... A világ egyik legnagyobb költészetéről van szó, s arról, amely a miénknek – a nem kevésbé nagynak – bölcsőjét ringatá.” Nos, kedves Mityu, csaknem fél év­századnyi késéssel itt mondok köszöne­tet Neked, amiért italianisztikai tanul­mányaim kezdetén megismertettél ez­zel a csodálatos költészettel­­és vizsga­képessé tettél belőle, hiszen a könyvhöz írt csaknem kétszáz oldalnyi, elképesz­tő ismeretekről tanúskodó jegyzetanyag felér egy olasz irodalomtörténeti tan­könyvvel). Hiszem és remélem, hogy hálámat osztja az a sok tízezer hozzám hasonló italianista, irodalmár és iroda­lomkedvelő, aki a Te „szerelmed gyü­mölcséből” ismerte meg ezt – a magyar költészettel csaknem azonos színvo­nalú – költészetet. AMA életművének felvázolásakor szólnunk kell arról is, hogy jelentős ér­demei vannak a magyar irodalomtörté­net értékeinek felmutatásában is. 1984-ben jelent meg a „Magyar lant” című kötete, amely 71 (!) magyar költőről fő­ként napilapokban megjelent alapos, él­vezetes, mélyen beleérző arcképeinek a gyűjteménye. Hasonlóan nagy teljesít­mény a 34 magyar íróról megjelent gyűjtemény a „Magyar toll”. Mindket­tő külön tanulmányt érdemelne és a kettőből együtt kerekedik ki a magyar irodalom története, „A la Renai”.­gy RMA életművéről szólva nem tekint­hetünk el Gábor Marianne-nak, a szó legnemesebb értemében vett élettársá­nak elévülhetetlen érdemeitől. Két ember az embertelenségben, akik egy­másba kapaszkodva, előbb 48 évnyi boldog házasságban, majd az öröklét­ben egyesülve – az őket körülvevő min­den gonoszság, üldöztetés és rosszindu­lat ellenére –, egymást remekművekre ihletve tették és teszik szebbé, jobbá hazájukat és a nagyvilágot. Ez az egymásba kapaszkodás Marianne-nál talán még erősödött Mityu 1992-ben bekövetkezett, általa gondolatilag máig el nem fogadott halála után, midőn a festőnő – sutba dobva saját életművének továbbépítését – minden szellemi és anyagi képessé­gét, lehetőségét, energiáját imádott fér­je fentebb felsorolt műveinek előszöri vagy újrakiadására fordította és for­dítja. Ennek eredményeként – a Mag­vető, a Fekete Sas, a Glória és a Háttér kiadók közreműködésével – RMA 27 (!) kötetét publikáltatta. Ezek közül itt csak a „Szerelmünk Itália” címűt emeljük ki: RMA már em­lített ifj­úkori útirajzának, 14 olasz tár­gyú költeményének és szintén 14 olasz műfordításának közlésével – megtold­va Marianne 8 Itáliáról készült varázs­latos színes reprodukciójával – állít méltó emléket szerelmük „tárgyának”. Mindezt bővebben leírtam a 2007-ben megjelent „Marianne és Mityu” cí­mű könyvemben, a következő konklú­zióval: „Marianne és Mityu – Paolo és Francesca modern magyar reinkarná­ciójaként – egymás iránti lángoló érzel­meikkel és nagyszerű munkásságukkal együtt hozták létre az örök szerelem gyönyörű példázatát.” P. S. Mindezek után nem könnyű szívvel írom le Gábor Marianne nagy életműve jelentős részének krimibe illő történetét. B. J., a Glória Kiadó vezető­je beférkőzött a magára maradt, idős írónő bizalmába, és 2002-ben formáli­san létrehozta a „Gábor és Rónai Iro­dalmi, Képzőművészti és Fotográfi­ai Gyűjtemény Alapítványt”. B. J. javára írandó, hogy kiadója az elmúlt években a Rónai–Gábor családra vonatkozó szá­mos művet publikált. Ezekből kieme­lendő S. Nagy Katalinnak a festőnőről 2003-ban megjelent kiváló nagymo­nográfi­ája, amely a 48. oldalán közli a Gábor–Rónai alapítványnak a Király utca 25.-be tervezett egyemeletes épü­letének a fényképét. A tervek szerint itt állították volna ki azt a 72 képet, ame­lyet B. J. a festőnőtől megszerzett és „ideiglenesen” a Glória Kiadó raktárá­ban helyezett el. Időközben azonban a Glória Kiadó és az Alapítvány lényegé­ben beszüntette tevékenységét, és a mú­zeum tervezett házát eladták... A 96 éves művésznőt természetesen mindez nagyon aggasztja... Jó lenne Gábor Marianne 4 év múlva „aktuális” centenáriumáig megnyitni a magyar kulturális életet rendkívüli módon gaz­dagító Gábor–Rónai Múzeumot! Gábor Marianne festménye Egy nyári emlékkép a családi albumból

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék