Népszava, 2013. november (140. évfolyam, 255-279. szám)
2013-11-16 / 267. szám
FELLEGI TAMÁS F eltehetően kénben gazdag vize, no meg természetesen felesége, Habsburg Mária Lujza vonzotta ide egy nyaralásra Bonaparte Napóleont. Az annalesek szerint itt komponált Mozart és Schubert is, de a Straussok is gyakorta ruccantak ki, pár kilométerre a fővárostól és talán Magyarország, pontosabban Martonvásár viszonylagos közelsége miatt töltötte itt idejét Beethoven, amíg megszületett a IX. Szimfónia. Nos, ez a város, bár inkább becézném városkának, Baden, pontosan Baden bei Wien. A fürdő nemcsak az egészséget keresők paradicsoma, de a szerencsejáték kedvelőié is, hiszen kaszinója meglehetősen híres, és rendszeres otthona az operetteknek. Ide érkezünk. A sztrádáról letérve, a fürdő előtt kanyarodunk balra, és megkeressük a 13-as számú házat. Egy kevés időt még az autóban várunk, mert nem akarunk perceknél korábban érkezni. Becsöngetünk. A kertkaputól talán 15 lépésre van a ház, amely egyáltalán nem hivalkodó, olyan „gemütlichnek” tűnik, már kívülről is. Amíg a bejárathoz érünk, körülnézünk. A kert virágos és nagyon is gondozott. Amint a lábtörlőn csiszoljuk cipőinket, nyílik az ajtó, és ott áll előttünk a LEGENDA. Ránk mosolyog, bemutatkozunk, és átadjuk a hozott virágot, majd kertelés nélkül mondja: „Gyertek be.” Ahogy betessékel az egybenyíló két szobába, éppen a hátsó traktusba, a szalonba, ahol már vár az édes és sós apró sütemény, kistányérok, kávéscsészék teához vagy kávéhoz. Ő szembe velünk a szójára ül, mi a fotelekbe. Mi nézzük, és nehezen szólalunk meg. Rökk Marika vendégei vagyunk. Nem ok nélkül jött ide a Magyar Televízió képviseletében Csenterics Ágnes rendező és Farkas László gyártásvezető. Felkérést hoztak egy produkcióra, nevezetesen a Marica grófnő rá írt változatának eljátszására. Az első félóra olyan, mint amikor egymást csak hírből ismerő bokszolók ringbe lépve egymást méregetik, próbálják a sikerhez vezető utat. A sok-sok év, sok impresszárió érveinek birtokában Rökk Marika szabadkozik, hogy ugyan, ő már túl van a koron, hogyan bírná az egészet, és egyáltalán, őt alig ismerik a magyar nézők, hiszen évtizedek múltak el, s nem is hallottak felőle. „És az operettszínházi széria? Mi magunk is ott ültünk az első sorban, Habsburg Walburga is velünk volt.” Egy szempillantás, egy igazoló mosoly, és érkezik a kávé. Vége az első menetnek. Közben ismerkedünk tovább. Megszólal a telefon. Marika, mert már így kérte szólítani, felpattan. Oh, bár én lennék ennyire fürge - gondolom, és közben körülnézek. A nagyobbik szobában főhelyen a zongora, rajta egy fénykép, háttal nekünk. Talán a második férj vagy leánya nézheti a zongorához ülőt. Odébb egy telefonasztalka. A szoba bejárat felőli sarkában egy ugyancsak szép bútordarab, rajta a Bambi-díj. Ha akarjuk, ha nem, halljuk a beszélgetést. Magyarul folyik. Nem nehéz megfejteni: a lánya, Gabriella Jacoby van a túlvégen. Gondolkodási idő ez mindkét félnek. Visszajön, s kimondja az igent. Megkönnyebbülés. De azért nem olyan egyszerű. Előbb szeretné látni, mi lenne mégis. „Hát ennek aztán semmi akadálya. Jövünk máskor is.” Azt már tudjuk, hogy az eredeti Kálmán-operett utolsó felvonásában, amint szakmai nyelven mondják, „deus ex machina”ként jelenik meg a bonviván nagynénje, hogy az elvesztett földbirtokot ismét a Markánál intéző tulajdonába adja. Nos, ebből az isteni ajándékból lett ebben a feldolgozásban Markával egyenértékű szereplő, a nagynéni, ez esetben Rökk Marika. A második és a többi találkozás Badenben és majd Budapesten már régi ismerősök találkozója. S közben Rökk Marika mesél. Kirajzolódik, nem egy életpálya, egy életút. „Anyukám mindig azt mondta nekem: Te Kairóban születtél, ahol novemberben is süt a nap, Te nem lehetsz borús.” És nem is volt. Valójában fantasztikus, de tény: nyolcéves volt, amikor Balatonfüreden, a délutáni szalonzenekari koncerten kedvet kapott a tánchoz, és ezt látta meg Jászai Mari, aki Marika édesanyját biztatta, hogy taníttassa lányát táncolni. Ez volt az a mondat, ami Rökk Marika életében egy főnyereménnyel ért fel. Tizenhárom éves, amikor New Yorkban már önállóan fellép, de itt nem igazán ez a fontos, hiszen közben tanul, és ahová táncórákra jár, annak az épületnek a legfelső emeletén artistákat képeznek. Marika - a családból senki sem tudja - bekéredzkedik, és a lelkes kislányt ingyen tanítják meg a cirkuszművészet sokrétű tudományára, így aztán kikerekedik a pálya: a tűtűben is táncolni tudó balerina hajmeresztő mutatványokra lesz képes. Ez egyedülálló. És a saját akarata, felismerése nyomán, így aztán nem csoda, ha Párizsban és Londonban is megcsillogtathatja tudományát. 19 éves, amikor meghívást kap Budapestről, hogy vegyen át tánctudást követelő szerepet Honthy Hannától, aki a szünetben felkeresi az öltözőben, és elárulja: „Veled soha nem lépnék fel egy színdarabban!” Miért? Kérdez vissza. „Mert te túl jó vagy” - ismeri be Honthy, és megint ad egy lökést az akaratnak, amely szárnyaira kapja az ifjú zsenit, és röpíti mindig feljebb. Mindent a legjobban! Ez vezérli, és így lesz akkor is, amikor az ifjú Jávor Pállal együtt en suite eljátssza a manézsban, a „Cirkusz csillaga” című darabot. Ezzel a produkcióval lép fel Bécsben is, ahol egy német impresszárió ötcsillagos ajánlatot kínál, ha csatlakozik a német filmgyártáshoz. Marika nem szereti a filmet, a színházat, azt igen. De a papa tanácsára aláírják a szerződést, és ezzel indul a német karrier, a világhírnév. A hitleri Németország egyre-másra tiltja ki a hollywoodi produkciókat, hiszen azokban sok a zsidó alkotóember. Tehát: meg kell teremteni a berlini Babelsbergben a német Hollywoodot. És ebben hűséges partnerre talál Victor Jacoby, későbbi férje személyében, aki viszont ehhez olyan karakterű művészt keres és talál, mint Rökk Marika, aki a látványt megtölti olyan tudással, amilyennel a „konkurenciánál” Bing Crosby vagy Fred Astaire rendelkezik. És ha idáig jutunk, felejtsük el a pletykákat vagy igaz történeteket, ugyanis Rökk Marika valóban szolgálta a kort, írt is levelet Hitlernek, de nem ezért szerették, szeretjük. Érdekes, hogy a budapesti forgatásra eljött a Deutsche Welle Boulevard című műsorának egy forgatócsoportja, és arról faggatta: igaz-e, hogy szovjet kém volt? „Miért lettem volna?” - kérdezett vissza. „Mindig arra törekedtem, hogy a lelkem tiszta maradjon, soha nem volt ilyenre szükségem.” Érdekes módon táplálhatta a kémhistóriát, hogy amíg Magyarországon Rökk Marika filmjei tiltólistán voltak, a Szovjetunióban javában játszották. És a forgatáson milyen volt? Fantasztikus. Belépett a díszletbe, és folyékonyan tudta a dalokat és a prózát szintén. Meghallgatta, mit kér a rendező, és mindjárt áttette saját tudására, és mutatta: így jó lesz? És rögtön hangot talált a kollegákkal, egy hangos szó nem hallatszott. Életem során nagyon sok nagy művésszel volt dolgom, elképesztő tanulságokkal gazdagodtam. Rökk Marika ezekre rátett egy lapáttal. Akkor elmúlt már 82 éves, és több mint tíz percet táncolt, méghozzá nem is akármiket: egy fergeteges orosz táncot, a „szép város Kolozsvár” táncát, egy elsöprő shimmyt is járt, és keringőzött, mint a húszévesek. Vagyis magától értetődő volt a címválasztás: „Rökk Marica grófnő”. Mindezt annak fényében írom, hogy éppen most volt a 100. születésnapja. Elismerés illeti a Budapesti Operettszínházat, amiért egy gálaestet állított össze. A színház művészei kitettek magukért, még akkor is így van, ha az előadottaknak annyi köze volt Rökk Marikához, hogy produkciójukat magas színvonalon művelték. Az est fénye szememben Gabriella Jacoby volt, a művésznő lánya, akit - amint egy, ez alkalomból osztrák lapnak adott nyilatkozatából kiderült - a nagymama nevelt, és tőle is tanult magyarul, amit csillogóan bizonyított prózában és énekben egyaránt. Az est úgy kezdődött, hogy Balog Zoltán miniszter köszöntőjében „elfelejtette” megemlíteni, hogy azon a színpadon, ahonnan önnönmagukat dicsérte, éppen 11 évvel ezelőtt „az évtizedek során elhallgatott” primadonna óriási sikerrel szerepelt. Aztán amint a műsornak vége volt, újra megjelentek a színpadon az előadók, akik közül Lehoczky Zsuzsa volt az a jelenség, amilyennek Rökköt a budapestiek láthatták. És mint minden szereplőt, így a színház igazgatóját, az előadás ugyancsak feledékeny szerkesztőjét is felhívták, aki szerénységét bizonyítandó rögtön magához ragadta a mikrofont, és szívhez szólóan mondott köszönetet a miniszternek és államtitkárának, majd egy politikai frázisgyűjteményt sorakoztatott fel, igazolandó, hogy a napirenden szereplő igazgatói pályázat egyetlen méltó nyertese csak ő lehet, íme, egy tiszteletreméltó kezdeményt is agyon lehet vágni, csak akarni kell. Ja persze, ha az „ismeretlen” eredetű bejátszások sorában nem lehetett volna felismerni Németh Sándort, aki annak idején Rökköt Budapestre hozta, és Csenterics Ágnest, aki a tévéprodukciót rendezte, akkor az ő érdemük az ott ülők előtt örök titok marad. De félre bánat, félre bú! A műsor során perceket felidéztek Rökk Marika filmjeiből. Nekem volt szerencsém jó néhányat megnézni. Nincsen rá igazi szó, amely hitelesen, mondjuk szerényebben, kifejezően tudná méltatni Rökk Marika művészetét. A tanulás, a törekvés, a bizonyítani akarás, a művészet teljességének tisztelete, a közönség feltétlen szolgálata életének legfőbb tanulsága. És akkor nem mindegy, hogy egykor kinek írt levelet? Egy csillag a zenés műfaj egén - Rökk Marika A szerző és a művésznő egy tévéfelvételen forrás: fellegi tamás archívuma