Népszava, 2015. január (142. évfolyam, 1-26. szám)

2015-01-21 / 17. szám

Egyre-másra jelennek meg az elveszettnek hitt vagy elfeledett arisztokrata­ emlékiratok Ha én ezt a klubban elmesélem... A magyar emlékirat-irodalom jelentős fejezete a huszadik századi arisztokra­ta­, nemesi memoárok sora. Fájdalmas, elégikus írások ezek, amelyek egy vi­lág pusztulásával kénytelenek szembenézni. Szerzőik sokszor művelt, kiváló­an író emberfők, akiknek gondolataiból, élményeiből megérthető és meg­érezhető, mi vezette a korabeli elitet és hogyan sodródtak kényszerűen tag­jai a teljes vagyonvesztés, az emigráció vagy a megsemmisülés felé. Az el­múlt hetek izgalmas olvasmányai voltak gróf Andrássy Ilona és Berzeviczy Albert naplói. PODHORÁNYI ZSOLT A­z emlékiratok nemcsak ér­teni, átérezni is segítenek­­ a történelmet. Az ottho­nos, kávéfüstös nappalikban ma már könnyen születik ítélet a múlt szereplőiről, és hősnek lenni is könnyű a bársonyfote­lek mélyén. A megszokott előí­téletek pedig mint kés a vajban vágnak rendet az események­ben. A bonyolult emberi háló, a személyiség és kor meghatáro­zottsága azonban leginkább csak személyes vallomásokból, emlékiratokból, naplókból ért­hető vagy inkább érezhető meg igazán. Az utóbbi időben számos ér­tékes és tanulságos memoár, emlékirat látott napvilágot, amelyet eddig csak a könyv­tárba, levéltárba járó múltbú­vár ismert vagy az sem. Rene­szánszukat élik az arisztokra­ta­ vagy nemesi emlékiratok. A népszerűségük aligha véletlen: a főnemesi családok nagy hangsúlyt fektettek utódjaik nyelvi, irodalmi nevelésére, a naplóírás természetes tevé­kenységnek számított közöt­tük. Gróf Széchenyi István és báró Podmaniczky Frigyes naplója, Pulszky Ferenc emlék­irata ma művelődéstörténe­tünk alapvető olvasmányai. Gróf Andrássy Gyula családjá­ban például sokan írtak nap­lót vagy emlékiratot, így az egyes eseményeket különféle személyiségek értelmezésében élhetjük át újra. Az emlékira­tokat gyakran egymásnak is megmutatták, lemásolták, így sok értékes visszaemlékezés megmenekült a pusztulástól. Az Andrássy-levéltár ugyanis a második világháború során majdnem teljesen megsemmi­sült, de egyes iratok - így gróf Zichy Eleonóra felbecsülhetet­len értékű, máig kiadatlan vi­lágháborús naplója - másolat­ban és néhány irat eredetiben megmaradhatott. Andrássy Gyula családjából származik a két talán leghíre­sebb emlékirat: gróf Andrássy Katalin és férje, gróf Károlyi Mihály memoárja. A pártállami években az írások népszerűség­ét és népszerűsítését segítette a visszaemlékezések keresetlen őszintesége, hisz szerzőik a művek létrehozásának idején szakítottak osztályos társaik­kal. Andrássy Katalin ráadásul valóban jól írt, visszaemlékezé­se szórakoztató és élményszerű olvasmány, Károlyi Mihály em­lékiratait a hazai olvasóknak magyarra kellett fordítani. Fon­tos megjegyeznünk azonban, hogy az írásokat érdemes erős kritikai megközelítéssel értel­mezni, szerzőik ugyanis nem egy helyen erős túlzásokba es­tek - igaz, a kritikai érzéket más naplóíró esetében is ébren kell tartani. Még alig tettük le gróf Zichy József nemrégiben megjelent szenzációs útinaplóit, a kará­csonyi könyvszezon újabb meg­lepetést tartogatott: Andrássy Katalin testvérének, gróf Andrássy Ilonának a világhá­borús naplóját (Mindennek vé­ge, Európa Könyvkiadó). Az em­lékirat krimiszerűen izgalmas, tragikus, torokszorító írás. Andrássy Ilona különleges egyéniség volt, húgához hason­lóan jól írt, konzervatív világlá­tása azonban gyökeresen kü­lönbözött tőle. Bár az idegenek, nemzetiségek iránt türelmetlen volt, a sebesültek ápolásában a legalázatosabban vett részt, függetlenül a származásuktól. Andrássy Ilona az önfejűsé­gig bátor asszony volt, kortár­sai számára hajmeresztő mó­don követte férjét, gróf Ester­házy Pált a frontra. Amikor Jó­zsef főherceg megtudta, hogy Andrássy Ilona ápolónőként megjelent a harcoló alakulat­nál, ott saját maga birtokba vett egy hitetlen, elhagyott há­zat, majd segédkezni kezdett a szanitéceknek, le akarta vál­tatni a parancsnokot, aki mind­ezt eltűrte. Andrássy Ilona volt, aki a vi­lágháborúban az önkéntes nő­vérek frontszolgálatát szorgal­mazta, és az olasz fronton - fér­jétől immár távol - élen járt a sebesültek ápolásában. Monda­nunk sem kell, hogy a grófnő a lövészárkok közvetlen szom­szédságában elképesztő embe­ri borzalmakkal szembesült, sokszor került életveszélybe. Rettenetes sérülésekkel, fertő­ző betegségekkel, megrázó sor­sú haldoklókkal érintkezett nap mint nap. A frontszolgálat­ban előfordult a negyvennyolc órás virrasztás is, és ő volt az is, aki kiment a sebesültekért a tűzvonalba. Talán hasonlóvá szeretett volna válni rajongásig szeretett férjéhez, gróf Esterházy Pálhoz, aki akkoriban a fejedelmi pápai kastély tulajdonosa volt, de sú­lyos adósságai miatt ki kellett költöznie teszéri kúriájába. Es­terházy Pál igazi világfiként élt, aki talán életének értelmét ta­lálta meg a frontszolgálatban, amellyel a korábbi Esterházy katonahősök nyomdokaiba sze­retett volna lépni. Az első vo­nalban harcolt, katonáit maga vezette az ellenséges golyózá­porban. Ezzel kívánta megszol­gálni mindazt a jótéteményt, amelyet a sors Esterházy gróf­ként neki megadott. Amikor egy roham alkalmá­val Esterházy Pál életét vesztet­te, a világ összeomlott András­sy Ilona számára, naplója is megszakad. Leveleiből, a hoz­záírt sorokból, édesanyja, Zichy Eleonóra naplójából azonban további sorsát is ismerjük. Andrássy Ilona nem tört meg, és gyászában is folytatta a frontszolgálatot. Különlegesen szép nő volt, így az alakulatok tisztjeinek állandó udvarlása (zaklatása) is nehezítette hely­zetét. Végül a háború után má­sodszor is megházasodott, gróf Cziráky József dénesfai birto­kos felesége lett, aki titokban évek óta szerelmes volt belé. A helyszín nevezetes a magyar történelemben: ide érkezett második királypuccsa idején IV. Károly, az utolsó magyar ki­rály. A napló mondatainak külö­nös atmoszférát kölcsönöz a tu­dat, hogy a trianoni összeom­lás, a magánéleti tragédiák egy­ben a világ szertefoszlását is je­lentették, amelyben a grófnő felnevelkedett. A huszadik szá­zadi arisztokrata­ emlékiratok­nak a saját világuk elmúltán érzett fájdalom ad komor ünne­pélyességet. A hazáért érzett komor aggo­dalom vezeti a naplóíró Berze­viczy Albert tollát is, akinek vi­lágháborús diáriuma nemré­giben került elő és jelent meg („Az ország belepusztul ebbe a háborúba”, Komp-Press). Ber­zeviczy Albert képviselőházi al­­elnök, majd elnök, vallás- és közoktatásügyi miniszter kivé­teles képességű tudós-politiku­sa volt a századforduló és a Mo­narchia utolsó korszakának és az akadémia elnökeként a két világháború közötti Magyaror­szág tudományos életének. A parlamenti széksorokban alig­hanem hiába keresnénk ma olyan művelt emberfőt, aki szá­mos nyelven beszélt, tudomá­nyos értekezést írt a reneszánsz művészetéről, az abszolutizmus koráról. Régi emlékek címen irodalmi igényességgel megfo­galmazott emlékiratot hagyott az utókornak a Sáros várme­gyei Berzevicéről, ősei földjéről, amelyben egykor nyolc kúriá­ban éltek a család leszármazot­tai. A most megjelent emlékirat kivételes tanúságtétel a hábo­rús országról, a politikai elitről, amelynek nem egy tagja töké­letesen tisztában volt a világhá­ború kimenetelének lehetséges következményeivel. Mégsem tudtak mást tenni vagy más­hogy politizálni. Sok esetben azt hitték, hogy tetteik elodáz­hatják vagy megakadályozhat­ják az elkerülhetetlen véget. „Bármekkora tisztító és meg­váltó hatása lesz talán ennek a háborúnak politikai tekintet­ben, az nem fogja ellensúlyozni azt a rombolást és pusztítást, amelyet példátlan brutalitásá­val az emberiség erkölcsi javai­ban véghezvisz. Ma már nincs nemzetközi jog, tisztesség, be­csület, emberiesség, sok olyan igazság sem, amelyet mindenki elismerne. Ma csak az jogos, tisztességes és igaz, amit a nemzetek határtalan és kö­nyörtelen önzése magára nézve hasznosnak talál. Elszomorító látni, hogy a külföldi szellemi élet kitűnőségei hogy lesznek egymásután rabjaivá a legva­dabb és legvadabb gyűlölködés­nek” - írta Berzeviczy Albert 1915. augusztus 18-án. A tiszadobi Andrássy-kastély az 1930-as évek végén­­ gyermekként sokszor nyaralt itt Andrássy Ilona forrás: fortepan, i­is65/orig: gyöngyi Berzeviczy Albert aggódott a hazáért forrás: vasárnapi újság A kísértetek mindig járnak „Este. Meghalt az öreg barátom, most temetik. Azt írtam a fele­ségének, hogy nem szenvedett - mindig ezt írják. A kísértetek mindig járnak, főleg álmaimban látom Pált a ro­ham után ott feküdni és nincs meghalva, hanem felnéz az égre és este lesz, és én akarok odamenni hozzá, még utoljára szemé­be nézni, és megmondani neki, hogy szeretem... - írta Andrássy Ilona nem sokkal férje halála után. - Vagy álmodok egy muskát­lis ablakról, zöld boglyakemencéről meg borszékről mellette, a kis bolthajtásos ebédlőről agancsokkal a falon, arról a csempe kis bögrecsengettyűről az asztalon. Vagy azt a napot megálmo­dom, amikor elmentünk Teszérről tavaly július 28-ikán, és Pál olyan borzasztóan sírt, és mindig visszanézett. »Valamikor réges­­régen kis ház állt az erdőszélen« - talán nem is igaz, talán azt is csak megálmodtam, volt nincs. Oda soha többé nem fogok menni, a vidékre sem, Giczre sem. Pápára, csak ha Gannára me­gyek. .(az Esterházy grófok temetkezőhelye - szerk.). Ha mások mögé húzódunk, megérdemeljük a guillotine-t „A közkórházba 28 új sebesült érkezett - írta rö­viddel férje halála előtt Andrássy Ilona. - Egyik közülük pesti, Kovács Jancsinak hívják, munkás, vad szocialista. Kérdezte tőlem, hogy hány osz­tályt végeztem, mert jó írásom van. Estefelé megérkezett Pál (férje, gróf Esterházy Pál - szerk.). Hosszasan kérleltem, hogy ne ké­­redzkedjék vissza a Fussabteilunghoz (gyalog­sághoz), most, hogy visszarendelték a Stábhoz. Maradjon ott, ahová teszik. Az engedelmesség is egyik fő erénye a katonának, nemcsak a halál­megvetés. De ő hajthatatlan marad és drasztikus nyersességgel mondja: - Csak a sz... marad ott, ahová rakják. Nekem soha többé nem volna jó lelkiismeretem, ha nem venném ki a szenvedésekből is az oroszlánrészt, mint ahogyan kijutott nekem az oroszlánrész az élet örömeiből is. Te békeidőben annyit prédi­káltál a hazaszeretetről, én most érzem igazán, hogy mi is az, és azt is, hogy ha a történelmi ki­váltságos osztály most nincs az első sorban, ak­kor eljátszotta a létjogosultságát. A miénk volt eddig is az ősi privilégium, hogy védtük a hazát, ha most mások mögé meghúzódunk, ahogy saj­nos sokan teszik, akkor megérdemeljük a guillo­­tine-t. Nem desperadók kellenek a lövészárokba, de olyanok, akik szeretik az életet. Ha nem sze­retném az életet, nem volna érdem azt kockáz­tatni..." 1915. március 14. Kassa

Next