Népszava, 2016. január (143. évfolyam, 1-25. szám)
2016-01-23 / 19. szám
4 SZÉP SZÓ 2016. január 23., szombatTársadalom Lehet, hogy nálunk van a világ legszigorúbb közbeszerzési törvénye. A közbeszerzésről szóló törvény hatálya alól kivont közbeszerzések, a hirdetmény nélküli eljárások azonban garantálják, hogy a közpénzek ellenőrzés nélküli felhasználása terén a kormány jól teljesítsen. SZÜDI JÁNOS Hol van már az az időszak, amikor az „üvegzsebtörvény” rendelkezései alapján minden szerződést nyilvánosságra kellett hozni az illetékes minisztérium honlapján. Ily módon nyílt lehetősége bárkinek arra, hogy ellenőrizze a megkötött szerződéseket, figyelemmel kísérje, hogy a közpénzeket a lehető leghatékonyabban használták-e fel a minisztériumok. Ezzel nyílt lehetőség arra is, hogy az ellenzéki pártok a karácsony és újév közötti időszakban több ezer kérdést intézzenek a miniszterekhez a beszerzésekkel összefüggésben, megakadályozva a köztisztviselői gárda szabadságolását. Ez az időszak az „elmúlnyóc évhez” kapcsolódott. Nyilvánvaló, hogy ezeket a kellemetlenségeket a mai kormányzó pártok már nem vállalták, így a hatalom megragadása óta gyökeresen megváltoztattak mindent. Csak a látszat a fontos Mindazok részére, akik általában nem foglalkoznak a közbeszerzések kérdéseivel, meglehetősen nehéz közérthető formában megmagyarázni, miért eget verő hazugság az a kormányzati állítás, miszerint hazánkban van a világ egyik legszigorúbb közbeszerzési törvénye. Annyi azonban a laikus számára is könnyen megérthető, hogy a közbeszerzési eljárás lényege: a lehető legjobb minőségű szolgáltatás megvétele, a lehető legalacsonyabb ellenszolgáltatás fejében. E cél elérését szolgálja, hogy annak, aki közpénzen kíván beszerezni, elkészíttetni valamit, annak meg kell hirdetnie, mire van szüksége, milyen feltételek mellett fogadja el a teljesítést. Erre a hirdetményre nyújtanak be - határon innen és túl - ajánlatot mindazok, akik úgy gondolják, eleget tudnak tenni az elvárásoknak. Minél többen pályáznak, annál nagyobb az esélye a közpénzek legjobb felhasználásának. A közbeszerzés kérdéseinek újrarendezése fontos kormányzati célkitűzés volt. A Jó Állam mindig szerette az olyan megoldásokat, amelyek azt a látszatot keltik, hogy hazánkban minden rendben van. Annak kimondása, hogy nincs szükség közbeszerzési eljárásokra, a korrupció nyílt elismerését jelentené. Ennek még nem jött el az ideje. Ezért kellett olyan szabályokat elkészíteni, amelyek igen szigorúak, csak éppenséggel mellőzni lehet őket, amikor mellőzésük indokolt. Újra és újra módosítva E feladat megoldása első nekifutásra nem sikerült. 2011 júliusában teljesen új törvényt fogadott el e kérdéskörben az Országgyűlés, amelyet még ebben az évben háromszor, majd 2012-ben, 2013- ban és 2014-ben újra meg újra módosított. Az Országgyűlés 2015 októberében másik közbeszerzési törvényt fogadott el és léptetett hatályba 2015. november 1-jén, majd módosította 2015. decemberében. A közbeszerzés rendszerére ráillik Mátyás király esete a bíró lányával [hozzon is ajándékot, meg ne is. A szabályok szigorúak. Szigorúak, ha meg kell őket tartani. De nem kell. Nem kell, mivel létezik olyan közbeszerzési eljárás, amelyben nincs hirdetmény, csak tárgyalás. Ez a hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárás. A hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárás lényege, hogy az ajánlatkérő választja ki az ajánlattevőt és tárgyal vele a szerződés feltételeiről. Több olyan feltétel van, amelynek fennállásakor sor kerülhet ilyen eljárásra. A legnagyobb mozgásteret az a szabály biztosítja, amelyik lehetővé teszi a hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárást, ha az ajánlatkérő által előre nem látható okból előállt rendkívüli sürgősség miatt a nyílt, a meghívásos vagy a tárgyalásos eljárásra előírt határidők nem lennének betarthatóak. A közbeszerzésről szóló törvény több olyan „esetet” is megfogalmaz, amikor a közbeszerzés szabályait nem kell alkalmazni. Az Országgyűlés illetékes bizottsága mentesítést adhat a közbeszerzési eljárás alól, ha a közbeszerzési szabályok alkalmazása olyan információk átadására kötelezné Magyarországot, amelyek felfedése ellentétes az állam biztonságához fűződő alapvető érdekeivel. Nem kell alkalmazni a közbeszerzés szabályait a nemzetközi megállapodásban vagy nemzetközi egyezményben meghatározott külön eljárás szerint történő beszerzésre, ha az Európai Unión kívüli állammal az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződésnek megfelelően kötött nemzetközi megállapodás vagy nemzetközi egyezmény projekt közös megvalósításával vagy hasznosításával összefüggő beszerzésre vonatkozik. Itt a szigor, hol a szigor? Emlékeztetőül néhány ismertté vált eljárás: nem kell alkalmazni a közbeszerzésről szóló törvényt a Paksi Atomerőmű kapacitásának fenntartásával kapcsolatos beruházási tevékenységre, Magyarország Kormánya és az Oroszországi Föderáció Kormánya között létrejött egyezmény alapján. A Budapesten megrendezendő úszó-, vízilabda-, műugró, műúszó és nyíltvízi világbajnokság megvalósításához szükséges beruházások során az ajánlatkérő minden esetben jogosult a rendkívüli sürgősségre alapított hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárás alkalmazására. Külön törvény alapján a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet fennállásakor, az érintett körbe tartozó személyek elhelyezésére, ellátására, fogvatartására szolgáló építmények építése, telepítése, üzemeltetése, az érintett személyek ellátását szolgáló közművek és csatlakozó elemeik kiépítése, a menekültügyi és idegenrendészeti feladatok ellátásával közvetlenül összefüggő beszerzések az ország alapvető biztonságával összefüggő beszerzésnek minősülnek, és rájuk sem kell alkalmazni a közbeszerzésről szóló törvény rendelkezéseit. Lehet, hogy nekünk van a világ legszigorúbb közbeszerzési törvénye. A közbeszerzésről szóló törvény hatálya alól kivont közbeszerzések, a hirdetmény nélküli eljárások azonban garantálják, hogy a közpénzek ellenőrzés nélküli felhasználása terén a kormány jól teljesítsen. A szabályok szigorúak, csak éppen mellőzhetők Köz- és magánbeszerzések FOTÓ: TÓTH GERGŐ Királyi játszma Ha annak a fránya TV-reklámnak „köszönhetően” nem csúszik tíz percet a meccs kezdete, akkor Rónay Szabolcs, a NAP című magazin fotóriportere is előbb léphetett volna le a stadionból, minek következtében éppen tíz perccel később „esett be” Emil doki rendelőjébe. Mialatt odakint előszobázott és arra várt, hogy mielőbb megszabadítsák renitenskedő zápfogától, a váró asztalán tornyosuló képeslapok egyikében felfedezni vélte eltűntnek hitt pakisztáni féltestvérét. Nem vitás, Abdul szemezett vele a londoni Time Magazin hasábjairól. Amikor elhatározta, hogy keresésére indul, még sejtelme sem volt, hogy szokásához híven megint sikerül beletenyerelnie egy jókora darázsfészekbe... HÁMORI ANDRÁS Liliké jóval virradat előtt elaludt. Könnyei már azelőtt elapadtak, mielőtt még álomba sírta volna magát. Tavaly karácsony óta először esett meg vele, hogy Teca babáját nem szoríthatta magához, a pirospozsgás, szőke copfos plüsst nem pótolta a kőkeményre tömött kispárna, melyet már teljesen eláztatott. A harminc év körüli csontsovány asszony képtelen volt a szemét levenni a kislányról. Hosszú, fekete haját szürke selyemkendő alá rejtette, ez keretezte kávébarna orcáját is, melyből dárdaként meredt elő a karikaturistákat is lázba hozó, hosszú, hegyes orra. A ködös Albionban látta meg a napvilágot, három hónapra rá, hogy szüleit Southamptonban partra tette egy ádeni menekültekkel telezsúfolt tengerjáró. Egy Chelsea-beli iszlám közösség segítette beilleszkedésüket, s viselték majdan gondját a lassan felcserepedő Fatimának, szülei végzetes autóbalesete után. Aztán tizenhét éves korában férjhez adták a helyi medves hitoktatójának fiához, a nála húsz esztendővel idősebb pakisztáni származású Arif Tobrukhoz. Miután két egymást követő alkalommal elvetélt, s az orvosok sem biztatták semmi jóval, férje - megvetése jeléül - cselédsorba taszította. Aki amúgy is ritka vendég volt otthon, így aztán Fatima különösebb megrázkódtatás nélkül vette tudomásul, hogy férje napokra kimaradozik. Először arra gondolt, hogy bizonyára más nőknél keres vigaszt, de miután kiruccanásaiból nemegyszer többedmagával tért haza, a témát levette a napirendről. Viszont a vendégei felkeltették a kíváncsiságát. Ami annál inkább nőtt, minél többször volt tanúja, hogy órákra bezárkóznak, a férjével az ő jelenlétében virágnyelven társalognak, akárcsak telefonbéli partnereikkel. A düh azonban a kíváncsiságánál is jobban munkált benne, miközben összeszorított fogakkal tűrte, miként néznek keresztül rajta férje újsütetű ismerősei. Urának még csak-csak elnézte, hogy őt afféle háztartási alkalmazottként kezeli, de hogy a haverjai is annak tartsák, azt soha. Akik persze mindezt magától értetődőnek tartották, és el is várták, hogy takarítson rájuk. Így aztán Fatima anélkül szaglászhatott utánuk, hogy akár a gyanú legkisebb árnyéka vetődött volna rá. Felfedező körútját rendszerint a szemétkosárral kezdte. Majd egy üres jegyzettömbbel folytatta, mely ott árválkodott a telefonos asztalkán. A legutóbbi TV-krimiben látott detektívhez hasonlóan ő is abban bízott, hogy a legfelső noteszlapon egyszer csak fellel majd egy telefonszámot, vagy bárminemű lenyomatot. Dacára annak, hogy egy elmosódott kávéfolton kívül egyelőre semmi használható nyomra sem bukkant, nekibuzdulása egy cseppet sem lohadt. Miután a papírkosár tartalmához sem férkőzhetett a gyanú árnyéka, kénytelen volt a felfedezéssel együtt járó izgalmakat másnapra halasztani. Aztán megint másnapra, majd a következő hétre, meg az azutánira. Fura módon Fatimának ez a „nagy steril semmi” ütött szöget a fejébe. Elszántsága, ha lehet, még fokozódott. Kitartása nemkülönben. Ami majd’ fél év után termette meg a gyümölcsét. Köszönhetően annak, hogy alaposan eszébe véste férje vendégeinek arcát, vonásaik jellegzetességeit, még a járásuk sajátosságait is. Ugyanakkor - ha csak tehette - a televíziókészülék előtt csücsült. Afféle „mindenevő” volt. A hírcsatornák gombjait pedig különös előszeretettel váltogatta, így tett akkor este nyolckor is, amikor a BBC vezető hírként, politikai szenzációként tálalta a dán követség fogadásán elkövetett rejtélyes gyilkosságot. Miután a mellékhelyiségben felfedezték a nepáli nagykövet holttestét, a rendőrség a titkosszolgálattal karöltve elsőként a már távozott vendégek kiléte felől tudakozódott, így került érdeklődésük homlokterébe az a fiatalember, aki a sajtó munkatársaként regisztráltatta magát a fogadáson. Az MI-5-nak pedig öt percébe sem került, hogy kiderítse: a sajtóbelépő eredeti tulajdonosát hiába is köröztetnék, holttestét órákkal azután fogták ki a Temzéből, miután rábukkantak a meggyilkolt ázsiai diplomatára, így aztán hivatalos fotó híján a térfigyelő felvételére voltak kénytelenek hagyatkozni, melyet az újságíró bőrébe bújt merénylő profi módon játszott ki. A titkosszolgáknak mindössze egy elmosódott pillanatfelvétellel kellett megelégedniük, amit azután a TV-ben „közkinccsé” is tettek, hogy pillanatokkal később Fatima ereiben megfagyjon a vér. A paróka és az álbajusz ellenére ráismert férje egyik látogatójára. Bénultan ült a készülék előtt, kigúvadt szemekkel meredt a képernyőre, azt sem vette észre, mikor Arif a háta mögé lépett. Amint ura a vállára tette a kezét, önkéntelenül felsikoltott. - Előbb vagy utóbb úgyis rájöttél volna! - fordította a férj maga felé az asszonyt. - Legalább hamarább lépsz te is Allah szolgálatába. Mert mindenképpen eljön majd az idő, mikor már nem nélkülözhetjük a szolgálataidat... Ami korábban bekövetkezett, semmint gondolhatta volna! Évekre rá pedig már itt vigyázza ezt az ártatlan csöppséget, s fogalma sincs, hogy mit is csináljon. Tehetetlennek érezte magát. Mint már annyiszor. Csapdába ejtették, ahonnan képtelen volt kikecmeregni. Kíváncsisága még bocsánatos bűnnek számított, a férjét azonban már nem vonhatta kérdőre. Szembe meg végképp nem szállhatott vele. Kételyeit sem oszthatta meg másokkal. Halálos vétket követett volna el, legalább akkorát, mint mondjuk a házasságtörés. Hiába született bele a földkerekség legrégebbi demokráciájába, ugyanúgy foglya volt népe hitének és szokásainak, mintha csak a világ ama fertályán élt volna. Magába szippantotta őt a helyi iszlám közösség és a medres, tanítói pedig kötelességüknek érezték, hogy szüntelen figyelmeztessék az őt körülvevő erkölcstelen világra. Melybe - ha csak kitette a lábát az utcára, vagy betért egy boltba - kénytelen volt nap mint nap belebotlani. Ahol csodák csodájára ugyanolyan húsvér emberek vették körül, mint hitestársai, erkölcse egy pillanatig sem forgott veszélyben, hacsak egy-egy neki szánt félmosolyt nem tekintett annak. Igen! Mások voltak, mint ő, a férje vagy a tanítói. Mást ettek, mást ittak, mások voltak az ideáljaik. Őt mégsem gúnyolták ki sem a csadorja, sem pedig a hurkája miatt. Elfogadták olyannak, amilyen. Nemcsak őt, hanem a szüleit, a többi jemenit, szudánit, afgánt és pakisztánit. Akiket befogadtak. Akik közül most egy valaki, a férje rábízta ezt az alig kétéves kislányt. Hogy őrizze, s vigyázzon rá, mint a szeme világára. Mert túsz. De ha kell, megölik... Szó szerint vissza tudta idézni Arif utolsó szavait, melyeket alig fél órája suttogott bele eltorzított hangon a telefonba: „... ha okos, egy hónap múlva visszakaphatja a lányát. Csak magán múlik, hogy egyben, avagy darabokban...” (Részlet a szerzőnek az Underground Kiadónál megjelent könyvéből)