Népszava, 2016. január (143. évfolyam, 1-25. szám)

2016-01-23 / 19. szám

4 SZÉP SZÓ 2016. január 23., szombatTársadalom Lehet, hogy nálunk van a világ legszigorúbb közbe­szerzési törvénye. A köz­­beszerzésről szóló tör­vény hatálya alól kivont közbeszerzések, a hirdet­mény nélküli eljárások azonban garantálják, hogy a közpénzek ellenőrzés nélküli felhasználása terén a kormány jól teljesítsen. SZÜDI JÁNOS H­ol van már az az időszak, amikor az „üvegzsebtörvény” rendelkezé­sei alapján minden szerződést nyilvánosságra kellett hozni az illetékes minisztérium honlapján. Ily módon nyílt lehetősége bárkinek arra, hogy el­lenőrizze a megkötött szerződéseket, fi­gyelemmel kísérje, hogy a közpénzeket a lehető leghatékonyabban használták-e fel a minisztériumok. Ezzel nyílt lehető­ség arra is, hogy az ellenzéki pártok a karácsony és újév közötti időszakban több ezer kérdést intézzenek a miniszte­rekhez a beszerzésekkel összefüggésben, megakadályozva a köztisztviselői gárda szabadságolását. Ez az időszak az „elmúlnyóc évhez” kapcsolódott. Nyil­vánvaló, hogy ezeket a kellemetlensége­ket a mai kormányzó pártok már nem vállalták, így a hatalom megragadása óta gyökeresen megváltoztattak min­dent. Csak a látszat a fontos Mindazok részére, akik általában nem foglalkoznak a közbeszerzések kérdése­ivel, meglehetősen nehéz közérthető formában megmagyarázni, miért eget verő hazugság az a kormányzati állítás, miszerint hazánkban van a világ egyik legszigorúbb közbeszerzési törvénye. Annyi azonban a laikus számára is kön­­­nyen megérthető, hogy a közbeszerzési eljárás lényege: a lehető legjobb minő­ségű szolgáltatás megvétele, a lehető legalacsonyabb ellenszolgáltatás fejé­ben. E cél elérését szolgálja, hogy an­nak, aki közpénzen kíván beszerezni, elkészíttetni valamit, annak meg kell hirdetnie, mire van szüksége, milyen feltételek mellett fogadja el a teljesítést. Erre a hirdetményre nyújtanak be - ha­táron innen és túl - ajánlatot mind­azok, akik úgy gondolják, eleget tudnak tenni az elvárásoknak. Minél többen pályáznak, annál nagyobb az esélye a közpénzek legjobb felhasználásának. A közbeszerzés kérdéseinek újraren­dezése fontos kormányzati célkitűzés volt. A Jó Állam mindig szerette az olyan megoldásokat, amelyek azt a lát­szatot keltik, hogy hazánkban minden rendben van. Annak kimondása, hogy nincs szükség közbeszerzési eljárások­ra, a korrupció nyílt elismerését jelente­né. Ennek még nem jött el az ideje. Ezért kellett olyan szabályokat elkészí­teni, amelyek igen szigorúak, csak ép­penséggel mellőzni lehet őket, amikor mellőzésük indokolt.­ ­ Újra és újra módosítva E feladat megoldása első nekifutásra nem sikerült. 2011 júliusában teljesen új törvényt fogadott el e kérdéskörben az Országgyűlés, amelyet még ebben az évben háromszor, majd 2012-ben, 2013- ban és 2014-ben újra meg újra módosí­tott. Az Országgyűlés 2015 októberében másik közbeszerzési törvényt fogadott el és léptetett hatályba 2015. november 1-jén, majd módosította 2015. decem­berében. A közbeszerzés rendszerére rá­illik Mátyás király esete a bíró lányával [hozzon is ajándékot, meg ne is­. A sza­bályok szigorúak. Szigorúak, ha meg kell őket tartani. De nem kell. Nem kell, mivel létezik olyan közbeszerzési eljá­rás, amelyben nincs hirdetmény, csak tárgyalás. Ez a hirdetmény nélküli tár­gyalásos eljárás. A hirdetmény nélküli tárgyalásos el­járás lényege, hogy az ajánlatkérő vá­lasztja ki az ajánlattevőt és tárgyal vele a szerződés feltételeiről. Több olyan fel­tétel van, amelynek fennállásakor sor kerülhet ilyen eljárásra. A legnagyobb mozgásteret az a szabály biztosítja, amelyik lehetővé teszi a hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárást, ha az aján­latkérő által előre nem látható okból előállt rendkívüli sürgősség miatt a nyílt, a meghívásos vagy a tárgyalásos eljárásra előírt határidők nem lennének betarthatóak. A közbeszerzésről szóló törvény több olyan „esetet” is megfogalmaz, amikor a közbeszerzés szabályait nem kell al­kalmazni. Az Országgyűlés illetékes bi­zottsága mentesítést adhat a közbeszer­zési eljárás alól, ha a közbeszerzési sza­bályok alkalmazása olyan információk átadására kötelezné Magyarországot, amelyek felfedése ellentétes az állam biztonságához fűződő alapvető érdeke­ivel. Nem kell alkalmazni a közbeszer­zés szabályait a nemzetközi megállapo­dásban vagy nemzetközi egyezmény­ben meghatározott külön eljárás szerint történő beszerzésre, ha az Európai Uni­ón kívüli állammal az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződésnek meg­felelően kötött nemzetközi megállapo­dás vagy nemzetközi egyezmény pro­jekt közös megvalósításával vagy hasz­nosításával összefüggő beszerzésre vo­natkozik. Itt a szigor, hol a szigor? Emlékeztetőül néhány ismertté vált el­járás: nem kell alkalmazni a közbeszer­zésről szóló törvényt a Paksi Atomerő­mű kapacitásának fenntartásával kap­csolatos beruházási tevékenységre, Ma­gyarország Kormánya és az Oroszor­szági Föderáció Kormánya között létre­jött egyezmény alapján. A Budapesten megrendezendő úszó-, vízilabda-, mű­ugró, műúszó és nyíltvízi világbajnok­ság megvalósításához szükséges beru­házások során az ajánlatkérő minden esetben jogosult a rendkívüli sürgős­ségre alapított hirdetmény nélküli tár­gyalásos eljárás alkalmazására. Külön törvény alapján a tömeges be­vándorlás okozta válsághelyzet fennál­lásakor, az érintett körbe tartozó szemé­lyek elhelyezésére, ellátására, fogvatar­­tására szolgáló építmények építése, tele­pítése, üzemeltetése, az érintett szemé­lyek ellátását szolgáló közművek és csat­lakozó elemeik kiépítése, a menekült­­ügyi és idegenrendészeti feladatok ellá­tásával közvetlenül összefüggő beszer­zések az ország alapvető biztonságával összefüggő beszerzésnek minősülnek, és rájuk sem kell alkalmazni a közbeszer­zésről szóló törvény rendelkezéseit. Lehet, hogy nekünk van a világ leg­szigorúbb közbeszerzési törvénye. A közbeszerzésről szóló törvény hatálya alól kivont közbeszerzések, a hirdet­mény nélküli eljárások azonban garan­tálják, hogy a közpénzek ellenőrzés nél­küli felhasználása terén a kormány jól teljesítsen. A szabályok szigorúak, csak éppen mellőzhetők Köz- és magánbeszerzések FOTÓ: TÓTH GERGŐ Királyi játszma Ha annak a fránya TV-reklámnak „köszönhetően” nem csúszik tíz percet a meccs kezdete, akkor Rónay Szabolcs, a NAP című magazin fotóriportere is előbb léphetett volna le a stadionból, minek következtében éppen tíz perccel ké­sőbb „esett be” Emil doki rendelőjébe. Mialatt odakint előszobázott és arra várt, hogy mielőbb megszabadítsák renitenskedő zápfogától, a váró asztalán tornyosuló képeslapok egyikében felfedezni vélte eltűntnek hitt pakisztáni fél­testvérét. Nem vitás, Abdul szemezett vele a londoni Time Magazin hasábjai­ról. Amikor elhatározta, hogy keresésére indul, még sejtelme sem volt, hogy szokásához híven megint sikerül beletenyerelnie egy jókora darázsfészekbe... HÁMORI ANDRÁS L­iliké jóval virradat előtt elaludt. Könnyei már azelőtt elapadtak, mielőtt még álomba sírta volna magát. Tavaly karácsony óta először esett meg vele, hogy Teca babáját nem szoríthatta magához, a pirospozsgás, szőke copfos plüsst nem pótolta a kőke­ményre tömött kispárna, melyet már teljesen eláztatott. A harminc év körüli csontsovány as­­­szony képtelen volt a szemét levenni a kislányról. Hosszú, fekete haját szürke selyemkendő alá rejtette, ez keretezte kávébarna orcáját is, melyből dárdaként meredt elő a karikaturistákat is lázba hozó, hosszú, hegyes orra. A ködös Al­­bionban látta meg a napvilágot, három hónapra rá, hogy szüleit Southamp­­tonban partra tette egy ádeni menekül­tekkel telezsúfolt tengerjáró. Egy Chelsea-beli iszlám közösség segítette beilleszkedésüket, s viselték majdan gondját a lassan felcserepedő Fatimá­nak, szülei végzetes autóbalesete után. Aztán tizenhét éves korában férjhez ad­ták a helyi medves hitoktatójának fiá­hoz, a nála húsz esztendővel idősebb pa­kisztáni származású Arif Tobrukhoz. Miután két egymást követő alkalommal elvetélt, s az orvosok sem biztatták sem­mi jóval, férje - megvetése jeléül - cse­lédsorba taszította. Aki amúgy is ritka vendég volt otthon, így aztán Fatima különösebb megrázkódtatás nélkül vet­te tudomásul, hogy férje napokra kima­­radozik. Először arra gondolt, hogy bi­zonyára más nőknél keres vigaszt, de miután kiruccanásaiból nemegyszer többedmagával tért haza, a témát levet­te a napirendről. Viszont a vendégei fel­keltették a kíváncsiságát. Ami annál in­kább nőtt, minél többször volt tanúja, hogy órákra bezárkóznak, a férjével az ő jelenlétében virágnyelven társalognak, akárcsak telefonbéli partnereikkel. A düh azonban a kíváncsiságánál is jobban munkált benne, miközben ös­­­szeszorított fogakkal tűrte, miként néz­nek keresztül rajta férje újsütetű isme­rősei. Urának még csak-csak elnézte, hogy őt afféle háztartási alkalmazott­ként kezeli, de hogy a haverjai is annak tartsák, azt soha. Akik persze mindezt magától értető­dőnek tartották, és el is várták, hogy ta­karítson rájuk. Így aztán Fatima anél­kül szaglászhatott utánuk, hogy akár a gyanú legkisebb árnyéka vetődött volna rá. Felfedező körútját rendszerint a sze­métkosárral kezdte. Majd egy üres jegy­zettömbbel folytatta, mely ott árválko­dott a telefonos asztalkán. A legutóbbi TV-krimiben látott detektívhez hason­lóan ő is abban bízott, hogy a legfelső noteszlapon egyszer csak fellel majd egy telefonszámot, vagy bárminemű lenyo­­matot. Dacára annak, hogy egy elmosó­dott kávéfolton kívül egyelőre semmi használható nyomra sem bukkant, ne­kibuzdulása egy cseppet sem lohadt. Miután a papírkosár tartalmához sem férkőzhetett a gyanú árnyéka, kénytelen volt a felfedezéssel együtt járó izgalma­kat másnapra halasztani. Aztán megint másnapra, majd a következő hétre, meg az azutánira. Fura módon Fatimának ez a „nagy steril semmi” ütött szöget a fe­jébe. Elszántsága, ha lehet, még fokozó­dott. Kitartása nemkülönben. Ami majd’ fél év után termette meg a gyü­mölcsét. Köszönhetően annak, hogy alaposan eszébe véste férje vendégeinek arcát, vonásaik jellegzetességeit, még a járásuk sajátosságait is. Ugyanakkor - ha csak tehette - a televíziókészülék előtt csücsült. Afféle „mindenevő” volt. A hírcsatornák gombjait pedig különös előszeretettel váltogatta, így tett akkor este nyolckor is, amikor a BBC vezető hírként, politikai szenzációként tálalta a dán követség fogadásán elkövetett rej­télyes gyilkosságot. Miután a mellékhe­lyiségben felfedezték a nepáli nagykövet holttestét, a rendőrség a titkosszolgálat­tal karöltve elsőként a már távozott ven­dégek kiléte felől tudakozódott, így ke­rült érdeklődésük homlokterébe az a fi­atalember, aki a sajtó munkatársaként regisztráltatta magát a fogadáson. Az MI-5-nak pedig öt percébe sem került, hogy kiderítse: a sajtóbelépő eredeti tu­lajdonosát hiába is köröztetnék, holt­testét órákkal azután fogták ki a Tem­­zéből, miután rábukkantak a meggyil­kolt ázsiai diplomatára, így aztán hiva­talos fotó híján a térfigyelő felvételére voltak kénytelenek hagyatkozni, melyet az újságíró bőrébe bújt merénylő profi módon játszott ki. A titkosszolgáknak mindössze egy elmosódott pillanatfel­vétellel kellett megelégedniük, amit az­után a TV-ben „közkinccsé” is tettek, hogy pillanatokkal később Fatima erei­ben megfagyjon a vér. A paróka és az ál­bajusz ellenére ráismert férje egyik láto­gatójára. Bénultan ült a készülék előtt, kigúvadt szemekkel meredt a képernyő­re, azt sem vette észre, mikor Arif a há­ta mögé lépett. Amint ura a vállára tet­te a kezét, önkéntelenül felsikoltott. - Előbb vagy utóbb úgyis rájöttél vol­na! - fordította a férj maga felé az as­­­szonyt. - Legalább hamarább lépsz te is Allah szolgálatába. Mert mindenkép­pen eljön majd az idő, mikor már nem nélkülözhetjük a szolgálataidat... Ami korábban bekövetkezett, sem­mint gondolhatta volna! Évekre rá pe­dig már itt vigyázza ezt az ártatlan csöppséget, s fogalma sincs, hogy mit is csináljon. Tehetetlennek érezte magát. Mint már annyiszor. Csapdába ejtették, ahonnan képtelen volt kikecmeregni. Kíváncsisága még bocsánatos bűnnek számított, a férjét azonban már nem vonhatta kérdőre. Szembe meg végképp nem szállhatott vele. Kételyeit sem oszt­hatta meg másokkal. Halálos vétket kö­vetett volna el, legalább akkorát, mint mondjuk a házasságtörés. Hiába szüle­tett bele a földkerekség legrégebbi de­mokráciájába, ugyanúgy foglya volt né­pe hitének és szokásainak, mintha csak a világ ama fertályán élt volna. Magába szippantotta őt a helyi iszlám közösség és a medres, tanítói pedig kötelességük­nek érezték, hogy szüntelen figyelmez­tessék az őt körülvevő erkölcstelen vi­lágra. Melybe - ha csak kitette a lábát az utcára, vagy betért egy boltba - kény­telen volt nap mint nap belebotlani. Ahol csodák csodájára ugyanolyan hús­vér emberek vették körül, mint hitestár­sai, erkölcse egy pillanatig sem forgott veszélyben, hacsak egy-egy neki szánt félmosolyt nem tekintett annak. Igen! Mások voltak, mint ő, a férje vagy a ta­nítói. Mást ettek, mást ittak, mások vol­tak az ideáljaik. Őt mégsem gúnyolták ki sem a csadorja, sem pedig a hurkája miatt. Elfogadták olyannak, amilyen. Nemcsak őt, hanem a szüleit, a többi je­menit, szudánit, afgánt és pakisztánit. Akiket befogadtak. Akik közül most egy valaki, a férje rábízta ezt az alig kétéves kislányt. Hogy őrizze, s vigyázzon rá, mint a szeme világára. Mert túsz. De ha kell, megölik... Szó szerint vissza tudta idézni Arif utolsó szavait, melyeket alig fél órája suttogott bele eltorzított hangon a tele­fonba: „... ha okos, egy hónap múlva visszakaphatja a lányát. Csak magán múlik, hogy egyben, avagy darabok­ban...” (Részlet a szerzőnek az Underground Kiadónál megjelent könyvéből)

Next