Népszava, 2017. január (144. évfolyam, 1-26. szám)

2017-01-28 / 24. szám

O SZÉP SZÓ ]\rnizpilo 2017.január 28., szombat \1­ 0 LÉVAI KATALIN - A favola! Asztalhoz! - hívta a férjét ebédelni Veruska, és letette a salátástá­lat a lilaakác-pergola alatt felállított ebédlőasztalra. - Sempre bella­­­te mindig gyönyörű vagy, simogatta meg Veruska kezét Gyula, aki addigra már jól beszélte a fi­umei dialektust, 1916. szeptember 27-e volt. Veruska, az olasz nagymamám ki­lenc hónapos terhesen első gyermekét várta fiumei otthonukban, és elég volt egy pillantást vetni az arcára: olyan volt, mint aki megtalálta az ő mesebeli hercege oldalán a boldogságot egészen. A „mesebeli herceg” az akkor huszon­hat éves nagyapám volt. Miért pont ez a kép villant be róluk? Mert nagymama időskorában gyak­ran emlegette, hogy amikor a fiumei korzón először találkozott nagyapával, földbe gyökerezett a lába a ragyogó uni­formis láttán, amelyen úgy csillogtak a gombok a délutáni napsütésben, mint­ha színaranyból lettek volna. Nagyapa nyúlánk alakjára tökéletesen ráfeszült a fehér zubbony, s abban az elegáns, te­kintélyt parancsoló egyenruhájában, a jól fésült hajával igazi előkelőségnek tűnt az olyan naiv lány számára, mint amilyen Veruska volt. - Én buta lány - ingatta ősz fejét nagymama - tényleg azt hittem, hogy azok a gombok aranyból vannak. S hozzátett valamit olaszul, amit nagyjából úgy lehetne lefordítani: a szív cselvetése volt ez. 1916. szeptember 27-e volt tehát. Lé­vai Gyula, apai nagyapám harmadik éve szolgált a Császári és Királyi Haditen­gerészeti Akadémia tisztjeként a ma­gyar Ganz Művek fiumei Danubius-ha­­jógyárában. Gépészmérnökként már évek óta a Szent István csatahajó terve­zésén dolgozott. Az osztrák-magyar ve­zetés jóval a háború kitörése előtt, 1908- ban eldöntötte, hogy megerősíti a flot­tát, s ezért Tegetthoff- osztályú hadiha­jókat kezdtek építeni Ferenc József sze­mélyes kívánságára. Ilyen hajó volt a Szent István, amelyet a flotta büszkesé­gének terveztek. A tízes évek elején nagyapámmal együtt mérnökök, tisztek és munkások egész raja érkezett Fiimé­be, a magyar királyság egyetlen tengeri kikötőjébe, hogy részt vegyen a hajó ter­vezési és építési munkálataiban. A fiumei hajógyár azonban nem állt készen egy 152 méter hosszú, 20 ezer tonna vízkiszorítású csatahajó megépí­tésére, ott cirkálónál nagyobb hajót ad­dig még sosem építettek. Lassan halad­tak a munkával, nem is készült el a Szent István a tervezett határidőre. Végül 1914-ben bocsátották vízre, és 1915. no­vember közepén állhatott szolgálatba. A Szent István tervezése és megépí­tése körül sok szakmai vita folyt, s vé­gül nem is a korábban elkészített tervek alapján épült meg. Testvérhajóitól elté­rően nem szerelték fel torpedófogó há­lóval, és nem négy, csupán két hajócsa­varja volt. Mind a mai napig tisztázat­lan, milyen szempontok alapján dön­töttek így. Akárhogyan is, a Szent Ist­ván a valaha magyar üzemben készült legnagyobb hadihajó lett, csakugyan a flotta büszkesége. Azon az őszi napon Veruska nagy­mamám érett, kemény paradicsomból, cukkiniből és kesernyés rukkolából ké­szült salátát szedett nagyapa tányérjá­ba. Felpúpozva tálalta, tetejére apróra vágott mogyoróhagymát, evőkanál va­jat, mokkáskanálnyi borsot, ujjnyi sze­let füstölt sonkát tett. Utóbbit szinte minden ételhez adott. S legvégül öntött pár csepp olívaolajat is a salátára, hogy a levelek fényesen csillogjanak. Veruska szeretett főzni, ebédet, va­csorát szépen föltálalni. Vérbeli olasz nőként tudott időt hagyni a dolgokra, kávézni, beszélgetni a piazzán, sétálni ciprusok, fügefák, babérfák lombjai alatt. Anyjától megtanulta, hogy idő kell a lassan készülő paradicsomszósz­hoz, amit addig kell kavargatni, míg a nyári nap íze, illata belé nem sűrűsö­dik. Időbe telik, míg az ember csokor­ba köti a levendulát, és a gerendára akasztja száradni, míg reggel lesétál a piacra friss halat, gyümölcsöt és virágot venni. Idő, míg hazaér, vizet tölt az ón­­kancsóba, beleteszi a rózsákat, főz vala­mi egyszerű ebédet, s fehér abroszt, ter­rakotta edényeket, egy tál fügét, este gyertyákat tesz az asztalra... Latte, vino, frutti... Tej, bor, gyü­mölcs. .. Tengerparton szaladgáló gyerekek, napfény, narancsillat... Az érett szőlő zamata... Carpe diem. A mediterrán világban sokkal rá­érősebben éltek az emberek, mint ma, a sietősséget nem tartották elegánsnak. Nagymama is egészen másként élte meg az időt, mint zsidó családból származó mérnökember nagypapám, akit már kiskorában szigorú napi beosztásra, rendszerességre neveltek. Nem is szaba­dult ki soha a kötelességek fojtogató ka­lodájából. Igazi tizenkilencedik száza­di úriember volt, még ha az élete legna­gyobb részét a huszadik században élte is - 1964-ben halt meg. Óvta, tisztelte feleségében a nőt és az anyát, Veruska viszont az időt tisztelte mindenekelőtt, és holta napjáig nem is változtatott a szemléletén, ami még gyerekkorában lett a sajátja. Azon a napon váratlanul felgyorsul­tak az események. Nagyszüleim a salá­tát még jóízűen megették, de az antipasta elfogyasztására már nem ke­rült sor, mert nagymamára hirtelen rá­törtek a fájások, úgy két héttel a szülés várt időpontja előtt. S még aznap este megszülte a fiát, aki később az apám lett. Volt nagy öröm, sírás, büszkeség, hogy egészséges fiú született. Nagyszü­­leim szép olasz nevet adtak első gyer­meküknek: Ezio. Nagymamának négy évvel később újra fia születik, és elfo­gult fiús anyaként világéletében azt vallja majd, nem is igazi asszony az, aki nem képes fiút szülni. És most, hogy hárman lettek, nagy­apám még inkább óvni akarta a felesé­gét. Felfogadott egy háztartási alkalma­zottat, Gildát, aki felbecsülhetetlen tu­dással rendelkezett mind a gyermek­­gondozás, mind pedig a háztartás te­rén. Nagymama rengeteget tanult a ná­la jóval idősebb asszonytól. Gilda a ház­vezetés, a gyereknevelés és a mediter­rán konyha addig ismeretlen titkaival ismertette meg, s ketten együtt a főzt­­jükkel mindennap elkápráztatták a munkából hazatérő nagypapát. A hó­nap utolsó szombatján pedig nagyma­ma föltűzte topázköves melltűjét musz­linruhája kivágására, föltette hosszú szalagokkal díszített kalapját, mely alól kedvesen előbodorodtak barna hajtin­csei, és férjével a városi magyar kaszi­nóba ment, ahol a zenekar keringőt és polkát játszott. Zajlott közben a háború, de ez a Fiu­mében élő emberek mindennapi életé­ben akkor még nem hagyott mély nyo­mot. Az olasz és a magyar csapatok 1915 tavasza óta egymás ellen harcol­tak, a frontokon gyilkolták egymást, de Fiumében az olaszok, magyarok, hor­­vátok és szerbek azért továbbra is együtt sétáltak, kávéztak, üldögéltek egy pohár borral a kezükben a korzón vagy a piazzán. Régóta úgy ismerték egymást, mintha ugyanannak a nagy, népes csa­ládnak a tagjai lettek volna valamen­­­nyien. Évtizedek óta a soknemzetiségű Monarchia kozmopolita szellemisége hatotta át a város életét, s ami valakinek gyerekkorában a vérévé válik a kor szel­leméből, az örökre megmarad. Jól meg­fértek egymással a különböző etniku­mok és vallások hívei abban az olaszos, de szláv és közép-európai tradíciókat is egyesítő mikrokozmoszban. S ha időn­ként adódtak is köztük viták vagy gyű­lölködések, már hogyne adódtak volna, túltették magukat rajtuk. A szellemi összehangolódás olyan légkörében él­tek, ami segített feloldani a feszültsége­ket, elcsitítani az indulatokat. Az euró­pai kultúra megannyi áramlata futott itt össze, a város minden polgára öntu­datlanul is világpolgárrá nevelődött, miközben nem szakadt el a gyönyörű természettől. Ez volt Fiume zsenialitá­sa. Hogy nem lehetett pontosan kü­lönbséget tenni, hol kezdődik a városi élet, és hol végződik a természeti táj, a kettő észrevétlenül olvadt egymásba, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az olasz vér a szláv, horvát, szerb vérrel kevere­dett. S ez tette olyan sokáig ellenállóvá a háborúval szemben a város lakóit, és tette lehetővé, hogy a mindennapi élet­ben, a személyes viszonyokban és az ügyintézésben kedélyesen menjenek a dolgok akkor is, amikor a különböző pártok képviselői már régóta acsarog­­tak egymásra, és a másik halálát kíván­ták. Élni és élni hagyni. Valami jóakara­­tú, kicsit laza engedékenységgel szemet hunyni a konfliktusok fölött - ez a hu­mánus elv Fiumében jobban érvénye­sült, mint az olasz nagyvárosokban, ahová már sokkal hamarabb beszivár­gott a háború mérge és minden gyűlö­lete. A nagyvárosok életét régóta meg­keserítő indulatok Fiumében is fel-fel­lángoltak, de másutt akkor már teljes lánggal égtek. És ez lényeges különbség volt mindenképpen. 1918. június 9-én csodálatosan szép este volt, aranylott a naplemente, a ten­ger sötétkékre tért, ahogyan a fiumei öregek mondták. Aznap éjjel a Szent István hadihajó Horthy Miklós parancsára merész had­műveletbe kezdett. A cél az atrantai ten­gerzár feltörése volt. Az Adriát a Föld­közi-tengertől elválasztó szorost az olasz flotta a britek és a franciák segítségével lezárta, a Szent István és a Tegetthoff csatahajóknak kellett volna kiszabadí­taniuk a Monarchia flottáját az „adriai teknőből”, miután csatlakoznak Horthy támadásához. A terv azonban kudarcba fulladt. A Szent István nem tudott ész­revétlenül behajózni a szorosba, mert a hajónak csak két hajócsavarja volt, ezért a kazánok csak teljes kapacitással mű­ködve tudták megfelelő sebességgel vin­ni előre a hajót, hatalmas füstoszlopot vonva maguk után. Erre a füstoszlopra lett figyelmes Luigi Rizzo fregattkapitány éjfél körül, és torpedós motorcsónakjaival azonnal a Szent István nyomába eredt. Hajnali fél négykor pedig kiadta a parancsot két torpedó kilövésére. A torpedók a Szent István oldalát ta­lálták el, áttörték a válaszfalat, és kilyu­kasztották a két kazánt. A hajó azonnal dőlni kezdett, a víz elöntötte a kazán­házakat, a szivattyúk leálltak. A fedél­zeten pánik tört ki, mert a víz ellenáll­hatatlanul zuhogott be a hajótestbe, semmi és senki nem tudta feltartóztat­ni. A Tegetthoff legénysége megpróbált segíteni, vontatni kezdték a hajót a part felé, de a vontatókötél elszakadt. Ezzel a Szent István sorsa megpecsételődött. Hat óra tizenkét perckor a flotta büsz­kesége, legnagyobb hadihajója felborult és elsüllyedt. Nyolcvanhét tengerész, köztük négy tiszt vesztette az életét. Ez állt az újságokban. S még az, hogy mindezt a Tegetthoff fedélzetéről perc­ről percre filmre vették. A Szent István tragédiájának híre úgy érte nagyapát, mintha kalapáccsal szíven ütötték volna. A kétségbeesés, a bűntudat, a szégyen és a düh érzései ka­varogtak benne. Miért is nem tiltako­zott hangosabban a hajócsavarok és a torpedófogó háló hiánya miatt? Miért nem követett el mindent, de tényleg mindent, hogy a tragédia ne következ­zen be? Miért nem ordított, fenyegető­zött a legmagasabb fórumon, miért csak a szakmai tanácsban mondta el új­ra meg újra a véleményét? Még soha nem érezte magát ennél gyötrelmeseb­­ben. Egyszerre elszakadt benne és meg­semmisült minden kötődés, amit a Da­­nubius-hajógyár és a kollégái iránt ér­zett. És a legrosszabb az volt, hogy tud­ta, teljességgel tehetetlen a külvilág ese­ményeivel szemben. Maga elé képzelte a fejvesztetten rohangáló legénységet, a kétségbeesetten ordítozó tiszteket, akik közül többet is ismert, a hatalmas láng­gal tüzelő kazánt, a feketére égett arco­kat, az iszonyatos sebességgel áradó vi­zet. .. hallotta a segélykiáltásokat, a ful­doklók hörgését... Elborzadt. Úgy érez­te, minden tudása, tapasztalata, mérnö­ki ismerete hiábavaló volt és semmit sem ér. Az élete értelme odalett, mert nem tudta megakadályozni ezt a teljes­séggel hiábavaló szörnyűséget, ami egy ostoba hatalom nagyravágyása miatt következett be. S egyszeriben felsejlett benne a rette­netes gondolat, hogy ez a katasztrófa nemcsak nyolcvanhét ember életébe ke­rülhet. Abban a szorosban nemcsak egy hajó omlott össze, süllyedt el, hanem vége lett mindannak, ami addig érvé­nyes volt, amit addig megteremtettek. Mostantól valami egészen más jön. S ami elkezdődik, arról végképp semmi­lyen fogalma nincs. És ettől rettenete­sen megijedt. Kintről madárcsicsergés hallatszott, a fák ágai fényben hajladoztak pompás leveleikkel. Nagyapa remegő kezében az újsággal magányosan állt szobája kö­zepén még nagyon sokáig. Néhány hónappal később a Monar­chia építménye - ahogyan mondani szokás - elmerült a történelem süllyesz­tőjében. Vérben, lángokban, ahogyan a Szent István hajó. 1918 novemberében a fiumei kikötő­ből minden magyar munkást, alkalma­zottat, tisztet hazarendeltek. Nagyapát is természetesen. Ez volt nagyszüleim kiűzetése az ál­mok városából. És egy hosszú korszak vége menthe­tetlenül. Szegény nagymamám soha többé nem talált igazi otthonra, nem élhette azt az életet, ami mediterrán emberként neki rendeltetett. Halála napjáig sóvár­gott napfényes hazája és csodás tengere után. Hiába élt hosszú hatvan éven át Budapesten, rendesen magyarul nem tanult meg soha. Viszont néhány év el­teltével a lakása közelében árusító bu­dai hentesek, zöldségesek s némely pia­ci kofa is egész jól beszéltek olaszul. Ná­luk vásárolt nagymama, de olyan étele­ket, mint Fiumében, mégsem főzött többet. Bor, mámor, Fiume A szerző családja a XX. század elején fotó: családi archívum

Next