Népszava, 2017. június (144. évfolyam, 126-150. szám)
2017-06-10 / 133. szám
Tárca SZÉP SZÓ 17 2017. június 10., szombat 1 Anyám élete 45 után (II) ACZEL ENDRE I. S. Gyula, akiről volt Ki szerencsém megírni, K Ahogy a szex és a foci mi érdekelte, a második m W tartós kapcsolat volt ____(’56 előtt) anyám életében. Csak a hétvégéket vagy annak egy töredékét tudták eltölteni együtt, mert Gyula revizor volt, és hétfőnként elutazott vidékre, és pénteken este tudott hazatérni budapesti legénylakásába. Addig is azonban leveleket írt. Ez a „kifogástalan úriember” hátrahagyott néhányat belőlük, s én sok év után meglepetve olvastam, hogy anyámat magázta, ,Aczélkám”-nak szólította és gyöngéden egybekapcsolta a meccsjegy-vásárlásra vonatkozó kéréseit a szex utáni sóvárgásával. Ekképpen: Aczélkám, jönnek az osztrákok valamilyen húsvéti tornára (valóban jöttek, akkor az még rituális esemény volt), kérem, szerezzen két jó jegyet, hiszen Maga „mindenben olyan ügyes”. Mindenben. Hm. Aztán, hogy érthetőbb legyen (mármint egy évtizeddel később, nekem): „Pénteken este nagy dolgokat fogunk művelni, ugyebár?” És a vége: Öleli barátja, S. Ezeken a finom fogalmazásokon soha nem lépett túl az akkor ötvenes éveiben járó revizor. Jancsi és apám levelei tele voltak szerelmes szavakkal, dorombolásokkal, belőle az „öleli”-n kívül egy se jött ki. Gondolom azért a szex mindkettejüknek valódi élvezet volt. Anyámnak a foci kevésbé, sőt egyáltalán nem, ezért Gyula olykor engem cipelt magával. Éppen tízéves voltam, amikor Magyarország főiskolai világbajnokságot rendezett, s arra bejelentkezett egy uruguayi válogatott is közvetlenül a svájci vébé után, ahol csak hosszabbításban tudtunk (Kocsis fejeseivel) nyerni a nagy hírű „uruk” ellen. Óriási izgalommal mentünk ki Gyulával a Népstadionba, hogy lássunk végre dél-amerikai klasszisokat - erre megjelent a pályán 11 valódi főiskolás magas szárú tornacipőben. Velük szemben pedig a magyar „B” válogatott, kifogástalan szerelésben. Nem meccs volt, hanem bohózat, 12-0 a vége. Látni kellett volna anyám barátjának a pofáját! Még előttem is szégyellte magát. Ők ketten 1-2 évnél tovább is maradhattak volna együtt, ha a revizor urat - mondjuk akkor, amikor az állam pénzét védte egy haszonleső párttaggal szemben - főnökei védelmükbe veszik, de épp ellenkezőleg. Szabályosan az őrületbe kergették. Állandóan belekötöttek „kispolgári” szokásaiba, a végén ki is rúgták. A részleteket nem ismerem, csak annyit hallottam anyámtól, hogy dr. S. „megbolondult”. Magára maradt, talán egy nővére gondozta, bele is halt. Ami anyám barátait, szeretőit illeti, nem szeretnék olyan benyomást kelteni, hogy neki bármelyikük is előbbre való lett volna, mint én. Az esték java részét otthon töltötte, ritkán „maradozott ki”. Úgy 6 és 10 éves korom között állandó programunk volt, hogy vacsora után együtt bújtunk ágyba (az övébe) és rádiót hallgattunk. Vagy rádiójátékot vagy színházi közvetítést. Ilyenekből akkortájt sok volt. Nagyon igényeltem, hogy anyám esténként velem legyen, s ha 9-10 óra tájban még nem érkezett haza, de az egész család aludt már, kiszöktem az előszobába, s a körfolyosóra nyíló ablakon át leskelődtem a lépcsőház felé: mikor jön már? Amíg csak a nagymamám rajtam nem ütött. Először is jól felpofozott - abban a vidéki proli közegből, ahol ő felnőtt, ez volt a nevelési módszer -, aztán visszarugdosott az ágyamba (néha a szó szoros értelmében), így aztán ott vártam meg, hogy megérkezzék, szégyen, nem szégyen, ma sem tudom megmondani, őt vártam-e jobban, vagy a tortákat, süteményeket, amiket a barátaival küldetett nekem. Amit hozott, azonmód befaltam és boldogan aludtam el. Anyámnak az általános iskolában soha nem volt velem gondja. Nem volt szülői értekezlet, ahonnan pironkodva kellett volna hazaérkeznie. Eldöntötte, hogy „benevez” a jó tanuló-jó sportoló versenybe, s evégett protekciót keresett (mint életében mindig) a kor legismertebb úszóedzőjéhez, Sárosi Imréhez. Ezúttal is sikere volt. Iskolatársammal és barátommal, Száll Antallal levitt a Sportuszodába, a Szigetre, és Sárosi befogadott bennünket (1953). Reggel 6-ra kellett edzésre mennünk, és jellemző anyámra, hogy engem gyalog elkísért minden áldott nap a szigeti lejáróhoz, vigyázott rá, hogy ne „blicceljek” el egyetlen edzést se. Sokra nem ment vele, mert Tóniből később remek bajnok lett, belőlem meg semmi. Kellő tehetség híján, amit Sárosi gyorsan felfedezett. Még úgy is, hogy beadott sztárjai, Gyenge Vali és Novák Ilonka keze alá. Aztán elküldött, de különböző egyesületekben még 7 éven át úsztam, majdnem érettségiig. A budai Anna-templom szomszédságában levő Markovits Iván utcai trafikban, ahol anyám ’55-től dolgozott, jól összebarátkozott az atyákkal, és beadott engem ministránsnak. Ebben is volt valami pragmatizmus. Tudniillik a Medve utcai általános végén dr. Ádám Istvánná, közismerten hívő katolikus osztályfőnököm talán ha két olyan tanítványt mondhatott magáénak, akik ministránskodtak (a másik Petri György barátom, a későbbi nagy költő volt), s nekik minden késésért bocsánat járt. Reggel is, délután is (akkortájt két „műszakban” tanultunk). Ádámnénak, még poraiban is Isten éltesse, ennél sokkal több köszönettel tartozom. Történt ugyanis, hogy a nyolcadik elemi végén (kitűnő bizonyítvánnyal) dönteni kellett, hová jelentkezzen a gyerek továbbtanulásra. Anyámban megmozdultak az ösztönei. Megint protekciót keresett és talált egy „hasznos” helyre a XIII. kerületi vendéglátóipari szakközépiskolára. Közölte Ádámnéval, aki ugyancsak a szomszédságban lakott (Iskola utca), hogy hová írat be. Asszonyom, mondta neki erre osztályfőnököm, „ezt a gyereket végzetes tévedés nem gimnáziumba küldeni”. Anyám hitt neki, így kerültem a Toldy Ferenc Gimnáziumba, baj nélkül. Egyébként nem volt rá jellemző, hogy el lehetett a céljaitól téríteni. Csak később jött rá, hogy Ádámné mennyire okos tanácsot adott neki. Nekem különben beleszólásom nem volt. Már 1958-at írtunk, amikor a Toldyba kerültem, válogatott társaságba. De legközelebb visszatérek még 1956-ra és a Gitta+Kálmán duettre. Az utolsóra a „szép Gitta” életében. Anyám megérdemli. (Folytatjuk.) Óriási izgalommal mentünk ki Gyulával a Népstadionba, hogy lássuk az uruguayi válogatottat FOTÓ: FORTEPAN/EBNER A legközelebbi halott A csoportkép nagyon rossz /■ műfaj. Mindig van valaki, / ■ aki vagy lemarad a kép/----■ ről vagy éppen takarás/ ■ ban van - dünnyögte egy ■A M fotóriporter barátom, miközben persze éppen csoportképet csinált rólunk, meglehetősen savanyú arccal, mert ő a három évtizedes fényképész rutinjával tudta már, amit mi nem tudtunk: hogy a csoportkép azért nagyon rossz műfaj, mert aki lemarad a képről vagy éppen takarásban van, richtig az lesz a társaságból a legközelebbi halott. Akiről a szerkesztők persze majd fotót kérnek. Egy utolsót, egy kifejezőt, afféle nagyon fotós fotót. De hát ugye utolsó fotó, hát az nincs, mert amikor az utolsó csoportkép készült, a leendő halott takarásban volt. Vagy éppen lemaradt a pillanatról. Az igazi fotóriporter ilyenkor persze dühöng. Aki nem dühöng, abból nem is lesz igazi fotóriporter. Szerintem a dühöngés a fényképész iskolában direkt a kötelezően fölveendő tárgyak közé tartozik. Nem láttam még olyan fotóriportert, aki a következő három szituációban ne volna soha kiborulva: munka előtt, munka közben és munka után. Hiszen valami baj mindig van. Vagy volt. Vagy lesz. Baj van a témával, az időzítéssel, az alannyal, az állítmánnyal, a nappal, a holddal, mindennel. Olyan nincs, hogy minden halad a maga útján a végkifejletig. Elégedett fotóriporter nem létezik. Ha egy fotós elégedett, akkor nem igazi fotós. Akkor adja vissza az ipart, és menjen el elégedett civilnek. Jó fényképet csak az elégedetlen ember készít. Ennélfogva a született fotós folyton zsörtölődik, méLKÁCSOR ZSOLT tatlankodik, elégedetlenkedik, hőbörög, bosszankodik, dúl-fúl, idegeskedik, zsémbel, magyaráz, vitatkozik, morog és lamentál. A született fotósnak a valóság nem elég, neki annál több kell, neki kép kell. Az ilyen emberrel nehéz. Ezt csak azért mondom, mert tavaly készült rólunk egy kép Debrecenben, egy alkalmi baráti társaságról, köztük privát személyekről és egy festőről, aki éppen takarásban volt, de ezt én magam nem láttam, ezt csak a fotóriporter barátomtól hallottam fél füllel, amint mérgesen dünnyögött maga elé, azt morogta, hogy a csoportkép rossz műfaj, fiúk, mert aki takarásban van, a társaságból az lesz a legközelebbi halott. Richtig a festőművész lett az. ő lett a legközelebbi halott. A képen éppen takarásban volt a festő, pedig milyen szép volt a kompozíció, pontosabban szépnek indult, mert beállított minket a fotóriporter, a festő azonban kilógott a képből, már úgy értem, szó szerint, mert két exponálás közben elinalt a pulthoz újabb korsó sört kérni, és támadt a helyén egy űr, ami nekünk föl sem tűnt, a fotóriporter barátom morogta utólag, hogy már megint nem sikerült a kép. És amikor a festő a sörével boldogan visszatért, akkor takarásba került. Azt magyarázta a fotóriporter barátom (aki amúgy a társaságnak állandó sörös tagja volt, csak hát éppen dolgozott, s ezt persze zokon vette, a többiek isznak, neki meg még ilyenkor is fotóznia kell, morgás, nincs igazság a földön), szóval azt mondta, hogy a kép nem jó, mert jobb felől kissé aránytalan, hiányzik ugyanis a jobb sarokból a Piktor, így neveztük magunk között a festőművészt: Piktor. S hogy a Piktor kiment sört kérni, s éppen akkor, amikor ő kiment, akkor adódott a fényben és árnyékban egy olyan megismételhetetlen pillanat, amikor neki exponálnia kellett, értsem meg, nem tehetett mást, mert olyan édes búsan csörgött a fájdalom fénye mögöttünk a falon, hogy ezt kellett elkapnia éppen, azt azt egyetlen pillanatot, amikor a Piktor nincs ott, és a fény meg ott van. Ráadásul a fotóriporter barátom az „azonnal törlős” típusba tartozik, vagyis ő olyan fotós, aki sikerületlen képet az SD-kártyáján képtelen tárolni. Fotózás után ő azonnal töröl, tíz képből hetet biztosan, aztán majd a számítógép előtt a maradék háromból is kitöröl kettőt. Marad egy. De csak jó esetben, mert előfordul, hogy a számítógép előtt már az utolsó képnek sem kegyelmező ilyen ember. Mondom, kicsit nehéz vele, úgy érzem, aranynehéz, mert szeretni lehet érte. Szóval ezt a fotóriporter barátomat hívtam föl a múltkor, hogy meghalt a Piktor. S küldjön már róla képet, ha lehet, akkor azt a csoportképet, ahol utoljára még mindannyian együtt vagyunk. - Uramisten, ez nem lehet igaz! - kiáltott föl a fotós. - De igen, sajnos igaz. Infarktus, gyorsan elvitte - válaszoltam, de a fotós belém fojtotta a szót. - Nem sikerült a fotó! És ki is töröltem! A kép nem volt jó, mert amikor jók voltak a fények, és nem mozdult be senki, nem volt ott a Piktor. - És a többi képen? - Ott meg takarásban volt - fortyant föl, majd hirtelen elsírta magát a telefonban. És negyedóra múlva e-mailen küldött egy csoportképet rólunk. Úgy értem, az utolsót. A kép persze tökéletes volt. Hatan ültünk egy asztalnál, őszies, méla, derengő fényben, és bámultunk a kamerába vígan. Vidám traccspartira jöttek össze a fiúk. Barátias kedélyű társaság sörözik. De a képen ott rejtőzött egy hetedik. S csak az volt a helyén, amiből, mint a fény, úgy csörgött a bánat, az a furcsa fajta, megmagyarázhatatlan, oktalan szomorúság.