Népszava, 2017. június (144. évfolyam, 126-150. szám)

2017-06-10 / 133. szám

Tárca SZÉP SZÓ 17 2017. június 10., szombat 1 Anyám élete 45 után (II) ACZEL ENDRE I. S. Gyula, akiről volt K­i szerencsém megírni, K Ahogy a szex és a foci m­i érdekelte, a második m W tartós kapcsolat volt ____(’56 előtt) anyám éle­tében. Csak a hétvégéket vagy annak egy töredékét tudták eltölteni együtt, mert Gyula revizor volt, és hétfőnként eluta­zott vidékre, és pénteken este tudott hazatérni budapesti legénylakásába. Addig is azonban­ leveleket írt. Ez a „ki­fogástalan úriember” hátrahagyott né­hányat belőlük, s én sok év után megle­petve olvastam, hogy anyámat magázta, ,Aczélkám”-nak szólította és gyöngéden egybekapcsolta a meccsjegy-vásárlásra vonatkozó kéréseit a szex utáni sóvár­gásával. Ekképpen: Aczélkám, jönnek az osztrákok valamilyen húsvéti torná­ra (valóban jöttek, akkor az még rituális esemény volt), kérem, szerezzen két jó jegyet, hiszen Maga „mindenben olyan ügyes”. Mindenben. Hm. Aztán, hogy érthetőbb legyen (mármint egy évtized­del később, nekem): „Pénteken este nagy dolgokat fogunk művelni, ugyebár?” És a vége: Öleli barátja, S. Ezeken a finom fogalmazásokon soha nem lépett túl az akkor ötvenes éveiben járó revizor. Jancsi és apám levelei tele voltak szerelmes szavakkal, dorombolásokkal, belőle az „öleli”-n kívül egy se jött ki. Gondolom azért a szex mindkettejüknek valódi élvezet volt. Anyámnak a foci kevésbé, sőt egy­általán nem, ezért Gyula olykor engem cipelt magával. Éppen tízéves voltam, amikor Magyarország főiskolai világ­bajnokságot rendezett, s arra bejelent­kezett egy uruguayi válogatott is­­ köz­vetlenül a svájci vébé után, ahol csak hosszabbításban tudtunk (Kocsis feje­seivel) nyerni a nagy hírű „uruk” ellen. Óriási izgalommal mentünk ki Gyulá­val a Népstadionba, hogy lássunk végre dél-amerikai klasszisokat - erre megje­lent a pályán 11 valódi főiskolás magas szárú tornacipőben. Velük szemben pedig a magyar „B” válogatott, kifogás­talan szerelésben. Nem meccs volt, ha­nem bohózat, 12-0 a vége. Látni kellett volna anyám barátjának a pofáját! Még előttem is szégyellte magát. Ők ketten 1-2 évnél tovább is marad­hattak volna együtt, ha a revizor urat - mondjuk akkor, amikor az állam pénzét védte egy haszonleső párttaggal szem­ben - főnökei védelmükbe veszik, de épp ellenkezőleg. Szabályosan az őrü­letbe kergették. Állandóan belekötöt­tek „kispolgári” szokásaiba, a végén ki is rúgták. A részleteket nem ismerem, csak annyit hallottam anyámtól, hogy dr. S. „megbolondult”. Magára maradt, talán egy nővére gondozta, bele is halt. Ami anyám barátait, szeretőit illeti, nem szeretnék olyan benyomást kel­teni, hogy neki bármelyikük is előbbre való lett volna, mint én. Az esték java részét otthon töltötte, ritkán „marado­­zott ki”. Úgy 6 és 10 éves korom között állandó programunk volt, hogy vacsora után együtt bújtunk ágyba (az övébe) és rádiót hallgattunk. Vagy rádiójátékot vagy színházi közvetítést. Ilyenekből akkortájt sok volt. Nagyon igényeltem, hogy anyám esténként velem legyen, s ha 9-10 óra tájban még nem érkezett haza, de az egész család aludt már, ki­szöktem az előszobába, s a körfolyosóra nyíló ablakon át leskelődtem a lépcső­ház felé: mikor jön már? Amíg csak a nagymamám rajtam nem ütött. Először is jól felpofozott - abban a vidéki proli közegből, ahol ő felnőtt, ez volt a neve­lési módszer -, aztán visszarugdosott az ágyamba (néha a szó szoros értel­mében), így aztán ott vártam meg, hogy megérkezzék, szégyen, nem szégyen, ma sem tudom megmondani, őt vár­­tam-e jobban, vagy a tortákat, sütemé­nyeket, amiket a barátaival küldetett nekem. Amit hozott, azonmód befal­tam és boldogan aludtam el. Anyámnak az általános iskolában soha nem volt velem gondja. Nem volt szülői értekezlet, ahonnan pironkodva kellett volna hazaérkeznie. Eldöntötte, hogy „benevez” a jó tanuló-jó sportoló versenybe, s evégett protekciót keresett (mint életében mindig) a kor legismer­tebb úszóedzőjéhez, Sárosi Imréhez. Ezúttal is sikere volt. Iskolatársammal és barátommal, Száll Antallal levitt a Sportuszodába, a Szigetre, és Sárosi be­fogadott bennünket (1953). Reggel 6-ra kellett edzésre mennünk, és jellemző anyámra, hogy engem gyalog elkísért minden áldott nap a szigeti lejáróhoz, vi­gyázott rá, hogy ne „blicceljek” el egyet­len edzést se. Sokra nem ment vele, mert Tóniből később remek bajnok lett, be­lőlem meg semmi. Kellő tehetség híján, amit Sárosi gyorsan felfedezett. Még úgy is, hogy beadott sztárjai, Gyenge Vali és Novák Ilonka keze alá. Aztán elküldött, de különböző egyesületekben még 7 éven át úsztam, majdnem érettségiig. A budai Anna-templom szomszéd­ságában levő Markovits Iván utcai trafikban, ahol anyám ’55-től dolgozott, jól összebarátkozott az atyákkal, és be­adott engem ministránsnak. Ebben is volt valami pragmatizmus. Tudniillik a Medve utcai általános végén dr. Ádám Istvánná, közismerten hívő katolikus osztályfőnököm talán ha két olyan tanítványt mondhatott magáénak, akik ministránskodtak (a másik Petri György barátom, a későbbi nagy költő volt), s nekik minden késésért bocsánat járt. Reggel is, délután is (akkortájt két „műszakban” tanultunk). Ádámnénak, még poraiban is Isten éltesse, ennél sokkal több köszönettel tartozom. Tör­tént ugyanis, hogy a nyolcadik elemi végén (kitűnő bizonyítvánnyal) dönte­ni kellett, hová jelentkezzen a gyerek továbbtanulásra. Anyámban megmoz­dultak az ösztönei. Megint protekciót keresett és talált egy „hasznos” helyre­­ a XIII. kerületi vendéglátóipari szak­­középiskolára. Közölte Ádámnéval, aki ugyancsak a szomszédságban lakott (Iskola utca), hogy hová írat be. Asszo­nyom, mondta neki erre osztályfőnö­köm, „ezt a gyereket végzetes tévedés nem gimnáziumba küldeni”. Anyám hitt neki, így kerültem a Toldy Ferenc Gimnáziumba, baj nélkül. Egyébként nem volt rá jellemző, hogy el lehetett a céljaitól téríteni. Csak később jött rá, hogy Ádámné mennyire okos tanácsot adott neki. Nekem különben beleszó­lásom nem volt. Már 1958-at írtunk, amikor a Toldyba kerültem, válogatott társaságba. De legközelebb visszatérek még 1956-ra és a Gitta+Kálmán duett­re. Az utolsóra a „szép Gitta” életében. Anyám megérdemli. (Folytatjuk.) Óriási izgalommal mentünk ki Gyulával a Népstadionba, hogy lássuk az uruguayi válogatottat FOTÓ: FORTEPAN/EBNER A legközelebbi halott A csoportkép nagyon rossz /■ műfaj. Mindig van valaki, / ■ aki vagy lemarad a kép­/----■ ről vagy éppen takarás­/ ■ ban van - dünnyögte egy ■A M fotóriporter barátom, miközben persze éppen csoportképet csinált rólunk, meglehetősen savanyú arccal, mert ő a három évtizedes fény­képész rutinjával tudta már, amit mi nem tudtunk: hogy a csoportkép azért nagyon rossz műfaj, mert aki lemarad a képről vagy éppen takarásban van, richtig az lesz a társaságból a legköze­lebbi halott. Akiről a szerkesztők persze majd fotót kérnek. Egy utolsót, egy kifejezőt, afféle na­gyon fotós fotót. De hát ugye utolsó fotó, hát az nincs, mert amikor az utolsó cso­portkép készült, a leendő halott takarás­ban volt. Vagy éppen lemaradt a pillanat­ról. Az igazi fotóriporter ilyenkor persze dühöng. Aki nem dühöng, abból nem is lesz igazi fotóriporter. Szerintem a dü­höngés a fényképész iskolában direkt a kötelezően fölveendő tárgyak közé tarto­zik. Nem láttam még olyan fotóriportert, aki a következő három szituációban ne volna soha kiborulva: munka előtt, mun­ka közben és munka után. Hiszen valami baj mindig van. Vagy volt. Vagy lesz. Baj van a témával, az időzítéssel, az alan­­nyal, az állítmánnyal, a nappal, a holddal, mindennel. Olyan nincs, hogy minden halad a maga útján a végkifejletig. Elé­gedett fotóriporter nem létezik. Ha egy fotós elégedett, akkor nem igazi fotós. Akkor adja vissza az ipart, és menjen el elégedett civilnek. Jó fényképet csak az elégedetlen ember készít. Ennélfogva a született fotós folyton zsörtölődik, méL­KÁCSOR ZSOLT tatlankodik, elégedetlenkedik, hőbö­­rög, bosszankodik, dúl-fúl, idegeskedik, zsémbel, magyaráz, vitatkozik, morog és lamentál. A született fotósnak a valóság nem elég, neki annál több kell, neki kép kell. Az ilyen emberrel nehéz. Ezt csak azért mondom, mert tavaly készült rólunk egy kép Debrecenben, egy alkalmi baráti társaságról, köztük privát személyekről és egy festőről, aki éppen takarásban volt, de ezt én magam nem láttam, ezt csak a fotóriporter barátom­tól hallottam fél füllel, amint mérgesen dünnyögött maga elé, azt morogta, hogy a csoportkép rossz műfaj, fiúk, mert aki takarásban van, a társaságból az lesz a legközelebbi halott. Richtig a festőművész lett az. ő lett a legközelebbi halott. A képen éppen takarásban volt a fes­tő, pedig milyen szép volt a kompozíció, pontosabban szépnek indult, mert beál­lított minket a fotóriporter, a festő azon­ban kilógott a képből, már úgy értem, szó szerint, mert két exponálás közben elinalt a pulthoz újabb korsó sört kérni, és támadt a helyén egy űr, ami nekünk föl sem tűnt, a fotóriporter barátom morog­ta utólag, hogy már megint nem sikerült a kép. És amikor a festő a sörével boldo­gan visszatért, akkor takarásba került. Azt magyarázta a fotóriporter barátom (aki amúgy a társaságnak állandó sörös tagja volt, csak hát éppen dolgozott, s ezt persze zokon vette, a többiek isznak, neki meg még ilyenkor is fotóznia kell, morgás, nincs igazság a földön), szóval azt mondta, hogy a kép nem jó, mert jobb felől kissé aránytalan, hiányzik ugyan­is a jobb sarokból a Piktor, így neveztük magunk között a festőművészt: Piktor. S hogy a Piktor kiment sört kérni, s éppen akkor, amikor ő kiment, akkor adódott a fényben és árnyékban egy olyan megis­mételhetetlen pillanat, amikor neki ex­ponálnia kellett, értsem meg, nem tehe­tett mást, mert olyan édes búsan csörgött a fáj­dalom fénye mögöttünk a falon, hogy ezt kellett elkapnia éppen, azt azt egyet­len pillanatot, amikor a Piktor nincs ott, és a fény meg ott van. Ráadásul a fotóri­porter barátom az „azonnal törlős” tí­pusba tartozik, vagyis ő olyan fotós, aki sikerületlen képet az SD-kártyáján kép­telen tárolni. Fotózás után ő azonnal tö­röl, tíz képből hetet biztosan, aztán majd a számítógép előtt a maradék háromból is kitöröl kettőt. Marad egy. De csak jó esetben, mert előfordul, hogy a számító­gép előtt már az utolsó képnek sem ke­gyelmez­­ő ilyen ember. Mondom, kicsit nehéz vele, úgy érzem, aranynehéz, mert szeretni lehet érte. Szóval ezt a fotóriporter barátomat hívtam föl a múltkor, hogy meghalt a Piktor. S küldjön már róla képet, ha lehet, ak­kor azt a csoportképet, ahol utoljára még mindannyian együtt vagyunk. - Uramisten, ez nem lehet igaz! - kiál­tott föl a fotós. - De igen, sajnos igaz. Infarktus, gyor­san elvitte - válaszoltam, de a fotós be­lém fojtotta a szót. - Nem sikerült a fotó! És ki is töröl­tem! A kép nem volt jó, mert amikor jók voltak a fények, és nem mozdult be senki, nem volt ott a Piktor. - És a többi képen? - Ott meg takarásban volt - fortyant föl, majd hirtelen elsírta magát a telefon­ban. És negyedóra múlva e-mailen küldött egy csoportképet rólunk. Úgy értem, az utolsót. A kép persze tökéletes volt. Hatan ül­tünk egy asztalnál, őszies, méla, derengő fényben, és bámultunk a kamerába vígan. Vidám traccspartira jöttek össze a fiúk. Barátias kedélyű társaság sörözik. De a képen ott rejtőzött egy hetedik. S csak az volt a helyén, amiből, mint a fény, úgy csörgött a bánat, az a furcsa fajta, megma­gyarázhatatlan, oktalan szomorúság.

Next