Népszava, 2019. január (146. évfolyam, 1-26. szám)

2019-01-26 / 22. szám

ÜLÉSEZIK AZ 0KORAPATI EGYLET Lubickolnak a színészek, így Hajdú Steve P­etőfi Sándor sorai ma is érvényesek. Nem vé­letlenül, hiszen saját tapasztalatából indult ki: „Miénk a hatalom / Az emberszív felett: / Idézni egyaránt / Mosolyt vagy könnye­ket”. 1844-ben vetette papírra e sorokat, amikor maga is a világot jelentő desz­kákon igyekezett maradandót alkotni. A Színészdal című vers igazságát az élet igazolja napjainkban is, amikor színé­szeket nemcsak a színpadon láthatunk, hanem filmeken, tévében meg különbö­ző talkshow-kban is. A kérdés csak az, hogy a költő szellemében működnek-e mindig. „Mi szép, mi szép, mi szép / A mi feladatunk! / Legyünk büszkék reá, /Hogy színészek vagyunk” - így Petőfi. Mostanában azonban gyakran hi­deglelős érzéseink lehetnek, ha szí­nészek lépnek fel tévéműsorokban. Tudják, amikor az ember szinte el sem hiszi, amit lát, s egyre kínosabban fe­szeng a produkciók közben. Ilyen az, amikor viccesnek szánt jelenetekkel és keretjátékokkal igyekeznek fenntarta­ni a figyelmet, mint például a Duna Tv szilveszteri műsorában. Vagy említhet­nénk az RTL Klub Szenzációs négyes című, vetélkedőnek álcázott borzalmát, ami közben az egyik zsűritag, Alföldi Róbert is többször kénytelen volt meg­jegyezni, hogy az épp látott szám már minden képzeletet alulmúlt. Vagyis gyakran kiderül, hogy nevettetni vagy szórakoztatni nem is olyan könnyű. Vannak persze követendő példák is, kár, hogy többségük a régmúltból. Az archív felvételekből minőségi mű­sort közvetítő M3-as csatornán például nemrég az 1987 szilveszteri programot ismételték. És egy pillanatig nem volt kínos, amit láttunk, sőt nagyon élvez­tük minden percét. Nem véletlenül. A magyar színészek színe-java gyűlt ös­­­sze annak idején a Fészek Klubban egy tehetségkutatónak álcázott Szín­házi­bulira (ez volt az adás címe). Vitray Ta­más vezette a műsort a tőle megszokott profi módon, de néhányszor dalra is fakadt. Szilágyi Jánossal előadták a He­gedűs a háztetőn egyik „slágerét” - Sze­retsz engem? -, persze sok humorral, hiszen két konkurens riporterről volt szó. A végén, amikor összeölelkezve eltávoztak, láthattuk, hogy kis cetliket Hatalmasok hatalma SEBES GYÖRGY is tűztek egymás hátára, rajta, hogy a másik „hülye”. És a show tele volt ha­sonló ötletekkel. Schütz Ila és Sztankay István - amúgy is feledhetetlen páros - Dollyval és Novai Gáborral adott elő egy számot, mintha egymás tükörképei lennének. Jó volt látni azóta elhunyt művészeket erejük teljében. Kálmán György - tőle szokatlan módon - még dalra is fakadt. Psota Irén az Omega együttessel adta elő a Régi csibészeket, Bessenyei Ferenc Cserháti Zsuzsával, Darvas Iván pedig Pápai Erikával lé­pett fel. Felejthetetlen Törőcsik Mari, aki ezúttal Presser Gáborral énekelte a Trombitás Frédit. Frenetikus volt Mikó István, aki Pitti Katalinnal együtt ko­­médiázott. Volt még Cini Labor - a Z’zi Labor mintájára -, csak ebben Zalatnay háta mögött hat nagyszerű színész - köztük Székhelyi József és Szilágyi Ti­bor - tercelt és csujogatott. Alig több mint egyórás műsort lát­hattunk, amiben nem volt üresjárat. Kitűnő művészek vállaltak apró sze­repeket (is), és megmutatták benne, hogy milyen nagyok. Hat operaénekes például az egykor nálunk is népszerű King’s Singers magyar változatával szó­rakoztatott, hat remek színésznő pedig Karády Katalint utánozta (és parodizál­ta egyben). Csúcs volt, amikor Katona Klári és Hernádi Judit a Ripacsok című Sándor Pál-film betétdalát - Egyedül nem megy - énekelte és játszotta el úgy, hogy azt még az eredeti Kern-Garas kettős is irigyelhette. És végül az egy­kori színészzenekar - benne a filigrán Gesztesi Károllyal, s az azóta már csak az emlékekben élő Bubik Istvánnal és Sipos Andrással - Petőfi megzenésített Színészdalát adta elő. Méltó lezárása­ként egy pompás estének. Ma már ilyen nincs. És valóban, hiá­nyoznak a megismételhetetlen színész­­nagyságok, de az olyan programok is, amelyekben úgy brillíroz (ná)nak, hogy közben a nézőnek nem kell kínosan feszengenie. Ugyanakkor egy mai nép­szerű - és kissé celebként is működő - színész példája azt jelzi, hogy azért van remény. Hajdú Steve-ről van szó, akit (túl) gyakran láthatunk a tévében. Ott volt a Heti Hetesben, napjainkban az ATV vasárnap esti, Bochkor Gábor nevével fémjelzett beszélgető (?) műsorában vesz részt. A Szenzációs négyesben is benne volt természetesen, s ott is igye­kezett poénkodni, civilként viselkedni. Mindez már sok (belőle és tőle). Ám egyszer csak­­ némiképp váratlanul - kiderült, hogy még nem felejtett el játszani, sőt jó színész. Egyik szerep­lője ugyanis az RTL Klub idén indult sorozatának, a Drága örökösöknek. Egy falusi tűzoltót - azaz katasztrófavédőt - alakít remekül. Tulajdonképpen nem csinál semmi különöset, ám abban tö­kéletes. A legnagyobb dicséret, hogy egy pillanatig nem jut eszünkbe, hogy Haj­dú Steve-et - a nagy dumás, mindenről véleményt formáló celebet - látjuk. Nem, a helyi (Ökörapáti) egylet egyik tagja, egy botcsinálta hősszerelmes és fontoskodó figura lép elénk esténként. Vagyis a színész - minden maszk vagy külső eszköz nélkül - úgy tud átlénye­gülni, ahogy azt a szerep megkívánja. Sinkovits, Kállai, Bessenyei, Darvas, Psota és a többi egykori nagy valóban úgy játszott, ahogy Petőfi írta: övék volt a hatalom. Hajdú Steve - és még né­hány pályatársa­­ azzal a reménnyel ke­csegtet, hogy egy új korszak egészen új körülményei között is lesznek (vannak) utódaik. ETETŐ # # Ö­tven évvel ezelőtt Marvin Gaye letarolta Amerikát: 1969 egész januárjában - meg már 1968 decemberé­nek második felében is - az ő I Heard It Through the Grape­vine című dala vezette a Billboard ma­gazin slágerlistáját. Azért kell hangsú­lyozni, hogy az ő Grapevine-ja, mert Norman Whitfield és Barrett Strong 1966-ban írt számát három változat­ban is felvették: először Smokey Robin­sonnal és a Miraclesszel, majd Gladys Knighttal és a Pipsszel; ez utóbbi variá­ció 1967 szeptemberében jelent meg, és két hónappal később a második helyig jutott a Billboard-lajstromban. Ám a harmadik verzió volt az igazi dobás. Azt szintén hatvanhétben rög­zítették, majd hatvannyolc augusztu­sában az A oldal negyedik darabjaként jelenítették meg Gaye albumán, és ok­tóberben kislemezen is közreadták. Meglett az eredménye. Hatvankilenc februárjának végén Nagy-Britanniában is ez a verzió állt az élen, s addigra az Egyesült Államokban már milliós tételben kelt el a kislemez. Gaye 1961-ben szerződött a fekete ze­­nészek-előadók legendás kiadójához, a Motown Recordshoz, s bár addig is akadtak fényes sikerei, az I Heard It Through the Grapevine héthetes első­ségével és hétmillió példányos eladá­sával cégrekordot állított fel. Pedig az agytumor következtében huszonnégy éves korában elhunyt fekete énekes­nővel, Tammi Terrell-lel közösen elő­adott Ain’t No Mountain High Enough ugyancsak listavezető volt a tengeren- Motown-rekord Olyan hatása volt, hogy nagyságok sora dolgozta fel a márkaművet túlon, és Amerika imádta például a Hitch Hike-ot, a Pride and Joyt vagy a You’re a Wonderful One-t. Nem beszél­ve későbbi listavezető dalairól, a Let’s Go Get It On és a Got to Give It Up című nótáról (1973-ból, illetve 1977-ből). Az utóbb a Motown-alapító Berry Gordy lányával egybekelő Gaye szá­mának olyan hatása volt, hogy nagy­ságok sora dolgozta fel a márkaművet. Adaptálta a dalt Ella Fitzgerald, Mart­ha Reeves és a Vandellas, Ike és Tina Turner, a Temptations, Joe Cocker, az Average White Band, továbbá a Creedence Clearwater Revival, amely 11 perces variánssal kötötte le (hos­­­szasan) a hallgatók figyelmét ragyogó albumán, az 1970-ben kiadott Cosmo’s Factoryn. A maratoni változat olyan örökbecsű John Fogerty-szerzemé­­nyek között kapott helyet a B oldalon, mint az Up Around the Bend, a Who’ll Stop the Rain, a Long As I Can See the Light. (A nagylemez címe arra utal, hogy Doug Clifford, a CCR Cosmónak becézett dobosa ironikusan gyárnak hívta a valóban üzemi területen lévő próbahelyet, mert szerinte oly rette­netesen sokszor gyűltek egybe gyako­rolni, mintha blokkolni kellett volna a művekben.) Átformálta még a nótát King Curtis, a tenorszaxofon királya, akit 1971 nya­rán, mikor még csak harminchét volt, halálra késett egy drogdíler. Marvin Gaye sem élt sokkal tovább: egy nap­pal az előtt érte utol a végzete, hogy betöltötte volna a negyvenötödiket. Ez 1984. április elsején történt; akkor már Gaye súlyos depresszióval küzdött, és túl volt több sikertelen öngyilkossá­gi kísérleten. A letargiát nem az okozta, hogy csillaga leáldozni látszott, hiszen 1983-ban az amerikai profi kosárlab­da-bajnokság All Star-gáláján ő éne­kelte a himnuszt, és a Motown fenn­állásának negyedszázados jubileumán a zongora mellől hosszasan beszélt a fekete zene (ma már tudjuk: múlha­tatlan) évtizedeiről, mielőtt eljátszotta volna legismertebb számainak egyikét, az 1971-ben az Egyesült Államokban másodikként jegyzett What’s Going Ont. Inkább abba roppant bele, hogy mind rosszabbá vált a viszonya lelkész édesapjával, aki nem tudta elviselni, hogy a fia rendszeresen kokainozik. Marvin a szörnyű napon addig hergelte a papát, pisztolyt nyomva szülője kezé­be - „tessék, végezz velem!” -, amíg az tényleg lelőtte őt. Testvére, Frankie így idézte fel utolsó szavait: „Megkaptam, amit akartam. Én nem tudtam megten­ni, de kierőltettem, hogy ő megtegye.” Mivel bebizonyosodott, hogy az el­hunyt kiprovokált gyilkosság áldozata lett, a bíróság öt év felfüggesztett bör­tönre ítélte az apát. Az idősebb Gaye aztán - ha nem is büntetés-végrehaj­tási­­ gyógyintézetben töltötte le élete további részét. Rádiót, magnót, lemezjátszót soha nem hallgatott. N­EGYI IVÁN LEMEZEKET FEL! MARVIN GAYE LETAROLTA AMERIKÁT az I Heard It Through the Grapevine-nal

Next