Népszava, 2019. január (146. évfolyam, 1-26. szám)

2019-01-05 / 4. szám

Tárca 81 SZÉP SZÓ , 2019. január 5., szombat M járdadurranások között, és megfogad­tam, hogy nem fogadok meg semmit. Nem fogyok le, nem ígérem meg, hogy belekezdek végre egy asztalt átszakító regénybe, nem leszek figyelmesebb a családtagjaimmal, nem spórolok job­ban, hogy legyen valami látszatja is a munkámnak, és nem olvasok kétszer vagy háromszor annyit, hogy megfelel­jek a könyvtáram felől érkező csöndes kihívásnak. Nem és nem. Nincs kozme­tikázás, nincs korrekció. Ha úgy tetszik, nem leszek jobb ember, jobb tagja a társadalomnak. Amúgy is, ahogy meg­figyeltem magamon: az újévi fogadal­mak jobbára januári fogadkozások, egy hónap a szavatossági idejük, addig tart ki a lendület, aztán bedarálják mindet a dolgos hétköznapok. A bűnök aprán­ként, lassan szivárognak vissza. Ahogy a folyók, megkeresik régi medrüket. M­iért kellene küzdenem magammal? Azzal, aki fogadalmak nélkül vagyok? Talán mégis az lenne igazán célrave­zető (s akkor ezt felfoghatjuk burkolt ígéretnek), ha kiegyeznék a lelkiisme­retét folyton fogadkozásokkal elcsitíta­­ni próbáló énemmel. Mi a gond a rossz tulajdonságokkal? Kicsit olyan ez, mint a híres, agyoncitált idézet az Anna Kare­nina elejéről: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldog­talan család a maga módján az.” Kicsit ideigazítva: a jó emberek mind hason­lók, vagyis nincs bennük sok érdekes, a rosszak (vagy esetünkben a gyarlók) vi­szont a maguk módján érdekesek. Ezért is van, hogy ha igazán jó karaktert kere­sek a regényekhez, akkor mindig a rossz tulajdonságai felől indulok ki, azokat írom fel akkurátusan, mert sokkal kön­­­nyebb a gyengeségei felől jellemezni, megfogni egy embert. Attól lesz élő, ettől veti le magáról a fikció ízét. Sosem fizette ést nem vaca­koltam sokat az újévi fogadal­makkal. Vettem egy mély levegőt a pezsgő- és pé­­ ­­lda a rosszakhoz vissza idejében az adósságait, és az apró füllentéseit rendszerint egy nagyobbal toldotta meg, ha megérezte a lebukás veszélyét. És hiába voltak álmai, rend­kívüli tervei, ha egyikhez sem tudott ragaszkodni, mint ahogy egyetlen sze­retője mellett sem volt képes kitartani. Lám, máris jobban látjuk magunk előtt ezt a még névtelen és testetlen embert, mintha csak annyit írtam volna róla, hogy minden szabadidejét a családjával töltötte, idős hölgyeket kísért át az úttes­ten, és senkivel sem káromkodott. N­incs mit tenni, a rossz tulajdonsá­gaink tesznek minket igazán egyedivé, egyszeri csodává, bár a jóknak sokkal jobb a píárjuk. Valahogy így alakult ki, azokat jutalmazzuk, azokat dicsérjük és dédelgetjük. Hány elevenebb, füllen­­tőbb, izgágább, a szomszédokat külön­féle csínyekkel kikészítő gyerek hallotta m­ár Mikuláskor és karácsonykor, hogy a rossz gyerekeknek biza semmit sem hoz a minden tetteket megítélő Nagy Aján­dékozó. Kizárólag a szófogadó, engedel­mes, csendben meghúzódó, idejében betört egyengyermekek számíthatnak igazán ajándékokra. Bár abból is csak alig, mert ők nyilván szerények, és így mindössze egy vagy két dolgot írtak fel a kívánságlistájukra. És az is beszerezhető a legközelibb áruházból. V­isszatérő alapgondolata a sci-fiknek, hogy az lenne csak az igazán pokoli világ, ha sikerülne egy valóban ideális és pom­pásan működő utópiát létrehozni. Csak egy példa: a Mátrixban is azért omlottak össze az első, gépek által kreált virtuális álomvilágok, mert a masina nem kalku­lált az emberi gyarlósággal, és túl tökéle­tesre tervezte a valóságot elfedő álmokat. Amint visszatért a képletbe a gyűlölet, az erőszak, az irigység és megannyi viszály, az elemként szolgáló emberiség máris békésen aludt tovább. Vagyis akkor te­szünk igazán jót az emberekkel, ha meg­engedjük nekik, hogy kedvükre legyenek rosszak. Kicsinyesek, önzők, faragatla­nok, hitetlenek, és persze legyen egy cso­kor jó tulajdonságuk is, amelyek ügyesen elfedik, emészthetővé teszik a „hibákat”. De­­ hiába a vak ajándékozás és felületes dicséret­­ a valódi szeretet sem lehet meg a hibák nélkül. Sőt már maga a megisme­rés is velük indul. Akkor mondjuk azt, hogy végre meg- vagy kiismertünk vala­kit, ha a felület után végre eljutottunk a mélyebben tanyázó rendellenességekig, vagy rossz szokásokig. Nagyvonalú és humoros, de mindig szétdobálja a ruháit, és megfeledkezik a születésnapokról. Az úgymond jellemtelenség felismeréséhez és elfogadásához mindig jóval több és ér­tékesebb idő kell, mint a kirakatok felü­letes bámulásához. Ha lemondok a rossz tulajdonságaimról, voltaképpen a szeret­­hetőségemről, becses emberi mivoltom­ról mondok le. Mert ki tudna hosszan szeretni egy minden szabályt betartó, erkölcsös és folyton jól kinéző angyalt? Talán egy másik angyal. Igazából akkor szeretünk ki valakiből, ha meguntuk a hibáit, és más vétkekre vágyunk. A paradicsom nem nekünk való, leg­alábbis nem itt a földön. Talán ha maj­d az emberi lét súlyaitól megszabadul a lélek, ha már semmilyen kiterjedése, semmi­lyen valósága nem lesz, akkor megbékél­het a szivárványszínű Sohaországban. A többi árny között keringhet békében a végtelen és csodálatra méltó unalomban, így aztán én is maradok kissé kövéren, slendriánul és gőgösen szeretteim nagy­­nagy örömére. Bár nyilván ők ezt egé­szen másként fogalmaznák meg. KI TUDNA SZERETNI EGY ANGYALT? A paradicsom nem nekünk való, legalábbis nem itt a földön P­APP SÁNDOR ZSIGMOND agyarnak nem illik a könny, Nagy Imre úgyis visszajön” - éne­keltük egy Fő utcai vendég­látóipari egységben a 80-as évek végén. Ez a parafrázis akkortájt meglehetősen elterjedt „népdalnak” számított kocsmai körökben. Többnyire persze, ahogy mi is, akkor fakadtak erre az akkoriban még félig-meddig a tiltott zónában tanyázó nó­tára, ha a pálinka és a kísérőnek fogyasz­tott korsó sörök elérték a tudatmódosulás azon szintjét, amikor az ember úgy érzi, egyszerre Rambo és Terminátor. V­elünk is ez történt, amikor egyko­ri gimnáziumi padtársammal és akkor még testi-lelki jó barátommal döntet­lenre végeztünk a Mr. Alkohollal vívott aznapi csatában. Mármint hogy mi le­döntöttünk a torkunkon néhány féldeci hungarikumot, egy-egy kori sörrel meg­támogatva, Mr. Alkohol viszont minket kezdett a lábunkról ledönteni. A helyzet fokozódott, amikor a szom­széd asztaltól felállt két egyforma öl­tönyös fickó és kissé botladozó nyelv­vel közölték, hogy ők a szomszédos főügyészség nyomozói és erőteljesen kifogásolták az akkori átkos legitimitá­sát megkérdőjelező dalocska előadását. Szó szót követett, de az amúgy is egyre slamposabb diktatúra hanyatló állapo­tára jellemző módon a vita már nem úgy ért véget, mint akár néhány évvel koráb­ban: zárórára már egy asztalnál ültünk és együtt bőgtük a „Szép város Kolozsvár” kezdetű irredentagyanús énekművet. Az este végén már azon vitatkoztunk, ki fizesse az utolsó kört, mert mindenki ragaszkodott ahhoz, hogy ő hívja meg az alkalmi asztaltársaságot. A h­ tt boldog békeidők, az ancien ré­gime végórái! E­lvileg találkozhattam volna velük ’89 tavaszán is, amikor riportra men­tem a Rákoskeresztúri köztemetőbe. A 301-es parcelláról kellett helyszíni be­számolót készítenem. Akkor már hóna­pok óta forrongott az ország, évtizedekig elképzelhetetlen események követték egymást. Hatalmas tömegek tüntettek a bős-nagymarosi vízerőmű, a romániai falurombolás ellen. Tudtunk már a Tör­ténelmi Igazságtétel Bizottságról (TIB), amely kérte a Nagy Imre-per, illetve az ’56-os forradalom kivégzett résztvevői­nek rehabilitálását, s hogy Vásárhelyi Miklós, Mécs Imre és mások tárgyaláso­kat folytatnak a hatalommal Nagy Imre és mártírtársainak újratemetéséről. N­a ezért villamosoztam ki a közte­metőbe. Naivságomra jellemző, hogy a bejáratnál egyszerűen megkérdeztem a kapuban temetői egyenruhában ácsorgó férfit, hol találom a 301-es parcellát. Cso- Temetés, illúziókkal GAZOS, FÁS, BOKROS TERÜLET A 301-es parcella 1988-ban dálkozva nézett rám, de némi aggoda­lommal a hangjában elmagyarázta, hogy menjek végig a fő úton a temető végéig, és ott megtalálom. Megtaláltam. Akkor jártam ott először, és a látványtól meg­döbbentem. Gazos, fás, bokros területen találtam magam, ahol néhány fa és bokor ágán nemzeti színű szalag libegett a szél­ben. Elszórva a száraz fűcsomók között kis földhányások domborodtak. Néhány síron házilag készített névtábla is volt, de a legtöbb hanton semmi nem utalt arra, hogy ki nyugszik alatta. A­hogy ott tébláboltam, egy középko­rú hölggyel találkoztam, aki egy csokor virággal ballagott a földbe süppedt sírok között. Beszélgetésbe elegyedtünk. Mi­után becsszóra elhitte nekem, hogy nem vagyok civil ruhás nyominger, elmesélte, hogy a papája fekszik valamelyik sírban. „Nem tudom pontosan, hol van elte­metve, így mindig másik sírra teszem a virágot. Az utóbbi időben már nem zak­latnak, de évtizedekig, amikor kijöttem és esetleg egyszerre többen is voltunk, pláne októberben, akkor egykettőre megjelentek a rendőrök, néha még lovas rendőrök is, és szó szerint szétverték a gyászoló, mondhatjuk, tömeget” - me­sélte az emlékektől felzaklatva. A­kár itt is találkozhattam volna újra a Fő utcai ivócimboráinkkal, de ennél is nagyobb esély volt erre június 16-án, Nagy Imre, Gimes Miklós, Szilágyi Jó­zsef, Maléter Pál, Losonczy Géza újra­temetésén. A Hősök terén a Műcsarnok hom­lokzatát Bachmann Gábor és ifj. Rajk László tervei alapján díszítették fel, nekem tetszett. Már kora reggeltől özönlött a nép, délelőtt talán 10 óra­kor kezdődött a szertartás. Sinkovits Imre felolvasta az ünnepség menetét, majd Mensáros László, Rékasi Károly és Orosz Helga háromnegyed órán ke­resztül olvasta fel a kivégzettek névso­rát. Azután jöttek a beszédek az egy­kori harcostársaktól ötvenhatosokig és egy számomra meglehetősen ellen­szenves fiatalemberig, aki Petőfi Sán­­dor-osra vette a figurát, de csak Orbán Viktornak hívták, és agresszivitásával kilógott a többi szónok közül. A beszédek végén valaki felszólította a tömeget, hogy mindenki fogja meg a szomszédai kezét és együtt énekeljük el a Himnuszt. Ez már nem tetszett annyi­ra, mert mindig idegenkedtem az ilyen felszólításra „szeressük egymást, gyere­kek” helyzetektől. Szerencsére legalább a balomat egy helyes fiatal nő fogta meg, így némileg megbékéltem a dologgal. A 301-es parcellához már csak a családtagok és a meghívott vendégek kísérhették a koporsókat. Csak a feke­te szegélyes, 301-es számmal ellátott karszalaggal lehetett bejutni a sírok­hoz. Már nem emlékszem, hogy kitől és hogyan szereztem egy ilyet, de néhány hónap után ismét a parcellánál voltam. Nem ismertem rá. Rendezett, tisztes­séges sírhalmok, karbantartott sírkert, és persze az öt díszsírhely. Megrendítő volt az a nap, de mégis reménykedtünk, hogy nemcsak a mártírokat, de azt a diktatúrát is eltemettük. Senki sem sej­tette, hogy alig 20 év alatt elszállnak az illúziók, és nem ’56, hanem a diktatúra szelleme és gyakorlata éled újjá. É­s arra sem számítottunk, hogy Nagy Imrét másodszor is „kivégzik”. Zárórára már egy asztalnál ültünk az ügyészekkel és együtt bőgtük a „Szép város Kolozsvárt” B­IN­ARITAMAS

Next