Népszava, 2019. március (146. évfolyam, 51-75. szám)

2019-03-14 / 62. szám

2 Nyitott mondat FOLYTATÁS AZ 1. OLDALRÓL A Fillinger törzsasztalának legfiatalabb tagjaként ő is részt vett a márciusi ese­ményekben, majd önkéntes honvédként harcolt. Világos után besorozták császári közkatonának, leszerelése után ismét Pestre került, és különböző lapoknál dolgozott újságíróként. Mivel úgy gon­dolta, hogy egy újabb forradalom kivi­telezése már lehetetlen, egykori társai a ’48-as eszmék árulójának kiáltották ki, és szinte teljesen kiközösítették. Talán Vajda zord természete is közrejátszott ebben, legalábbis a simulékonyabb mo­dorú Bulyovszky Gyulát azután sem övezte hasonló elutasítás, hogy volt már­ciusi ifjúként a szabadságharc leverése után azonnal munkába állt a Magyar Hírlap című udvarhű lapnál. A pályáját a forradalom előtt színműíróként kezdő Bulyovszky 1848-ban a Szemere vezette belügyminisztérium hivatalnokaként dolgozott, majd a franciás stílusú tárca­novellák és publicisztikák szerzőjeként lett az abszolutizmus korszakának egyik legtöbbet publikáló írója. Az egykori re­publikánus forradalmár nevéhez fűző­dik az osztrák császári himnusz, a Got­­terhalte magyar fordítása is. Ezen a ponton érdemes megemlíte­nünk Bulyovszky feleségét, Szilágyi Lilla színésznőt is, aki éppen a forradalmi na­pokban ment hozzá a márciusi ifjúhoz. Debrecenben hivatalnokoskodó férjével való levelezése ma érzelmes levélregény­ként is olvasható. A fiatal feleség a forra­dalom után Lilla von Bulyovsky néven az első magyar származású színházi vi­lágsztár lett, de az irodalomban is nyo­mot hagyott. Nemcsak azért, mert Ale­xander Dumas regényt írt róla, hanem mert maga is publikált kifejezetten jó stí­lusú regényes útirajzokat. A kozmopoli­ta író-színésznő egyik legnagyobb kriti­kusa korábbi rajongója, Gyulai Pál volt. Ő nem a pesti forradalmárok, hanem a kolozsvári ifjúság egyik vezetőjeként vett részt a ’48-as eseményekben. Később, bár megírta Hadnagy uram című moz­gósító versét, inkább Kossuth békepárti ellenzékéhez tartozott. Hosszú életmű­vének sem költői, sem regényírói része nem jelentéktelen, ám igazán maradan­dót kritikusként alkotott. Nevéhez fűző­dik Arany és Petőfi költészetének teljes esztétikai elismertetése, s nem kis rész­ben irodalmi kultuszuk megalapozása is. Mindezt Gyulai azzal is nyomatékosítot­ta, hogy Szendrey Júlia húgát vette fele­ségül, s innentől családtagként gondozta a Petőfi-örökséget. Az élete végére kon­zervatívvá lett szigorú öregúr ellensége volt minden irodalmi modernségnek, egyetemi tanárként és szerkesztőként mégis részese lett több, későbbi modern író pályája elindításának. A vidéki értelmiség köreiből is szép számmal keveredtek írók a forradalom­ba. A Vas Gereben szerzői néven publi­káló Radákovits József, akit ifjú korában „dévaj természete” miatt tanácsoltak el a papi pályáról, népies életképei, humoros anekdotái miatt korának egyik legnép­szerűbb írója volt. A forradalom idő­szakában A Nép Barátja című lapot szerkesztette Arany Jánossal, amelynek célja az volt, hogy Kossuthék programját a falusi olvasók körében propagálják. A szabad­ságharc bukása után bujdosás, majd börtön lett az osztályrésze, ám később ismét bőséggel ontotta - a népies egy­szerűséget olykor túlzásig vivő - prózaköteteit. A Tízek Társasága tagja volt Tompa Mihály is, aki egy rövid ideig, 1846 elején a leg­népszerűbbnek számított a fiatal köl­tőnemzedék tagjai közül. Petőfi Arany János mellett egyedül őt tartotta saját magával egyenrangú alkotónak - bár ítélete csak rövid ideig volt érvényben, utána megvonta bizalmát a politikai forradalomtól idegenkedő, halk szavú költőtárstól. Tompa református tábori lelkészként részt vett ugyan a schwecha­­ti csatában, de 1849 elejétől visszavonult falusi parókiájára. Később mégis éppen ő, a közvetlen politikai szerepvállalást el­utasító költő lett a szabadságharc emlé­kezetének élő lelkiismerete, aki számos allegorikus költeményt írt a bukott for­radalomról és az azt követő megtorlás­ról. A gólyához című hazafias verse miatt haditörvényszék elé is került, de az alle­gória jogi értelmezése kifogott bíráin, és felmentették. Arany János szalontai elszige­teltségében­­ a vidéki Magyar­­ország legtöbb lakójához hasonlóan - kezdetben kevés információval rendelkezett a fővárosi eseményekről, később pedig főként barátja, Petőfi leveleiből tájé­kozódott a politika ala­kulásáról. Támogatta a forradalmi változásokat, de ő maga soha nem vált iga­zán forradalmi költővé. Egyetlen mozgósító költeménye, a Nemzetőr-dal, nem számít életműve csúcsának. A Nép Barátjában közölt cikkei pedig sokkal in­kább a józan felvilágosítás, mint a tüzes lelkesítés hangját képviselték. Ő maga is elindult az 1848-as képviselőválasztá­son, de alulmaradását megkönnyebbü­léssel fogadta: nem formálni, legfeljebb megörökíteni kívánta a történéseket. Arany Petőfihez hasonlóan önkéntes­ként vonult be nemzetőrnek, de barátjá­val szemben visszautasította a tiszti ran­got - ami pedig jegyzőként kijárt volna neki -, s inkább közlegényként szolgálta végig Arad ostromát. Nem volt lenyű­gözve a harctér romantikájától: „tenni kevés - de halni volt esély” - írta. Később Szemere Bertalan belügyminisztériu­mánál vállalt fogalmazói állást, s közben odahaza, Szalontán szállást biztosított a kapitányként, majd őrnagyként szolgáló Petőfi családjának. Az elbukott szabad­ságharc és a csatatéren eltűnt barát em­léke egész későbbi életében első számú ihletforrásai közé tartozott. Nemcsak A walesi bárdokban állított emléket a zsarnokkal „vakmerőn s hívatlanul” szembeszálló barátjának, hanem A hon­véd özvegye című versében is, amellyel egyszersmind Szendrey Júlia egész ké­sőbbi sorsát is megpecsételte. Petőfi Sándor és felesége valóságos élő jelképei voltak a márciusi forradalom­nak, mindkettejük sorsa végzetszerűen összefonódott az elbukott szabadság­­harccal is. Petőfi azon kevesek közé tar­tozott, akik már 1847 végén is tudatosan forradalomra, ráadásul köztársaság kiki­áltására készültek. Ezzel egy radikális, de törpe kisebbséghez tartozott: a királyság megszüntetését ’49 tavaszáig szinte alig akarta valaki, s a végül deklarált trón­fosztást is leginkább politikai kényszer­nek érezték. Petőfi a francia forradalmat feldolgozó történeti szakmunkákból készült a nagy eseményre, miközben persze a szerelem forradalmát is igen komolyan vette: „Egyik kezemben édes szendergőm / Szelídeden hullámzó ke­bele, / Másik kezemben imakönyvem: a / Szabadságháborúk története!” - írta a forradalmat megelőző évben. Hogy szabadság és szerelem egységét milyen komolyan vette feleségé­vel együtt, arra nem kell jobb bizonyíték, mint hogy egyetlen gyerme­kük éppen kilenc hó­nappal 1848. március 15-e után született. Szend­rey Júlia egyenrangú társa volt férjének a márciusi napok­ban. Még a forradalom előestéjén jutott eszébe, hogy francia mintára saját magának nemzetiszín főkötőt, férjének pedig kokárdát készítsen. Villámgyorsan divatot teremtett. Mindketten tudták, hogy a forradalom színházában a külső­ségek éppolyan fontosak, mint a szavak és gondolatok. Júlia a következő napok­ban nadrágban, szivarral, rövid hajjal mutatta be, milyen is egy igazi modern forradalmár, férje pedig egy óriási, szinte földig érő karddal az oldalán járta a pesti utcákat. Petőfi életében innentől végképp eggyé vált a forradalom és a költészet, s ebben jóval tovább ment társainál. Legismertebb korabeli ábrázolása, amelyen a Nemzeti Múzeum lépcsőjé­ről szaval az összegyűlt tömegnek, nem a márciusi nagy napról készült­­ akkor és ott ugyanis nem szólalt fel. Két hó­nappal később azonban az általa meg­alkuvónak tartott Batthyány-kormány lemondását követelte ugyanonnan. Nem csak ő maga hitt a költé­szet forradalmasító erejé­ben, de ő volt az egyetlen költő a magyar törté­nelemben, akiről hívei és ellenségei egyaránt azt feltételezték, hogy verseinek hatására pa­rasztok tízezrei indul­nak meg akár az ország­­­gyűlés szétverésére. Az első népképviseleti választás aztán bebizonyította, hogy egy költő még szülőföldjén sem képes efféle mozgósí­tásra. Bár Petőfi csúfosan megbukott, ez sem vette el kedvét a közélettől. Lé­pésről lépésre szorította bele magát a katonaköltő szerepébe. Ez nem volt magától értetődő vállalás. Kötelmeket nem tűrő természete miatt a szabad­ságharc számos tábornokával összeve­szett, a hivatásos nemzetközi forradal­már, Bem azonban fiaként szerette a szabadságharc költőjét. Végül az ő had­segédeként válthatta valóra önbetelje­sítő jóslatát: „Ott essem el én, / A harc mezején.” Petőfi halála könnyen vált törté­nelmi és irodalmi jelképpé, s páratlan tehetsége mellett ez a sors emelte na­gyon hamar Magyarország első számú költőjévé. Nem véletlen, hogy a közvé­lemény özvegyének is hasonló sorsot szánt. Nem törődve azzal, hogy egy még karonülő kisgyermekről kell gon­doskodnia, legszívesebben azt várták volna el tőle, hogy vagy haljon utána férjének, vagy talpig gyászban és nyo­morban élje az életét, ahogy romanti­kus versekben szokás. Erre már csak kisfia érdekében sem volt hajlandó. Költőietlen második házasságát halálá­ig nem bocsátották meg neki, sajátjogú irodalmi munkásságát pedig később is agyonhallgatták. Pedig nemcsak An­dersen legelső fordítója volt, hanem jó tollú novellista, és színes képi világú költő is. Nála kevésbé jelentős irodalmi életművet hátrahagyó férfi nemzedék­társairól utcák és intézmények tucatjai vannak elnevezve. Neki még ma is van­nak kiadatlan írásai. Tollat,fakanalat egyformán forgatja Normaszegő nőalaknak ismerték már kortársai is Szendrey Júliát, akit annak ellenére csak most kezd rehabilitálni a szakma és az irodalmi köztudat, hogy már az 1850-60-es években saját jogon említik író- és költőnőként. Másfél év­század kellett hozzá, no meg két évforduló (190 éve született és 150 éve halt meg), hogy megjelenhessen összes versének kritikai kiadása és Andersen első fordítójaként szobrot kapjon - hol máshol? - Koppenhágában. Gyimesi Emese irodalomtörténész és szenvedélyes Szendrey Júlia-kutató szerint ez még csak a kezdet! VÖRÖS ISTVÁN Közöny-óda Minden hatalmat a senkiknek! Minden senkit a hatalomba. A hatalom nélküliek elvesznek, de olyan előjogokat élveznek, nincsen úr, ki felfogja. Minden hatalmat a senkiknek! Nézz be a TV-be, ott mennek­­ a nemlétükkel kézenfogva. A hatalom nélküliek elvesznek, szóljon visszhangja az üres termeknek, mennydörögjön a Közöny-óda! Minden hatalmat a senkiknek! Kik nem hatalomért tüntetnek, az ólomkatona-had elsodorja, a hatalom nélküliek elvesznek. így kezdődik az új évezred, a józanságot kartáccsal megszórja. Minden hatalmat a senkiknek! A hatalom nélküliek elvesznek. CSEJTEI ORSOLYA - Azt, hogy mindvégig egyenrangú és aktív társa volt Petőfinek, sokan sokfé­leképp említik. De vajon akkor is felfi­gyeltek volna rá, ha történetesen nem Petőfinékén­t kezdi ? - Azt gondolom, a mai kor már akkor is felfedezte volna, ha nem lett volna híres a férje. Mint női szerző, akkor is fontos lenne. De ez csak egy hipotézis, őt nem lehet teljesen függetleníteni Petőfi­től. Amikor 10 éve kutatni kezdtem, sem azzal nem akartam külön foglalkozni, hogy ő Petőfi felesége, sem azzal, hogy nő volt. Aztán rá kellett jönnöm - mivel kifejezetten társadalomtörténeti szem­pontból közelítemi meg a pályáját­­, hogy ezek a szempontok kihagyhatatlanok. Szervesen hozzátartozott az imázsához, hogy ő Petőfi felesége, majd később öz­vegye. Vahot Imre például, aki az első versét megjelentette 1857-ben, meg­­csillagozta a nevét, és odaírta, hogy Pe­tőfi volt feleségéről van szó, Jókai pedig kifejezetten azokat a naplórészleteket válogatta be az Életképek című folyóira­tába 1847-ben, melyeket fel tudott húzni egyfajta korabeli bulvárnarratívára: tes­sék, itt van a Petőfi-szerelem története, olvassák! Gyulai Pál rossz néven is vette, milyen kendőzetlenül ír bizonyos részle­tekről, például, hogy hogyan csókolgatta vőlegénye leveleit. Az eredeti naplóban egyáltalán nem hangsúlyos ez a rész, ám mivel Jókai folytatásokban közölte a szö­veget - némiképp hatásvadász módon épp ennél a résznél abbahagyva az aktuá­lis részt -, a levélcsókolgatás felértékelő­dött. - A sajtó hatalma... - Igen, de az irodalom létmódjára egé­szen az 1840-es évekig nem ez volt a jel­lemző. A 19. század elejéig a meghatározó irodalomszervező egyéniségek nem arra építették a karrierjüket, hogy rendszere­sen publikálgattak imitt-amott, hanem vidékről, levelezések útján szervezték meg magukat. Petőfi lényegében az első olyan magyar költő volt, aki tudatosan a korabeli sajtóra építette a karrierjét - márkaként tekintett a saját nevére és nagyon ügyelt rá, hogy rendszeresen publikáljon.­­ Mit jelentett, hogy ebben a sajtókö­zegben megjelentek a nők?

Next