Népszava, 2019. július (146. évfolyam, 150-176. szám)

2019-07-05 / 154. szám

NÉPSZAVA 2019. július 5., péntek VELEMENY Ami a kultúrharc helyett zajlik szociológus M­egveszekedett or­­bánista vagyok - jelentette ki elő­adásában a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Demeter Szilárd, aki a legutóbbi, június 27-én megtartott parlamenti konzervatív kultúrpo­litikai konferencián hellyel-közzel az egyetlenként beszélt ideológi­ákról is, és próbálkozott kihívóbb megfogalmazásokkal. A többiek - Fekete Péter kulturális éppen-ál­­lamtitkár, Kucsera Tamás Gergely a Magyar Művészeti Akadémiáról, vagy Lezsák Sándor, az Országgyű­lés alelnöke - leginkább aktuális helyezkedésük sikeréről-kudarcá­­ról számolhattak be. Nem véletlen, hogy Demetert megtapsolták, pe­dig a teremben láthatóan kevesen akartak most rohamozni. S azt sem hitték, hogy Demeter új irodalom­politikai fogásai (szépirodalmi mar­keting, a kiadók meghódítása stb.) nélkül másé lesz-lehet a győzelem. E konferenciaformával a jobb­oldal már régóta kísérletezik, az idei talán a harmadik volt a sorban, s a projektet mindvégig a legkü­lönfélébb minőségekben L. Simon László jegyezte. Noha az ellenzéki értelmiség a kormány kultúrpoli­tikáját folyamatosnak, egyenesen összefüggőnek éli meg, a pozícióju­kat még védők érzékelik a különb­ségeket is. Az első ilyen parlamenti konferencia megtartásakor, az évti­zed elején még nem álltak rendelke­zésre kész, akár csak megtervezett akciók. Ideológiákról, értékekről volt szó. Egy stadionos előadás ma­radt meg az emlékezetemben: úgy­mond identitást kell vaskézzel épí­teni, ez a szimfonikus zenekarokkal nem megy, de a focira beindul a nép. Tehát e pontokon kell befektetni, minden más felesleges. Előadtak, persze, ismert jobb­oldaliak is, mondták, ami nekik lé­nyeges volt, de nem látszott, hogy a kitaláló emberek számára mind­ez különösebben fontos lett volna. Inkább ideológiai hangsúlyokra emlékszem, meg kisebbrendűségi komplexusokra az általuk „balol­dal­ nyolc éve még hihették a konzerva­tív olda­lon, hogy harcolni kell, most úgy tud­ják, hogy győztek. A kiszorí­tottak, a bizonyta­lan mun­kahelynek eltűntek, vagy ép­pen most menekül­nek el. dalinak” vagy liberálisnak neve­zett intézményekkel, műhelyekkel szemben. De a jelenlévők többsége jámbor ember volt, csak kevesen át­kozták nagyon hangosan a kor köz­ismert „máshitű” alkotóit. Az ellenzéki értelmiség ma is állandóan támadva érzi magát, de a konzervatív közlegény a kiszorí­tósdiban talán nem feltétlenül vesz részt. Ha megnyílik előtte egy pozí­ció, beleugrik, elfoglalja. De akkor még az öklét ritkábban használta. Nem hitte, hogy automatikusan jár neki itt valami. Arra pedig alig gon­dolt, hogy a jobboldali kultúrbuzo­­gányokkal érte személyesen is foly­hat küzdelem. A mostani összejövetel már más­ról, mindenekelőtt pénzről, intéz­ményrendszerről, hatalomról szólt. A stílus nem változott, nem a volt agit-propról, a liberális ellenségről, az ellenállás leküzdéséről esett szó. Hat-nyolc éve még hihették ezen az oldalon, hogy harcolni kell, most úgy tudják, hogy győztek. A kiszo­rítottak, a bizonytalan munkahe­­lyűek eltűntek, vagy éppen most menekülnek el. Miért kellene a már bebiztosított intézményekben velük foglalkozni? Láttam pedig most is a konferencián egypár tu­cat saját ügyeiben lobbizó színházi embert, zenészt, akik még remény­kedtek, hogy a vigaszágon itt még kaphatnak valamit. Kívánom nekik a legjobbakat, de a főtisztviselők bujkáltak előlük, zömüknek nem is sikerült a vállcsillagosok szeme elé kerülni. S ha jól tudom, ugyanez zaj­lik máshol is. Nincsenek fórumok az alkukra, még arra sem, hogy a pró­bálkozó úgy érezhesse, ő legalább szólt, elmondta. A kultúrpolitikai kép most azt hangsúlyozza: ne is álmodozz. Nyil­vánvaló, hogy a jelenlegi kultusz­ügybe nem épültek bele a panaszok, a hangsúlykorrekciók, a módosítá­sok. Látszik viszont három csomó­pont. Az első, hogy akárhogy számoljuk is a különböző építkezéseket, most egyértelműen sok a pénz. Legalább kétszer annyi, mint volt az évtized elején. Sőt, a hivatalos számok sze­rint még több. És ha van elkölthető összeg, azt el is költjük. Nem elvek szerint, nem nemzeti vagy másmi­lyen ideológiákra, hanem betonra. Korrekció itt nem létezik, az ilyen felhizlalt rendszerek a saját pályá­jukon haladnak. Hiszen túl sokan, túl sokat veszíthetnek. Másodszor: megvannak a nagy­­rendszerek, s mivel ezekhez nem le­het hozzányúlni, meglétük lesz az­után maga az ideológia. Mint most éppen a népfőiskolák, amelyek hálózata bővül, és Lezsákék nem is titkolják, hogy ekörül felépült egy utópiájuk. Nem arról van szó, hogy nincs népművelési eszmény, hiszen van - arra pedig szálláshe­lyek, népkonyhák, kirándulóhelyek többszörös hálózata épül. Viszont kizárólag ezek lesznek-vannak itt ezután, tényleg sokszorosan ellen­őrzött módon. Úgymond a népre költik a pénzt, de keményen meg­nézik, kik és mire használják majd ezt az infrastruktúrát. Szó sincs a ballib kiszorításáról, mert maga a közművelődés úgy épül fel, hogy a városi értelmiségnek­­ akármilye­nek is a tapasztalatai, a világképe­­ egyszerűen nincs, nem lehet köze hozzá. (Kérdés, hogy ha megyéket, városokat ki lehet szakítani ezekből a „népi” rendszerekből, akkor itt mekkora lehet, maradhat egyálta­lán a mozgástér.) S harmadszor, időközben elin­dult valamiféle lökdösődés a tudo­mányágak között. Nem arról van szó, hogy az 1990-2000-es évek tudományterületeit, mondjuk a mesterségesintelligencia-kutatást erősítenénk fel a 1980-90-es évek kultúrakutatása vagy szociológiája helyett. Hanem a néprajz, az iro­dalomtudomány, a kulturális örök­ségtudományok kerülnek előtérbe, diszciplínatechnikailag is vissza­evezünk tehát a harmincas évekbe. Ilyen hivatkozásokkal ismét nem lesz „kultúrharc”, mert most más eszközöket használunk az íróasz­talok újraosztására. A nemzetközi versenyben így azonban megnéz­hetjük magunkat, hacsak nincs vé­letlenül néhány keményen tehetsé­ges, kitartóan érvényesülni képest természettudósunk. Ami most körvonalazódik, az a kultúrharc nélküli kultúrharc. Csapataink egyelőre nem állnak harcban, és nem is tudjuk, ebben a helyzetben mit kellene a nem­zeti és kozmopolita, baloldali és konzervatív értelmiségnek együtt csinálnia. Már az is szép, hogy né­hány arcot egyelőre kölcsönösen felismerünk. Bár már kérdés, hogy még meddig. TAMÁS PÁL Kövér csinálja csak a négy fal között! M­agyarországon 2009. július 1-je óta van le­hetőségük az azonos nemű pároknak a bejegyzett élettársi kapcsolat létesítésére. Tehát tíz éve már, hogy a szocialisták kor­mányzása alatt megszülettek azok a jogi keretek, amelyek az LMBTQ társadalom tagjainak megadják azt a lehetőséget, hogy az együttélésü­ket hivatalosan is elismerjék. Erre való tekintettel szólaltam fel a par­lamentben július elsején, a törvény hatálybalépésének 10. évfordulóján, mert úgy vélem, annak idején egy jelentős lépést tettünk az azonos nemű párok tisztelete, megbecsülé­se felé. Ma évente átlagosan alig száz be­jegyzett élettársi kapcsolatot létesül Magyarországon. Szakértők szerint ennek az lehet az oka, hogy a párok még mindig inkább rejtőzködve élik a mindennapi életüket. Az, hogy úgy érzik, bujkálniuk kell elkeserítő, de nem meglepő. Mi mást tehetnének, ha egy olyan országban élnek, ahol Magyaror­szág egyik közjogi méltósága, Kö­vér László mondja ki, hogy nem egyenrangúak? A házelnök ugyanis egy lakossági fórumon kijelentette: „Egy normális homoszexuális tudja, hogy a világ rendje micsoda, hogy ő A szocialis­ták kor­mányzása alatt meg­születtek azok a jogi keretek, amelyek az LMBTQ társadalom tagjainak együttélé­sét hiva­talosan is elismerik így született, ilyenné lett. Próbál eh­hez a világhoz alkalmazkodni úgy, hogy nem tartja magát feltétlenül egyenrangúnak.” Kövér azonban ennél is tovább ment, amikor kifejtette, hogy sze­rinte nincs különbség a pedofília és az azonos nemű párok házassága, valamint az általuk való örökbefo­gadás között. A házelnök ezzel a kijelentésé­vel nemcsak az LMBTQ közösség, hanem minden magyar demokrata méltóságát tiporta meg. Persze min­denkinek joga van ahhoz, hogy véle­ményét szabadon kifejtse. Csakhogy Kövér László a magyar országgyűlés házelnöke, és így az ország egyik legfőbb közjogi méltóságaként, nyilvános politikai rendezvényen beszélt. Ebben a minőségében tett félelemkeltő, az emberi méltóságot csorbító kijelentést. Ezen a ponton Popper Péter pszichológus szavait kell felidéznünk. Szerinte ugyanis „nincs nagyobb támadás az embe­ri méltóság ellen, mint a félelem. A félelmek meggátolnak abban, hogy önmagunk legyünk.” Az emberi méltóság elismerése és tisztelete az európai kultúra egyik legjelentősebb sarokköve, amelyre nemcsak a modern demokráciáink, de egész társadalmunk épül. A Ma­gyar Köztársaság Alkotmánybírósá­ga már a 23/1990. (X. 31.) AB határo­zatában kifejtette, hogy „Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszt­hatatlan egységet alkot, és minden mást megelőző legnagyobb érték. (...) A magyar államnak az élethez és az emberi méltósághoz való jog te­kintetében is elsőrendű kötelessége, hogy tiszteletben tartsa és védje.” A polgári és politikai jogok nem­zetközi egyezségokmánya szerint „az emberi közösség valamennyi tagja veleszületett méltóságának, valamint egyenlő és elidegenít­hetetlen jogainak az elismerése a szabadság, az igazságosság és a vi­lágbéke alapja, [a szerződő felek] fel­ismerték azt, hogy ezek a jogok az emberi lény veleszületett méltósá­gából erednek.” Természetesen a fentebb idézett tételek mellett is joga van Kövér Lászlónak a magánvéleményéhez. De senkinek a véleménynyilvánítá­sa nem irányulhat arra, hogy valaki másodrangú állampolgárnak érez­ze magát a saját országában, hiszen pontosan a Kövér László által tett kijelentésekhez hasonló, az emberi méltóságot sértő megszólalások ve­zetnek ahhoz, hogy valaki szégyellj­e felvállalni a szexuális irányultságát, és ne merjen élni a törvény által számára biztosított lehetőségekkel. Az ilyen kijelentések vezetnek ah­hoz, hogy pusztán a szexuális irá­nyultságuk miatt megtagadják egy lakás bérbeadását egy azonos nemű párnak, vagy azt, hogy a gyermeket közösen nevelő párok ne mindkét tagja látogathassa meg a beteg gyer­meket a kórházban, baleset esetén ne bármelyikük intézkedhessen. A Kövér Lászlóéhoz hasonló ki­jelentések állami vezetőktől teljes­séggel elfogadhatatlanok, hiszen az ilyen hozzáállás vezet a társadalom szétszakadásához, az abban rejlő ellentétek kiújulásához vagy erősö­déséhez, és vezet oda is, hogy em­bertársainkkal szemben ellenséges környezet alakul ki. Kövér László impozáns szolgála­ti lakása négy fala között azt csinál és azt gondol, amit akar. Közszerep­lőként azonban nem rombolhatja a társadalmi együttélést, és nem gyengítheti a magyar társadalmat. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy más nem emelt szólt az LMB­TQ közösség mellett a parlament­ben, senki nem emlékezett meg a bejegyzett élettársi kapcsolat beve­zetéséről. Éppen ezért fontos, hogy a 2019. július 6-án 14.30-kor a Kép­viselői Irodaház mellől induló, az LMBTQ közösség által szervezett felvonuláson minél többen legyünk, hogy egységben léphessünk fel a kirekesztés, a diszkrimináció és az emberi méltóságot sértő megnyil­vánulások ellen. Mert ez nemcsak az LMBT közösség, hanem minden magyar demokrata ügye. DR.GURMAI ZITA országgyűlési képviselő, az MSZP frakcióvezető­helyettese Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.

Next