Népszava, 2019. augusztus (146. évfolyam, 177-202. szám)

2019-08-23 / 195. szám

NÉPSZAVA 2019. augusztus 23., péntek Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére. Mediátorokra vár az ellenzék A demokratikus ellenzék is­­ két hatás között őrlő­dik. Az egyik: minden­ki tisztában van azzal, hogy akkor és csakis akkor van esély a győzelemre, ha egyetlen jelölt áll szemben a kor­mánypárti jelölttel. A másik: hely­ben vagy országosan, a pártoknak és mozgalmaknak, támogatóik, célközösségük és az egész társada­lom előtt, önmagukat kell egyetlen lehetséges és perspektivikus jelölt­ként felmutatni. Ez arra ösztönöz, hogy fenntartsák igényüket: ők, és csakis ők adhatják a közös jelöltet, és elutasítják mások ajánlatát. Erről a „jó volna megegyezni, de csak ha mindenki elfogadja, amit én ajánlok” helyzetről a „rendszer­­váltó” 1990-es évek közepének idő­szaka jutott az eszembe. Ma egyre gyakrabban hivatkoznak erre a kor­ra, amikor a gazdaságban és a politi­kában fokozatosan meghatározóvá vált a piacgazdaság és a demokrá­cia. Elfogadottá vált a munkaerőpi­ac létezése, és ezzel a tulajdonosok (gyakran az állam) és a szakszerve­zetek közötti vita elveszítette poli­tikai jellegét. A szabadon kibonta­kozó konfliktusok „kezelésére” jött létre Magyarországon a Munkaügyi Közvetítők és Döntőbírók Szerve­zete, amelynek sokáig magam is tagja voltam. A szervezet akkor lép közbe, amikor a vitázó felek ráéb­rednek: bár szeretnének, de nem tudnak megegyezni. Ami már akkor is meghökkentő volt: viszonylag ke­vés ilyen ügy merült fel, és azok is többnyire külső - többnyire állami - nyomásra oldódtak meg. Mintha a megakadt tárgyalásba a külső fél bevonása, a segítség kérése a gyen­geség beismerése lenne. Ez akkor vált előttem világossá, amikor - még a 90-es évek végén - részt vehettem az USA-ban egy ún. shadow-mediator programban. Egy tapasztalt „helyi” mediátorral kör­bejártunk néhány várost - én part­neremmel Pittsburghben és Cin­cinnatiben voltam -, ahol beültünk szakszervezetek és tulajdonosok tárgyalásaira, és figyelemmel kí­sérhettem, hogyan zajlik az egyez­kedés. Itthon megszoktuk, hogy a felek csak kényszerből tárgyalnak, és akkor sem a megegyezés szán-Ahogyan közeleg a választás, úgy vár­ható, hogy az érdek­­ellentétek újra és újra kié­leződnek, a meg­egyezések felbom­lanak, a pozíció­kat újra­tárgyal­ják, és a megkötött koalíciók szétesnek békától vezetve, hanem csak azért, hogy a társadalom számára jelez­zék: hajlandó vagyok tárgyalni, de hajthatatlan vagyok. A másik dolog, ami meghökkentett, hogy tapasz­talt partnerem „távolságtartóan” és engedékenyen vezette a tárgyalást: hagyta, hogy a felek maguk irányít­sák a folyamatot. Amikor ezt a megfigyelésemet megosztottam vele, a partnerem egy kicsit meglepődött. „Szóval te a »serif«-stratégiát választanád. Úgy gondolod, hogy te jobban tudod, mint ők, mi a megoldás, ezt eléjük tárod, és a tekintélyedre támasz­kodva ráveszed őket, hogy fogadják el, amit te javasolsz. Ám észre sem veszed: abba a helyzetbe csöppensz, hogy ők ahelyett, hogy egymással próbálnának szót érteni, veled al­kudoznak. Én azt gondolom, ők a tárgyalás főszereplői. Ezért azt mondom nekik: ha maguk sikerrel tárgyalnak, és megegyeznek, az a maguk dicsősége és jutalma, ha vi­szont nem tudnak megegyezni, az a maguk baja és szégyene. Én abban segítek nekik, hogy ha veszekedni kezdenek, közbelépek, ha mindenki hallgat, kérdést teszek fel, javaslok valamit, ami kimozdítja a tárgyalást a holtpontról.” Szóval - világosított fel partnerem - a demokráciához és a piacgazdasághoz jobban illik a pszichológusi és a kommunikátori mediátori stílus, mint a seriffé. Hogy jön ez most ide? Az utób­bi időben a demokratikus ellenzék egy sor helyen sikeresen egyezte­tett a közös jelöltről, bár nyugtával dicsérjük a napot. Ahogyan köze­leg a választás, úgy nő a tét, és ez­zel együtt nő - különösen a Fidesz „rásegítésével” - az önálló indulás csábítása. Várható tehát, hogy az érdekellentétek újra és újra kiéle­ződnek, a megegyezések felbomla­nak, a pozíciókat újratárgyalják, és a megkötött koalíciók szétesnek. A viták pedig újra és újra fellobban­nak, nyilvánosan folyik az üzen­getés, a megegyezés esélye nélkül. Nos, itt lépne be a mediátor! A demokratikus ellenzéknek létre kellene hozni egy mediátori csapatot. Ők pártokon kívüli, füg­getlen - habár tudjuk, bárki vádol­ható azzal, hogy le- és elkötelezett némi mediátori tapasztalattal rendelkező személyek, akik vállal­nák, ha valamilyen megkeresés jön, hajlandók segíteni a megegyezést, és végigtárgyalni egy helyi, megyei vagy akár országos megállapodást. Ehhez az kell, hogy a demokrati­kus ellenzék pártjai és mozgalmai elfogadják: ha konfliktus lép fel, amit maguk nem tudnak megolda­ni, vagy ha a kialakult egyezség fel­­bomlani látszik, mielőtt kilépnek a nyilvánosság elé, előbb keressék meg a mediátorokat, és kérjék a se­gítségüket. Vagyis ne a párt küldött­­értekezletéhez, központi vezető testületéhez, tagjaihoz, vagy éppen a választópolgárokhoz forduljanak - elmondva a másik felet, feleket mindennek -, hanem első lépésben mediátorokhoz. A mediátorok végigvezetnék a tárgyalást, ők adnának információt a sajtónak, és a szereplők nem szi­várogtatnának ki semmit. Az egyez­kedések során persze van lehetőség kilépni, elutasítani a megegyezést. Váljon azonban természetessé - fokozatosan gyakorlattá -, hogy vita esetén először külső, független és némi gyakorlattal rendelkező személyek segítenek közelíteni az álláspontokat. A mediátoroknak pedig azt ajánlom: ne a seriffstra­­tégiát kövessék. Vagyis ne az erő vagy az atyai tekintély szerepéből utasítsák a feleket, hogy ezt vagy azt tegyék. Soha ne feledkezzenek el arról: nem ők a főszereplők. Sze­repük „mindössze” menedzselni a folyamatot, tisztázó kérdéseket feltenni, értelmezést kérni, újabb lehetőségeket javasolni, és segíteni, hogy a felek kommunikálni tudja­nak egymással. Annak, hogy a mediáció a de­mokratikus ellenzék politikai gya­korlatába beépül, lesz még egy hosszú távú előnye. Azt a képet erő­síti, hogy ezek a pártok és mozgal­mak képesek együtt kormányozni. A társadalom számára azt jelezné: hajlandók és képesek is konfliktu­saikat egymással rendezni. Végső soron pedig ez az egyik legfonto­sabb eleme a kormányképességnek. Nem kell attól félni, hogy bármi­lyen megegyezés és koalíció gyor­san felbomlik. Tulajdonképpen ez a majdani választási győzelem talán legfontosabb tényezője. MAROSÁN GYÖRGY főiskolai tanár MÚLTUNK NÉPSZAVA, 1969. AUGUSZTUS 23. Megújuló pályaudvarok Azt mondják, hogy a nagy pálya­udvarok egyben a városok kapui, névjegyei is. A budapesti pálya­udvarokkal nem dicsekedhetünk: ezek az indóházak általában több mint egy évszázada épültek, a gőz­vasúti gyér forgalomnak kitűnően megfeleltek. A Keleti és a Nyugati most viszont naponta negyedmil­lió utast fogad. Felmerül a kérdés, miért nem építenek helyettük újat, hiszen re­konstrukciójuk milliárdokba kerül. A vasút egyik legnagyobb előnye, hogy a városok, községek központ­jaiból a főváros központjába hozza az utasokat. A pályaudvaroknak kitűnő a kapcsolatuk a városi köz­lekedéssel, és ezt az előnyt semmi­képpen sem akarják feladni. A kelenföldi rekonstrukciót is tervezik, ez talán Budapest legel­­avultabb nagy forgalmú vasútál­lomása. Új állomásépületet, alul­járórendszert terveznek. Most a Ferencvárosból és a Déliből induló vonatok itt „keresztezik” egymást, a vasút megemelésével, illetve le­süllyesztésével akarják ezt meg­szüntetni. PÁRHUZAMOSOK A VÉGTELENBEN A Szabadság híd pesti hídfőjénél tartotta nyilvános össztáncát szerda este Swingin' on the Streets jelszóval a Keep Swinging Egyesület. A 20-as-40-es évekbeli amerikai szvingzenéhez, -tánchoz és -kultúrához kapcsolódó ismeretter­jesztést és táncoktatást céljául tűző szervezet programja alig pár lépésnyire zajlott a Horthy Miklós Társaság rendez­vényétől: ők a „kis kormányzóra" emlékeztek abból az alkalomból, hogy augusztus 20-án 77 éve zuhant le Alekszejev­­kánál Horthy István repülő főhadnagy. A kormányzóhelyettes emlékét a Nagyvásárcsarnoknál tábla őrzi, tekintve, hogy néhány éven át az ő nevét viselte a Vámház körút. FOTÓ: MARKOSZOV SZERGEJ VELEMENY SZERINTEM Hajrá, MOK! (3.) A Magyar Orvosi Kamara szep­tember 21-re, „Elhalt ígéretek nyomában - párbeszéd a döntés­hozókkal” címmel rendkívüli köz­gyűlést hívott össze. Követeli az orvosok méltányos béremelését és a paraszolvencia büntethető­ségét. Akár örülhetnénk is, hogy végre a MOK és elnöke, Éger Ist­ván a sarkára állt, de valahogy „kilóg a lóláb”. Miért kellett erre több mint tíz évet várni? Nem véletlenül alakultak az orvosok érdekeit valóban képviselő szer­vezetek, mint a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete és az Újratervezés csoport. A nővérek fizetésemelését sem a MOK, ha­nem a szakszervezet érte el. Éger István Fidesz-barátsága közis­mert. Amikor Orbán 2010-ben hatalomra került, ott sertepertélt körülötte, egy komoly beosztásra számított a kormányban. Nem jött össze. Most ősszel önkor­mányzati választás és kamarai tisztújítás is lesz. Félő, hogy ez a nagy demonstrációra való felhí­vás ezért történik. Két legyet egy csapásra. Ha Orbán újra tárgya­lásokat kezd a MOK-kal, akár ígéreteket is tehet a választás előestéjén a követelések teljesíté­sére, Eger pedig a tisztújítás előtt hivatkozhat arra, hogy milyen eredményes volt a szorgos mun­kájuk. Aztán a választások után a tárgyalásokat el lehet húzni, akár a parlamenti választásig is. Ne legyen igazam, Dávid Ferenc szavaival élve, mindannyiunk ér­dekében. MOLNÁR ISTVÁN Nem értik Sokan értetlenül állnak az Orbán Viktor által használt fogalmak előtt: a legutóbbi ilyen a keresz­tény szabadság. Mit jelenthet ez? Nem nehéz észrevenni hasonlósá­gát a kádári népi demokrácia ki­fejezéssel. Annak pedig tudtuk a definícióját: azon pontok mértani helye, melyek egyenlő távolságra vannak a néptől és a demokráci­ától, így a keresztény szabadság nem más, mint azon pontok mér­tani helye, melyek egyenlő távol­ságra vannak a kereszténységtől meg a szabadságtól. ÁBRAHÁM ZOLTÁN Magyarázat Angela Merkel köszönetét mon­dani jött Sopronba a páneurópai piknik 30. évfordulója alkalmá­ból. A köszönetét jó volt hallani, de a magyar miniszterelnökkel, a két ország kapcsolatával és a nemzetközi helyzet értékelésével kapcsolatos mondatai sokunknál „kiverték a biztosítékot”. A tájé­koztató elején szólt a német ipar magyarországi befektetéseiről, majd ezt követően a kohéziós és strukturális alapokról beszélt. Ezt követte a vitatott mondat: „Ha Magyarország költségvetési rátáját nézzük, akkor azt látjuk, hogy Magyarország mót költötte el ezt a pénzt.” Az igaz, hogy konk­rétan nem EU-s pénznek nevezi a juttatásokat, de kohéziós és strukturális alapokkal csak az EU rendelkezik. Ez pedig vég­eredményben azt jelenti, hogy a magyarországi gondokat csak mi magunk oldhatjuk meg, nem szá­míthatunk külső segítségre. DR. JÓKAI OSZKÁR Olvasóink leveleit a következő címre várjuk: olvasoilevelanepszava.hu

Next