Népszava, 2019. november (146. évfolyam, 254-278. szám)

2019-11-29 / 277. szám

4 Nyitott mondat M­olnár T. Eszter­ em jönnek soha, csak ígérgetik, ezt csinálják mindig, ez lesz most is. Sára megkereste a botját, és feltá­­pászkodott a fotelből. Délelőtt könnyebben állt fel, délben, mikor Ilonka hozta az ebédet, még jobban hajlott a térd, kevésbé húzott a ház, mint így, délután. Talán a séta tette, attól merülhetett ki, mert Ilonka, ha ráért, megjáratta a háztömb körül, eleinte kétszer is körbeértek, de mostanában már csak egyszer, aközben is meg-meg álltak pi­henni. Kifogytam a szuszból, mondta ilyenkor Ilonka, pedig nem ő, hanem Sára fáradt el annyira, hogy nemcsak a keze és a lába, de a feje is remegett. Mindig csak ígérgetnek, dohogott Sára, amíg a botjára tá­maszkodva kibotorkált a konyhába. A kuglófforma egy szegen lógott a kamrában, ott volt a helye már jó negyven éve, mióta beköltöztek a lakásba. Hosszú ember volt János, olyan magasra verte a szöget, hogy Sára akkoriban is csak nyújtózva érte el a formát, aztán ahogy öregedett, idővel sámlira kellett állnia. Úgy talán még most is leszedné, de Ilonka már egy éve elvitte a sám­lit, még össze is szidta, hogy milyen felelőtlen dolog egy idős as­­­szonynak arra a borulékony tákolmányra felállni. De nem azért nőtt fel a háborúban, hogy ne találja fel magát! Mindenre van megoldás, ezt mondta mindig anyuka, meg azt, hogy amid van, abból főzz. Sámli nincs, bot van, mondta Sára, és a gumizott vé­gével addig löködte a kuglófsütőt, amíg az csörömpölve leesett a kőre. Na, gyere, mondta, amikor felvette. Süssünk gugelhupfot. Hátha mégis jönnek, legyen őket mivel megkínálni. A szeme nem volt a régi, olvasni szemüveggel is alig látott, de nem bánta, mert fiatalasszony kora óta büszkélkedett, hogy neki nem kell könyv, minden receptet fejből tud, ha csak egy­szer is megcsinálja. Judit és Rebeka azóta is utána főz mindent, még Ilonka is megtanulta egy-két süteményét, kénytelen volt, ha Ottó kedvében akart járni. A kuglófot még anyukától tanulta. Altwiener Gugelhupfnak hívta, mintha lett volna újbécsi kuglóf is, amitől az óbécsit min­denképpen meg kellett különböztetni. Talán volt is, és akkor az biztosan sütőporral készült, lusta háziasszony módra. Ehhez vi­szont élesztő kellett. Hozott is Ilonka, már elő is készítette neki, felfuttatta kicsi liszttel megszórt langyos, cukrozott tejben. Ta­lán már túl is futott, mert miután Ilonka elment, Sára elszun­dított a fotelben, de nem baj, majd újraéled az élesztő, amikor összegyúrja a tésztát. Először mindent kikészített a konyhapultra, így tanulta anyukától. Egymás mellé, sorba rakta a langyos vajat, tejet, egy­forma kék-fehér mintás bádogdobozokban a cukrot, a sót és a lisztet, aztán a három tojást és a citromot. A mazsoláról sem feledkezett meg, csak rum nem volt otthon, Ilonka azt nem ho­zott. Megárt, mondta, mintha bizony Sára megitta volna, pedig csak a mazsolákat akarta beleáztatni. Ilonka soha nem bízott meg benne. A gyerekeket is alig hozta át kiskorukban, ezért nem járnak ide most sem. Bezzeg Juditék kétnaponta telefonálnak, szép tőlük, olyan messziről, és ha itthon vannak, látogatják. Csak hát egyre ritkábban jönnek haza, és a gyereik meg a kis­­unokák hiába is jönnének, mert ők már alig beszélnek magya­rul. Marad Rebeka, a legidősebb, de neki meg szklerózisa van, ha át is jön, csak üldögél a fotelben. Fogta a formát, kivajazta, kilisztezte, és meghintette vágott mandulával. A tűzhelyet Ottó pár éve lecserélte, és az új nem gázos lett, hanem elektromos. Csak el kellett rajta forgatni egy gombot, máris melegített, Sára mégsem szerette, neki hiányoztak a lángok. Résnyire nyitotta az ajtót, hogy a sütőtérből kiáramló melegben dolgozhasson a tésztával. A szendvicsvaj felét beledob­ta a tálba, aztán három kanál kristálycukorral és a vaníliás cu­korral keverte, amíg bírta. Mikor abbahagyta, a keverék nem volt még sem sima, sem fehéres, de már fájt a könyöke és a csuklója is. A konyhapultra támaszkodva próbálta összeszedni az erejét. Ottó reggel telefonált. Nem felejtette el a születésnapját, sőt az ígérte, átjönnek délután, és megköszöntik. Átjönnek, ha tud­nak, így mondta, és persze ez azt jelenti, hogy nem jönnek, ez olyan ígéret, amelyben eleve benne van a mentegetőzés. Mindig gyáva gyerek volt Ottó, ha rossz jegyet kapott, azt sem mondta meg egyenesen. Nem fognak jönni, a gyerekek nem érnek rá, Ilonkának is van jobb dolga, színházba mennek, barátokhoz vendégségbe. Rebeka se jön, ideszólt, hogy nincs jól, nem bír az ágyból sem kikelni, de gondol az anyjára nagy szeretettel. Na hiszen, azzal nem sokra megy az ember. Csak Judit nem jelent­kezett, de náluk még csak most pirkad. Majd telefonál később. Vagy ha később nem tud, holnap. Ha itt élne, a közelben, ő egé­szen biztosan átjönne hozzá. Sára a liszt után nyúlt. Harminc púpozott kanállal tett belőle a vajas cukorra, utánaöntött félbögrényi tejet, hozzáreszelte egy citrom héját, végül rázuttyantotta a felfuttatott élesztőt. Egyen­ként felütötte a tojásokat, a sárgáját belepottyantotta a keve­rékbe, a fehérjét pedig egy zománcos lábosba csorgatta. Lassú, takarékos mozdulatokkal dolgozta össze a tésztát. Ha a belse­jében maradtak is lisztcsomók, a felszíne ígéretesen csillogott. Aztán nekilátott felverni a fehérjét. Három evőkanál az egyik bádogdobozból, egy csipetnyi a másikból, így tanulta anyukától, hogy sok cukortól, kicsi sótól lesz erős a tojáshab, de aznap nem lett semmilyen, folyós maradt. Végül úgy adta hozzá a tésztához. Nem bánta már, csak leülhessen pihenni. A mazsolát majdnem elfelejtette, azzal már épp csak megkeverte egyszer, aztán beleborította az egészet a formába, és lefedte egy tiszta konyharuhával. Jó lesz az, hadd keljen. Úgy esett a hokedlire, mint egy zsák krumpli. Szomjazott, de nem volt ereje vizet tölteni magának, pihentetnie kellett a tér­dét. Elnehezült a feje, előrebukott az asztalra. Talán el is szun­dikált, mert mire újra felnézett, megszürkült körülötte a szoba, a tészta pedig túlkelt, megfolyt a szélein. Sára visszalapogatta a helyére, megpaskolta a tetejét, és mielőtt betette a sütőbe, a forma külsejét letörölte konyharuhával. Negyven perc, gondol­ta. Annyit kell sülnie, se többet, se kevesebbet. Az órára nézett. Fél hat volt. Ottó hat körül jön, ha tud. De nem fog jönni. Ilonka majd kitalál valamit, hogy ne jöhessen. A gyerekek meg. Azok aligha néznek errefelé. Megtörölte a kezét, aztán a telefonállványhoz lépett. Fel kéne hívni Ottót. Nem csak itt várni, bután. Már a kezében volt a kagy­ló, amikor észrevette, hogy a körömágyán megült egy darabka tészta. A szájához emelte az ujját. Az íz váratlan volt, felkavaró. Soha ne edd a nyers kelt tésztát, ezt mondta anyuka, ne edd, mert hascsikarást csinál. Sára visszament a konyhába, egyenesen a konyharuhához, és lekapart róla egy nagyobb adagot. Sós volt. Rettenetesen, undorítóan sós, annyira, hogy ki kellett köpnie. A konyhapultra nézett, az egymás mellett álló kék-fehér dobo­zokra. A tojáshab. Akkor keverhette össze a sót és a cukrot, ami­kor a toj­áshabot verte. Három evőkanál sót tett a kuglófba. Bebotorkált a nappaliba. Felkapcsolta a lámpát, mégis sötét maradt a szoba. Nem a füles fotelba ült, mint más délutánokon, hanem a magas díványra feküdt le. Lehunyta a szemét, kezeit összekulcsolta a hasán. A telefonban egy ideig még búgott a vo­nat, aztán az is elhallgatott. N­em főlnek FOTÓ: FORTEPAN.HU / ADOMÁNYOZÓ: EBNER Élet és étek Salamon Magda: Egy csipet Józan íz - 345 recept Salamon Magdának, Nádas Péter író élete párjának először 1984-ben jelent meg szakácskönyve, a Mospart Évával közös Főzzünk másképp is!, ami aztán további két kiadást ért meg (1994 és 2005). A könyvek címlapján olvasható alcím a szer­zők reformgondolkodásáról adott hírt: „az étkezési szokások világszerte makacsok, de annál szórakoztatóbb időnként vál­toztatni rajtuk”. Salamon Magda első önálló recepteskönyvét 79 éves korában jelentette meg a Kalligram Kiadó 2010-ben; az akkor 270 ételt és elkészítési módját tartalmazó könyvet 345-re bővítve idén októberben a Jelenkor Kiadó adta ki újra. Az Egy csipet józan ít így aztán hatványozottan a változ(tat)ásra való igényét demonstrálja - nyilván elsősorban a táplálkozási kultúránkat illetően. De maga a szakácskönyv is a változásból fakad. Salamon Magda gyerekkorában azokhoz az ételekhez és ízekhez szo­kott, amelyeket anyja ínyesmester (Magyar Elek) irodalmi szakácskönyvéből lesett el, hogy aztán gyomorszorító gör­csökkel kelljen később szembesülnie az ’50-es évek kommu­nizmusának egyetemi menzáján, amikor tulajdonképpen nem volt miből főzni, „de a tarhonya, a liszt és a krumpli langyossá­gára, kellemetlen ízére és állagára, a rohadt káposzta szagára a mai napig emlékszem” - írja Bevezetésében. Az ízek világában később a gyerekeinek főző anya szerepe ugyan ismét módosulást hozott, ámbár nem túl po­zitívat és markánsat.­­„Saját hétvégi igyekvéseimből nagy húslevesekre, vadas húsra, néha egy nagy tál eg­reskrémre, madártejre, hagymás-sárgarépás dinsz­­telt marhahúsra, vesztett krumplira emlékszem. És arra az örök vágyamra, hogy minél gyorsabban ös­­­szeüssem mindezt, vagy legalább egy napig ne kelljen főznöm.”) Az újabb változás „a kenyérrel kezdődött”. Jobb volt otthon sütni, mint a boltban venni. Aztán Magda felfedezte a cukor káros mivoltát, ellenben a nyers zöldségek jótékony hatásait. Közben megjelentek az első bioboltok, bővült az árukínálat is. Majd mindent betetőző fordulatként, amikor Nádas Pé­terrel Gombosszegre költöztek 1984-ben, veteményeskert­jük lett. Amiben megtermett a zöldbab és a zeller, a brokko­li, a krumpli, a hagyma, a spenót és a sóska, a paradicsom és a tök, a koriander és a borsika, vagy a rozmaring, a zsálya, a bazsalikom. Tíz éve, írja a könyv előszavában, „egy december eleji napon a következőket hoztam be a kertből: friss bimbós kelt, leveles kelt, szurokfüvet, zsályát, zöldpetrezselymet, 5-6 centiméteres mustárnövényt, még el nem fagyott mentát és 1-2 maréknyi sóskát”. „Aki érti, érti” - teszi még hozzá a vete­ményesét díszkertként aposztrofáló szerző, aki tényleg maga termeli az asztalukra kerülő ételekből, amit csak lehet. Bizonyíték rá a Népszava Szép Szó mellékletének 2010. no­vember 6-i riportja („Mit eszik a magyar író?”), ahol az újság­író is megízlelhette a recepteskönyvben leírt tárkonyos csir­két, és a saját szemével győződhetett meg róla, hogy a kertből származik a fűszer... Eltelt az idő, megváltozott a környezet, hiányból bőség lett, de ami a legfontosabb, a szakács hozzáállása is jelentős átala­kuláson ment át: egyfelől már nem sajnálja az időt a főzésre, másfelől az egyik legfőbb hozzávalóként a jó nyersanyagok mellett az ételkészítő kiegyensúlyozottságát említi: jóban kell lennie saját magával! Így jönnek ki igazából az ízek. Ennek je­gyében tessenek forgatni a könyvet és főzni belőle! (Jelenkor, 2019.2670.) HORNER

Next