Népszava, 2020. április (147. évfolyam, 78-101. szám)
2020-04-08 / 84. szám
VELEMENY Rajtad már segített a kormány? Szerintem tele kellene ragasztani az országot óriásplakátokkal, legyenek rajta piros, stilizált koronavírusok, meg kék háttérrel egy felirat: „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!”. 2015-ben a migránsok ellen is bevált: nem is költöztek hozzánk, meg a munkánkat sem vették el, és alig került az egész kampány 30 milliárd forintba. Tényleg nem értem, miért bohóckodnak mindenféle komplikált intézkedéssel, amikor tapasztalatból tudják, hogy a plakátok is elegendők. Eggyel komolyabbra fordítva a szót, nagyjából egy hónapja kezel(get)i az Orbán-kormány a járvány nyomában kialakult gazdasági válságot úgy, hogy nemcsak az eredmény tart - egyelőre - a nullához, hanem a bajbajutottak megsegítésére ténylegesen elköltött forrás is. A probléma közgazdasági kifejtése valahogy úgy hangzana, hogy tízezrek veszítették el egyik pillanatról a másikra a munkájukat, a bevételüket, a megélhetésüket; rajtuk ebben a helyzetben kizárólag az akut jövedelempótlás segítene - mennyit is költött eddig ilyen célra a kormány? Nulla forintot, ami egész Európában párját ritkító szűkmarkúság. A fentiek okán a hétfői Orbán- és a keddi Palkovics-mondásokat legalább 3-4 millió, magát érintve érző ember (munkavállalók, vállalkozók, cégtulajdonosok meg a családtagjaik) figyelte lélegzet-visszafojtva, hogy megtudják végre, milyen konkrét segítségre számíthatnak. Megtudták? Van nekem egy vállalkozóként dolgozó ismerősöm, ő a hétfői nagy bejelentés után (amit a köztévé a délután folyamán ötpercenként megismételt, annyira fontosnak tartotta) valami ilyesmi írt ki erről a Facebookra: „Munkáltatóként én is feszülten vártam, hogy mikor készül el végre a kormány a gazdasági mentőcsomagjával. Na nem a soha nem látott mértékűvel meg a hihetetlenül grandiózussal, hanem a kézzelfoghatóval, a forintosíthatóval, amivel lehet tervezni. Őszintén szólva nem vagyok lenyűgözve, hiszen ma is ott tartok, és még holnap is ott fogok, ahol tegnap. Fogalmam sincs, hogy a mi vállalkozásunknak, a mi munkavállalóinknak jut-e majd bármilyen segítség, és ha igen, mekkora. Azért így elég nehéz...” Miközben Orbán Viktor zsugori bankárként ül az állami pénzeszsákokon, két kézzel szórja a semmit a nép közé. A nyugdíjasoknak 13. havi nyugdíjat, ami, ha közelebbről megvizsgáljuk, valójában 53. heti nyugdíj, az is majd csak jövőre, ha még élünk - az idei költségvetési hatása nulla forint. A cégeknek, ha nem kirúgják, hanem csak részmunkaidőssé minősítik a dolgozóikat, 70 százalékos „valamit” nincs ember az országban, aki meg tudná mondani, hogy a teljes (csökkentett) bérköltség, a nettó bér, vagy a bérterhek (azaz járulékok) 70 százalékát vállalja át az állam, mikortól, kiknél, és milyen feltételekkel. Ez a nem tudás a legáltalánosabb folyománya a kormányzati válságkommunikációnak: nem tudjuk, hogy kikre vonatkozik a kisadózók járulékmentessége (a focistákra biztosan), nem tudjuk, hogy kinek jó a hitelmoratórium (a jelek szerint nem kapkodnak utána), nem tudjuk, hogy mi lesz az érettségivel, és nem tudjuk - ez Miközben Orbán zsugori bankárként ül az állami pénzeszsákokon, két kézzel szórja a semmit a nép közé a legfájóbb, hogy mit akar kezdeni az Orbán-kabinet azokkal, akik máris napi betevő nélkül maradtak, vagy úgy fognak maradni a következő hetekben/hónapokban. Az utóbbiakkal valószínűleg semmit, mert nekik csak annyit mondtak, hogy segély helyett dolgozzanak. Miközben az már most biztos, hogy számolatlanul öntik majd a milliárdokat a növekedési kilátások nélküli, ellenben az Orbán-család és a szűk vazallusi kör számára kedves-fontos turizmusba. (Persze ott sem az állástalan pincérek, hanem a szállodatulajdonosok és -fejlesztők kapják a pénzt - nyilván ők szorulnak rá a leginkább.) Egyszóval dübörög a válságkezelés - szavakban; effektív kiadások, konkrétumok és megsegített emberek nélkül. Nem is különbözik ez olyan sokban attól, mint ha megint plakátokkal harcolnának. Orbán Viktor és csapata láthatóan arra játszik, hogy aki időt nyer, az életet nyer, ami most legfeljebb politikai értelemben lehet igaz: a valóságban minden elvesztegetett nap életek és egzisztenciák sokaságába kerül. Keresztet Mit is jelent nekünk nagyhét? Krisztus szenvedésének történetét? A feltámadást? Vagy a számvetést, amikor szembenézünk magunkkal? A mostani nagyhét biztosan örökre emlékezetes marad. A félelem, a magány, a reménytelenség időszaka ez, a szertartásokat a dermesztő csend hatja át. A hívek csak otthonról nézhetik a húsvéti liturgiát, akár a pápa, akár - az internetes csatornáknak köszönhetően - plébánosuk szentmiséit. Ez a némaság azonban talán a remény csendje. Amint Ferenc pápa virágvasárnapi szentmiséjén fogalmazott, „újra fedezzük fel, hogy az élet semmire sem szolgál, ha nem szolgálunk egymásnak”. A politikusi szakma is egyfajta szolgálat. A képviselőknek az emberek javát kell szem előtt tartaniuk. Ha pedig egy politikus kereszténydemokratának nevezi magát, akkor a hívők és nem hívők is joggal várják el tőle, hogy az Evangélium szellemében hozza meg döntéseit. A minap egy magát kereszténydemokratának nevező képviselő, azzal kapcsolatban, hogy számos nyugati bírálat érte Orbán Viktort a diktatórikus felhatalmazási törvény miatt, így fogalmazott: „Azt üvöltik most, húsvét közeledtével, feszítsd meg!” Igen: egy „keresztény” lelkületű politikus Krisztushoz hasonlítja a miniszterelnököt, aki saját hatalma kiépítésére, az ellenzék és az önkormányzatok ellehetetlenítésére és saját brancsa zsebeinek megtömésére használja fel a jelenlegi helyzetet. Egy tömegpolitikus súlyosan megsértette a hívőket csak azért, hogy megfeleljen egy olyan földi hatalomnak, amely már ki tudja, hányszor űzött csúfot a kereszténységből. Mit is mondott Krisztus Máté evangéliuma szerint az álszentekről? „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Tisztára mossátok a pohár és a tál külsejét, de belül rablott holmival és szennyel vannak tele.” A szenny már túlcsordult a poháron. Mindent ellep. JEGYZET Rónay Tamás NÉPSZAVA 2019. április 8., szerda9 MEG KELL VÉDENI A MUNKAHELYEKET! Csodakapus ORWELL VILÁGA alulra váltan hasalt a padlón. Éppen csak elmúlt tizennyolc éves, de úgy érezte, ütött az órája. Fegyveresek törtek be a házba, ordibáltak, lövöldöztek. Vérszagtól megrészegülten, gyilkolva, fosztogatva járták a környéket. Értékek után kutattak a fiú holmijában is, felforgatták a lakást a feje fölött, amíg ő remegve várta a tarkólövést. Huszonhat évvel ezelőtt, 1994. április 7-én elszabadult a pokol Ruandában. Legkevesebb félmillió embert mészároltak le a következő hónapokban, a nyár derekáig. Nem spontán őrület volt, hanem tudatosan kitervelt és végrehajtott népirtás. Hutu szélsőségesek irányítása alá kerülő modern állami intézmények szervezték, a kormányzat, a hadsereg, a rendőrség, a titkosszolgálatok. Lincselésre uszított a rádió. Pedig régen békében megfértek egymással földművelő hutuk és állattenyésztő tuszik Kelet-Afrikában. Ellentéteiket szándékosan szították az európai gyarmatosítók, az „oszd meg és uralkodj” receptje szerint. A személyibe is beírták, ki melyik népcsoporthoz tartozik. A belga adminisztráció eleinte a kisebbségi tuszikat favorizálta, ám amikor a tuszi elit a függetlenség híve lett, kijátszotta ellenük a még szegényebb hutuk haragját. A fehér ember elment, a mesterségesen izzított konfliktus maradt, és polgárháborúba sodorta az országot. Felfegyverzett csőcselék végezte a piszkos munkát, a felbujtóik osztották szét az elrabolt javakat - arra ment ki az egész. Kapóra jött, hogy hutuk és tuszik között nincs etnikai, nyelvi, vallási különbség, így tetszésük szerint bárkit ellenségnek kiálthattak ki, ha megirigyelték valamijét. „Mintha a nácik támadtak volna fel Afrika közepén”, írta egy német helyszíni tudósító. A magát civilizáltnak nevező világ néma cinkos módjára viselkedett. Az amerikai diplomatáknak megtiltották „a G betűs szó” (G, mint genocídium) használatát, álságosan „törzsi viszályról” beszéltek. Az ENSZ kivonta békefenntartóit. A gyilkos eszközök zömét a francia hadiipar szállította. Már javában tartott az öldöklés, amikor májusban Mitterrand elnök még mindig támogatta a ruandai diktatúrát, a nagybani megrendelőt. Párizs a vonatkozó iratokat államtitokká nyilvánította. De Kigaliban az a rettegő fiatalember a padlón, Eric Eugene Murangwa (1975) túlélte a tébolyt. A támadók A győzelmet még együtt ünnepelte a leendő tettes és áldozat egyike a szétszórt holmi között turkálva megpillantott egy fotót, aztán meglepve nézett áldozatára. „Te vagy Toto?” Ő volt az, így becézték a népszerű futballkapust. Csapata, a Rayon Sports alig egy hónapja telt ház előtt 4-1-re verte szudáni ellenfelét, és továbbjutott a Kupagyőztesek Afrika-kupájában. A győzelmet még együtt ünnepelte leendő tettes és áldozat. „Láttam, teljesen megváltozott az arca, amikor rájött, ki vagyok. A fotók mentették meg az életemet”, emlékezik a népirtás túlélője. Az ádáz düh hirtelen megenyhült, az emlékezetes meccsről kezdtek beszélgetni, a tarkólövésről egészen megfeledkeztek. Eric Angliába menekült, de idővel hazatért, hogy focisulit nyisson. Nála együtt rúgja a labdát minden gyerek, hutu és tuszi. Tudja, ez a játék csodákra képes. BÁRTFAI GERGELYH