Népszava, 2020. április (147. évfolyam, 78-101. szám)

2020-04-08 / 84. szám

VELEMENY Rajtad már segített a kormány? S­zerintem tele kellene ragasztani az országot óriásplakátokkal, legye­nek rajta piros, stilizált koronavírusok, meg kék háttérrel egy felirat: „Ha Magyar­­országra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!”. 2015-ben a migránsok ellen is bevált: nem is költöztek hozzánk, meg a mun­kánkat sem vették el, és alig került az egész kampány 30 milliárd fo­rintba. Tényleg nem értem, miért bohóckodnak mindenféle kompli­kált intézkedéssel, amikor tapasz­talatból tudják, hogy a plakátok is elegendők. Eggyel komolyabbra fordít­va a szót, nagyjából egy hónapja kezel(get)i az Orbán-kormány a járvány nyomában kialakult gaz­dasági válságot úgy, hogy nemcsak az eredmény tart - egyelőre - a nullához, hanem a bajbajutottak megsegítésére ténylegesen el­költött forrás is. A probléma köz­­gazdasági kifejtése valahogy úgy hangzana, hogy tízezrek veszítet­ték el egyik pillanatról a másikra a munkájukat, a bevételüket, a megélhetésüket; rajtuk ebben a helyzetben kizárólag az akut jöve­delempótlás segítene - mennyit is költött eddig ilyen célra a kor­mány? Nulla forintot, ami egész Európában párját ritkító szűk­markúság. A fentiek okán a hétfői Orbán- és a keddi Palkovics-mon­­dásokat legalább 3-4 millió, magát érintve érző ember (munkaválla­lók, vállalkozók, cégtulajdonosok meg a családtagjaik) figyelte léleg­­zet-visszafojtva, hogy megtudják végre, milyen konkrét segítségre számíthatnak. Megtudták? Van nekem egy vállalkozóként dolgozó ismerősöm, ő a hétfői nagy bejelentés után (amit a köz­tévé a délután folyamán ötpercen­ként megismételt, annyira fontos­nak tartotta) valami ilyesmi írt ki erről a Facebookra: „Munkáltató­ként én is feszülten vártam, hogy mikor készül el végre a kormány a gazdasági mentőcsomagjával. Na nem a soha nem látott mértékű­vel meg a hihetetlenül grandió­zussal, hanem a kézzelfoghatóval, a forintosíthatóval, amivel lehet tervezni. Őszintén szólva nem vagyok lenyűgözve, hiszen ma is ott tartok, és még holnap is ott fo­gok, ahol tegnap. Fogalmam sincs, hogy a mi vállalkozásunknak, a mi munkavállalóinknak jut-e majd bármilyen segítség, és ha igen, mekkora. Azért így elég nehéz...” Miközben Orbán Viktor zsugo­ri bankárként ül az állami pénzes­zsákokon, két kézzel szórja a sem­mit a nép közé. A nyugdíjasoknak 13. havi nyugdíjat, ami, ha köze­lebbről megvizsgáljuk, valójában 53. heti nyugdíj, az is majd csak jö­vőre, ha még élünk - az idei költ­ségvetési hatása nulla forint. A cé­geknek, ha nem kirúgják, hanem csak részmunkaidőssé minősítik a dolgozóikat, 70 százalékos „va­lamit”­­ nincs ember az ország­ban, aki meg tudná mondani, hogy a teljes (csökkentett) bérköltség, a nettó bér, vagy a bérterhek (azaz járulékok) 70 százalékát vállalja át az állam, mikortól, kiknél, és milyen feltételekkel. Ez a nem tudás a legáltaláno­sabb folyománya a kormányzati válságkommunikációnak: nem tudjuk, hogy kikre vonatkozik a kisadózók járulékmentessége (a focistákra biztosan), nem tudjuk, hogy kinek jó a hitelmoratórium (a jelek szerint nem kapkodnak utána), nem tudjuk, hogy mi lesz az érettségivel, és nem tudjuk - ez Miközben Orbán zsugori bankár­ként ül az állami pénzes­zsákokon, két kézzel szórja a semmit a nép közé a legfájóbb­­, hogy mit akar kez­deni az Orbán-kabinet azokkal, akik máris napi betevő nélkül ma­radtak, vagy úgy fognak maradni a következő hetekben/hónapok­­ban. Az utóbbiakkal valószínűleg semmit, mert nekik csak annyit mondtak, hogy segély helyett dol­gozzanak. Miközben az már most biztos, hogy számolatlanul öntik majd a milliárdokat a növekedési kilátások nélküli, ellenben az Or­­bán-család és a szűk vazallusi kör számára kedves-fontos turizmus­ba. (Persze ott sem az állástalan pincérek, hanem a szállodatulaj­donosok és -fejlesztők kapják a pénzt - nyilván ők szorulnak rá a leginkább.) Egyszóval dübörög a válságke­zelés - szavakban; effektív kiadá­sok, konkrétumok és megsegített emberek nélkül. Nem is különbö­zik ez olyan sokban attól, mint ha megint plakátokkal harcolnának. Orbán Viktor és csapata látható­an arra játszik, hogy aki időt nyer, az életet nyer, ami most legfeljebb politikai értelemben lehet igaz: a valóságban minden elvesztege­tett nap életek és egzisztenciák sokaságába kerül. Keresztet M­it is jelent nekünk nagyhét? Krisztus szenvedésének törté­netét? A feltámadást? Vagy a számvetést, amikor szembenézünk magunkkal? A mostani nagyhét biztosan örökre emlékezetes marad. A félelem, a ma­gány, a reménytelenség időszaka ez, a szertartásokat a dermesztő csend hatja át. A hívek csak otthonról néz­hetik a húsvéti liturgiát, akár a pápa, akár - az internetes csatornáknak köszönhetően - plébánosuk szent­miséit. Ez a némaság azonban talán a remény csendje. Amint Ferenc pápa virágvasárnapi szentmiséjén fogalmazott, „újra fedezzük fel, hogy az élet semmire sem szolgál, ha nem szolgálunk egymásnak”. A politikusi szakma is egyfajta szolgálat. A képviselőknek az embe­rek javát kell szem előtt tartaniuk. Ha pedig egy politikus keresztény­­demokratának nevezi magát, akkor a hívők és nem hívők is joggal várják el tőle, hogy az Evangélium szelle­mében hozza meg döntéseit. A minap egy magát keresztényde­mokratának nevező képviselő, azzal kapcsolatban, hogy számos nyugati bírálat érte Orbán Viktort a diktató­rikus felhatalmazási törvény miatt, így fogalmazott: „Azt üvöltik most, húsvét közeledtével, feszítsd meg!” Igen: egy „keresztény” lelkületű politikus Krisztushoz hasonlítja a miniszterelnököt, aki saját hatalma kiépítésére, az ellenzék és az önkor­mányzatok ellehetetlenítésére és saját brancsa zsebeinek megtömésé­re használja fel a jelenlegi helyzetet. Egy tömegpolitikus súlyosan meg­sértette a hívőket csak azért, hogy megfeleljen egy olyan földi hatalom­nak, amely már ki tudja, hányszor űzött csúfot a kereszténységből. Mit is mondott Krisztus Máté evangéliuma szerint az álszentek­ről? „Jaj nektek, írástudók és fari­zeusok, ti képmutatók! Tisztára mossátok a pohár és a tál külsejét, de belül rablott holmival és szennyel vannak tele.” A szenny már túlcsor­dult a poháron. Mindent ellep. JEGYZET Rónay Tamás NÉPSZAVA 2019. április 8., szerda9 MEG KELL VÉDENI A MUNKAHELYEKET! Csodakapus ORWELL VILÁGA alulra váltan hasalt a pad­lón. Éppen csak elmúlt tizennyolc éves, de úgy érezte, ütött az órája. Fegyveresek törtek be a házba, ordibáltak, lövöldöztek. Vér­szagtól megrészegülten, gyilkolva, fosztogatva járták a környéket. Érté­kek után kutattak a fiú holmij­ában is, felforgatták a lakást a feje fölött, amíg ő remegve várta a tarkólövést. Huszonhat évvel ezelőtt, 1994. áp­rilis 7-én elszabadult a pokol Ruan­dában. Legkevesebb félmillió embert mészároltak le a következő hónapok­ban, a nyár derekáig. Nem spontán őrület volt, hanem tudatosan kiter­velt és végrehajtott népirtás. Hutu szélsőségesek irányítása alá kerülő modern állami intézmények szer­vezték, a kormányzat, a hadsereg, a rendőrség, a titkosszolgálatok. Lin­­cselésre uszított a rádió. Pedig régen békében megfértek egymással földművelő hutuk és állat­­tenyésztő tuszik Kelet-Afrikában. El­lentéteiket szándékosan szították az európai gyarmatosítók, az „oszd meg és uralkodj” receptje szerint. A sze­mélyibe is beírták, ki melyik népcso­porthoz tartozik. A belga adminiszt­ráció eleinte a kisebbségi tuszikat favorizálta, ám amikor a tuszi elit a függetlenség híve lett, kijátszotta elle­nük a még szegényebb hutuk haragját. A fehér ember elment, a mester­ségesen izzított konfliktus maradt, és polgárháborúba sodorta az orszá­got. Felfegyverzett csőcselék végezte a piszkos munkát, a felbujtóik osz­tották szét az elrabolt javakat - arra ment ki az egész. Kapóra jött, hogy hutuk és tuszik között nincs etnikai, nyelvi, vallási különbség, így tetszé­sük szerint bárkit ellenségnek kiált­hattak ki, ha megirigyelték valamijét. „Mintha a nácik támadtak volna fel Afrika közepén”, írta egy német hely­színi tudósító. A magát civilizáltnak nevező világ néma cinkos módjára viselkedett. Az amerikai diplomatáknak megtiltot­ták „a G betűs szó” (G, mint genocídi­um) használatát, álságosan „törzsi vi­szályról” beszéltek. Az ENSZ kivonta békefenntartóit. A gyilkos eszközök zömét a francia hadiipar szállította. Már javában tartott az öldöklés, ami­kor májusban Mitterrand elnök még mindig támogatta a ruandai diktatú­rát, a nagybani megrendelőt. Párizs a vonatkozó iratokat államtitokká nyilvánította. De Kigaliban az a rettegő fiatalem­ber a padlón, Eric Eugene Murangwa (1975­) túlélte a tébolyt. A támadók A győzel­met még együtt ünnepelte a leendő tettes és áldozat egyike a szétszórt holmi között tur­kálva megpillantott egy fotót, aztán meglepve nézett áldozatára. „Te vagy Toto?” Ő volt az, így becézték a népszerű futballkapust. Csapata, a Rayon Sports alig egy hónapja telt ház előtt 4-1-re verte szudáni ellenfe­lét, és továbbjutott a Kupagyőztesek Afrika-kupájában. A győzelmet még együtt ünnepelte leendő tettes és ál­dozat. „Láttam, teljesen megváltozott az arca, amikor rájött, ki vagyok. A fotók mentették meg az életemet”, emlé­kezik a népirtás túlélője. Az ádáz düh hirtelen megenyhült, az emlékezetes meccsről kezdtek beszélgetni, a tar­kólövésről egészen megfeledkeztek. Eric Angliába menekült, de idővel hazatért, hogy focisulit nyisson. Nála együtt rúgja a labdát minden gyerek, hutu és tuszi. Tudja, ez a játék cso­dákra képes. BÁRTFAI GERGELYH

Next