Népszava, 2020. május (147. évfolyam, 102-126. szám)

2020-05-14 / 112. szám

NÉPSZAVA 2020. május 14., csütörtök első hullám­partot szociológus A normalitásról mint korszellemről 1968- ban beszéltünk, akkor fedeztünk fel, hirtelen. A diákmozgalom akkor nyolc/tízhetes ciklusokban képzel­te a normalitás berobbanását és új­­rakezdődését. Ma azt hisszük, hogy a normalitás állandósulva bedőlt, helyette inkább állandó denorma­­lizálódásról lehet szó. Most ezzel különösen sokat foglalkoznak a fel­ső középosztályban (a többieket az ilyesmi kevésbé izgatja). Megjelentek e hetekben, ha nem is túl gyakran, sajátos „korona­­disszidensek” is: ők az uralkodó szabályozást tartják/tartották adott formájában feleslegesnek. A ma­gyar ellenzéki felfogás sem akart elvi alapon más kezelésmódokat, legfeljebb az állam beavatkozását kritizálták bárhol, ahol azt egyálta­lán meg tudták fogalmazni. De bár­mi is történt, a kormány ambíciói felől nézve rosszul alakult. A normalizálódást mint stílust vagy világfelfogást már valahol Ca­mus Pestisében meg lehet ragadni. Mindent számokkal magyarázunk, azok görbékbe rendeződnek, a gör­bék magyarázzák leginkább meg, hogy mi történik. A középkori jáívá­nyokban nem voltak ilyesmik. Most erről az értelmezésről hisszük, hogy működik. De mégis, az igazi késői normalitásról még nincs szó, bár valamilyen mozgást, elmozdulást azért észlelünk. Most világszerte mindenki - érthetően - a Covid-19-fertőzések és halálozások számának vissza­szorításában versenyez. Miután a fertőzés/halálozás görbe ilyen „el­­laposítása” rendkívül drága, ezért a kormányoknak egyre több pénzre van szükségük. Ehhez most már szükség van a gyógyítás mellett va­lamilyen átfogó gazdasági erőfeszí­tésekre s ha lehet, a termelés újrain­dítására is. A mérések szerint 5,2 nap telik el átlagban a fertőzés és a szimptómák megjelenése között. 3 hét alatt elv­ben akár le lehet nullára szorítani a fertőzést. Ehhez képest a hétköz­napi gyógyításban minden roppant lassan történik. Másként változnak a feladatok az egyes kezelési szaka­szokban. Az első, a kemény szakaszt kalapácsnak hívják: katonás, korlá­tokkal körülrakott, szigorú. A má­sodik szakasz a zárlatok különböző ütemű és intenzitású feloldása lesz. Ez az elsőnél sokkal bonyolultabb feladat. A kifejezetten idősek kezelése láthatóan mindenütt beszédtémá­vá vált. Európában létezik egy eti­ka, amely - hacsak nincs végletes kórházi szervezési nehézségekről Világosan érezhe­tő, hogy nem a szabadság védelme, hanem a védelem formái lettek fonto­sabbak a többség számára. Való­színűleg a védelem és a sza­badság különbö­ző for­máinak összeol­vasztása válik központi kérdéssé a követke­ző néhány évben szó­­ tiltja a legidősebb betegek magukra hagyását. De hogy mi tör­ténik a valóságban, arról nem sokat tudunk. Bizonyára van, ahol az idő­seket alig kezelik, kevés az eszköz, a személyzet, a járvány generálta ren­detlenségben, az öregotthonokban magukra hagyják őket, de talán csak roppant ritka esetekben „altatják el” tudatosan ezeket az embereket. Az viszont a szórt európai adatok­ból is látszik, hogy sokfelé az idős­otthonokban a halálozások száma lényegesen magasabb, mint a civil élet más színterein. Úgy gondolhat­juk, hogy a család közvetlen jelenléte is védi az öregeket - egyébként sok­szor a fiatalabbakat is. A család mint tanú jelenlétében a kezelés is más - azt nem merjük kijelenteni, hogy eleve gondosabb, de azért nehéz azt hinni, hogy nincsenek ilyenkor kü­lönbségek az alaposságot illetően. Európában kizárólag Francia­­országban vannak szinte minden­ről nyilvános adatok. (Már az ilyen számok nyilvánosságra kerülése is engedékenyebb közhangulatot vagy szabadabb közbeszédet jelez.) A mintegy 20 ezer francia korona­­vírus-halottból 8 ezer az idősottho­nokból került ki. Egy friss WHO-je­lentés szerint az európai áldozatok mintegy fele ma az idősotthonokból jöhet. Március 19-én a francia járvány­ügy egyébként szigorította a beren­dezések használatát. Meg is volt a keménykedés eredménye: a nép­szerű francia lap, a Le Canard en­­chainé szerint az intenzív ágyakon kezelt páciensek között 20 száza­léknyi volt 75 év feletti, néhány hét múlva csak 7 százalék. Elzászban, a legfertőzöttebb térségben még en­nél is alacsonyabb lehetett. Egy pár hét elteltével, amikor csökkent a nyomás a kórházakon, az intenzív­ágyakon ismét megnőtt az idősek aránya. Persze vita folyt ezekről az adatokról, de a tudatos idősszűrést nemigen tudták bizonyítani. Az életkortól függetlenül az eu­rópai nagyvárosi középosztály má­soknál intenzívebben volt kitéve a vírusnak. Jövedelme keményen csökkent, szükségletei azonban nem. Életvitelét korlátozták, fo­gyasztását a többiekénél jobban be­szabályozták. Egy ideje már inkább kritikus volt az állami szerepekkel szemben, s azok most csak tovább nőttek. A városi vállalkozó rétegek ilyen helyzetben erősebben kezdtek függeni az államtól. A zöm talán al­kalmazkodik, de a kisebbség, mint korábban a magyar modellben, radikálisan ellenáll. A belpolitikai erőviszonyok azonban Európában a koronavírustól alapvetően nem raj­zolódtak át. éz A járvány gyorsan növelte az egyenlőtlenségeket a társadalma­kon belül és az országok között. A nyomornegyedekben gyorsan romlik a helyzet, de a megsérült középosztályt nem érdekli, ami alatta történik, még akkor sem, ha ott szaporodnak a halottak. A világ nagy részén az utolsó években me­rev takarékosságpolitika folyt, és az egészségügy lepusztulása a legtöbb országban éppen e pénzpolitikából következik. A mégis létező szabad pénzt a belső gazdaság életben tar­tására használják, természetesen nálunk is. A 2008-as válság idején az ál­lam Európában inkább a közép- és kisvállalatoknak segített. Ezt most meg lehetne ismételni, mert a ve­szélyeztetettek nálunk ugyanebbe a vállalatnagyságba tartoznak. De az európai gazdaságmentés most inkább nagyvállalatokra figyel. Ilyenekből nálunk kevesebb van, ebben a világban csak akkor volna érdemes mozogni, ha ilyenkor a nagyvállalatokon keresztül a ma­gyar vagy más kelet-európai dolgo­zóknak, alkalmazottaknak segíte­nénk. Ilyesmiről azonban az elvek szintjén alig van szó. Egészében néhány hét alatt át­rendeződtek a legelterjedtebb, nép­szerű államfogalmak. Ugyanakkor felmerült a már említett normalitás jelszó. Rövid ideig kitartottak a fan­táziák arról, hogy porondra lépnek teljesen új elképzelések a világ új rendjéről, aztán hirtelen visszatér­tek a korábbi elképzelések a köz­pont fontosságáról. Bizonyára az állam iránti sajá­tos nosztalgia is visszatér. Kiderül, hogy az államra a jelenlegi techno­lógia és gazdasági rendben szükség van, de amikor államról beszélünk, akkor nem autoritárius államról, nem patrimoniális államról, hanem egyszerűen valamiféle szolidáris alakzatról lehetne szó. Ismét foglal­koztatni kezdett sokakat a kollek­tív cselekvőképesség. Nem izgatta őket annak pontos meghatározása, hanem csak az ember mozgástere, különös tekintettel a problémák megoldására. Ez igaz az elitre is, amely ma­gát már nagyon régen majdnem sebezhetetlennek hitte: az 1918-as spanyolnáthát már régen elfeledte, később a holokauszt partikuláris, kisebbségi élmény volt. Kevés az olyan - mint például Boris John­son -, akinek az élete nyilvánvalóan veszélyben volt/van. A fertőzésről azt hittük, hogy sokan az elitből is megkapják, ezért az elején nagyon figyeltünk rá. De vagy az elit kezelé­se volt hatékony, vagy a fertőzéseket gyorsan közömbösítették az elitcso­portokban. Mindenesetre kivételes eseteket leszámítva az egyéni fertő­zésre ebben a miliőben - a várakozá­sokkal szemben - nem figyeltek fel. Egyelőre nem robbant ki tö­meges fertőzés az értelmiségiek körül sem. De közben az elitek egy részében hagyományosan létező értelmiségi államfóbia elolvadt. Az állam a legkülönfélébb formákban erőből politizál, de az érintettek többsége már nem fél tőle. Egyéb­ként az érettségi közben szerezhető tömeges fertőzésektől sem. Világosan érezhető, hogy nem a szabadság védelme, hanem a vé­delem formái lettek fontosabbak a többség számára. Valószínűleg a védelem és a szabadság különbö­ző formáinak összeolvasztása vá­lik központi kérdéssé a következő néhány évben, talán évtizedben. Ebben az értelemben a diskurzus változik, miközben a középosztály fizikai fenyegetettsége egyelőre nem. TAMASPAL FOTÓ: PAVEL BOGOLEPOV Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére. VELEMENY SZERINTEM Talicska A Niagara-vízesés fölött van egy kifeszített kötél. A kötéltáncos megkérdezi a közönséget, hogy szerintük át tud-e menni a túl­só partra anélkül, hogy belezu­hanna a robajló vízbe. „Egészen biztosan - válaszolja egy hölgy. - Már sokszor csinált ilyet, és még sosem történt baj.” Miután a kötéltáncos sikeresen elvégez­te mutatványát, egy talicskával áll a közönsége elé. Most mástól kérdezi: „Gondolja, hogy át tu­dom tolni ezt a talicskát a kötélen anélkül, hogy a halálba zuhan­nék?” „Igen - mondja egy férfi. - Ismerem önt. Sokszor megtette már ezt sikeresen. Érti a mester­ségét, bízom a képességeiben.” „Jól van, akkor szálljon be a ta­licskámba!” - mondja a kötéltán­cos. A férfi már nem olyan biztos a dolgában. Azzal mentegetőzik, hogy bár hisz az előadóművész képességeiben, az életét mégsem hajlandó a kezébe tenni. Nem ez az érzés kerít bennünket hatal­mába, amikor a világjárvánnyal kapcsolatos híreket halljuk, or­szágunk vezetőinek intézkedése­iről kapunk információkat? Mi most beleülnénk a talicskába? Lenne ma olyan „előadóművész”, politikus, aki vállalná a mutat­ványt? Jelentkezzen minél előbb! KISS ISTVÁNNÉ Gazdag védelem A Mátrai Erőmű felvásárlása­kor az állami MVM 17,44 milli­­árdot fizetett Mészáros Lőrinc érdekeltségeinek. A szakértők szerint túlórázás történt, leg­feljebb 4 milliárdot tartottak volna méltányosnak. A Balatoni Hajózási Zrt. reorganizációja­kor pedig eladnák kempingjeit, szállodáit és több kikötőt, vala­mint bérbe adnák a cég vitorlás­kikötőit. Egy tavaly augusztusi, 6,6 milliárdos tőkeemeléssel az állam minősített többséget szerzett a tőkeemelés nélkül is nyereséges cégben. A két akció összesen kb. 20 milliárd forint kiadást jelent, és a Fidesz-közeli „üzletemberek” járnak vele jól, az átlag adófizető biztos nem. Ez is egy gazdaságvédelmi terv? MIKULÁS FERENC Csőbehúzás A kormány és a kormányzó párt mindent megtesz annak érdeké­ben, hogy Karácsony Gergelyt lejárassa, és bebizonyítsa, hogy alkalmatlan a főváros vezetésé­re. Megkísérlik a Pesti úti idősek otthonában történtekért a fele­lősséget a nyakába varrni. Ügyes húzással lehetőséget adtak neki is az egyedi szigorúbb szabá­lyok meghozatalára a korona­vírussal kapcsolatban. Ezzel a felelősséget is átadták. Aztán ezt a lehetőséget a miniszterelnök megszüntette, a Hír Tv-n keresz­tül mégis azzal vádolták Kará­csonyt, hogy nem mer dönteni a szabályok megmaradása vagy enyhítése ügyében. Azonban ez nem az ő kompetenciája. A terv alighanem az lehetett: ha a fő­polgármester mond valamit, és a javasolt álláspont elfogadás­ra kerül, akkor az sikertelenség esetén Karácsony felelőssége, ha meg az eredmény pozitív, akkor az Orbán Viktort dicséri. DR. JÓKAI OSZKÁR Olvasóink leveleit a következő címre várjuk: olvasoileveletnepszava.hu

Next