Népszava, 2020. június (147. évfolyam, 127-151. szám)
2020-06-16 / 139. szám
NÉPSZAVA 2020. június 16., kedd VELEMENY Romlott almák a társadalomban apozgatom az utolsó hetek újságjait, és látom, hogy a középosztály retteg a káosztól, még akkor is, ha az tőle messze történik. Az európai lapokban a víruson kívül amúgy sincs szinte semmi, Amerikában viszont, sokéves kihagyás után, egy ipari nagyvárosban lényegében ismét lincseltek. S ha az emberek ott most nem mennének ki az utcára, akkor mire várnának? Hogy majd inkább néhány év múlva? És aztán valamikor majd ismét? E helyzetben a káosz kollektív önvédelem. Utoljára 1968-ban égtek így, ennyire sokfelé az amerikai városok. Úgy látszik, a fehér felsőbbrendűségre másként nem lehet reagálni. Igazságszolgáltatás helyett brutalizálás, a fekete szegények kriminalizálása folyt. Pedig az utolsó években faji, etnikai ügyekben igazán sok minden történt az országban. De a nagy kiegyezés nem sikerült. Az alapkérdésre nem született igazi válasz. A kétszáz éves amerikai történet, úgy látszik, ebben a metszetben erősebbnek bizonyult. De a modern média közben rutinszerűen működik: a rendőrt, aki George Floyd torkán térdelt, míg az meg nem halt, itt, Európában is közelről láttuk gyilkolni még aznap, valamelyik nagy hálózaton. És Amerika természetesen, mint egy ideje számtalan más területen is, példát mutat nekünk. Európában az utolsó évszázadokban már nem volt rabszolgaság, olyan réteg így nem létezik, mint az amerikai feketéké. A rasszizmus másként működött. De láthatóan az utolsó évtizedekben ismét másoljuk Amerikát, a fekete társadalom nélkül persze. S ha nincsenek saját feketéink - az afrikai vendég egyetemisták ebből a szempontból nem számítanak -, akkor teremtünk magunknak egy ilyen réteget. Az itteni roma társadalom adott. A Balkánon, Romániában a XIX. századig még roma rabszolgák létéről is tudunk, a XV. században pedig minden nagyobb román kolostornak és bojárnak vannak rabszolgái. A felszabadításukra csak a XIX. században került sor. A témának hagyományosan nagy irodalma van, Viorel Achim munkáját az Osiris 2001-ben magyarul is megjelentette. Ennek abból a szempontból van jelentősége, hogy az amerikai feketéknek egy modern társadalomban van különleges helyzetük, és a kelet-európai romákat sokszor öntudatlanul ebbe a helyzetbe kényszerítjük bele bizonyos minták szerint. Miközben az előzmények természetesen teljesen mások. De ha közben az amerikaiak nem izzadnak ki valamilyen hosszabb távon robbanásmentes megoldásokat maguknak, furcsa módon az európai „vidéki Amerikákban” sem leszünk érdekeltek saját forradalmi ötleteink, megoldásaink megszületésében. El tudjuk képzelni, hogy most, pár héttel a tömérdek áldozattal járó járvány után, újdonatúj lincshelyzetekben az emberek otthon maradnának? „Hogy ne volna lelkük?” - mondja épp egy harvardi fekete professzor a CNN-en. A rasszizmus olyannyira amerikai, mint a Coca-Cola, olvasom egy helyi elemzőtől. Ez a rendszer nem reformálhatja meg magát - mondja a harvardi afroamerikai. Az identitásépítő vagy az identitást védő harcokat fel kell váltania a küzdelemnek az egyenlőtlenségekkel szemben. De közben a rendőrök és a politikusok romlott almákról, foltos gyümölcsökről beszélnek, amelyek odakeveredtek a „tiszta gyümölcsök” közé, és a rendszer ezekkel együtt létezik. A most meghalt fekete fiatalember ült már egy fegyveres rablást követően, most éppen éttermi őr volt. A gyilkos fehér rendőr már négyszer került bajba szolgálati erőszak miatt. Most a dráma után a felesége, aki egyébként korábban Miss Minnesota is volt, azonnal elvált tőle. Nem tudom, itt ki milyen alma volt... De nem egyedi eset, ami Minneapolisban történt. Kiragadott példák: lakásában lőtték le a 26 éves Breonna Taylort, a Central Parkban egy kutyasétáltatási konfliktusban életét veszítette egy New York-i fekete professzor. Igaz, közben a járványban a feketék és a fehérek 100 ezren haltak meg, köztük aránytalanul sokan a feketék. Amerika a 80-as években vált középosztályra épülő társadalommá. Az átalakulást forradalminak is hihetjük, de nem fejeződött be, fontos elemeiben egyszerűen nem sikerült. Most a nekem oly rokonszenves utópisták azt hiszik, hogy a félzsákutca egyedülálló lehetőséHogy nálunk nyugodtabb a világ, mint Atlantában vagy Minneapolisban, az nem az okosabb politizálással, hanem leginkább a Kárpátmedencei kollektív pszichével magyarázható gót kínál Amerika újjászervezésére. Az amerikai fejlődés semmire sem hasonlít, van eredendő bűne a rabszolgasággal, és ezt akarja pár évtizede felváltani a jóléti világgal. Ami ebből kijön, importváltozatban nehezen értelmezhető. Nem tehetünk úgy, mintha nálunk nem létezne valamilyen társadalmi ősbűn. Legfeljebb nehezebben megfogalmazható. Ez nyilvánvalóan nem az amerikai típusú rasszizmus, hanem valószínűleg az itt együtt élő nemzetiségek elidegenedése, maga Trianon, viszonyunk a kiszorított, ide nem magunkkal hozott magyar tömegekhez, és azután a holokauszt, amivel leöntöttük az egészet. Ha más is, de nem kevesebb az amerikai ősbűnnél, amit itt most újramodellezünk. Ennek tetejébe kikevertük az egyenlők, az inkább egyenlők és a kevésbé egyenlők 1989 előtti különböző változatait, és azzal hitegettük magunkat, hogy - legalább a jelszavak szintjén - mégiscsak közeledünk az atlanti demokráciákhoz. Közben azért az is világos lett - s ma ez különösen egyértelmű -, hogy biztosan hozzáférhető egészségügy és debrutalizált közbiztonság nélkül a jóléti állam nem működik, mi viszont épp ezen a két területen léptünk vissza. Mindkét területen másként, de mindkét nagy elit - 2010-ig a szocialista, azóta pedig az Orbán-rendszer felelős a történtekért. Hogy itt, nálunk nyugodtabb a világ, mint Atlantában vagy Minneapolisban, az nem az okosabb politizálással, hanem leginkább a Kárpát-medencei kollektív pszichével magyarázható. A magyar eliteknek és a középosztálynak is nagyobb szerencséje van. Kezdetben az elitek a világban egyre inkább hasonlítottak egymásra, de a „lent” különbözött: a „nép” másmilyen volt. De a szemünk előtt zajlik a kiegyenlítődés. Valaki mindenfélét tanul, miért ne próbálkozna nálunk az alsó kétharmad nagyobb csattanásokkal, egyfajta radikalizmusexporttal? Egyre inkább az látszik, hogy más ebben a fejlődési szakaszban nem segít. szociológusL TAMÁS PÁL FOTÓ: AFP/KEREM YUCEL Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére. Régóta Párizs a mi Trianonunk magyar miniszterelnök 1914. július elsején még ellenezte az országa érdekeivel ellentétes háborút, de két héttel később már megszavazta azt az ultimátumot, amit a Monarchia küldött Szerbiának. Ez az ultimátum elfogadhatatlanul volt megszövegezve Szerbia számára, jóllehet Bécs már tíz nappal az ultimátum elküldése előtt megkapta Friedrich von Wiesner jelentését arról, hogy a szerb kormánynak semmi köze nem volt a Fekete Kéz nevű terrorszervezethez és magához Gavrilo Principhez. A magyar társadalom, a politikai élet szereplői, a parlamenti pártok és a sajtó helyesléssel, támogatólag, sőt örömmel fogadták a háború hírét. Minden jelentősebb belpolitikai erő - beleértve egyes parlamenten kívüli ellenzéki erőket is - egyetértett a kormánnyal, hogy Magyarország területi és politikai egységének megóvása, valamint a nemzetiségek feletti magyar hegemónia fenntartása létkérdés. S ha ez csak egy Szerbia elleni katonai akcióval biztosítható - amit a kormánypropaganda erőteljesen hangsúlyozott -, úgy ez jogos és elég mindig csak az 1920-as, hatályát vesztett trianoni diktátum miatt nyaldossuk a sebeinket, de senki sem akar emlékezni az 1947- es párizsi békeszerződésre kerülhetetlen lépés. És Magyarország, még a Monarchia részeként, belépett az első világháborúba. Rossz oldalon, rossz célok mentén. A vereség pedig kódolva volt. Egyenes út vezetett Trianonhoz. A trianoni szétszabdalás lényegi alapjául az etnikai szempontok szolgáltak. Ezért is volt olyan nagy mértékű Magyarország területének a lecsökkentése. Ugyanis az elvett területeken rendkívül sok etnikum és nemzetiség élt, akik egyrészt nem akartak Magyarország része lenni, másrészt a győztesek (a győztes jogán) az új nemzetállamokhoz csatolták ezeket a területeket. Különösen azért, mert ezeken a területeken az elcsatoláskor - az akkori statisztika alapján - több volt a nemzetiségi lakó, mint a magyar. Ausztria is súlyos vérveszteséget volt kénytelen elkönyvelni. Németország területét viszont azért nem csonkították meg olyan nagy mértékben, mint Magyarországét, mert Németország akkoriban etnikailag homogénebb volt. Magyarországról ez nem volt elmondható. Kétségtelen tény, hogy az elcsatolt területek között voltak annak idején többségében vagy teljes egészében magyar lakta települések is, de ezek elcsatolása tekintetében a győztesek joga és az akkori hatalmi politika érvényesült. Ugyanakkor a trianoni békedekrétumban lefektetett fegyverkezési és egyéb korlátozásokat 1937-ben felmondta az akkori magyar kormány. Az elveszített területek egy részét visszakaptuk az 1938. évi bécsi döntéssel. A Felvidék és Kárpátalja déli, többségében magyar lakta részét, Csehszlovákia német elfoglalásakor Kárpátalját. Az 1940. évi második bécsi döntéssel Észak-Erdélyt, Jugoszlávia német lerohanását követően pedig Muraközt, Muravidéket, Dél-Baranyát és a Bácskát szerezte vissza az ország. Ezáltal lényegében hatályát vesztette a trianoni békedekrétum, és a bécsi döntések léptek a helyébe. De nem tanultunk Trianonból, nem tanultunk 1920-ból. 1947-hez vezetően ugyanazt a bűnt még egyszer elkövettük: az akkori magyar Országgyűlés felhatalmazásával megint háborúba léptünk, immár önálló országként, és az elsőhöz hasonlóan megint rossz oldalon és ugyancsak rossz célok mentén. És megint a vesztesek között kötöttünk ki. A háborúk lezárása során viszont mindig a győztesek diktálnak. Az 1920-as trianoni békediktátum után a II. világháborút lezáró 1947- es párizsi békeszerződés - felülírva a bécsi döntéseket - helyreállította a 27 évvel korábbi diktátumot. Visszaállította az 1937-es, felmondás előtti határokat annyi eltéréssel, hogy három, Pozsonnyal szemben lévő falu, Oroszvár, Horvátjárfalu és Dunacsún, az ún. pozsonyi hídfő átkerült Csehszlovákiához. Vagyis még tovább csonkították a Trianon utáni Magyarországot. És örülhetünk, hogy ennyivel megúsztuk. Mindezek ellenére mi még mindig csak az 1920-as, egyébként hatályát vesztett trianoni diktátum miatt nyaldossuk a sebeinket, de - hasonló szemlélet mentén - senki sem akar emlékezni az 1947-es párizsi békeszerződésre. Ezt valamiért senki sem akarja gyászolni. Pedig ez a ’47-es szerződés határozza meg azóta is a jelenlegi határokat. És ha ez még nem lenne elég, Magyarország több szomszédos állammal megkötött alapszerződésében is elismerte ezeket a határokat. Ha beszállunk egy kártyapartiba, amelyben - lényegében - a saját birtokainkat tesszük fel tétre, akkor nem hibáztathatunk azért másokat, mert önmagunknak is köszönhetően is vesztesek oldalán kötünk ki. „paragrafus"A FERINCZ JENŐ