Népszava, 2020. október (147. évfolyam, 230-255. szám)

2020-10-24 / 249. szám

41 SZÉP SZÓ SZÉP SZÓ 15 2020. október 24., szombat r ^ 2020. október 24., szombat 1956. október 23. A­znap kitört a forradalom Magyarországon, engem meg fölpofozott az apám. Hát énvelem így esett meg a csodás történelem. Tízéves múltam éppen, Budapesten éltünk kiküldetésben, a szü­leim a jugoszláv nagykövetség épületének voltak gondnokai. Én meg tanulója lehet­tem a Rózsák terén álló szerbhorvát tan­­­nyelvű iskolának. Gyalog szerettem járni a belvárosi utcákat, nem volt túl körülmé­nyes, és nézelődhettem, érdekelt nagyon a mozgalmas Budapest. Iskolába menet is cipőtalpat koptattam. Táskámmal a háta­mon a nagykövetség épületétől komóto­san lépdeltem a hatalmas Sztálin-szobo­­rig, ott jobbra fordultam az István utcába, s kanyarognom sem kellett, egyenesen odaértem kedves tanodámba. Szüleim ko­rán keltek, így én is idejében kibújtam az ágyból, s az a háromnegyed óra gyaloglás még jól is esett. Csak csapadékos időben kapaszkodtam föl a zsúfolt tömegközle­kedési járművekre, de alig vártam, hogy kiszállhassak. Pedig húsz perc sem kellett a beérkezéshez, de nekem jobban esett a korai kiadós séta. Matematikából sokat segítettem paj­tásaimnak, még kerületi versenyt is nyer­tem, aminek anya nagyon megörült, s a követségen mindenki gratulált. Dalibor bácsi, a nagykövet barackot nyomott a fe­jem búbjára. - Mutasd meg nekik, milyen legények teremnek Jugoszláviában! Szeptember végén műsort kezdtünk készíteni, az egész iskola, azzal kívántuk köszönteni a köztársaság napját, amely Jugoszlávia nemzeti ünnepe, így tanítás után néha két-három órát is maradtunk, leginkább sötétedéskor értem haza. Anya szidott, miért nem tömegközlekedéssel jövök, akkor nem aggódna annyit miat­tam.­­ Két átszállással jöhetek, anya. És an­­­nyian vannak a buszon, hogy könnyen le­taposhatnak. Táncot tanultunk be, kedves kólát, egy koreográfus néni pallérozott minket. Nem ment könnyen a tánc, mi, fiúk falá­bú társaság voltunk, viszont a lányok úgy libbentek, pipiskedtek, hogy öröm volt nézni őket. Egy Ljubica nevű, fekete sze­mű kislány kezét fogtam jobbommal, ő harmadikos volt, az égszemű Marica a bal oldalamon osztálytársként, az idősebb jo­gán igyekezett elhessegetni Ljubicát a kö­zelemből. Ördög tudja, miből, de észrevet­te, hogy nekem a kis fekete jobban tetszik, mint a búzavirág-tekintetű. Október 23-án olyasmi történt velem, ami eddig soha: eljött az atyai pofonok napja. Nem emlékszem arra, hogy apa va­laha is megütött volna. Anya keze gyorsan eljárt, fenekemre hányt jobb tenyerével, emiatt néha tele is bömböltem az udvart, bőgésem szerte hullámzott. Apa hangosan sem szólt rám soha, igaz, arcjátékából azonnal fölismertem, ha va­lami rossz fát tettem a tűzre, és az nem tetszik neki. Ilyenkor azonnal takaródét fújtam, és odabújtam hozzá. Ahogy az elején már jeleztem, 1956. ok­tóber 23-án tört ki a magyar forradalom. Emiatt istentelenül elnáspángolt az apám! A forradalmi történésnek voltak olyan előzményei, amelyeket én is érzékeltem, akaratlanul is. Október hatodikán a nagykövetség épülete előtt sokan vonultak a Sztálin-szo­­bor irányába. A kovácsoltvas kerítés mel­lett álltunk, apa, a portás Vuri bácsi és én. - Mennek a Kerepesi temetőbe, újrate­­metik a Rajkot - jegyezte meg Vuri bácsi. - Megbukott Ada szülötte, a kis kopasz fajdkakas - mondta apa. - Rákosi Adán született volna? A mi Ti­­sza-parti Adánkon? - képedt el Vuri bácsi. - Az bizony ott. Csak akkor még nem volt a mi Adánk. - Azt mondták Rajkról, hogy jugoszláv kém - kérkedett értesültségével Vári bácsi. - Ki tudhatná azt valakiről, hogy kém? - De fölakasztották kémkedésért! - Föl. Ám tavaly kiderült, hogy negy­venkilencben Kádár és még sokan mások nagyokat hazudtak. - Miért világosodott ki éppen tavaly? - Ötvenhárom tavaszán meghalt Sztá­lin, az utca végi nagy szobor gazdája. Ma­gyarországon vagy két évig eltartott a megtisztulás folyamata. Aztán odaadó ta­nítványai hazugságait leleplezték, de most a klónozottak bűnhődnek. Szélesre tártam fülem kisajtóját, figyel­tem nagyon, mit beszélnek a felnőttek. - Apa! Kik azok a klónozottak? - Olyan személyek, akik kritika nélkül teljességében átveszik vezetőjük minden megnyilvánulását. Igyekeznek pontosan olyanokká válni, mint ő, úgy cselekedni, mint ő. Legtöbbször túl is tesznek nagy ta­nítójukon. - Nálunk, Jugoszláviában is vannak klónok? - A világban mindenütt vannak. Hoppá! Apa mintha elharapta volna sa­ját nyelvét! Takarodó, Zoki! A kapu előtt, míg Vári bácsi velünk volt, nem is kérdez­tem semmi többet apától, éreztem, jobb a témát abbahagyni, mert Vári bácsi miatt az öregem nem fog több kérdésemre vá­laszt adni. Szemem sarkából figyeltem a mellettem álló portást. Latolgattam, ké­pes volna-e apát beárulni, ha valami olyan szalad ki a száján, amiről nem szabad meg­nyilatkozni. Miről nem szabad szót ejteni nekünk sem? Vannak olyan témák, ame­lyeket kerülnünk kell? Nálunk, ha létez­nek ilyenek, kinek a klónjai szaporodnak? Az újratemetés után több esős napra virradtunk, így tömegközlekedéssel men­tem iskolába. Az utasok csak Rákosiról be­széltek, hangosan szidták őkermét. Mi az iskolában nagyban készültünk Jugoszlávia legnagyobb nemzeti ünnepe, a köztársaság napja megünneplésére. Ret­tentő megerőltető volt a felkészülésünk, meg gyanús is, hogy egyáltalán sikeres lesz-e. Tanítás után roptuk volna a tán­cot, ha a lányokkal képesek lettünk volna együtt haladni. Ránk is sötétedett mindig, későig kólóztunk, így villanyfényes utcá­kon gyalogoltam a Sztálin út sarkán álló nagykövetségi épület felé. 1956. október 23-án is szaporán szed­tem a lábamat hazafelé az iskolából, ám le­ragadtam az István út városligeti végénél. Hatalmas tömeg gyűlt ott össze, min­denki kiabált, különböző kórusok énekel­gettek tréfás vagy ijesztő dalocskákat Sztá­linról és Rákosiról, és a tömeg elhatározott akarata volt a hatalmas szobor ledöntése. Sok teherautó állt egymás mellett, talán traktor is volt, de arra nem emlékszem pontosan. Vastag kötélhurkot dobáltak a szobor feje felé, de mindig visszahullott, leginkább csak a csizmáig repült. - Nem hagyja magát a Jóska! - kiáltott egy vörös képű, bajszos bácsi mellettem. - Le vele! Le vele! - énekelt a hatalmas kórus. Valahonnét valakik kihúzható létrát szereztek, nem láttam pontosan, kik jöt­tek, lehet, hogy tűzoltók. Hatalmas üdvri­valgás tört ki a sok ezer ember száján. Én is kiabáltam, mert mindenki úgy ordított ottan, ahogy a száján kifért. A kihúzható létráról már nagy nehezen sikerült meghurkolni a szobor nyakát. - Le a kalappal, pompásan vetetted a lasszód, cowboy! - kiáltotta a vörös képű. - Elkaptad a marhát! - hangzott a há­tam mögül. A kötél végét egy teherautóhoz kötöt­ték. A téren nagy csönd támadt, mint a cirkuszban, ha a közönség várja a halál­ugrást. A teherautó nagy zúgással megin­dult, reszketett az egész testem a fölpörgő robajra. Egy perc sem telt belé, a kötél el­szakadt! Csalódott hangot hallottunk va­lamennyien. - Drótkötelet! - kiabálták a szobor tal­pazatára fölmászott emberek. Az egyik teherautó vezetője két ujját a szájába vette, nagyot füttyentett. Ismét csönd lett a téren. - Nálam van vagy hatvan méter drótkö­tél! Egész csoport fiatal ugrott a gépkocsi platójára, és adogatták lefelé a drótkötél­darabokat. A leghosszabb végére hurok került, s a szobor vállára kötél segítségével fölmászó legény Sztálint földíszítette e kü­lönös nyakkendővel. - De szép lettél, Jóska! - kiabált újra a vörös képű. - Adjunk neki még egyet! - kiabálta a kórus. Kapott a bajszos alak még egy acélhur­kot. - Indulhatsz a lányokhoz! - harsogta a vörös képű. A körülöttem lévők nevettek, én is ve­lük. Eddig pompás tréfa! - állapítottam meg. A szoborról lelógó kötelek végét több teherkocsihoz kötötték. Újra csönd a té­ren. A halálugrás előtti pillanat. A cirkuszi sátor kupolájában himbá­lózik trapézon az egyik akrobata, a másik várja a szökellés pillanatát. Visszafojtom lélegzetem. Fölperegnek a motorok, repesztenek a kipufogók, a kerekek helyben forognak, büdös gumiszag a téren. - Álljatok meg! - kiabál a kórus. A motorok megkukulnak. Csöng a fülem, szinte hasogat a fejem. - Hozzunk köveket! - kiáltja egy erős hang. - Hozzunk köveket! Hozzunk köveket! - visszhangzik a kórus. Kézben hoztak valami fiatalok sok-sok macskakövet. - Gyorsan rátaláltak a macskakövekre a gyerekek! - szólt egy érces férfihang mö­göttem. - Úttestet javítanak a közelben - ma­gyarázta egy néni. - Nemsokára barikádot emelnek majd a kölykök, meglássák! - nézett körül a vö­rös képű. A macskaköveket a teherautók kerekei alá helyezték, hogy ne csúszhasson a gu­miabroncs. És felbőgtek a motorok. Újra maró füst, újra égett gumiszag. - Slájfolnak a kerekek! - ordított a vö­rös képű. Nekem a torkom marja a belélegzett bűzös füst-levegő keverék, köhögnék, de nem bírok, a szememből patakzik a könny. A köveket eltakarítják a fiatalok a ke­rekek alól. Aztán valahányan elszaladnak egy keresztutcába. A tömeg idegesen tár­gyalja a történteket. Végül eljut hozzánk is a hír, hogy a közeli gépipari technikum diákjai átugrottak iskolájukba, azonnal meghozzák a lángvágókat. - Gyere le, Jóska, arról a ronda, magas posztamentumról, míg szépen teheted! - biztatja a hatalmas bronzalakot a vörös képű. - Jóska, gyere le! - skandálják a suttyók körülöttünk. A tömeg egy része átveszi a nótát. - Jóska, gyere le! - fut szerte a Városli­get fái között. A jövendő gépésztechnikusai futva ér­keznek iskolájukból vissza a szerszámok­kal. Lihegnek, káromkodnak. A szobor talpazatán álló két alak le­ereszkedik a kötélen. Két gépésztanuló létrán mászik helyükbe. A kötélen fölhúz­zák a vágóeszközöket. Aztán fölkapasz­kodnak mások is. - Gyere le, Jóska, mert ha fönt maradsz, az lesz a vége, pofára esel! - szellemeske­­dik a vörös képű. Körülöttünk nevetni kezdenek az em­berek. - Essél a pofádra! Essél a pofádra! - vet­te át a kórus. Hirtelen elsötétül a világ! A kórus torkán akad a dallam. Síri csönd a téren. Csak a közvilágítás lámpái pislákolnak. Eddig egy tetőről reflektor varázsolt szin­te nappali fényt a szoborra. - Játszanak velünk a székházasok! - töri meg a csöndet egy bajuszos bácsi. - Világíts! Világíts! - zúg a kórus. Vagy tízen rohantak egy magas ház kapujához. Előbb dörömböltek, majd be­nyomták a szárnyat. És pillanatokon belül újra kigyulladt a reflektor. - És jön világosság! - nevetett a vörös képű. - Maga mindenre tud valami mondást? - kérdezte a vörös képű mellett álló néni. - Eddig hallgatnom kellett. Most kidu­málom magamat! - így a válasz. A talpazaton állók zúgva vágták a szo­bor lábát a csizma fölött. Szikrázott a szo­bor, úgy láttam, haragjában lángot vetett. A műszaki középiskola diákjai, akik a szobor mellett álltak, kiabálni kezdtek: - Menjenek félre! Vigyázzanak! Dől a szobor! Az emberek lassan nagy ívben félre­húzódtak, én egészen távolra sodródtam, csak a szobrot láttam. De mellettem isme­rős hang szólította Jóskát, a szobrot: - Gyere le, mert ha nem, bizony pofára esel! A tehergépkocsik, mintha csak erre vártak volna, fölbúgtak, pokoli sikoltással feszültek meg a drótkötelek, a szobor meg­­rezdült, majd inogni kezdett, aztán hatal­mas csattanással zuttyant a földre. - Mondtam, Jóska, hogy pofára esel. Nem hallgattál rám. Kellett ez neked? - Kellett neki! Kellett neki! - vette át számtalan száj a rigmust. Belém meg villám csapott! Talán már éj­szaka van? - Bácsi, kérem! - szólítottam meg a vö­rös képűt. - Meg tetszik mondani, hány óra van? - Történelmi időpont, kiskomám! - csurrant boldog forrás a bácsi száján. - No, nézzük csak! - Széttárta köpenyét, aztán a zakóját, hózentrágere kétágú gombolása alól körülményesen öreg zsebórát halá­szott elő. Vizsgálgatni kezdte: - Huszonegy óra harminchét perc! - Mennyi? - Mindjárt háromnegyed tíz! Nem kéne neked már ágyban lenned? Válasz helyett csíkhallá változtam; ami­lyen gyorsan csak tudtam, átcsusszantam a tömegen, és futni kezdtem a nagykövet­ség épülete felé. Az épület előtt apa várt, szó nélkül el­kapta a vállamat, és akkora pofont kanya­­rított a bal orcámra, hogy még másnap is meglátszott mind az öt ujjhelye! - Adok én teneked csavarogni éjjel! - csattantott újfent a kobakomra apa. - Agyon ne üsse azt a gyereket! - védel­mezett Vári bácsi. A lakásban anya várt, kisírt szemét re­gisztráltam az első pillanatban. De apa megadta a harmadik csattanóst is! Bere­pültem a szobába, anya szárnyai között pi­­hegtem. Ő átölelt, én mindkét kezemmel ruhájába ragaszkodtam. Aztán hangosan sírni kezdtünk mind a ketten. Nem szólt az én anyám egy szót sem, csak szorított, karja óvó madárszárny. Végül apa kiszedett anya védőrácsából. - Vetkőzz le, azonnal alvás! Hogy in­dulsz holnap iskolába, ha nem pihened ki magad? Vacsorát nem kaptam, büntetésből-e vagy csak elfelejtettük mindannyian, hogy egy-két morzsát a csőrünkbe is rakni kell? Nem tudom. De erről többet nem beszél­tünk. Félálomban néha hallottam anya hang­ját, csakhogy megkerültél, kisfiam! Csak­hogy megjöttél épen és egészségesen! A szobordöntés utáni napon későn ébredtem. Az órára pillantottam, és nem akartam hinni a szememnek. - Tíz óra múlt huszonnégy perccel! - kiáltottam a szekrénynek. Kapkodtam magamra a ruhát, föl sem öltöztem igazán, amikor belépett anya. - Elkéstem, anya! Miért nem keltettél föl?! - Akár alkatnál is még - nézett rám szo­morúan szülem. - Anya! Én tegnap nem akartam... - kezdtem hadarni. - Nagyon féltettelek, kisfiam - csuklott el anya hangja. - Lövöldözéseket hallot­tunk öreg este, és te sehol! Éreztem, hogy valami nagy baj történhet! Benne volt a félelem a levegőben. - Nem hallottam lövéseket. Kiabált, énekelt a tömeg. Ledöntötték a hatalmas szobrot. - Apád idegesen várt rád, de nem mert elmenni az épület elől. Látta ő a messzi tömeget, idehallatszott a lárma is meg az istentelen zúgás is... - Teherautókkal rántották le a szobrot. - Jaj! - buggyant ki a könny anya sze­méből. - Ha rád zuhant volna!? - Messzebb álltam, anya! Nem történ­hetett bajom. - És ha agyontaposnak? Ha a tömeg megvadul, nem néz sem istent, sem em­bert! Gázol csak, és tör át mindenen! - Nem lökdösődött ott senki, anya. Nem diskuráltak, nem káromkodtak. Mel­lettem egy vörös képű bácsi olyan viccese­ket mondott, hogy minden percben nevet­nem kellett. Anya leült mellém az ágyra. - Ki tudja, mi vár ránk ezekben a na­pokban Budapesten? Zoki, édes kisfiam! Ne menj ki az utcára egyedül... - Iskolába kell mennem, anya! - Hajnalban bemondta a rádió, kijárási tilalmat rendeltek el. Utcára nem mehet senki. - De az iskola? - Már világosodott, akkor erről is szólt a rádió. Rendkívüli iskolaszünetet rendel­tek el. - Az micsoda, anya? - Bezárták az iskolákat. -A j­övő héten j­árhatunk új­ra? - Nem tudom, kisfiam. Azt mondták, ha a körülmények megengedik, értesítik a la­kosságot a tanítás újrakezdéséről. - Ezért nem keltettél? - Nagyon nyugtalanul aludtál az éjjel, kisfiam. Sokat hánykolódtál, kitakaróztál. - Te meg betakargattál? -Be. - Mint egy kisbabát! - Zoki! Te az én fiam vagy, én hoztalak a világra. Nekem kell vigyáznom rád. - Mindig betakartál, ha lecsúszott a paplanom? - Mindig. - Akkor te egyáltalán nem aludtál? - Az nem fontos. - Akkor mi a fontos?! - Csak az, hogy épen, egészségesen vis­­­szaérkeztél. Én meg hajnalra megnyugod­tam kicsit. Apa beszólt az ajtón: - Zoki! Gyere segíteni! Ugrottam, mint a bolha! Az esteli pofa­ 1956 Forradalom és nyakleves nők akkor fájtak és egyáltalán nem estek jól, de azóta megbocsátottam az én apám­nak. Helyre raktam a három taslit, rájöt­tem, megérdemeltem én valahányat. Az udvaron lapátot kaptam kezembe. - Fölsöpörjük odakint a járdát. - Apa! Kijárási tilalom van. - Éppen azért! És bátran kiléptünk a kovácsoltvas kis­kapun. Odakint a Dózsa György úton a kon­zulátusi épület kerítésénél rendőrségi fa­bódé állt, előtte rendőr sétált. Két-három lépés erre, aztán ugyanannyi arra. Az őrt álló ránk nézett, fejét megbillentette, úgy köszönt vagy jelezte csak, lát minket, ész­lelte, hogy kiléptünk a tiltott területre. - Jó napot kívánok! - szólt oda hango­san apa, majd megemelte a kezében tar­tott seprőt. - Takarítunk picikét. Nagy csattanással ejtette ki kezéből a vödröt. A csörgés-csörömpölés körbesza­ladt az üres Hősök terén. Apa söprögetett, én tartottam neki a lapátot, és a vödörbe fordítottam az össze­gyűjtött szemetet. Elődöm sűrűn pihent, ilyenkor körbetekingetett, én utánoztam őt, de nem láttunk csoportokat sehol. Az utca azonban nem volt üres! Sietős lép­tekkel itt-ott embereket láttunk föltűnni, eltűnni. A Dózsa György útról befordultunk a sarkon a Sztálin útra. Ott is állt egy őrbó­dé vagy harminc lépésnyire a saroktól, a nagykövetség telkének végén. Ott nem lát­tuk a rendőrt. - Apa, itt nincs vigyázó? - Nem látod, hogy füstöl a fülke? - ka­cagott halkan apa. - Elbújt az ipse, és ti­tokban cigarettázik. Rám ragadt apa jókedve. Az öregem a járdaszélre lépett, onnan kezdte a takarítást. Én meg egy cirmost pillantottam meg, bebújt a nagykövetség kovácsoltvas kerítése résén, és az épület fala mellett a Dózsa György út felé tartott. - Cicc! Cicuskám! - hívogattam. Okelme nem hederített rám, meg sem gyorsította kocogását, a sarkon kiugrott Jugoszlávia területéről, és eltűnt a szemem elől. Ekkor vettem észre a táblát. Négy csa­varral ráerősítették az új szöveget a régire: „MAGYAR IFJÚSÁG ÚTJA” Fölemeltem a kezem, a táblára mutat­tam:­­Apa! Apa kezében megállt a seprő. Állt és né­zett, bámult, álmélkodott. Én körbetekintettem az utcán és a té­ren, sehol senki. A posztoló őr még mindig láthatatlan volt, de a bódéból még mindig kanyargott ég felé a füstfelhő. A követségi épülete második emeletén kinyílt az ab­lak. Mile nevű diplomatánk szokott azon­nal ablakot tárni, ha irodájába lépett. In­tettem neki, gyere le! Tüstént ott termett a művelődési attasé mellettünk a járdán, de gyorsan lejöttek a követségen tartóz­kodó diplomaták és munkatársak is. Kör­beálltuk a kerítésen függő táblát. Mielőtt bármit is szólhattunk volna, megérkezett a nagy fekete követségi kocsi, országunk zászlaját kitűzte a motorházra a vezető, hivatalos küldetésben vagyunk! Dalibor bácsi előtt szétnyílt álmélkodó kordonunk. A nagykövet a táblára pillan­tott: - No, hála istennek! Őrizőnk is vette a bátorságot, odajött hozzánk: - Nagykövet úr! Kérem, oszoljanak, térjenek vissza a követség területére! Én tudom, kik önök, de távolról ez csak egy veszélyes csoportosulásnak látszik. - Igaza van! - szólt Dalibor bácsi. - In­duljunk, gyerekek! - Mi az utcát takarítjuk éppen! - muta­tott rám apa, és újra megemelte a seprőt, mintha az lenne mestersége címere. - Fejezzék csak be! A rendőr ott maradt mellettünk. Apa lassan söprögetett, majd megszólí­totta az őrt: - Maga mióta posztol itt? - Éjfél óta. Apa zsebében kotorászott. Cigarettás­dobozt húzott elő, és megkínálta a posztot. A hivatalos ember elvette a fölkínált do­hányrudacskát. - Köszönöm. Majd később elszívom. Apa lassan és körülményesen gyújtott rá. Fejét kissé balra fordította, szemét szűkre vette. Ismertem ezt nála! Ilyenkor valami különös kérdést rak a vele szem­ben állóra, és várja a titokzatos választ. - Látta, kik csavarozták Sztálin fölé az új táblát? - Láttam. Négy suhanc járt erre. Meg négy a túloldalon. - Miért nem lépett közbe? - Mit tehettem volna egyedül négy el­len?! - Ott a pisztoly az oldalán! - Egy tábláért én nem lövök emberre! - Csakhogy Sztálin! - Elegem van nekem is Sztálinból! A járda takarítását lassan befejeztük. A vödörből a szemeteskukába öntöttem azt a kicsit, amit begyűjtöttünk. - Ki tudja, mikor viszik el a szemetet? - tolta sapkája ellenzőjét feje tetejére apa. Mire lépett az udvarba. Apát hívatta Da­libor bácsi. Alig mostam kezet, engem is hivatott. - Nézzem a képedet, te éjjeli csavargó! - nevetett rám a nagykövet. Odamutattam arcomat. - Tisztességes nyakleves! - bólintott a nagykövetség első embere. - De megérde­melted. -Meg. - Nem bántad meg, hogy elmaradtál? Lehajtottam a fejem. - Nézz rám, te gyerek! - parancsolt rám Dalibor bácsi. Ránéztem. Igyekeztem erős, férfias lenni, de szúrós tekintete áramütésként ért, szívem elszorult. Éreztem, kibuggyant szememből a könny, és végigcsordul az ar­comon. - No, ne sírj! - vigasztalt a nagykövet. - Gyere, ülj mellém! Kisebb díszes, faragott asztalka állt az iroda egyik ablaka alatt, két szék egyik, kettő a másik oldalon. Apa a nagykövettel szemben ült. Mindkettőjük mellett üres volt egy hely. Én apa mellé telepedtem. - Jó lesz így is! - nevetett rám Dalibor bácsi. - Zoki! Elmeséled nekünk, hogyan is dőlt le az a hatalmas szobor? - A Sztálin Jóska? - Pont az! Én rákezdtem. Észre sem vettem, há­tam mögé gyűltek a nagykövetség bent lévő diplomatái és munkatársai. Hango­san nevettek, amikor eldaloltam a kórus rigmusait, és még nagyobb lett a kacagás arra, hogy magyarról szerbre is átfordítot­tam mindent, aztán úgy is dalolva adtam elő. Apa pofonjairól nem szóltam semmit. Apa sem. Mindenki tudott büntetésemről, de nem hozakodott vele elő senki, akkor sem, aztán sem, soha. - Nagy az emberek elkeseredése - kezdte Dalibor bácsi. - Amik történtek, egyelőre csak zavargások. - Talán­­ szólt valaki. - Lehet más is - folytatta Dalibor bácsi. - Ugyan mi lehetne ebből? - ámult el a gépírónő. - Felkelés, kedvesem - koppant az asz­tallapon a nagykövet hangja. - Abból meg forradalom. A JUGOSZLÁV NAGYKÖVETSÉG 1956 TELÉN Közel esett a Sztálin-szobor a Hősök terén álló épülethez BALOGH ISTVÁN A LEDÖNTÖTT SZOBOR TALAPZATA ÉS FEJE Jóska nem adta könnyen magát ÁTNEVEZÉS A mai Andrássy, egykori Sztálin út a forradalom idején néhány napig a Magyar Ifjúság útja nevet viselte

Next