Népszava, 2021. január (148. évfolyam, 1-25. szám)

2021-01-02 / 1. szám

Képzőművészet - Tárca 41 SZÉP SZÓ , 2021. január 2., szombat A legsötétebb bolsevik idők­/■ ben is elhozta a világot az / ■ elszigetelt orosz népnek. /----a Amikor csak rések nyíltak / a vasfüggönyön, ő olyan ■A­M kiállításokat szervezett, amelyeket a szabad országok muzeológu­sai is szájtátva csodáltak. Nyugati mester­művekből káprázatos gyűjteményt épített ki, de nem lehet elhallgatni, hogy a kincsek jelentős hányada a „hadak útján” érkezett Moszkvába. A legendák szerint Sztálin utasítására 1945-ben ő maga is részt vett a berlini kincskeresésben, de az erre irá­nyuló kérdésekre élete végéig nem adott egyenes választ. November végén, 98 éve­sen elvitte a muzeológusok „Vasladyjét” is a koronavírus. Irina Antonova 75 éven át szolgálta a moszkvai Puskin Múzeumot, ebből több mint fél évszázadon át tartotta kezében az intézmény gyeplőjét. A Puskin megrendezi a show-t „A zsidók életük fejében »önként« adták át vagyonukat a náciknak, így az ilyen ere­detű műtárgyak, mint hadizsákmány, jo­gosan vannak Oroszországban” - fejtette ki Irina Antonova a 90-es évek közepén a Le Monde-nak, és ha ezt a fordulatot később kerülte is megnyilvánulásaiban, végig kitartott amellett, hogy Moszkva jogszerűen birtokolja a Vörös Hadsereg hadizsákmányát. „Úgy gondolom, sem­mi szükség nincs újra elővenni a témát, ami már a jog szintjén régóta rendezett. Azoknak pedig, akikben most ismét fel­merült, hogy követelésekkel álljanak elő, üzenem, vegyék számba az emberi élete­ket, a kulturális károkat, amelyeket okoz­tak országunknak a háborúban” - fejtette ki tavaly, amikor németek egy halvány szándékot fogalmaztak meg az iránt, hogy újratárgyalják az Oroszországba került műtárgyaik sorsát. A világsajtóban most megjelent nekrológok, a The New York Timestól a Der Spiegelen át a művé­szeti lapokig, eredményeit, a világ kultu­rális életében játszott kivételes szerepét taglalták, elismerve érdemeit, tisztelettel adózva hajthatatlanságának is, a gyász­ban fátylat borítottak a háborús múltra. A frissen végzett muzeológust Sztálin irányította 1945-ben a Puskin Múzeumba, amelyet azután 75 esztendőn keresztül szolgált. Irina Antonova szüleivel a há­ború előtt több évet töltött Berlinben, így „nyugatias” világlátással, nyitott szemmel, érzékekkel és nem mellesleg három nyu­gati nyelv ismeretével látott munkához. 1961-ben Hruscsov nevezte ki igazgató­nak, hogy azután élvezze az összes szovj­et/ orosz vezető, Brezsnyev, Gorbacsov vagy épp Jelcin bizalmát. Rendezvényei, tárla­tai, nem túlzás állítani, döbbenetet okoz­tak, bátran állt olyan ügyek mellé, amelyek nem igazán feleltek meg az akkori korszel­lemnek. „Egy-egy megnyitó előtt mindig arra készültem, hogy lelőnek. Tudtam an­nak a veszélyét, ha bemutatom, de annak is, ha továbbra is rejtegetem Picasso, Ma­tisse, Léger, Van Gogh, Gauguin műveit” - mondta nemrég egy amerikai interjúban. Százezrek álltak sorban 1974-ben, hogy láthassák Mona Lisát - Leonardo művét a párizsi Louvre adta kölcsön. Abban az idő­ben a moszkvaiak legmerészebb álmaik­ban sem gondoltak arra, hogy a szigorúan lezárt határon egy ilyen kivételes műkincs eljuthat hozzájuk. Antonova csodát tett. Ahogy azzal is, hogy a New York-i Metro­politan Múzeumból Moszkvába utazott 100 kivételes festmény, és láthatták az oroszok Tutanhamon kincseit is, ,vasladyje” Bátran kiállított absztrakt és avant­gárd, kubista, impresszionista alkotá­sokat, sokáig tiltott orosz és nyugati művészek munkáit, nem rémült meg akkor sem, amikor 1962-ben Hruscsov azt üvöltötte, hogy valószínűleg egy sza­már farkával kenték vászonra az ábrákat, amelyeknél az unokája is képes volna job­­bakat összehozni. Egyik legmerészebb vállalkozásaként emlegetik az 1981-es „Moszkva-Párizs 1900-1930” című tár­latot, amelynek tervéről előzetesen a te­kintélyes Tretyjakov-képtár igazgatója egy megbeszélésen úgy nyilatkozott, hogy egy ilyen rendezvény csak a holttestén keresztül valósulhat meg. „Nem akarunk halottat, de a Puskin megrendezi show-t” - jelentette ki Antonova. Brezsnyev jóvá­hagyásával Matisse, Picasso és más nagy francia alkotók művei mellett az orosz avantgárd legnagyobbjai, Chagall, Ma­­levics, Kandinszkij művei szerepeltek. Antonova kivételezettnek vallotta ma­gát, kapcsolatai révén sok engedményt kicsikart a bolsevik adminisztrációtól. Barátságot ápolt Chagall-lal, a Richter­­rel, a zongoraművésszel közösen szerve­zett hagyományos decemberi zenei estek a moszkvai, de a külföldi elit számára is kivételes eseményt jelentettek. Életrajzában fekete folt a háború után Szovjetunióba hurcolt műtárgyak sorsa. Végsőkig titkolta, cáfolta, hogy az általa igazgatott intézmény bármiféle hadi­zsákmányt őrizne. 1991-ben azonban az ARTnewsban megszólalt két orosz mű­vészettörténész, Konsztantyin Akinsa és Grigorij Kozlov. A hír bombaként rob­bant: a Puskin Múzeum őrzi Trója, vagy más néven Priamosz kincsét. Antonova azonnal cáfolta az információt: „tudomá­som szerint egyetlen rám bízott gyűjte­mény sem tartalmazza az említett tárgya­kat”. 1993-ban azután az orosz hatóságok hivatalosan megerősítették az értesülést. Egy német professzor meghívást kapott Moszkvába a gyűjtemény megtekinté­sére. Antonova fogadta őt, majd szem­rebbenés nélkül közölte: „Nincs meg a pince kulcsa. Egyébként pedig semmit sem mutatok meg egy kíváncsiskodónak, a kulcsot pedig egy olyan személy őrzi, aki jelenleg kórházban van.” Wolf-Dieter Dube az Art Newspapernek mesélte el a történetet 1995 decemberében. Semmivel nem tartozunk senkinek - nyilatkozta egy orosz lapnak 1994 nyarán Antonova. A németek az orosz műtár­gyak javát megsemmisítették, mondta, amit pedig elhurcoltak, az eltűnt a mű­tárgy-kereskedelem bugyraiban, kiárusí­tották, így a németek igazat mondanak, hogy náluk nem található semmi... Mi nem tudunk visszakövetelni semmit, a hozzánk került tárgyakat viszont nem­csak rejtegettük, de gondoztuk, óvtuk is - tette hozzá. 1995 elején vihart kavart a Puskin Mú­zeum kiállítása. 63 megsemmisültnek hitt remekmű került a falakra, de az eset­leges remények lehűtéséről gondoskod­tak a „Másodszor is megmentve” című tárlat rendezői. Az egyik fő falon, köz­vetlenül Daumier A lázadás című alkotá­sa mellett egy feljegyzés volt olvasható: „A németek mintegy négyszáz múzeu­mot leromboltak. Oroszország jogosnak érzi, hogy kártalanítsa magát a háborús kapcsolatai révén sok engedményhez jutott veszteségekért.” A falakon ott lógott töb­bek között Goya Karnevál a téren című képe (Herzog-gyűjtemény), El Greco Ke­resztelő Szent Jánosa, Veronese Golgo­tája (Hatvany-gyűjtemény). Antonova az akkori tudósítások szerint megerősítette az értesülést, miszerint a kiállított mű­vek alig a hatodát jelentik az intézmény­ben őrzött „zsákmánynak”. A következő évben bemutatták Szép Heléna éksze­reit, azaz a trójai kincseket is, és amikor egy amerikai muzeológus emlékeztette a következetes tagadásra, Antonova vá­lasz helyett csak kacsintott. Később azt állította, senki nem kérdezte őt, és azt is mondta, hogy az általa irányított intéz­ménytől senki semmit nem kért vissza. 2002-ben Antonova elismerte, hiba volt a titkolózás. „A háború után min­denki tudott arról, hogy a zsákmányolt műtárgyak egy része a Puskinba került, ezt vállalni kellett volna nyíltan, és azon­nal tisztázni, hogy minden Oroszorszá­gé, kompenzációként az óriási károkért.” A következő emlékezetes színvallásra 2005-ben került sor. Gerhard Schröder és Vlagyimir Putyin a Vörös téren együtt tisztelgett a háború befejezésének 60. évfordulóján, miközben néhány ház­­tömbnyire, a Puskin Múzeum termeiben rendezett kiállítás minden volt, csak nem békeüzenet. Több mint 550 műtárgy ke­rült kiállításra: görög bronzok, etruszk figurák, töredékek, római falfestmények tökéletesen restaurálva. Két tucat restau­rátor ötesztendőnyi munkája. Egy berlini bunkerből kerültek Moszkvába, hogy az­után évtizedekig ládákban porosodjanak. „Ez a jó szándékunk tökéletes bizonyíté­ka” - hangoztatta Antonova, hozzátéve: „Nem értem, miért izgatja ez az embere­ket, ahelyett, hogy elismernék a hatalmas A MONA LISA MOSZKVÁBAN (1974) Ez a kiállítás is Antonova érdeme volt A trójai leletek is Berlinből kerültek ide munkát, amit e tárgyak restaurálásába fektettünk.” „Háborús régészet - Vissza­hoztuk a feledésből” - ez volt a tárlat címe. Mennie kellett Putyinba azonban beletört a bicskája 2013-ban. Nem jól taktikázott, amikor megpróbálta az orosz elnököt meggyőz­ni, hogy Moszkvába telepítsék át Szergej Scsukin és Ivan Morozov legendás XIX­­XX. századi gyűjteményét, amelyet az 1917-es bolsevik hatalomátvétel után álla­mosítottak. A festmények az 1920-as évek végén a Modern Nyugati Művészet Állami Múzeumába kerültek, majd a második vi­lágháborút követően Sztálin felosztotta a kollekciót a moszkvai Puskin és a szentpé­tervári Ermitázs között. Helyre kell hoz­ni Sztálin hibáját - hangoztatta a 91 éves Antonova, aki úgy gondolta, az Ermitázs anyagának is a Puskin égisze alatt újranyi­tandó új nyugati művészeti múzeumban lenne a helye. Nem vette azonban számí­tásba, hogy az elnök szentpétervári, így az Ermitázs igazgatójának ellenérvei érzé­keny fülekre leltek Putyinnál. Antonová­­nak mennie kellett, és bár kora kézenfek­vő magyarázat volt, nem vonult vissza, az intézmény elnöke lett, és lendülete a régi maradt, a nézeteltérés pedig inkább növel­te tekintélyét a világ kulturális színpadán. Bár a kormánytól támogatásként ka­pott 700 millió dollár elköltése az utód, Marina Losak tiszte lett, Antonova be­leszólhatott a tervekbe, és élt is a lehe­tőséggel. Utazott, kapcsolatokat ápolt, aktívan részt vett a Puskin jövőjének ter­vezésében és megjelent rendezvényeken. 2019 nyarán a Puskin Múzeum kápráza­tos kiállításon mutatta be Szergej Scsu­kin kollekciójának legszebb darabjait, Monet, Degas, Pissarro, Renoir, Cézanne, Van Gogh, Gauguin, Picasso, Matisse mű­veit. Antonova győztes tábornokként tar­totta szemmel a nyüzsgő tömeget, köztük az Ermitázs, a Puskin vezetőit, a kormány tagjait és a kiállítás gründolásában fontos szerepet játszó, Vuitton Alapítványt kép­viselő Bernard Arnault-t. 97 évesen fel­szólalt a párizsi Pompidou Központban az emlékezetes Párizs-Moszkva kiállí­tás 40. évfordulóján. 2020 októberében megjelent a moszkvai Nemzeti Színház­ban, egy Mihail Gorbacsovról szóló darab bemutatóján, ahol az egykori első titkár­ral elegáns Chanel kosztümben fényké­­pezkedett, amelyen kitűzve viselt számos kitüntetéséből néhányat. Elhunyt a muzeológusok 3> RÉDEI JUDIT ANTONOVA MÁR A PUSKIN ELNÖKEKÉNT Az igazgatói poszt­ról való 2013-as menesztése után sem vonult vissza GAUGUIN-KÉPEK A Scsukin-gyűjtemény 2019-es kiállításán Nincs meg a pincekulcs IRINA ANTONOVA ÉS MARC CHAGALL Orosz védettségben Milliónyi kivételes érték került hadizsákmányként szovjet/orosz „védett­ség" alá német, francia, holland és persze magyar gyűjteményekből. Ber­lin eleste után az oroszok nem bízták a véletlenre a gyűjtögetést, a Szovjet Tudományos Akadémia, valamint a Grabar Intézet szakértői listát állítottak össze, amely alapján beindult 1945 júliusában a gépezet. Állítólag alig né­hány héttel a berlini akció megkezdését követően a Puskin Múzeum igaz­gatója, Szergej Merkurov kétségbeesett levelet intézett Sztálinhoz: „Közbe kell lépnie! Az ellenségtől érkező művek elárasztják a múzeumot. Most kap­tunk egy Madonnát, Raphael alkotása, 13 Rembrandt érkezett, 8 Rubens, 10 Tizian és Priamos Kincse... Nincs elég helyünk, csak a tizedét tudjuk tárolni." A budapesti nagybankoknál összesen mintegy százezer, zömében kényszerű letétet őriztek 1945-ben. Közel félmillió tárgy - Renoir-festményektől a me­isseni salátástálig - bújt meg a négy intézményben. Kivétel nélkül a szovjet Gazdasági Tiszti Bizottság „gondozásába" kerültek. Magyarország először 1972-ben bizonyosodhatott meg arról, hogy valóban orosz földön rejtőzik a háború alatt kiürített bankszéfek tartalmának jó része. Egy két évtizeddel később aláírt megállapodást követően a kutatók közel 130 magyar erede­tű képre leltek Moszkvában, köztük Tintoretto, Goya, Velázquez, El Greco, Rippl-Rónai alkotásaira, a Hatvany-, a Herzog-, a Kornfeld- és az Andrássy­­gyűjtemény legértékesebb darabjaira, amelyek ma is Moszkva vendégsze­retetét élvezik. Nem adunk vissza semmit, és nem kívánunk tárgyalni - tolmácsolta vél­hetően a hivatalos orosz álláspontot a Rossziszkaja Gazeta 2019. január 28-i száma. Az írás azt követően született, hogy német diplomáciai körök megszel­lőztették, újra szeretnének tárgyalni a második világháború során a Szovjet­unióba került műtárgyak sorsáról. A mostani helyzet történelmileg igazságos, megfelel az orosz és a nemzetközi jognak, de ami ennél is fontosabb, morálisan és etikailag is helyes, nincs szükség a felülbírálására - így az orosz álláspont. „A múlt lezárult, megtörtént, nem kell visszafordítani a sorsot!" - fogalmaztak üzenetükben. SZÉP SZÓ I 5 2021. január 2., szombat r PRIAMOSZ KINCSE A PUSKIN MÚZEUMBAN Magyarosítás W H­a az embernek azt K m mondják: hunyo­ M______m­ríts! - hunyorít. Ha m M azt mondják neki: M m magyaríts!, akkor M M. magyarít. Vagy ma­gyarosít. Vagy mégsem, és megmarad Magyaritsnak. A XIX. század közepe óta több százezer sváb, zsidó, szerb, szlovák stb. származású honfitársunk változtat­ta német, szláv és egyéb eredetű családi nevét magyarra. Hogy csak irodalmunk néhány óriását említsem, így tett Petőfi (Petrovics) Sándor, Gárdonyi (Ziegler) Géza, Radnóti (Glatter) Miklós. Ami per­sze érthető, hiszen bizonyos mértékig el­várható, hogy egy magyar írónak magyar neve legyen. (Ámbár ez sem egészen igaz; példának okáért Kosztolányi Dezső és Ba­bits Mihály a maga szláv eredetű nevével is sokat tett irodalmunkért.) A magyarságba való végleges, teljes beolvadását demonstrálni kívánóknak ezen a szubjektív - ha úgy tetszik: tudati - okon kívül gyakran voltak egzisztenciá­lis szempontjaik is. Még egy kereskedő­nek is jobban állt, ha boltja cégtábláján a Kruxlhaber vagy a Kohn helyett, mond­juk, a Kovács vagy a Kerekes név szere­pelt. A Horthy-korszakban a közalkal­mazottaktól, a katonatisztekről nem is szólva, elvárták, hogy magyarosítsák az idegen eredetű, hangzású nevüket. Innen eredeztethető például a kétségtelenül nem az Árpádok óta viselt Postás veze­téknév. A Ludovika Akadémia 1944-ben végzett hallgatói között találjuk néhai ismerősöm, vitéz Szombathy Imre nevét. Az ő huszártiszt apja és testvérei még a lengyel eredetű Zvolenszky néven lát­ták meg a napvilágot, de hát a vitéz Zvo­lenszky nyilván rettenetesen hangzott volna. Ezért vette fel Imre édesanyjának a leánykori nevét, annak ellenére, hogy amikor valahol az adatait, köztük anyja nevét kellett bediktálnia, sokan hihették - ahogy akkoriban mondták - törvény­telen születésűnek, ami ugyebár igazán nem illett egy úriemberhez. Milyen elv szerint választottak ma­guknak új nevet a magyarosítók? Ilyen szempont sokféle létezett. Volt, akinek csak az volt fontos, hogy új nevének első betűje egyezzen a régiével, mert ebben az esetben nem kellett az ingébe belehím­­zett monogramján változtatni. (Apropó, meg tudja mondani valaki, hogy egyálta­lán miért volt szükséges egy úriembernek a fehérneműjén kötelezően feltüntetni nevének kezdőbetűjét? Mindenesetre nem azért, hogy a pucerájban össze ne tévesszék az ingét egy másik kuncsafté­val, hiszen azokban a prepatyolatos idők­ben úri családok tisztán mosási célzattal nem adták vegytisztítóba a holmijukat.) Nos, az első kategóriába azok sorolha­tók, akik fogták az első, azonos betűvel kezdődő, jól hangzó nevet. így tett pél­dául az örmény származású Szalasján Antal, akinek unokája, az eredetileg ka­tonatiszt Szálasi Ferenc már ez utóbbi névvel vonult be a magyar történelembe. De alighanem a csupán a változatlan kez­dőbetűhöz ragaszkodók közé tartozott e sorok szerzőjének nagyatyja is, aki ko­rábban a Krausz nevet viselte. A második kategóriában említhetők azok, akik a ma­gyarosítással csak mintegy lefordították a nevüket: Klein-Kis, Deutsch-Német, Kovacsevics-Kovács. Egy harmadik elv RADNÓTI MIKLÓS, GÁRDONYI GÉZA ÉS PETŐFI SÁNDOR az volt, hogy a nevet változtató személy a születése helyének megfelelő nevet vá­lasszon: Újvári, Vásárhelyi, Szolnoki stb. Akadtak, úgymond, gyakorlatias em­berek, akik nemcsak az ingükbe hímzett kezdőbetűket tartották meg; nekik - cse­kély változtatással - a házuk kapujában kiszögezett zománc névtáblájukat sem kellett kicserélniük. Ilyen volt például a Lángból lett Láng úr, akinek csupán egy ékezetet kellett odapingálnia a táblára. De ismertem a budapesti Szent István körúton egy furfangos Hollandért is, aki a neve megmagyarosítása után csak az um­lautot meg a vezetékneve utolsó két betű­jét ragasztotta le. Ő ugyanis Holland lett. Sohasem tudtam teljesen megérteni, hogy ha egy családban egyidejűleg töb­ben is nevük megmagyarosítására adják a fejüket, miért képtelenek ezt egysége­sen tenni. Az elemiben velem járt egy fiú, aki az osztálynévsorban Dánként szere­pelt. Hogy szülei/nagyszülei miért éppen Dánra magyarosítottak, azt csak találgat­ni tudom. De hogy a családjukban, bár bizonyára volt némi egyetértés, de nem teljes, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy osztálytársam unokatestvérét Dánosnak hívták. A névváltoztatásnak persze megvol­tak a maguk felülről diktált szabályai is. Léteztek például olyan történelmi nevek - Apponyi, Széchenyi, Esterházy stb. -, amelyekre a hatóságok nem en­gedélyezték a magyarosítást. Az idegen nevét hazaira cserélő állampolgár nem használhatta a hagyományos th,­eh vagy ez betűösszetételt (tehát csak Bernát, esetleg Forgács vagy Barkócz lehetett, Bernáth, Forgách vagy Barkóczi nem). Hasonlóképpen nem engedélyezték a családi név végén a származási helyre utaló ipszilont sem. Sőt bizonyos esetek­ben még az i-vel sem voltak megelégedve. Horti nevű barátom mesélte, akinek még a XIX. század végén nagyszülei magyaro­sítottak ekképpen, hogy valamikor a 30- as években felkereste a családot Horthy Miklós kormányzói protokollhivatalának egy képviselője azzal a szerény kéréssel, hogy ugyan nem változtatnának-e nevet. Merthogy - az ügy szempontjából ez a legkevésbé sem volt elhanyagolható - a család az izraelita hitfelekezethez tarto­zott, és ugyebár mégiscsak kínos, ha egy zsidó akár az ipszilontalan, de mégiscsak Horti nevet viseli. Ezt a szabályt ravasz vagy magukat annak hívő emberek úgy játszották ki, hogy nevüket cselesen Borbélyra, Kosályra, Pozsonyra magya­rosították, ami semmiképpen sem utal nemesi származásra, de mégiscsak y-ra végződik. (Egyébként - a köztudatban elterjedt nézettel szemben - az ipszilon sem vall feltétlenül nemesi származásra, és fordítva. A Lónyai vagy a gróf Gyulai család tagjai egészen jól kibírták a nevük végén álló, pórias i betűt. A Rákóczikról nem is szólva.) Visszatérve a magyarosításra, mint említettem, igazán sok oka, magyaráza­ta lehetett annak, hogy valaki milyen elv szerint választott magának és utódainak új nevet. Én valamennyiüket megértem. Egyetlen kivétellel. A Wéber Bélának született politikus, aki később a Magyar Dolgozók Pártj­a Központi Vezetőségének titkári tisztét töltötte be, nevét egy szép napon Vég-re magyarosította, így lett ő Vég Béla. Ugye, ezt nem kell ragozni? KULCSÁR ISTVÁN Irodalmunk mindhárom óriása magyarosította a nevét

Next